Meliéknek van egy zongorájuk, amit most az én kedvemért leterítettek és családi fényképeket tettek rá. Nem kértem, ők viszont kérés nélkül megtették, mert tudták mit jelent nekem. Ahányszor náluk aludtam ők mindig letakarták és ez mindig meghatott. Klári néni anyukám helyett anyukám. Persze anyut soha senki nem helyettesítheti, de Klári néni volt az, aki elvitt vásárolni vagy tanácsokat adott. Ő magyarázta el nekem, hogy mi az a menstruáció. Aput hiába kérdeztem volna, tudtam, hogy ezzel csak zavarba hoznám őt. Éppen ezért nem nagyon fogom vele majd megtárgyalni a fiús ügyeimet.

Iskola után Melivel elváltak útjaink. Ő kézilabda edzésre ment én pedig mentem haza vagyis Meliékhez. A mai nap gyorsan eltelt. Mivel még év eleje van a tanórák kicsit még lájtosabbak és hagyják, hogy visszarázódjunk a sulis hétköznapokba. Aztán jövőhéten rendesen bekeményítenek, jönnek sorra a dolgozatok. Ez az év nekünk nyolcadikosoknak lesz nehéz. A központi előtt állunk, el kell döntenünk melyik iskolában, akarunk tovább tanulni. Azt hiszem én vagy Hatvanba, vagy Gyöngyösre fogok járni. Hirtelen egy eleven testnek ütköztem neki.

- Hova tetted a szemed Bartha? - kérdezte Dani szórakozottan.

- Ne haragudjon, elgondolkodtam - haraptam az ajkamba.

- Remélem azon, hogy mit fogsz holnap énekelni - mosolyodott el.

- Nem leszek ott - ráztam meg a fejem.

- Miért nem? - kérdezte csalódottan.

- Mert nem tudok énekelni, és ha tudnék, sem akarnék - jelentettem ki.

- Nem vihetlek haza? Ne itt beszéljük ezt meg - nézett körbe.

- Rám fér a séta.

- Jó akkor sétáljunk - vágta zsebre a kezét és várakozva nézett rám, hogy induljak el.

- Nem kell ezt csinálnia - sóhajtottam fel.

- Kell a friss levegő - vigyorodott el.

- Két napja még pikkelt rám - indultam meg.

- Akkor még nem tudtam, hogy miért emeltél egy vastag falat magad köré.

- Nem bízok magában. Két napja ismerem magát és az életem megváltozott.

- Miben?

- 2 teljes éve nem hallgattam önszántamból egy zenét sem - vallottam be.

- Pont ez a baj, hogy hátat fordítottál a zenének. A legtöbb pchiológus is a zene terápiát javasolja - okoskodott.

- Maga is pchiomókus? - fintorogtam.

- Nem, de gondoltam rá, hogy az leszek.

- Adta volna a jó Isten - emeltem a tekintetem az égre.

- Kösz, kedves vagy - csóválta meg a fejét.

- Ami a szívemen az a számon - mosolyodtam el halványan.

- Most mit érzel? Ezzel az egésszel kapcsolatban?

- Össze vagyok zavarodva - vallottam be.

- Fontos neked a zene ugye?

- Nem - mondtam élesen.

- Hazudsz - válaszolta.

- Miért akarja annyira, hogy magának legyen igaza?

- Azért mert azt akarom, hogy rájöjj változtatnod, kell. Nem menekülhetsz örökre Bogi. A félelmeinket és a fájdalmainkat úgy lehet legyőzni, ha szembe, megyünk velük. Mindegy milyen nehéz akkor is le kell győzni. Különben az egész felemészt - ragadta meg a vállam és mélyen a szemembe nézett.

Sápadtan néztem a szemébe, az ajkam megremegett a vissza folytot sírástól.

- Azt hiszi, hogy az olyan könnyű - csuklott el a hangom.

- Tudom, hogy nem könnyű. Gondolj, bele édesanyád mit szeretne? Szerinted most büszke rád? Büszke, hogy látja, a lánya magába fordul és nem követi az álmait?

- Anyu a zenébe halt bele!

- Nem Bogi, nem a zenébe, az a kötél hibája volt.

- Ha nem énekel, akkor nem kell ahhoz a kötélhez rögzíteni - suttogtam és az arcomon végig gördült egy könnycsepp.

- Anyukád nem ezt várná el tőled.

- Maga azt honnan tudja?

- Csak tudom, Bogi, csak képzeld magad anyukád helyébe. Te is tudod, hogy azt akarná, folytasd - szorította meg a vállam.

Szaggatott sóhajt vettem majd lehajtottam a fejem. Képtelen voltam vele ellenkezni. A lábaim automatikusan megindultak, Dani pedig csendben sétált mellettem. Hagyta, hogy elmerüljek a gondolataimban. Tudtam, a lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van. Anya nem ezt akarta volna, nem akarta volna, hogy apával mindketten besavanyodjunk. Ő mindig is pozitív személyiség volt, hitte, hogy a zene mindenre gyógyír. Ha most itt lenne, mellettem biztos leszidna, hogy miért félek ennyire és miért vagyok ennyire makacs. Danira pillantottam a szemem sarkából, ő csak segíteni akar nekem, amiért hálásnak kéne lennem.

- Magának mennyi időbe telt? - szólaltam meg.

- 3 év - válaszolta.

- Hogy sikerült?

- A zene mentett meg - nézett rám.

- Az édesapja? - kockáztattam meg a kérdést.

- Ez nem ér, te szinte semmit se mesélsz magadról, de elvárod, hogy én mindent elmondjak - tért ki a válasz elől.

