Később, amikor az emlékei közül felidézte ezt a napot, Rowan Corbittot mindig ugyanaz az érzés fogta el, még akkor is, amikor már tudta, mi is történt a háttérben, milyen tervek és cselszövések középpontjába kerültek a tudtukon kívül, anélkül, hogy időben felismerték volna a baljós jeleket. Még évekkel később is elfogta az a szinte rosszulléttel járó értetlenség, csalódottság és bánat, amivel akkor szembesült. Azon a napon dőlt el, anélkül, hogy ő tisztában lett volna vele, hogy később részese lesz valami nagyobbnak, valami olyasminek, ami meghatározza az egész életét. Azon a napon többek sorsa is nagy fordulatot vett.

A késő őszre jellemző borús, esős idő ellenére Rowan szinte sugárzott, ahogy ő és fivére beléptek a Woolworth Building-be, és Reynard nemtörődő mozdulattal rázta ki a köpenyéből a vizet, beterítve vele a padlót és bosszús pillantásokat vonva magára a közelben lévő minisztériumi munkatársak felől (Reynard aznap reggel feleslegesnek tartotta az esernyő vagy fedőbűbáj használatát). Rowan elmosolyodva csóválta meg a fejét.

- Ha valaki hasra esik, nem foglak kihúzni a bajból. - jegyezte meg. - Még a MACUSA üdvözlő papírjain is rajta van, hogy pont az ilyen eseteket kerüld, erre te szándékosan korcsolyapályát csinálsz a főcsarnokból.

Reynard felvonta a szemöldökét.

- Szóval most, hogy te és ő... szóval most már te is fejből idézed a hivatalos szövegeket?

- A hivatalos szövegeket ismerni kell, hogy tudd, mit szegsz meg és tisztában legyél a kiskapukkal, amik kihúzhatnak a bajból. - kuncogott Rowan, aztán kis komolyságot erőltetett magára. - Na jó, ezt azért ha lehet, ne mondd meg Graves-nek.

Ahogy átvágtak a csarnokon, érezték a feléjük vetett megannyi pillantást, ahogy többen is összesúgtak őket látva. Rowan elfintorodott.

- Odavagyok a MACUSA pletykáiért. - jegyezte meg kissé sötéten, miközben beszálltak a liftbe, amely azonnal elindult velük a Mágikus Törvényhozási Bizottság szintje felé. Reynard vigyorát látva gyorsan hozzátette. - Most a botrányra gondoltam, hogy sikerült elsütöm egy magas szintű sötét varázslatot, nem a... a másikra.

- Hát persze. - bólogatott Reynard, kissé tanácstalan képpel, mint aki még mindig nem tudja elhinni azt a másikat, amit Rowan előző este mesélt, miután kimerülten, de szinte ragyogva tért vissza a Bűbájos Bölénybe. - Szóval te és Graves... komolyan?

- Nem is tudom, ki köpte ki nagyobb sugárban a teát, te vagy Wohali. - jegyezte meg a nő, s arcára pillanatok alatt visszatért a derű. - Na jó, valahol én sem hittem, hogy Percival... hát, hogy végre...

Reynard elmosolyodva fürkészte Rowan arcát. Már nem is emlékezett rá, mikor látta őt utoljára ilyen boldognak, de régen volt, igazán rég, és akkor ő előre érezte, hogy a dolognak nem lesz jó vége. Most egészen más volt a helyzet, és ez megnyugtatta őt. „Rowan jól választott... és megérdemli, hogy végre boldog legyen." gondolta.

- Kíváncsi vagyok, Picquery mit szól majd ahhoz, amit felfedeztünk Graves-szel. - szólalt meg Rowan, összefonva maga előtt a karjait, miközben a lift megállt. - Engem nem kedvel túlságosan, de az ő szavára biztosan ad.

A következő pillanatban nyílt a lift ajtaja és az ikrek Abernathy-vel találták szembe magukat.

- Végre. - tört elő a fiatalemberből, amikor meglátta őket. Rowan felvonta a szemöldökét, ahogy egymásra néztek. - Ms. Corbitt, Mr. Graves haladéktalanul beszélni szeretne magával, az irodájában várja.

- Rendben. - bólintott Rowan, próbálva megkerülni Abernathy-t. Belül még mindig haragudott rá kissé, amiért az előző nap tudtán kívül megzavarta őket. - Éppen oda megyünk amúgy is.

Abernathy nem mozdult.

- Csak magával, Ms. Corbitt. Négyszemközt. - mondta, felemelt karjával megállítva Reynardot. - Mr. Corbitt addig várjon itt velem. Ez a kifejezett utasítása.

A Corbitt ikrek kérdőn néztek egymásra, majd Reynard rántott egyet a vállán.

- Nekem édesmindegy.

