Manhattan fényei beragyogták az éjszakát. A sosem nyugvó város tornyai büszkén nyúltak az égbolt felé, mintha csak azt hirdetnék, hogy biztosan állnak ellent a már megszokottá vált téli hidegnek, várva a vele járó, rendszeresen érkező viharos szelet, melyet csak ők, a híres New york-i épületek tudnak megakasztani. Mintha ebben is eltértek volna megannyi település tornyaitól, ebben is különbbek lettek volna. Ez az éjszaka amúgy is más volt: az emberek nyüzsögve, zajosan ünnepeltek, tűzijátékok szelték a levegőt, hogy aztán a magasban színpompás kavalkádként oszoljanak szét. Közeledett az új év.

Rowan összébb húzta magán a kabátját, ahogy vadul feltámadt a már előre jelzett jeges szél, mely a magasban nagyobb erővel bírt, mint odalenn az emberekkel teli utcákon. A nő a Woolworth Building tornyának tetejébe épített, gyűrű alakú kilátóban állt; innen rálátott New York-ra, az apró hangyaként nyüzsgő emberekre, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy az ünnep leple alatt valami készül, valami történni fog, ami sokkal jelentősebb (és veszélyesebb), mint az éjfélkor felhangzó éljenzés és a tűzijátékok ezerszínű fénye. Odalenn nem tudhatták, hogy néhány elszánt ember mit tervez, hogy egy boszorkány egy jól megtervezett, de elkeseredett akció keretében ismételten arra készül, hogy megszegje a varázslótörvényt.

A szél nem akart szűnni, sőt, egyre erősödött, megdobva kissé Alit, aki a torony körül röpködött, mint valami lusta szellem.

- Sikerült a legjobb találkozóhelyet választanod, Ro. - jegyezte meg cseppet sem lelkesen Reynard. A fiatalember egészen a falig húzódott és sápadtan pislogott az éjszakába. A tűzijátékok éles villanása és az azokat kísérő durranások csak még feszültebbé tették.

- Én javasoltam ezt a találkozási pontot.

Halk pukkanás hallatszott, és Edmund Limus jelent meg a lépcső tetején, maga mellett Gnarlakkal. A kobold óvatosan, ellenséges tekintettel szemlélődött körbe, és pillantása akkor sem lett barátságosabb, amikor a Corbitt ikrekre nézett. Szemmel láthatóan igencsak kényelmetlenül érezte magát a MACUSA főépületének területén.

- Ha valahol, itt senki sem számítana ránk. - folytatta Limus. - Közvetlenül a Miniszteri Rezidencia felett vagyunk.

Gnarlak csupán egy rosszkedvű fintorral kommentálta a szavait. Reynard közelebb lépett a koboldhoz, mintha csak azt akarná kifürkészni, vajon most is az átvágásukon mesterkedik-e, majd végül néhány perc néma méregetés után az órájára pillantott.

- Mennyi időnk lesz?

- Az attól függ, Gnarlak mennyire izgalmas elterelést eszelt ki, hogy lefoglalja az aurorokat. - Limus futólag elvigyorodott, de amikor folytatta, már komoly volt az arca. - Rowan, biztos benne, hogy meg tudja oldani, amit eltervezett? Fogalmam sincs, Mr. Graves milyen védelmi bűbájokkal látta el az otthonát, de egy dologban nem kételkedem: még a legfurfangosabb boszorkányok és varázslók is kétszer meggondolnák, hogy valóban be akarnak-e törni oda.

- Grindelwald az ő lakását használhatta bázisként, amíg az alakját felvéve mászkált Manhattanben. - felelte Rowan. - Lehet, hogy nem a legjobb ötlet, de ha valahol, ott találhatunk nyomokat. Amúgy sincs jobb ötletem... meg kell próbálnunk bejutni oda. Mivel szilveszter van és ilyenkor megbolondul a város, a MACUSA alapból le lesz kötve valamennyire. Ha ezek mellett maga elhinti azt a hamis információt, hogy Gnarlak is készül egy kis újévi meglepetéssel, én és Reynard egy kicsit szabadabban mozoghatunk, anélkül, hogy kérdőre vonnának minket, hogy a kiutasítás ellenére mit keresünk itt.

- Huszonöt perc van hátra éjfélig. - szúrta közbe Reynard. Limus biccentett.

- Akkor kezdjünk. Cleveland szabadnapos, a Fulton Street-en fog várni magukra. Biztosítja, hogy még véletlenül se keveredjen arra valaki, akinek nincs keresnivalója ott. Gnarlak, maga pedig hagyja, hogy jusson a fiúknak valami, amivel tényleg dolgozhatnak.

