- Fáradtnak tűnsz.

Rowan Corbitt lendületes mozdulattal, nemtörődöm módon dobta hátra az arcába lógó hajtincseket, miközben ő és fivére sietős léptekkel haladtak végig a brit Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Törvényhozási Bizottságának emeletén. Reynard leplezetlenül hatalmasat ásított és a szemét dörzsölgetve igyekezett tartani a tempót.

- Nem tudtam aludni. - vallotta be. Rowan felvont szemöldökkel nézett rá, megállapítva, hogy öccse még a szokottnál is fésületlenebb, sőt, az inge alja is kilóg. Reynard elkapta a megrovó pillantást és sokatmondóan sandított vissza. - Amúgy meg... „Pixi mondja a doxinak, hogy rövid a szárnya."

Rowan bosszús legyintéssel hajtotta el a megjegyzést.

- Nem aludtam túl jól. - hogy terelje a témát, kihúzta az órát Reynard zsebéből, rápillantva a számlapra. - Késésben vagyunk, két és fél perce ott kellene lennünk.

Reynard nyitotta a száját, hogy erre megjegyezzen valamit, aztán mégse tette, és Rowan is úgy engedte el az órát, mintha semmi sem történt volna. Várt rájuk egy varázsjogi tárgyalás, amellyel bőven el tudták terelni a figyelmüket olyan apró részletekről, amik teljesen váratlanul idéztek fel mozzanatokat, hangulatokat, amelyeket nem kellett volna. Rowan magában gyorsan összegezte a napot, pontról pontra: találkozó a parancsnoki irodában, utána Wizengamot-tárgyalás, amelyen végre elítélik azt a parfümös rendbontót, akire hetek óta vadásztak, utána még talán belefér egy kávé, mielőtt visszavetné magát a munkába.

Az aurorparancsnok irodájába érve meggyőződhettek arról, hogy a sietség felesleges volt. Theseus Salmander az asztalánál ült egy kannányi kávé társaságában, kabát, felöltő és mellény nélkül, és nagyon is úgy festett, mint aki még bőven nem kész az indulásra. A belépő ikrek láttán megrándult az arca és felpattanva majdnem a cipőjére öntötte a pohara tartalmát.

- Ro! - összezavarodva nézte a nőt, majd gyorsan rendezte az arcvonásait. - Reynard... Jó reggelt.

- Hello Theseus. - Rowan alaposan végigmérte a férfit. - Úgy látom, egyelőre nem indulunk. Azt hittem, sürgős.

- Khm, igen. - Theseus zsebre vágta a kezét és feszülten toporgott, majd észbe kapva beljebb invitálta az ikreket. - A tárgyalás... mindegy is, nemsokára. Kértek kávét?

- Én elfogadnám, pont elfogy, amíg rendesen felöltözöl. - mondta Rowan, kíváncsian félrebillentve a fejét. - Így nem jöhetsz tanúskodni a Wizengamothoz.

Theseus megjegyzés nélkül töltött neki kávét, és miközben az ikrek leültek, kapkodva állt neki összeszedni a ruháit, néha vetve egy-egy oldalpillantást Rowan felé. A nő nem vette észre; azt figyelte, ahogy a kávéja lassan elkeveredik a hozzá öntött tejjel és mézzel. New York-ban ezerszer finomabb volt a melange...

- Ha elkésünk a tárgyalásról, te magyarázol ki minket. - szólalt meg, magában megállapítva, hogy Theseus önmagához képest szokatlanul nyugtalan. Reynard, aki eddig az aurorparancsnokot tanulmányozta, hirtelen úgy pattant fel, mint akinek villámvarázslatot vezettek a székébe. Összeszorította a száját, Rowanra meredt, aztán Theseus kannáját felkapva pohár igénybevétele nélkül nagyot kortyolt a keserű, cukrozatlan kávéból. Rowan értetlenül bámulta elsápadó fivérét.

- Ro... - motyogta Reynard.