- Rendben. - biccentett Rowan is, eloldalazva az öccse és Abernathy mellett. - Akkor mindjárt jövök.

A hátában érezte a tekintetüket, ahogy gyors léptekkel elindult a folyosón, s kissé el is mosolyodott magában. „Abernathy most biztos nem mer Graves szeme elé kerülni. A minap majd' megölte a tekintetével, amikor bezavart." gondolta, miközben kopogott a jól ismert iroda ajtaján, majd benyitott.

Percival Graves az asztala mögött ült, felpillantva az érkezésére. Rowan tágra nyílt szemmel meredt rá; azonnal észrevette a férfi arcán lévő zúzódásokat, melyek láttán elakadt a lélegzete, döbbenten torpant meg egy pillanatra. Graves-en nem egyszerű sérülések voltak, tudta azonnal... hanem egy harcnak a nyomai.

- Merlinre! - szakadt fel belőle a rémült kiáltás, ahogy odasietett a férfihoz. - Percival, mi történt?

Graves fáradtan intett, jelezve, hogy az aggodalom szükségtelen.

- A mágikus jelenség ismét felfedte magát az este, és nem volt időm riadóztatni az aurorokat. - közölte röviden. - Követtem, de egy idő után lerázott, eltűnt.

- Harcoltál vele? - nyögte Rowan. - Meg is ölhetett volna!

Graves ismét legyintett. Volt valami a tekintetében, valamiféle komorság, amit Rowan nem tudott mire vélni, ami megmagyarázhatatlan nyugtalansággal töltötte el őt. Nem is csak komorság... valami más is. Megbánás talán? A rossz érzés, amely a férfi sérüléseinek láttán elöntötte, most még inkább úrrá lett rajta, de Rowan nem tudta megmondani, pontosan miért.

- Kérlek ülj le, Corbitt. - szólalt meg végül Graves. Rowan kissé tétován ereszkedett le az egyik székre vele szemben.

- Baj van? - kérdezte halkan, egyre növekvő nyugtalansággal. A férfi hosszan nézett rá. Egy ideig csend borult rájuk, nyomasztó, rosszat súgó csend.

- Igen. - mondta végül Graves és összekulcsolta maga előtt a kezeit, majd belekezdett, nehezen és kelletlenül, de szigorúan, mintha hivatalos ügyben szólt volna. Kimondott szavai váratlan, súlyos tényként ültek a levegőben. - A fekete mágia használata elítélendő, nem számít, mire használja fel az ember. Az, aki képes ilyesmit tenni, más tettekre is képes lehet, Amerikában pedig a lehető legszigorúbban toroljuk meg az ilyesmit, nem számít, ki az, akit büntetni kell érte és az sem számít, ha mi magunk nem ezt akarjuk. Bármi is történt, az nem volt indok arra, hogy sötét varázslatot használj, Corbitt. A MACUSA, az elnök asszony eddig elnéző volt veled szemben, mert én hittem benned. De ezúttal már nem... és most már én sem lehetek elfogult veled kapcsolatban, még úgy sem, hogy fontos vagy számomra. Többet nem tehetek érted semmit. A történtek meghozták a maguk következményeit, és... - maga elé meredve sóhajtott egyet, mint aki magát győzködi, majd aprót bólintott. - Igen, így kellett történnie.

Végre ismét ránézett, és Rowan úgy érezte, mintha súlyos kő gördülne rá, s ő hirtelenjében nem kapna levegőt. Távolról, tompán hallotta csupán a férfi hangját.

- Haladéktalanul el kell hagynod az Amerikai Egyesült Államokat. Neked és a fivérednek is. Soha többet nem térhetsz vissza. A MACUSA törvényeinek értelmében kiutasítalak Amerikából. Négy órát adok, hogy távozzatok.

Először fel se fogta a szavak jelentését. Nem szimplán váratlanul érték, hanem egyenesen mellbevágták, mintha egy átok találta volna el, hirtelen megváltoztatva körülötte mindent. Képtelen volt elhinni. Nem tudott védekezni, csak ült ott rá meredve, kétségbeesetten és döbbenten. Mintha kiszakadt volna a valóságból, egy rémálom közepébe kerülve.

- Percival... - kábán, szédülve állt fel, gondolatai zsibbadtan tiltakoztak a hallottak ellen. Nem értette, hisz ez nem lehetett valós, csak valami rossz vicc, kegyetlen tréfa... Graves megcsóválta a fejét; a szavai olyanok voltak, akár a váratlan tőrdöfés.

- Ez a törvény. És a törvény mindenek felett áll, ezért meg kellett tennem. Én sem így akartam. - habozott néhány pillanatig, majd odalépett hozzá, még egyszer utoljára, két kezébe fogva az arcát. A tekintete furcsán, különösen csillogott, ahogy találkozott Rowanéval. - Így lesz a legjobb. - mondta csendesen, mintha önmagával viaskodna. - Talán nem is kellett volna...