- Hagytam én magát valaha konc nélkül, Limus? - vigyorodott el a kobold. - Jut is, marad is, ahogy szoktuk. Így van az egyezségünk.

- És ne feledd, itt leszünk a fejetek fölött. - szólt közbe Rowan és fenyegetően pillantott Gnarlakra, miközben Ali is közelebb suhant és palástként telepedett gazdája vállára. - Látni fogjuk, ha valami trükkel próbálkozol.

- Jól van, gyerünk. - sürgette Reynard, a torony széle felé terelve nővérét. - Szorít az idő.

Két halk pukkanás hallatszott, ahogy Limus és Gnarlak távoztak; előbbi az Auror Parancsnokság, utóbbi New York egyik rosszabb hírű, koszos kikötője felé. Néhány perccel később egy repülő szőnyeg is elsuhant, rajta két alakkal. A Woolworth Building tornya úgy festett, mintha soha nem is járt volna arra senki.

o ~ . ~ o

Ali olyan puhán és észrevétlenül szállt le a Fulton street-i saroképület mögött, akár egy vadászó lethifold. A Corbitt ikrek lepattantak és a téglafalhoz lapulva lestek ki a ház előtti apró park irányába, melyben emberek gyülekeztek (valószínűleg a helyi lakosok), hogy együtt köszöntsék az új évet. Az utcán nem járt senki, leszámítva egy személyt, aki ráérősen sétálgatott a járdán, tőlük nem messze; Rowan azonnal felismerte a kissé túlméretezett kabátos, kalapos Neil Cleveland-et. A fiatal auror is észrevette őket és egy komolynak szánt, ám a kelleténél lelkesebb biccentéssel nyugtázta érkezésüket, melynek következtében majdnem orra bukott a kabátja szegélyében.

- Gyerünk. - Rowan futólag elvigyorodott, majd fivérét maga után húzva a bejárat felé vette az irányt. Reynard gyorsan elmotyogott egy "Alohomorát" és az ikrek már benn is voltak a lépcsőházban.

- Mi van akkor, ha valamelyik szomszéd észrevesz? - aggodalmaskodott Reynard. - Emlékszel például Mrs. McKenzie-re? A néni egész nap Graves lakását leste, nem fog feltűnni neki, hogy ott szerencsétlenkedünk az ajtónál? Vagy bárki mással szembetalálkozhatunk.

- Ezért nem a lifttel megyünk fel. - felelte Rowan. - Amerikában ki lenne az a bolond, aki lépcsőzik, ha lift is van? Ráadásul mindenki odalenn ünnepel, Mrs. McKenzie pont ezt hagyná ki? Ami pedig az ajtó előtti ácsorgást illeti, Alival dolgoztunk az ügyön... nézd csak!

A repülő szőnyeg ismét gazdája vállára terült, ám ezúttal a másik oldalával, mintával befelé. Reynard kíváncsian pislogott nővére irányába, ám ott csupán a lépcsőház falát látta. Még a monokliját is felbiggyesztette gyorsan, de az semmiféle láthatatlant nem mutatott. Rowan mégsem volt ott... vagy mégis? Beletelt még néhány másodpercbe, amíg Reynard rádöbbent: ha nagyon megerőlteti a szemét (monoklival vagy anélkül), vagy ha Rowan megmozdult, mintha ki tudta volna venni a körvonalait.

- Hm... kaméleonbűbáj? - érdeklődött hunyorogva és fel-le vette a monokliját. - Mivel nem láthatatlanná tévő köpeny vagy varázslat, nincs is kiszűrve.

- Ez az előnye, erre nehezebben számítanak a mieink. A muglik meg aztán végképp nem veszik észre. - Rowan elégedetten igazgatta magán a szőnyeg redőit. - Na jössz?

- Okos megoldás. - Reynard bebújt nővére mellé és az ikrek tovább lépkedtek a 3. emelet irányába, ahol szerencsére nem várt rájuk semmiféle leskelődő szomszéd.

Percival Graves lakásának ajtaja látszólag ártalmatlanul, bármilyen védelmi varázslat jele nélkül olvadt bele a félhomályba. Rowannak átfutott a fején, hogy Graves egészen biztosan megoldotta egy ügyes bűbájjal, hogy az épületben lakók többségének lehetőleg fel se tűnjön, hogy ott van egy lakás. Reynard közben elmormolt néhány varázsigét, majd kérdőn nézett Rowanra és rántott egyet a vállán.