- A világ megőrült. - sóhajtott nagyot Rowan és Theseus felé fordult, aki most Reynardot vizsgálta furcsán megadó tekintettel, megereszkedő vállakkal. - Mehetünk?

Theseus nagy levegőt vett; szemmel láthatóan ezerszer szívesebben lett volna bárhol máshol és borzasztó kényelmetlenül érezte magát.

- Rowan, mielőtt indulnánk, egy nagyon fontos... - idegesen hadarva, furcsán nézett a nőre. Rowan türelmetlenül forgatta a szemét.

- Nyugodj meg T, már nem árasztasz rózsaillatot.

Theseus és Reynard különös, gyors pillantást váltottak, Rowant pedig lassan valamiféle nyugtalan, rossz érzés kezdte a hatalmába keríteni. Talán nem is a parfümös ügyről és annak tárgyalásáról volt szó...

- Figyelj, Rowan. - kezdte lassan Theseus. Tekintetében olyasfajta kifejezés csillogott, amit a nő eddig csak egyszer látott, és ami még inkább növelte a megfogalmazhatatlan rossz érzését. - Valamit el kell mondanom neked.

És Rowan rögtön tudta, hogy valami történt, valami nagyon nagy baj van. Theseus az asztalának támaszkodott és belefogott. Szavai egyszerre égettek és hagytak jeges űrt maguk után, ő pedig ledermedve hallgatta, mintha egyik pillanatról a másikra csöppent volna egy rémálomba, mely a döbbenet kísérte fájdalom mellett mást is hozott, a megértés sokkoló, tisztává váló tényét, melyre ilyen sokáig kellett várnia.

- Grindelwaldot ma hajnalban elfogták New York-ban. A MACUSA leleplezte, némi segítséggel. Úgy fest, egy ideje már beépült Picquery Miniszterasszony belső körébe, az irányítása alá vonva mindent. Könnyű dolga volt, mert... Percival Graves alakját vette fel. Tudom, hogy te ismerted és kedvelted őt. Egy ideje már átvette a helyét a MACUSA-nál, mindenesetre nem tudjuk, hogy az igazi személlyel... nos...

A világ furcsán megváltozott körülötte, hangok, villanásnyi képek, zavaros érzések ingatag masszájává mosódva össze, meginogva és kicsúszva a lába alól egy másodperc alatt. Rowan megdermedve bámult Theseus-on keresztül a semmibe, mintha hirtelen téren és időn kívül került volna a hír hallatán... a hírén, amelyet mintha fel sem fogott volna. Kifutott az arcából minden szín, megszédült, és össze is esett volna, ha Reynard nem kapja el. Homályosan érzékelte, hogy leültetik őt és hogy Theseus Lángnyelv Whiskyért szalad.

Aztán elkezdődött a remegés, erőtlenül, de kontrollálhatatlanul.

- Nem... az nem lehet. - hallotta a saját hangját, rekedten és elfúlón, hogy rá sem ismert. Többre nem volt képes, a fejét rázva tiltakozott a hallottak ellen, mint aki ezzel eltörölhetne mindent, ami elhangzott. Reynard finoman szorította meg a vállát.

- Sajnos de, így történt. - hajolt közelebb Theseus, megfogva a nő kezét. - Én sem vettem észre... folyamatosan leveleztem vele, úgy, mint évek óta, és fel sem... Rowan, sajnálom. Ez egyelőre titkosított információ, de...

- Nem lehet! - csattant fel Rowan. Elméje vad zavarossággal tiltakozott, lázadt a hallottak ellen, kétségbesetten próbálva felülírni azok igazát. Egyszerűen nem akarta elfogadni, nem akarta hallani...

