Egy ok ... 

Egy ok, mely miatt megszülettem ... 

Egy lánc ...

Egy lánc, mely nem enged ...

Egy ígéret ...

Egy ígéret, mely már megszületése pillanatába halálra volt ítélve ...

Egy ok vagyok ...

Egy ok, hogy ne hagyhassa el ...

Egy lánc vagyok ...

Egy lánc, hogy ne menekülhessen ...

Egy ígéretért cserébe ...

 ... mely sosem valósult meg ...

Az Ő önző céljai miatt születtem meg. Azért, hogy ne mehessen el, ne hagyhassa itt, ne menekülhessen, azért, hogy mellette maradjon. 

A célja az volt velem, hogy soha ne hagyhassa el, hogy mellé láncolja azt, akit "szeret".

Mégis, a terve megbukott, és miután ez bekövetkezett rám se volt szüksége ...

Minek neki egy lánc, ha már nincs kit leláncolni?

De akkor miért maradtam életbe ... ? Mi értelme életben maradnom, ha a célnak nem tudtam megfelelni ... ? Ha már az ok, amiért megszülettem, nem létezik, megszűnt ... ?

Talán, mert ember vagyok, és nem egy tárgy ... ? 

Lehet ... De az emberek is céllal születnek nem ... ? Akkor miért nem halnak meg, ha beteljesítik a céljukat, vagy elbuknak, és nincs több esélyük ... ? Miért sínylődnek tovább ... ? Miért hiteti el velük az élet, hogy van még esélyük javítani ... ?

Keresnem kéne valami száraz helyet ... Bár ... lényegtelen, már úgy is teljesen átáztam ...

Kezdtem fáradni. Már körülbelül egy napja megyek folyamatosan, a szakadó esőbe. Csodálom, hogy idáig eljutottam egyáltalán, és nem estem össze az egyik utca sarkánál. 
Nedves hajam a homlokomhoz tapadt, a fehér ing amit viseltem teljesen átázott, ráadásul még a szél is átfújt rajta. Lábamat egy szakadt farmer rövidnadrág fedte (már amennyit). Térdemet és lábszáramat horzsolások, és zúzódások ezrei borították, a talpam már fájt, és fázott. Mindig, mikor apró, csupasz talpam a járda kövéhez ért, belém hasított egy égető fájdalom.
Az éjszaka sötét, és kietlen volt. Senki nem volt rajtam kívül az utcán, még egy kóbor macska se járt arra. Az utcai lámpák gyéren világítottak, a járdán, és az utakon hatalmas pocsolyába állt a víz, a tömbházak egy-egy ablakából még kiszűrődött némi fény (egy TV, vagy monitor fénye), de szinte mindenhol sötétség uralkodott.

Nem volt több erőm ... Elfáradtam ... Már csak annyit tudtam tenni, hogy bevonszoltam magam egy sikátorba, és leültem egy kuka mellé, hátamat a falnak döntöttem, lábaimat pedig, felhúztam, hogy legalább minimális hőmet meg tudjam tartani.

Ez lesz a vég ...?

Ha igen ...

Remélem ... Egyszer a hasznára lehettem ...