Ismét megcsóválta a fejét, elengedve őt. Rowan némán állt, egyszerre látva önmagát kívülről, s közben bezárva a köré emelt falak közé, melyek egyetlen pillanat alatt döntötték össze, elvették tőle mindazt, ami fontos volt számára, elvették tőle őt... Minden ereje elszállt, hideg ürességet hagyva maga után, összeszorítva a szívét, fojtogatva őt.

- Percival... - nem bírt megszólalni, nem bírt mozdulni, csak meredt előre sápadtan, küzdve a rajta eluralkodni készülő zsibbasztó, értetlen fájdalommal. Graves nem nézett rá; elfordult, eltakarva előle az arcát, mintha el akarná rejteni az érzéseit, nem akarná mutatni, hogy számára is nehéz mindez, hogy talán neki is fáj a búcsú.

- Kérlek távozz, Corbitt. - mondta csendesen. Rowan megremegett. Szinte erőltetnie kellett magát, hogy megmozduljon, úgy indulva el, megszédülve, akár az alvajáró. A szíve fájdalmasan szorult össze, szinte reszketett, ahogy próbálta visszatartani a zokogást, ami egyre nagyobb erővel fojtogatta a torkát. Még egyszer visszanézett rá; Percival Graves, a férfi, akit azt hitte, ismer, háttal állt neki, az asztalnak támaszkodva, mintha láthatatlan súly nehezedne a vállaira. Aztán a következő pillanatban már az irodán kívül volt, mögötte a csukott ajtó. Nem tudta, hogyan jött ki, az idő megszűnt létezni a számára és összemosódott minden. Nekivetette a hátát a folyosó falának, és immár képtelen volt gátat szabni előtörő könnyeinek.

o ~ . ~ o

Mágiaügyi Minisztérium, London, 1926 november 04. délután 5 óra

Kedves Queenie!

Kérlek ne haragudj, amiért mindenfajta előzmény nélkül eltűntem New York-ból. A dolgok hirtelen fordulatot vettek, és nekem és Rowannak azonnal el kellett hagynunk Amerikát. Nem tudom, a MACUSA-nál mennyire beszédtéma ez - de nem tudtam elbúcsúzni tőled, és ezt sajnálom.

Kétlem, hogy rövid időn belül visszatérnék. Ha nem is lenne a tiltás, most a nővérem mellett a helyem. Rowant nagyon megviselték a történtek, és Angliába visszatérve a főnökünk sem mulasztotta el az orra alá dörgölni, hogy ő előre ellenezte, hogy az Amerikai Varázslókongresszusnak dolgozzunk.

Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Hiányozni fogsz nekem... sosem gondoltam, hogy valaha bárki is ilyen közel kerülhet hozzám. Te voltál az, aki segített nekem és támogatott, aki megmutatta, milyen is az a világ, amelyet eddig nem értettem és amitől tartottam. Kérlek vigyázz magadra! Rowannak igaza van: valami nem stimmel a MACUSA-nál, és itt nem pusztán arra gondolok, hogy a nem mindig helyes törvények vagy magának Picquery-nek a szavai irányítanak mindent és mindenkit (elsősorban Graves-re gondolok... talán tudnunk kellett volna ezt előre), olykor pont azt fedve el, ami a helyes út lenne. Járj nyitott szemmel és...

A penna hegye megakadt a pergamenen és Reynard egy nagy sóhaj kíséretében támasztotta meg a homlokát. Körülötte csend honolt; a folyosók, termek lassan kiürültek, ahogy mindenki haza indult, odakinn pedig besötétedni készült, bár ezt a behúzott függönyöktől nem látta, az órájára pillantva győződött meg róla. Csupán a kandallóban lobogó tűz adott némi fényt, félhomállyá világosítva az irodára boruló sötétséget. Reynard körbepillantott a néma helységen, az üres íróasztalokon. Furcsa érzés volt ismét Angliában lenni, a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztály irodájában ülni. Nagyon rég járt itt utoljára, rég, amikor még fel sem merült benne, hogy az egész így fog lezárulni...

Lepillantott az előtte fekvő félkész levélre és igyekezett ignorálni a gyomrát összeszorító kellemetlen érzést. Jó ideje ült már ott, próbálva szavakba önteni a gondolatait, de kudarcot vallott. Haragudott magára, csalódott volt; Queenie hiánya most különösen érződött, mintha visszarántotta volna őt abba az állapotba, amikor a világ furcsa volt körülötte és idegen, amikor még egy levelet sem tudott rendesen megírni, és nem mert elküldeni...