Percival Graves. Az elmúlt hónapban Rowan mindent megtett, hogy elfelejtse ezt a nevet, a férfi emlékét, hogy ne vegyen tudomást az ürességről, amit maga után hagyott. A munkájába temetkezett, bezárkózva, makacsul tagadva, mennyire is fáj, hogy elveszítette őt. Hiába: egy-egy gondolat, felvillanó kép vagy érzés minduntalan visszahoztak valamit, olykor csak egy elsuhanó hangulatot, máskor olyan tiszta emléket, mintha csak megismétlődött volna, ami akkor történt. Túl rövid idő telt el azóta, túl meghatározó volt az időszak, melynek során ő és a férfi egyre közelebb kerültek egymáshoz, amelyet teljesen váratlanul, fájón söpört félre az a változás, amit Rowan nem értett, ami teljesen összetörte őt. Még mindig szerette Percival Graves-t, még mindig...

„Lehetetlen."

Amikor a férfi elküldte New York-ból, a váratlan helyzet oly erővel érte, hogy egyszerűen képtelen volt tenni bármit is. Vak és tehetetlen volt maga körül mindenre, teljesen megbénította, amit Graves tett. Fel sem merült benne, észre sem vette, hogy talán valami változott, valami nincs rendben.

Rowan reszketett. A gondolatok bénult kétségbeeséssel, összezavarodva követték egymást, mindegyik egy-egy kíméletlen tőrdöfés.

„Az nem Percival volt."

„Leleplezték és elfogták, Percival Graves alakját vette fel. Átvette a helyét."

„Hazugság volt, és észre sem vetted... pedig tudhattad volna, hiszen egykor ismerted őt."

„Grindelwald..."

„Felvette az alakját."

„Percival valójából szeretett... nem ő küldött el."

„És most halott."

„Gellert... ő volt az, Gellert."

„Leleplezték New York-ban, a MACUSA elfogta. Az ő alakját vette fel."

„Tudhattam volna, és nem láttam."

„Megakadályozhattam volna."

„Gellert New York-ban van."

„Gellert..."

„Megölte őt."

„Az nem Percival volt."

„Percival..."

Úgy pattant fel, hogy észre sem vette. Nem is tudatosult benne, mit cselekszik, mintha kívülről irányították volna, öntudatlanul lendült az irodában álló kandalló felé. Mire a többiek eszméltek, már lobogtak körülötte a zöld lángok, miközben ő erős hangon mondta ki az útirányt.

- MACUSA, Woolworth Building. New York.

o ~ . ~ o

A tűz még egy utolsót lobbant Rowan Corbitt alakja körül, mielőtt kialudt volna. A nő lassan kinyitotta a szemét, melyet szorosan lehunyt, amikor megkezdődött az utazás és a mágikus lángok elsöpörtek mindent: az irodát, a feléje lendülő Reynard és Theseus képét, a reggel tennivalóktól zsúfolt hangulatát, mely most oly furcsán távolinak tűnt, mintha évekkel ezelőtt lett volna.

Maga sem tudta, miért cselekedett így, miért jött ide.

Az ismerős fogadócsarnok, mely máskor olyan szabályozottan forgalmas és ellenőrzött volt, most sötétnek és kihaltnak tűnt, már-már kísértetiesnek. Senki sem fogadta Rowant, senki sem állította meg, kérdezte meg, miért érkezett a MACUSA-hoz ilyen váratlan időpontban, bármiféle bejelentés vagy engedély nélkül. New York-ban még hajnal lehetett, ő pedig habozás nélkül indult el, lépteinek kopogását visszaverték a falak. Tudta, merre kell mennie, nem gondolkozott egy pillanatig sem azon, mi hajtja előre vagy hogy ő elméletileg még mindig ki van tiltva az Egyesült Államokból.

Tisztán érződött, hogy történt valami, a levegő szinte bizsergett a feszültségtől, a baj fullasztó terhétől. Ez lehetett az oka a kihaltságnak is, Rowan senkivel sem találkozott, ahogy lesietett a lépcsőn, egy kevésbé népszerű, de számára jól ismert útvonalon az alsóbb szintek irányába. Mindenki ott lehetett, ahova most ő is tartott. Sokszor járt már a Kiemelt Nyomozások Osztályán és a hozzá kapcsolódó, különleges eseteknek fenntartott termeknél is megfordult már: tárgyalóhelységek, adattárolók, zárka... Ahogy közeledett, érzékelte, hogy igaza volt. Sietős lépések, izgatott és ideges beszéd hangjai szűrődtek felé tompán valahonnan.