- Semmilyen átkot, védelmet nem érzékelek. Vagy az van, hogy Graves varázslatai eszméletlenül profik, vagy Grindelwald megtört mindent, amikor bejutott ide és nem nagyon fáradozott azzal, hogy új varázslatokat állítson fel. Gondolom nem hitte, hogy le fog bukni és szükség lesz rá.

- Vagy mindkettő. - találgatott Rowan, óvatosan közelebb lépve. Odakintről tűzijátékok durrogása, emberek éljenzésének hangja szűrődött be tompán, már-már kísértetiesen. Éjfél volt, elérkezett az új év.

- Hol lehet itt a csapda? - dünnyögte Reynard, közelebb hajolva az ajtóhoz. Tüzetesen szemügyre vette, majd kis habozás után lenyomta a kilincset, de a zár nem engedett. - Megnézem a mugli eszközökkel.

- Lehet, hogy a védelmi varázslatok még mindig élnek valamennyire. - mondta Rowan, miközben fivére előhalászta a zsebéből a tolvajkulcsokat és nekiállt kezelésbe venni az ajtót. Megérzés volt csupán, nem biztos megállapítás, de a nő valahogy tudta, hogy bármi is védi Graves lakását, az teljesen nem szűnt meg. Néhány másodperccel később meg is bizonyosodott róla, Reynard ugyanis káromkodva húzta ki a tolvajkulcsot a zárból.

- Elolvadt. - állapította meg, orra elé emelve a használhatatlanná vált eszközt. - A varázsigék hatástalanok, kulcsot se tudtam másolni, mert a zár folyamatosan változtatja az alakját, a mugli holmik sem működnek... Szerencse, hogy az ajtó még nem akart megölni a betörésért, egyszerűen csak nem nyílik ki. Valószínűleg egyedül Graves kulcsa passzolt ide, Grindelwald pedig azt használta. Valami ötlet, Rowan?

- Nem tudom. - Rowan elgondolkodva, furcsa tekintettel méregette a bejáratot. Valahogy olyan különös érzése volt, mintha hívogatta volna. Reynard ideges pillantásának kíséretében még közelebb lépett, majd tétován a kilincsre helyezte a kezét és lenyomta azt.

Az ajtó hangtalanul tárult ki. Túloldalán sötéten, üresen ásított feléjük a folyosó; nem történt semmi, nem aktiválódott védővarázslat, továbbra is síri csend volt. Reynard döbbenten bámult a nővérére.

- Ezt meg hogy csináltad?

- Fogalmam sincs. - Rowan homlokráncolva, óvatosan tett előre egy lépést, áthaladva a küszöbön. - Tényleg. Én csak benyitottam.

Eltöprengett a történteken. Talán Graves eleve úgy intézte, hogy az ajtó beengedje őket, szabad bejárásuk legyen? Pontosabban, hogy őt engedje be? Mintha az ajtó csak az ő érintésére várt volna, bár Rowan ostobaságnak tartotta ezt az elgondolást. Vagy ez az egész csak véletlen, Reynard próbálkozásaiba kimerültek a maradék védővarázslatok?

- A lényeg, hogy bejutottunk. - Reynard akaratlanul is még halkabbra vette a hangját, Rowan alig hallotta őt, pedig ott állt mellette. - Légy óvatos.

Az ikrek lassan léptek előre, pálcájuk végé apró láng gyúlt, hogy jobban láthassanak. Ali fellibbent a vállukról, mintha csak ő is felfedezni szeretné az üresnek, elhagyatottnak tűnő lakást. Nem mozdult semmi, nem történt semmi, Rowan és Reynard csak akkor rezzentek össze ijedten, amikor az ajtó becsukódott mögöttük, kizárva a kintről beszűrődő ünneplés hangjait. Az ikrek egy kis ideig még nem mozdultak, füleltek csupán, majd egymásra pillantottak és tétován elindultak a belső szobák felé. Néha megtorpantak, de továbbra sem történt semmi, nem volt védővarázslat, riasztó rendszer és nem várta őket Grindelwald egyik követője sem az ajtók mögött. Ugyanakkor felborogatott bútorok sem voltak, semmi feltűnő, amiről azt mondhatták volna, hogy nem illik a MACUSA fejének rezidenciájához.

- Jól van, ennyi elég volt a rettegésből. - jegyezte meg kicsit morcosan Rowan és egy laza mozdulattal felkapcsolta a lámpát. Fény árasztotta el a szobákat, Reynard hunyorogva kapta maga elég a karját a hirtelen változástól. - Nincs itt semmi.

