London, 1925 tavasza

Nem voltak túl sokan. A család tagjai persze eljöttek, hiszen mind tudták, a Black név kötelez, és eljöttek mindazok, akik pályafutása alatt ilyen-olyan okokból komolyabb kapcsolatba kerültek vele. És természetesen néhány tudósító is ott volt a Reggeli Prófétától... reményében annak, hogy kiváló témát fogtak az esti kiadáshoz, s talán még néhány interjút, egyéb hírmorzsát is sikerül összegyűjteniük: mi száll majd az örökösökre, és ki lehet majd esélyes a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola következő igazgatójának posztjára.

Egy temetés végül is kiváló alkalmat adhatott az ilyesmire.

Rowan Allura Corbitt összébb húzta magán a köpenyét, majd mélyen előre hajolva, eltűnődve nézett bele a sírba. A gondolatai, nem is tudta, merrefelé kalandoznak épp; ez a nap túl sok mindent hozott, amin töprengenie kellett volna.

- Tudod, hogy tartja a mondás. - csendült a közelében egy nyugodt hang. Rowan össze sem rezzent, ahogy a mellé lépő fiatal, jóképű szőke férfi egy pillanatra lábujjhegyre emelkedett, hogy megnézze, Rowan mit figyel olyan meredten. - „Don't feel affection for graves."

Rowan szarkazmust sugalló hunyorgással sandított ikertestvérére. Reynard Lancelot Corbitt megigazgatta kissé csálén álló monokliját és válaszra várva tanulmányozta őt. A nőnek néhány pillanatig az a kellemetlen érzése támadt, hogy fivére a fejébe lát, olvas a gondolataiban - megtehette volna, hiszen a legilimecia képességével született.

- Nincs is ilyen mondás. - jegyezte meg végül fejcsóválva, kissé hátrébb lépve a sírtól. - Csak most találtad ki.

- De nem ártana megszívlelni. - vont egyet a vállán Reynard. Az ikrek kifejezéstelen arccal figyelték, ahogy az első földkupac tompa puffanással landol a koporsón. Reynard összevonta a szemöldökét, mintha gondolkodna valamin. - Phineas Nigellus Black... a Roxfort valaha volt legellenszenvesebb igazgatója.

- Én szerettem Phineas bácsit. Tudom, nem sokan voltak ezzel így. - mondta csendesen Rowan, hátravetve hosszú, szőke haját. Karcsú, szép nő volt, intelligensen, titokzatosan csillogó zöld szemekkel, olyasvalaki, akin hamar megakadt a férfiak tekintete. Magabiztosan húzta ki magát, összefonva karjait a mellkasa előtt. - Azt hiszem, ő is kedvelt engem, a maga módján. Végül is, apa barátja volt... meg az én keresztapám.

- És miután apa és anya meghaltak a mugli háborúban, a gyámunk is. - egészítette ki Reynard. - Azért nem hiányoznak azok az idők.

- Azok nekem sem. - dünnyögte a nővére, futó pillantást vetve a temetésre összegyűltek felé. - És te merre voltál eddig, Rey?

- Quia Black-kel beszélgettem. - érkezett a válasz. Rowan összevonta a szemöldökét.

- Quia Black... kívülről tudom a családfát, nincs rajta Quia Black. Amúgy is, te nem szoktál emberekkel beszélgetni. Te általában kerülöd őket.

- Ő az unokatestvérünk, azt mondják. - vont vállat Reynard, meg sem hallva Rowan utóbbi megjegyzését. - Nem ismeri itt igazán senki, mintha nem is tudnának a létezéséről, vagy nem akarnának tudomást venni róla. Valaki, aki nem került fel a családfára. Külföldön él, ha jól tudom, Magyarországon. Ő is kilóg innen, akárcsak mi.

- De mi nem Black-ek vagyunk. - Rowan ismételten a tömeg felé sandított. - Hanem Corbittok. Micsoda rokonság...

A Corbitt család nagy tiszteletnek és befolyásnak örvendett a varázsvilág körein belül. Tagjai generációk óta aranyvérű boszorkányok és varázslók voltak, akik meglehetősen sokra vitték pályafutásuk során. Utolsó képviselőik, a híres kalandozó Thorne Corbitt ikergyermekei azonban valóban mások voltak, nem csak a felmenőikhez képest is kivételes varázstehetségük miatt... Rowan és Reynard Corbitt, különleges képességeik, kiváló roxforti eredményeik ellenére a Mágiaügyi Minisztérium legunalmasabb részlegén, a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztályon dolgoztak.