Hogy miért rohant ide azonnal, amint meghallotta a hírt, mi mozgatta őt, nem tudta megmondani. Mintha megkésve, hetek elmúltával próbálta volna megakadályozni azt, ami akkor megtörtént. A lelke háborgott, a keze még mindig remegett, mintha elvesztette volna a kontrollt, kilépett volna önmagából. Úgy nézhetett ki, mint aki teljesen megzavarodott.

- Corbitt?

Ismerős, döbbent hang csendült és Rowan arra kapta a fejét. Tina Goldstein sietett felé a sötét folyosón, megtorpanva tőle néhány méternyire, úgy meredve rá, mint aki nem akarja elhinni, hogy ott látja őt.

- Te mit keresel itt?

- Igaz, ami történt? - kérdezte Rowan. Egy pillanatra ő is megijedt a saját hangjától; az halk volt és elfúló, de olyasfajta éllel, amely azonnal dermesztően hideggé változtatta körülöttük a levegőt. Tina Goldstein összerezzent.

- Corbitt, a jelen helyzet...

- Igaz? - vágott a szavába Rowan. - Valóban elfogtátok? Valóban ő volt az, és nem...

Az egykori auror sápadtan nézte őt.

- Honnan tudod? - kérdezte, majd tartása engedett kissé, megadóan, fásultan szomorú tekintettel bólintott. - Igen, igaz.

- Látnom kell.

- Mármint Grindelwaldot? - Tina Goldstein tátogott egy darabig, aztán megrázta a fejét. - Nem, azt nem lehet. A jelenlegi körülmények között és biztonsági intézkedések értelmében...

- Félre az utamból. - szólt rá a türelmét vesztve Rowan. A másik nő elkerekedett szemekkel bámult rá; Rowan tisztában volt vele valahol, hogy még sosem láthatta ennyire feldúltnak, szinte már olyannak, aki megőrült. De nem érdekelte.

- Grindelwald szigorú őrizet alatt áll, senki sem kerülhet a közelébe. Ez sajnos nem lehetséges, főképp nem külső személy számára, aki ráadásul...

Éles villanás. Rowannak fogalma sem volt, mikor került a kezébe a pálca, mikor és hogyan idézte meg a különös erejű lefegyverző bűbájt, amely a falnak lökte Tinát, megfosztva az aurort a pálcájától, szabad utat biztosítva maga előtt. Rowan néhány másodpercig döbbenten állt, ahogy tudatosult benne, mit tett, aztán előre lendült, sietett, szinte rohant tovább a folyosón.

Nem jutott sokáig. Tette természetesen nem járt észlelhetetlenül, ráadásul azzal is tisztában volt, hogy amerre megy, még többen állnak majd az útjába.

Pillanatok alatt észlelték a jelenlétét, mire a folyosó végéhez ért, bosszantóan közel a célhoz, már aurorok vették körbe és ő kénytelen volt megtorpanni a rászegeződő pálcák gyűrűjében.

- Rowan? - a társai között álló Neil Cleveland meglepetten nézett rá, ahogy felismerte őt, tétován eresztve le a karját. - Rowan, mit csinálsz itt?

- Corbitt, tegye le a pálcáját. - mondta egy másik ismerős hang; Samuel Merryman, Graves első embere szigorúan szólt rá a nőre. Rowan nem mozdult, nem is állt ellen. Az aurorok tanácstalanul vártak; a legtöbbjük jól ismerte őt, és bár hirtelen felbukkanása alaposan meglepett mindenkit, nem akartak ártani neki, hirtelen nem tudták, mit lépjenek. A jelenetnek egy kicsapódó ajtó zaja, léptek kopogása, néhány újabb ismerős személy érkezése vetett véget.

- Mi folyik itt? - Seraphina Picquery Miniszterasszony megtorpant, mintha falnak ütközött volna, amikor megpillantotta az aurorok között álló Rowant. - Maga meg hogy kerül ide?