Bosszúsan tette el a pálcáját, bár nem tudta, miben reménykedett. Graves-nek valószínűleg nem volt ideje arra, hogy bármiféle látványos nyomot hagyjon maga után, Grindelwald pedig túl jó volt ahhoz, hogy így tegyen. A lakásban makulátlan rend volt, pont úgy, ahogy Graves szerette, minden a helyén, minden tiszta. Sehol a lehetséges harcra utaló jel, egy oda nem illő dolog vagy egy hatalmas plakát, amire Grindelwald odaírta volna, hogy "HAHÓ, ide vittem a foglyot!"

Szétváltak, bejárva az egész lakást, szobáról szobára. Rowan hátrébb ment, míg Reynard az elülső helységeket szemrevételezte. Hosszú, feszült és eredménytelen kutatás következett, melynek végén mind a ketten üres kézzel és csalódott tanácstalansággal futottak össze a nappaliban.

- Rowan, nézd csak. - szólt halkan Reynard. Rowan kíváncsian lépett oda fivéréhez, aki a nappali falánál állt, a képek előtt, amiket korábban a nő is nézegetett, amikor itt vendégeskedett. A képek közé egy új került: Rowan zavartan pislogva nézett farkasszemet önmagával.

- Ehhez meg hogy jutott hozzá? - dünnyögte.

- Kitette a képed a falra. Tényleg sokat jelentesz neki. - tette a vállára a kezét Reynard, Rowan pedig hálás volt neki, hogy nem múlt időben mondta.

- Ettől nem lett jobb a kedvem. - sóhajtotta. Igyekezett elrejteni a fájdalmát, mely most erősebb volt, legalább annyira kínzó, mint amikor rádöbbent, hogy az igazi Graves sosem akarta elküldeni őt New York-ból. Ott hagyta Reynardot az asztalnál, még egyszer végigjárta az ebédlőt, a fürdőt és a többi szobát, de nem fedezett fel semmi szokatlant. Már éppen azon volt, hogy egy rúgással odébb penderítsen egy széket, hogy legalább egy tárgy ne a helyén legyen és egyben a bosszúságát is levezesse valamin, amikor zörejt hallott a lakás másik vége felől, majd valami tompán puffant a padlón.

- Rey!

Az ikrek a folyosóra ugorva azonnal pálcát rántottak és egymásnak vetették a vállukat, Ali pedig védelmezőn repült oda mögéjük. Mindketten biztosak voltak benne, hogy mégiscsak aktiválódott egy védővarázslat vagy valaki rájuk fog támadni a következő pillanatban, de semmi ilyesmi nem történt. Az ikrek feszülten pillantottak egymásra; Rowan szinte a fülében hallotta a szívdobogását, Reynardnak a pálcáján csúszkált össze-vissza a keze. Aztán egy szürke folt suhant be a látóterükbe és egy világító narancssárga szempár nézett velük farkasszemet igencsak neheztelően.

- Purphoros! - Rowan megkönnyebbült sóhajjal eresztette le a pálcáját. A hatalmas maine coon (vagy nem is az, hanem mágikus kneazle?) macska puha léptekkel kocogott oda hozzájuk és Rowan lábának dörgölőzött. A szőre igencsak megnőtt azóta, hogy utoljára látták, amiből az ikrek arra következtettek, hogy az állat nem ment vissza a gazdájához, Mrs. McKenzie-hez, hanem a lakásban bujkálhatott, amíg Grindelwald elfoglalta azt. Rowan óvatosan lehajolt, hogy megsimogassa Purphoros füle tövét és megállapította, hogy az állat jelentősen fogyott is az utóbbi időben. - Okos macska... tudta, hova kell rejtőznie.

Ezzel egyidejűleg hirtelen nagyon rossz érzése támadt, melyet egyelőre nem mondott ki.

- Legalább ő rendben van. - tette hozzá. - Azt hiszem, ennyi, itt végeztünk is. Semmi nyom...

Próbálta leplezni mély csalódottságát, bár tudta, hogy Reynard pontosan látja rajta. Fivére a monokliját igazgatta.

- Azért még egyszer körbenézek én is. Kipróbálok még néhány varázslatot.

