-Ki az az Abby?-jött a kérdés édes hangján. Megtorpantam egy pillanatra. Megállt velem együtt és bocsánat kérőn nézett rám. -Ne haragudj semmi közöm hozzá.-kezdett el szabadkozni, szemeit lesütötte. Bántotta a dolog. Engem meg az bántott,hogy meg kellett ezt kérdeznie tőlem. Megköszörültem a torkom s próbáltam össze szedni magam. 

-Nem, nem dehogyis. Csak ledöbbentett a kérdés. Ez honnan jött? 

-Néha kicsúszik ez a név a szádon. Általában,akkor mikor hozzám szólsz. Gondolom fontos ember számodra,ha mindig az ő neve jön a szádra. 

-Abbynek hívtalak? Ne haragudj. 

-Igen párszor. A boltban,mikor összefutottunk és ma este is. Nem haragszom,de kíváncsivá tettél. Bizonyára különleges lány. Szívesen hallanék róla.-mondta aztán tovább kezdett sétálni. Csak figyeltem távolodó alakját a sötétben. Azt akarta,hogy meséljek. S ámbár fogalma sem volt róla,de azt kérte,hogy beszéljek saját magáról. Szomorúság lepett el,mert a nő akit szeretek itt áll pontosan előttem, és elmondani készülök a sztorinkat,de neki fogalma sincs az egészről. Még csak fel sem ismer. Vajon, ha mesélek azzal elérek valamit?Vissza nyeri önmagát?Egyáltalán az az Abby, akit ismertem az tényleg a valós énje? Vagy a gondtalan vidám Eve az? Vissza kaphatom-e őt még? Jól teszem,hogy itt vagyok?  Annyi kérdés és zörej volt a fejemben,hogy képtelen voltam reálisan gondolkodni. Mert ha eképp cselekedtem volna, jó éjszakát kívánok és már itt sem vagyok. Ennyi lenne kilépni az életéből. Ennyit kellene tennem,hogy boldogan élje le az életét. Nélkülem veszély mentesen. De képtelen vagyok feladni őt. Két lépéssel értem utol ,s belekezdtem mondanivalómba.Bárcsak az igazat mondhattam volna,mert az így hangzott volna: Ki Abigail Bowman? Te vagy. Életem szerelme.A menny és a pokol egyszerre számomra. Szeretni téged volt egyszerre a legokosabb és a legostobább ötlet. Többször veszítettelek el,mint szereztelek meg és ez fárasztó volt. De lényegtelen ,mert gyönyörű, kedves, okos és hihetetlenül jó ember vagy. Van benned valami, talán a kisugárzásod vagy csak a lelked,ami vonz. Történt veled pár szörnyű dolog,de nem tört meg. Sőt felálltál és kinyújtottad felém a kezed. Megértettél és szerettél engem. Ez mindennél több volt,mint amit kaptam az elmúlt pár évben bárkitől. Nálad bátrabb és veszélyesebb embert nem ismerek. S tudom,hogy sose ártanál nekem mégis veszélyben érzem magam mikor velem vagy. Mert tudom,hogy egyszer eltűnsz. És igzából el is tűntél Abigal Bowman. Tudtodon kívül hagytál el. 

-Abby a csapatunk tagja volt,de különböző behatások miatt már nincs köztünk. Ő nagyon fontos személy volt számomra. 

-Jajj ne haragudj Steve nem akartam vájkálni. Én azt hittem,hogy hallok valami szép romantikus sztorit tőled. Részvétem.

-Mint mondtam semmi baj és tényleg szép romantikus történet volt a miénk. -felnevettem az emlékre.-Megakart ölni a első találkozásunkkor. 

-Na ne!-sivított fel a lány s én még jobban mosolyogtam. -Biztos valami badass kémnő volt ugye?

-Mondhatni.-feleltem szűkszavúan.

-Steve kérlek. Mi volt a foglalkozása?

-Bérgyilkos volt.-válaszoltam. Abby vagyis Eve felnevetett. Egyenest hahotázott. 

-Mi az? Ez nevetséges?-kérdeztem tőle vigyorogva. Ragályos volt a jó kedve.

-Steve Rogers, Amerika Álomképe, a földön járó Isten,akinek akkor igazságérzete van, hogy maga Ghandi kér tőle tanácsot szinte már, szerelembe esett egy bérgyilkossal. Ez hatalmas, ne haragudj Steve de ez a sors arcon köpése kábé. Rómeó és Júlia Amerikai verzió.Ennél az lenne gigászibb ha a HYDRÁNAK dolgozott volna.

Csendben maradtam s úgy tekintettem rá,hogy le vegye mi is volt a helyzet velünk. Hihetetlen,hogy a lány akit megismertem anno ezt a témát mindig talonba helyezte és nem akarta újra átélni és most itt állunk és nevet az egészen és hüyeségnek tartja. Pedig megtörtént és ő szenvedte el a kárát. Egy pillanatig nem tudta hova rakni szótlanságomat aztán elnyíló szájakkal figyelt engem. Füttyentett egyet.

-Öcsééém.-adta ki bő véleményét.Ennél azért többre számítottam reakció gyanánt.Emlékeztetnem kellett magam,hogy ő jelenleg más személyként él. 

-Na és mi van veled? Még a vezeték nevedet sem tudom.-tereltem felé a beszélgetést. Tudni akartam,hogy ő miképp élte meg ezt a két hónapot. Mit tud magáról, hogy indult az új élete? Kikkel vette körbe magát? Lett e célja? Vagy csak bolyong akárcsak én? Keresvén a hiányzó darabot. Fogalmam sem volt arról,hogy melyikünknek elviselhetőbb a helyzet. Nekem,aki tudja mi hiányzik,vagy neki aki csak vakon ténfereng. 

-Nos,szívesen elmesélném a történetemet,de ez még számomra is ismeretlen.

-Ezt,hogy érted?

-Pár hónappal ezelőtt egy szobában ébredtem. Nem tudtam,hogy kerültem oda, tulajdonképpen arról sem volt fogalmam,hogy én ki vagyok. Egy nagy vörös fényre emlékszem csak. 

Összerezzentem. Wanda. Ő az utolsó emléke.

-Egy telefon volt csak nálam,ami furcsa benne,hogy teljesen üres volt.

A lány felnevett.-Olyan üres volt,mint a fejem.Semmi adat rólam.  Mikor már valamennyire magamnál voltam, kimentem a szobából. Kiderült,hogy a csehó feletti lakásban voltam .A tulaj talált rám az utcán ájultan. Innentől vannak emlékeim csupán. Így nevekben és emlékekben nem én vagyok a megfelelő beszélgető partner. -fordult felém a lány hirtelen. Cselekedete miatt meg kellett,hogy álljak. Egészen közel került hozzám. Mosolygott,de a szemei szomorúan villantak. Emlékezni akart. Vágyott rá. Egészen biztos voltam abban,hogy valami ott pislákol benne. 

-Semmi baj.-suttogtam lágyan ajkaira.-Az emlékek elenyésznek. De az a legjobb benne, hogy újakat lehet kreálni belőlük. 

-De mik vagyunk mi az emlékeink nélkül?-kérdezte suttogva a lány,s szemei kezdtek piroslani. 

-Szabadok Eve.