A nő összeszorított szájjal, dacosan nézett vissza rá.

- Rowan!

Reynard érkezett futva, viharverten a Hop Hálózaton keresztüli gyors utazástól, a meglehetősen ziláltan festő Tina Goldstein társaságában, megtorpanva a Mágiaügyi Miniszterasszony, az aurorok és a közöttük álló nővére láttán.

- Merlinre Ro, mit tettél? - nyögte Reynard. - Theseus utánad akart jönni, de pont akkor lépett be Travers, és... Ebből nagyon nagy baj lesz. Theseus szólt, hogy vigyelek vissza.

- Nem szólok még egyszer, Corbitt. - Merryman szigorúan nézett Rowanra. - Tegye le a pálcáját.

Néhány másodpercig még nem történt semmi, aztán Rowan lassan leeresztette a karját, mint aki rádöbbent annak súlyára, mit is tesz épp. Érezte a magán a tekinteteket, Reynard és az aurorok között álló Neil összezavarodott, aggódó pillantását, azt, ahogy mindenki őt méregeti, nem tudva mit kezdeni vele és a helyzettel, amit teremtett.

- Sajnálom. - mondta csendesen, némileg lehiggadva, tekintetével Tina Goldsteint keresve. Az egykori auror kissé sértődötten nézett vissza rá, míg Reynard átvágott az emberek között, átkarolva a nővérét. - Hol van Grindelwald?

Nyugtalan, feszült mocorgás támadt a név hallatán. Picquery meglepve nézett Rowanra, egyértelműen nehezményezve, hogy a nő tisztában van ezzel az információval, aztán összevonta a szemöldökét.

- Ott, ahol a helye. - válaszolta. - Szigorú őrizetben.

- Mondja, hogy nem igaz... - rázta a fejét Rowan. Rövid csend telepedett rájuk, súlyos, komor, melyben a lélegzetvételt is tisztán lehetett hallani.

- Sajnos igaz. - sóhajtott végül Picquery, intve a fejével. - Menjen vissza Londonba, Corbitt. Van itt gond már éppen elég.

Rowan nem mozdult.

- Látnom kell.

- Az szóba sem jöhet. - a Miniszterasszony már-már ingerülten mérte őt végig. - Senki sem láthatja őt, főképp olyan, akinek nincs köze az ügyhöz. Ráadásul azt is figyelembe véve, hogy maga és Grindelwald egykor kapcsolatban álltak...

- Azt hiszi, csevegni akarok vele? - fakadt ki Rowan, dühében akaratlanul is megemelve a hangját. - Hogy azért akarom látni, mert a múltban volt valami közünk egymáshoz?

Picquery hideg higgadtsággal mérte őt végig.

- Nem számít, mit akar; a személyes érzelmei vezetik. Nem hiszem, hogy...

- Hadd beszéljen vele! - csattant fel keserű hangon, váratlanul a Picquery mögött álló Edmund Limus. Mindenki rá pillantott, az auror tiszt pedig határozottan húzta ki magát. - Elnök asszony, én bizalmat szavazok neki.

Picquery úgy meredt Limusra, mint aki hirtelenjében nem tudja, milyen döntést hozzon. Rowant szintén hirtelen érte, hogy valaki nyíltan kiállt mellette; ez a helyzet újabb, meglehetősen hosszú csendet hozott, melynek végén a Miniszterasszony nagyot sóhajtott, komor, de lemondó tekintettel bólintva Limus felé.

- Rendben van, Mr. Limus. De csupán pár percet engedélyezek... és végig tartsa rajtuk a szemét.

- Ahogy kívánja, elnök asszony. - felelte Limus, jelentőségteljesen nézve Rowanra, aki átvágott az aurorok között. Érezte, hogy fivére is szorosan a nyomában van, Reynard nem hagyta magára, és így hárman indultak tovább az elkanyarodó, félhomályos folyosón a legvégén levő, lezárt ajtó felé, melynek két oldalán két auror őrködött kivont pálcával, és akiknek Limus gyorsan odaintett, hogy minden rendben van.