Ez persze kiváló alapja volt a pletykáknak, a rosszalló véleményeknek, különösen a Black-rokonság részéről. Rowan fanyarul elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy az a Phineas Nigellus Black, akinek most a temetésén voltak jelen, mennyire megdöbbent annak hallatán, hogy ő és Reynard milyen témában kívánnak dolgozni. A Corbitt család számára ugyanolyan fontos volt a vértisztaság, mint a többi aranyvérű família számára, noha az utóbbiakkal ellentétben felsőbbrendűségi tudatukat sosem kívánták a varázstalanoknak való ártás okává tenni. A Corbittok jólelkűek voltak, mégha kissé furcsák is, azonban az ikrek célja még így sem volt igazán szívesen fogadott. „Ne aggódj, Phineas bácsi." mondta akkor Rowan. Tizenöt éves volt, az RBF vizsgái után. „Más terveink is vannak ezzel a munkával." Azóta majdnem tíz év telt el... és Rowan komolyan is gondolta, amit akkor mondott. Mindenesetre kezdett szimpátiát érezni az ismeretlen Quia Black iránt, aki elvileg a közeli rokonuk volt, és aki kiérdemelte azt a nem mindennapi kitüntetést, hogy a meglehetősen zárkózott, mindenfajta szociális dologtól idegenkedő Reynard önszántából szóba állt vele. Reynard Corbitt legalább annyira furcsa volt, mint különleges. A fiatalembernek bámulatos képességei, intelligenciája és memóriája volt, ugyanakkor irtózott a tömegtől, a társasági összejövetelektől, a zajtól és már attól is, ha beszélgetnie kellett valakivel, akivel ő nem akart. Márpedig Rowanon kívül általában senkivel sem akart beszélgetni. Nővére már rég megszokta a furcsaságait, azt, hogy Reynardot olyan apróságok is gátolhatják, ami másnak természetes. Ő maga mindig könnyen szót értett másokkal, és tisztában volt a külsejéből fakadó előnyökkel is, amelyeket gyakran ki is használt. Jóval talpraesettebb volt, kaland- és veszélykereső, hirtelen és impulzív személyiség, aki könnyen bajba tudta keverni magát. Ő és Reynard tökéletesen kiegészítették egymást: Rowan tettre készsége, vakmerősége és alkalmanként kockázatos, ám sikeres ötletei, és Reynard elemzőképessége, higgadt meglátásai és különleges tudása olyan előnyökhöz juttatták őket munkájuk során és az életben, amelyeket kevesen tudhattak magukénak. A két testvér mindig is, minden körülmények között összetartott.

Igazából soha nem is volt más, akire támaszkodhattak volna egymáson kívül.

- Egyszer majd mutass be Quia Black-nek. - szólalt meg Rowan. - De ne ma. Úgyis annyit utazunk, egyszer talán Magyarországra is eljutunk. Bár nem vágyom vissza különösen Európába, mióta... Mindegy is.

Rowan összeszorította a száját, tüntetően másfelé nézve. Reynard az arcát fürkészte, s most először aggodalom csillant a szemeiben.

- Már megint rá gondolsz, igaz? - kérdezte óvatosan. Nővérének kissé megmerevedtek a vonásai.

- Megígérted, hogy nem nézel a fejembe, Rey.

- Nem kell olvasnom a gondolataidban, hogy tudjam ezt. - mondta komolyan Reynard. Rowan hosszan sóhajtott, rövid időre lehunyva a szemét.

- Még mindig kísért engem. - jegyezte meg csendesen. - Mennyi idő is telt el azóta? És néha még mindig úgy érzem, mintha mellettem lenne, mintha azok a szörnyűségek, melyeket tett, meg sem történtek volna, mert ő nem képes ilyesmire...

- De képes volt és megtette, és azóta sok mást is. - vonta össze a szemöldökét Reynard, megfogva a nő kezét, mintha attól tartana, szavaival fájdalmat okoz neki, mint ahogy a történtek és Ő tette egykor, összetörve Rowant, megváltoztatva mindent.

- Igen. - Rowan arca kifejezéstelen volt. - Igen, tudom.

Hosszú ideig szótlanul álltak, nézve, ahogy a rápakolt föld teljesen elfedi a koporsót az élők világától, és Rowan fején átfutott a kissé morbid gondolat, hogy őt magát illetően vajon csak a sír lesz-e képes arra, hogy ugyanilyen véglegességgel elválassza a saját démonaitól. Mintha a kimondatlan múlt megelevenedett volna körülöttük, kísértete ott lebegett volna elűzhetetlenül.

- Hátborzongató. - motyogta fejcsóválva Reynard. Nővére nem tudta eldönteni, hogy a szavai a múltbéli eseményeknek és a középpontjukban álló alaknak, vagy a frissen elkészült sírhalomnak szólnak.

- Ez most úgy hangzott, mintha Ben bácsi mondta volna, csak a jellegzetes humora hiányzott belőle. - jegyezte meg és egy halvány vigyor jelent meg az arcán, mintha mi sem történt volna. - Kár, hogy nem jött el...

Reynard a szemét forgatta.

- Ha Ben bácsikánk itt lenne, garantáltan ennél is feszültebb lenne a hangulat. - közölte, enyhe fintorral reagálva rokonuk említésére, az utolsóra, aki még viselte a Corbitt nevet rajtuk kívül. - Szerintem szerencse, hogy már nem szívesen hagyja el a családi birtokot.

- Phineas bácsi szerintem örült volna, ha eljön. - vont vállat Rowan, körbenézve az összegyűlt tömegen, és egy pillanatra eltűnődött azon, vajon Phineas Nigellus a jelenlévők közül hányat kedvelt igazából. Vélekedésének eredményét egy kezén meg tudta volna számolni.

- Na jól van. - Reynard körbenézett, arcáról egyértelműen leolvasható volt, mennyire zavarja őt az emberek, távoli és közelebbi rokonok jelenléte. - Most magadra hagylak vele, visszamegyek.

Rowan felhorkant.

- Köszönöm, Rey. - mondta. - Üdvözlöm Quia Black-ket.

A következő pillanatban fivére már ott sem volt, eltűnt a jelenlévők között; mindig is bámulatos ügyességgel tudott köddé válni, ha már nem bírta a tömeget és a zajt. Rowan röpke ideig elgondolkozva nézett abba az irányba, amerre távozott, majd szorosabban összevonta magán a köpenyét és a körülötte állókkal nem törődve ismét némán hajolt a sír fölé.

_______________________________________

Megjegyzések:

„Don't feel affection for graves." = „Ne érezz vonzalmat a sírok után." (ez egy úgymond játékos utalás a történet későbbi részére, amely nemsokára értelmet fog nyerni)

Quia Black Nosmaeth barátnőm karaktere, aki jóval később, de még fel fog bukkanni a történetben személyesen is.