Rowan vont egyet a vállán, miközben nemtörődömnek látszó mozdulattal lekapcsolta a lámpát, jelezve, hogy végzett, és tovább vakargatta Purphoros füle tövét. A macska meglepő módon egy kis ideig még hagyta ezt, majd hirtelen megfordult és megindult előre a folyosón. Amikor Rowan nem mozdult, megállt és hátranézett rá, narancssárga szemei csak úgy világítottak a félhomályban.

- Azt szeretnéd, hogy kövesselek? - mormolta felé Rowan. A jelzés egyértelmű volt, a nő pedig vállat vont és Purphoros nyomába szegődött. A macska Graves dolgozószobájába vezette őt. Fellendült az asztalra, látványosan végigsétált rajta, majd beugrott abba a karosszékbe, amelyet korábban is rendszeresen elfoglalt, amikor kiszökött a gazdájától és Graves-nél múlatta az időt. Világító szemei mintha beszélni akartak volna.

- Bár lenne olyan varázslat, ami fordít ember és állat között, akkor csak intenék, te pedig elmondanád szavakkal a lényeget. - dünnyögte Rowan, egy darabig elveszetten nézelődve. Aztán észrevette végre, mit is akart mutatni neki Purphoros.

Az íróasztalon, egy kupac rendezett papír mellett, olyan pontosan és egyenesen lerakva, mintha csak maga Graves tette volna oda, egy tárgy feküdt. Csakhogy ez a tárgy egészen biztosan nem Graves-é volt...

- Mi a... - Rowan kíváncsian vette kézbe a tárgyat. Az olyan volt, akár egy mugli öngyújtó, amivel tüzet csiholtak, hogy meggyújtsák a szivart vagy a papírtekercset a kandalló begyújtásakor, csak nem téglalap alakú, hanem hosszúkás, elegáns malachit és ezüst borítással. Kinézete alapján akár Graves tulajdona is lehetett volna, Rowan mégis teljesen meg volt arról győződve, hogy nem az övé. Óvatosan forgatta tenyerében a tárgyat. Gondolatai teljesen összekuszálódtak, őt magát pedig heves érzések kerítették hatalmába, ahogy két biztos információ villant fel előtte, tisztán és kitörölhetetlenül.

Először is, hogy ezt a tárgyat, esetleges nyomot Gellert Grindelwald felejtette az asztalon.

Másodszor pedig, hogy ő már látta ezt a tárgyat, azonban nem Grindelwald-nál.

- Köszönöm, Purphoros. - pillantott hálásan a macskára, majd figyelmét teljes mértékben a különös tárgy kötötte le. Mestermunka volt, melyhez hasonlót még a legkiválóbb ötvösszalonokban sem lehetett találni. Első ránézésre mugli tárgynak tűnt, Rowan azonban teljesen biztos volt abban, hogy köze van a mágiához. Óvatosan felpattintotta a tetejét, hogy megnézze, hasonlóképp működik-e, mint a mugli öngyűjtók.

Ijedten ugrott egyet, ahogy apró fénygömb röppent elő a szerkezetből, néhány másodpercig keringve a levegőben, majd belerepült az íróasztalon álló lámpába... és a lámpa magától felkapcsolt. Fény árasztotta el a szobát, Purphoros pedig rosszallóan sziszegett a lámpa felé.

- Ez érdekes. - Rowan a lámpát vizsgálta, majd a kezében tartott tárgyat. Ismételten kattintott vele, mire a fénygömb visszatért: kirepült a lámpából, bele a tárgyba, a szobában pedig újra sötét lett.

- Te kapcsolgatod a lámpát, Rowan? - jelent meg Reynard feje az ajtóban. - Találtál valamit?

- Egy nyom... Gellert hagyta itt. - Rowan izgatottan emelte fel a talált tárgyat. - Nem tudom, közelebb visz-e ahhoz, hogy megtaláljuk Percivalt, de mégiscsak valami, amelyen elindulhatunk, amit tudunk tanulmányozni. Nézd csak!

Megismételte a korábbi mozdulatot. Reynard szájtátva nézte a lámpába be-, majd abból kiröppenő fénygömböt.

- Mint egy mágikus tárgy, ami mégsem mágikus... vagy hogy is van. - mondta, kissé összezavarodva a fogalmazástól. - Fényt ad vagy vesz el és még tárolja is.

- Olyan, mint egy... önoltó. - Rowan homlokráncolva forgatta ujjai között a tárgyat. - Nem is tudom, hogy létezik-e ilyen szó. De Rey, ezt én valahol már láttam, tudom! Nem Gellertnél, máshol. Nem jut eszembe... de akkor is láttam már! Jaj, a fenébe is!