- Miért segített? - kérdezte Rowan, felpillantva a magas férfira. Beléptek az apró, ablaktalan és üres terembe, melynek a másik végéből nyílt még egy ajtó... és Rowan jól tudta, mi van a túloldalán. Érezte, hogy Reynard megborzong mellette.

- Maga elsősorban nem Grindelwald, hanem a főnök miatt jött. - Limus sóhajtott egyet, jóval halkabban folytatva. - Mindenkit sokként ért, amikor... Elvesztettük Mr. Graves-t. Maga pedig... hát, ez volt a legtöbb, amit most megtehettem.

Rowannak megremegett az ajka. Felszegte a fejét és mereven előre bámult, azt kívánva, bár felébredne ebből a rémálomból.

- Menjen be, ha valóban ezt szeretné. Nem tanácsolom, de ez a maga döntése. - mondta Limus a nőre nézve. - Itt megvárom.

- Én viszont veled megyek. - fogta meg nővére karját Reynard, szemmel láthatóan némi félelemmel, de arca elszántságot tükrözött. - Ne is gondolj rá, hogy egyedül hagylak vele.

Rowan lassan bólintott, érezve, hogy Reynard szorítása erősödik a karján.

- Biztos, hogy ez jó ötlet, Ro? - suttogta aggodalmasan a férfi. - Kérlek, gondold át.

- Biztos. - válaszolta Rowan, meredten bámulva előre. - Meg akarom kérdezni: miért...

És a rémálom folytatódott.

Hangtalanul léptek be a cellába, mely sötét volt és éppen csak akkora, hogy a szemközti falhoz láncolt alak és őközöttük legyen egy-két méter távolság. Rowan megszédülve torpant meg, szívverésének zajos, zavaros hangja a fülében dübörgött.

Évek óta nem látta őt. Az ismerős arcot, a különleges, átható tekintetet, melyet oly jól ismert és mégse. A férfit, akivel egykor szerették egymást, aki megváltoztatta az életét, és akit oly más szándékok vezéreltek. Az aurája még így, lefegyverezve és fogolyként is uralkodó volt, mellbevágóan erős, egyszerre ébresztve fel a múlt eseményeit, a jelen kínzó valóságát.

Gellert Grindelwald.

Rowan észre sem vette, hogy egy ideje már nem vesz levegőt.

Az Ő ruháit viselte. Az ismerős hosszú kabát, a skorpiók smaragd szemének csillanása oly erővel élesztették fel az emlékeket Rowanban, hogy azt hitte beleőrül. Rosszul volt, alig bírt megállni a lábán.

Tompán tudatosult benne, hogy Reynard pálcája végén némán lobban fel a kis láng, fénye kísérteties árnyékokat keltett életre a falon. Grindelwald pedig felnézett, egyenesen rá, tekintete, a viszontlátás megdermesztette, magához láncolta Rowant.

- Nem számítottam ilyen előkelő látogatókra. - szólalt meg Grindelwald, már-már barátságosan mosolyodva el maga előtt. Volt benne valami lappangó veszedelem, a jól ismert karizmatikus erő, amely az évek múltával talán csak még kifejezőbb lett. Észre sem vette a rászegeződő pálcát. Elgondolkodva nézte végig Rowant, a nő pedig úgy érezte, mintha teljesen kiszolgáltatottan állna előtte, mintha ő lenne leláncolva és nem fordítva. - Rowan. - Rowan megborzongott a neve hallatán. Próbálta kiverni a fejéből a múltat, az érzéseket, a közös pillanatokat, melyek a férfi viszontlátásával felidéződtek... Alattomosan jöttek, egy-egy újabb fájdalmas kis szúrás mindazok mellé, amelyek miatt ő most itt volt. - Még mindig lenyűgözöl engem... Azt hittem, végleg elhagytad New York-ot.