- Sajnálom, ha tolakodó voltam - haraptam az ajkamba.

- Én faggattalak előbb - mosolyodott el halványan. - Ha az kell, hogy megbízz bennem és elhidd tényleg segíteni akarok, akkor fogok magamról mesélni.

- Nem, nem kell tényleg nem - ellenkeztem.

- Édesapáddal élsz?

- Minek kérdezi, mikor úgyis tudja a választ?

- Jogos. Ő, hogy viszonyul anyukád halálához?

- Mindentől megszabadult, ami a zenével kapcsolatos, a gitáromat is kidobta - húztam el a szám.

- Az viszont baj. Gondolom te ezért vagy bizonytalan, nem tudod, apukád mit szólna hozzá.

- Most már komolyan hagyja abba. Mi maga? Gondolatolvasó? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Csak jó emberismerő - vonta meg a vállát.

- De ez már ijesztő, hogy ennyire - pislogtam zavartan.

- Ne haragudj, rossz szokás - mosolyodott el halványan. - Akarod, hogy beszéljek apukáddal?

- Ne inkább ne, nincs itthon és nem szeretném felidegesíteni őt - ráztam meg a fejem.

- Mikor jön haza?

- 4 hét múlva.

- Micsoda? Teljesen egyedül hagyott? - akadt ki.

- Nem dehogyis, addig Meliéknél vagyok - magyaráztam.

- Na azért - bólintott helyeslően. - Hova ment?

- Lourdes, újságcikket kell írnia az ottaniakkal, meg Szent Bernadettről.

- Aha, értem.

- Nem hiszem, hogy apa megengedné ezt az egész éneklősdit.

- Azért próbáld megpuhítani.

- Miért olyan fontos ez magának?

- Mondtam már, nekem nem volt senki, aki segítsen - torpant meg a zsákutca előtt.

- Rajtam akar jótékonykodni? - szaladt magasba a szemöldököm.

- Nem, csak nem akarom tétlenül nézni, hogy feladod az álmaidat.

- Honnan tudja, hogy mik az álmaim?

- Láttam milyen vágyódva néztél a gitárra - nézett a szemembe.

Zavartan kaptam el róla a tekintetem és a cipőmet kezdtem el bámulni.

- Pont olyan gitárom volt, mint magának. Észre se vettem, hogy hiányzik - suttogtam.

- Jó kis gitár, apud egy vagyont dobott ki - húzta el a száját.

- Akkor ez nem számított - vontam meg a vállam. - Köszönöm, hogy elkísért, holnap találkozunk - néztem rá.

- Örömömre szolgált és komolyan Bogi, ha bármire szükséged van, gyere nyugodtan és segítek - mosolygott kedvesen.

- Tudja, mire van most szükségem?

- Mire?

- Egy tesi mentes évre - mosolyogtam szomorúan.

- Hát ebben nem én döntök - tárta szét a kezét.

- De ugye nem fog kínozni? - pislogtam.

- Meglátjuk, Bartha meglátjuk - mosolygott majd elfordult és minden további szó nélkül elsétált.

A nappaliban ültem a kanapén, ölemben Brúnó fejével és a letakart zongorával szemeztem. Már vagy fél órája.

- Jaj, Brúnó - sóhajtottam fel és gyengéden megvakargattam a füle tövét. - Nem tudom mit kéne tennem. Tudom, mit akar a szívem, de nem akarok tudomást venni róla. Félek, hogy azzal rengeteg minden megváltozna - motyogtam. - Dani miatt van az egész, belépett az életembe és egyszeriben minden más lett. Miért nem tudott egyszerűen elmenni mellettem és hagyni had éljem a saját kis életem? Miért kellett neki pont neki meghallania a sírásom? Nem tudom, lehet hálásnak kéne lennem, hogy van valaki, aki segít, aki tudja, mit érzek, mert már ő is átélte. De mi van, ha az egész egy kész átverés? Ha belemegyek, aztán pofára esek? Mi van, ha ezzel apának fájdalmat okozok? - dörzsöltem meg az arcom tehetetlenül.

Dani bogarat ültetett a fülembe. Sóhajtva hunytam le a szemem és próbáltam nem gondolkodni. Anyu! Ha hallasz, kérlek, segíts! Mit kéne tennem? Mi lenne a helyes döntés?

A fohászom talán meghallgatásra talál, mert hirtelen csattanásra eszméltem fel. Tekintetem a zongorára ugrott majd a földön heverő fényképre, ami az előbb még a zongorán volt. Ez lenne a jel?

Brúnó nekilátott körbe szimatolni a fényképet. Felálltam és a zongorához sétáltam. Felvettem a földről a fényképet és megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy semmi baja. A fénykép rólam készült, Meliről és a bátyjáról, Dénesről. Dénes idén lett tizedikes és csak ritkán jár haza, mert Pestre jár iskolába és ott lakik egy kollégiumba. Ha jól tudom zenesulis. Tekintetemet a többi fényképre szegeztem majd levettem az összeset és áttettem a dohányzó asztalra majd a lepedőt is levettem és végig húztam a kezem a zongora ében fekete felületén. Mosolyra húzódott az ajkam, ujjaim vágytak a billentyűk után. Engedtem a kisértésnek, leültem a zongorához és az ujjaimat a billentyűkre helyezve elkezdtem játszani az Alkonyat zenéjét. Szememet lehunytam, hagytam, hogy a zene átjárja az egész testem. Ujjaim hevesen szántották a billentyűket, a hangom életre kelt és egybe fonódott a zongora hangjával. Éltem, végre úgy éreztem élek!