Azonban bárhogyan is erőltette az emlékezetét, akárhogy próbált koncentrálni, felidézni akár csak egy kis foszlányt a múltból, semmi sem jutott eszébe. Pedig ott volt szinte a gondolatai szegletében, mintha bármelyik percben felszínre akarna törni... Rowan legszívesebben tombolt volna.

- Nekem nem rémlik. - Reynard lehajolt és a monokliját olyan közel tolta a tárgyhoz, hogy éppencsak nem ért hozzá. - Emlékszem minden mágikus tárgyra, minden relikviára, amivel dolgunk volt, de ez biztosan nem volt közöttük. Viszont talán ki tudjuk deríteni, honnan származik, néhány bonyolultabb varázslattal visszakövetni, milyen helyekre vitték... nyomnak szerintem tökéletes. Nem hiszem, hogy ennél jobbat találhattunk volna... hogy konkrétan bármi mást találhattunk volna. Grindelwald azért mégiscsak profi. Minden nap, amikor a Minisztériumba megyünk, hallom az aurorok bosszankodó gondolatait, hogy semmit sem tudnak kiszedni belőle.

- Annyira nem is akarnak... Mindegy. Visszük ezt az izét. - Rowan elgondolkodva pattintotta le- és fel a mágikus tárgy tetejét, miközben elindultak kifelé, Purphoros pedig a nyomukba szegődött. A deja vu érzése olyan erős volt, hogy majd' megőrült tőle. - És a macskát is. Nem hagyhatjuk itt szegényt... és lehet, hogy van még mondanivalója a számunkra. Végül is végig itt rejtőzött, amíg Gellert Percivalnak adta ki magát.

Purphoros nesztelenül ugrott fel az ablakpárkányra, amely a belső udvarra, Mrs. McKenzie ajtajára nézett. Halkan nyávogott, mely egészen úgy hangzott, mint egy sirató. Rowan pedig értette.

-Rey... szóljunk majd Limusnak, hogy küldje ki ide az aurorokat vagy értesítse valahogy a mugli rendőrséget. - mondta csendesen. - Grindelwald megölte Mrs. McKenzie-t. Gondolom feltűnt neki, hogy a néni Graves lakását figyeli és azt hitte, lebuktatja. Sajnálom szegényt... nem kellett volna így történnie.

- Rendben. - Reynard sápadtan bólogatott, míg nővére felnyalábolta Purphorost és intett Alinak, aki készségesen a vállára röppent, elrejtve őt. Az ikrek némán, komoran távoztak, egy pillanatra még megállva a belső udvarban, először Graves, majd Mrs. McKenzie ajtaja felé fordulva. Rowan pálcája egy apró mozdulatával kissé csálé, apró koszorút bűvölt Mrs. McKenzie ablakába, gondolatban elbúcsúzva a nénitől, aki jobb sorsot érdemelt volna. Az idő mintha úgy döntött volna, hogy ugrásokban halad tovább: a következő ugrásnál már kinn voltak a szabadban, az épület oldalánál, hideg levegő és villogó fények csaptak az arcukba, Purphoros pedig dühösen fújt a tűzijátékok irányába. Az ezt követő ugrásnál túl voltak a dehoppanáláson, ott álltak a megbeszélt találkozási pont, a Bűbájos Bölény előtt.

- Mi vagyunk az elsők. - állapította meg Reynard, miközben Purphoros leugrott a földre és óvatosan szemrevételezte az új környezetet. Láthatóan egy cseppet sem ijesztette meg, hogy egy teljesen más helyen bukkantak fel, mint ahol az előbb voltak. - Remélem hamarosan a többiek is befutnak.

Rowan kurtán biccentett, elveszve a gondolataiban. Ujjai szorosan rákulcsolódtak az önoltó hűvös felületére. Úgy érezte, fontos nyomot találtak, fontosabbat, mint azt elsőre gondolnák. Mintha a titokzatos tárgynak külön szerepe lett volna az egész történetben. Valahol már látta, tényleg látta... Akárhogy is volt, Rowan egy dologról meg volt győződve: hogy bármi is ez az egész, bármilyen üzenetet hordoz az önoltó, ő ki fogja deríteni.

_________________________

Végre-valahára eljutottunk odáig, hogy elhoztam nektek a következő fejezetet :) Köszönöm a türelmeteket és remélem tetszett nektek, noha az írásba még jobban vissza kell lendülnöm... Hamarosan jelentkezem a folytatással, előbb vagy utóbb, de valamikor mindenképpen! :)