- Sosem akartam elhagyni New York-ot. - mondta csendesen a nő, végre megtalálva a hangját. Állta Grindelwald pillantását, ha sápadtan is, akár egy halott. - Te intézted úgy, hogy elmenjek, Gellert. Én pedig vak voltam, hogy ezt észrevegyem.

- Vak voltál, igen. Azért, mert szereted őt. Tudok róla. - az ismerős tekintet elgondolkodva függött rajta, belé látva. Rowan összeszorította a száját, küzdve a szemébe gyűlő könnyek ellen, nem mintha el tudta volna rejteni az érzéseit Grindelwald elől; ő pontosan ismerte azokat. - Azért vagy itt, mert választ akarsz, tudni akarod, hogy miért. Miért vettem el tőled.

- Ne merj még több fájdalmat okozni neki. - szólalt meg Reynard, kis félelemmel a szemében, de határozottan. Grindelwald kerülte a pillantását, de röviden felnevetett.

- Mindig tisztán állsz a dolgokhoz, Reynard, ez így volt régen is; sejtelmed sincs, ezzel mennyi lehetőséget birtokolsz. De még mindig félsz tőlem, mindig is féltél. - jegyezte meg, továbbra is Rowant nézve, finoman felé bólintva. - A fivéred megint meg akar védeni. Jót akar neked, ahogy régen is, de pont attól fordultok el, ami a helyes út lenne. Mondtam már neked: a helyes célhoz gyakran áldozatokon keresztül vezet az út, kedvesem. Tudhatnád, hogy mindent a nagyobb jóért teszek... talán most meg fogod érteni ezt te is, hogy mindez személyesen megérintett. A harag erőssé teszi az embert; a tehetetlenség dühe olyan lépésekre indít, melyekről nem is gondolnánk, hogy képesek vagyunk rá, Rowan.

A nőnek ökölbe szorult a keze az elfojtott indulattól.

- Az, amit a céljaidért teszel, nem a jó szolgálata. Minden tettedért felelni fogsz, Gellert.

- Ez talán így fog történni. - Grindelwald halványan elmosolyodott. - De addig még lesz, aki sokat fog szenvedni.

Volt valami a tekintetében, a jeges szempárban, ami csak neki szólt, ami a kettejük közös, szavak nélküli nyelvén üzent neki. Ő és Grindelwald között még mindig volt valamiféle kapocs, emléke annak, hogy egykor milyen közel álltak egymáshoz, lehetősége annak, hogy olykor olvassanak egymás pillantásában, szavaiban, mozdulataiban...

És Rowan hirtelen megértette.

- Az nem lehet! - nyögte elfúló hangon, megszédülve. Reynard értetlenül meredt rá, míg Grindelwald röviden felnevetett.

- Miért hazudnék neked? Élvezet látni, ahogy gyötrődsz.

Rowan megkövülten állt. Lassan visszatért a reszketés, a gondolatok kétségbeesetten zavaros csapongása, harag, bűntudat, veszteségérzet és az Ő hiánya... és valamiféle remény, halovány és szinte semmitmondó, olyan, mint a Reynard pálcája végén kitartóan lobogó lángocska. Pont elég ahhoz, hogy fájdalommal járjon a benne való megkapaszkodás. Még most, annyi év után is Gellert Grindelwald pontosan tudta, hogyan hasson rá, hogyan állítsa olyan választás elé, hogy a döntése mellett esélye se legyen minden mást a kezében tartania, hogy valamit mindig fel kelljen áldoznia.

Rowan Corbitt hirtelen megfordult, sebesen és indulatosan, köpenye vadul lobogott utána. Ellépett Grindelwald elől, mintha kiszabadult volna a sötét varázsló bűvköréből, ráébredve arra, hogy mit cselekedhet még, hogy van még valami, amit megtehet. Valójából nem volt választása, a helyzet magában hordozta a döntését. Gondolatai lassan letisztultak, egyetlen tényre fókuszálva, amely tisztán és erősen tört át haragon és fájdalmon, elszánt, szinte elsöprő erőt öntve belé.

„Él. Percival még életben van."