Reynard Corbitt felsóhajtott, összegyűrve és a tűzbe dobva a pergament több másik maradványa mellé, majd csüggedten hajtotta a fejét a karjára és csak figyelte a lángok lassú táncát.

o ~ . ~ o

Corbitt birtok, Darlington, 1926 november 04. délután 5 óra

A bágyadt nap lassan merült alá a horizont felé, vörösre festve az ég alját. Aznap a megszokottnál meglepően enyhébb idő volt Angliában, csupán a szél fújt lágyan, már-már játékosan, az eltelt kora-őszt idézve.

Rowan Corbitt egyedül állt a felső teraszon, nekidőlve a díszes kőkorlátnak, messzeségbe vesző tekintettel nézve az előtte elterülő parkot és kerteket, a távolabb lévő földeket. A csend körbevette őt, puhán, mint amikor... Sóhajtott egyet. Furcsa, idegen érzés járta át; néhány nappal ezelőtt még nem is gondolta volna, hogy itt lesz, oly hirtelen visszatér a családi birtokra.

Az otthona hatalmas volt, ősi és szép. A Corbittok mindig itt éltek, a Darlington város melletti birtokon, a kúriában, amely inkább egy kisebb kastélyra hasonlított, hisz majdnem a Roxforttal egyidőben építette a Corbittok első ismert őse... Azóta is büszkén állt, végigkísérve a család számtalan tagjának az életét, mint a tekintély és gazdagság, a nemes névvel és az aranyvérűséggel járó kiváltságok egyike. Rowan is itt nőtt fel, és most az övé volt, és Reynarddé, a Corbittok utolsó megmaradt leszármazottaié. Ismerte minden szegletét: a kastélyt a csarnokaival, tornyaival, kincseivel és titkaival, a parkot és a kerteket, melyeket édesanyja olyan nagy becsben tartott, a teraszokat, ahol megannyi fogadást adtak egykor, a földeket, a tavat és az erdőt, ahol még thesztrálok is éltek... Az emlékek, az otthon érzése megnyugtatták őt. Egy pillanatra talán azt is elfelejtette, hogy az otthon melege sem tud minden sebet begyógyítani.

Lopva hátralesett a válla fölött, be a kúria egyik termébe, melyből nem olyan rég lépett ki.

- Óvatosan, le ne verd. - mondta csendesen. A kissé kopott, megbűvölt portörlő, akihez szólt, engedelmesen tüsszentett, majd fürgén táncolta körbe a Tűz Serlegét, amely egy emelvényre kiállítva pihent. Rowan halványan elmosolyodott, majd visszafordult, ismét a tájat nézve, és a területen boldogan, szabadon repkedő Alit. A repülő szőnyeg örömében, hogy végre nem kell bezárva lennie, szédítő sebességgel repülte körbe a díszparkban lévő növényeket és szobrokat, szétfröcskölte a vizet a szökőkútból és megkergetett egy madarat.

- Lehet, hogy nem kellene olyan sokáig kinn lenned, Rowan. Hideg van, s nemsoká leszáll az éjszaka.

A nő össze sem rezzent, bár az, aki megszólította, teljesen hangtalanul közelítette meg. A férfi magas volt és elegáns, bár kissé divatjamúlt, szembetűnő öltözetet viselt. A Corbittok jellegzetes szép vonásai rajta is fellelhetőek voltak, és bár korához képest sokkal fiatalabbnak tűnt, Rowan olyannak látta, amilyen valójában volt, az ötvenes évei elejét taposó, jóképű, büszke kiállású férfinak.

- Nem fázom, Ben bácsi. - mondta csendesen, majdhogynem merengve. A hideg volt az, ami pillanatnyilag a legkevésbé érdekelte.

Benedict Emory Corbitt megcsóválta a fejét.

- Szüleid halála után szent esküt tettem magamnak, hogy amikor otthon vagy, úgy vigyázok reád, mintha atyád lennék. Ne akarj te is úgy megfázni, mint én, bizton állíthatom neked, kellemetlen és méltatlan állapot. - a férfi ezt követően elővette a hímzett zsebkendőjét és nagy hangerővel kifújta az orrát, majd Rowan mellé érve ő is a táj irányába tekintett. A nő nem válaszolt, és hosszú ideig csend borult rájuk. Végül Benedict sóhajtott egyet és Rowan felé fordult, a nő kifejezéstelen arcát figyelve. Pont akkor folytatta, amikor a nap átbukott a horizonton, eltűnve előlük. - Tudom, hogy összetört téged, kedves.

Rowan továbbra is rezzenéstelenül bámult a távolba, csupán a szeme telt meg könnyekkel.

- Korábban megfogadtam, hogy nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. - szólalt meg végül. - Aztán minden megváltozott. Ő jó ember, és én azt hittem, hogy... - lehunyta a szemét, megakadva egy pillanatig. - ...nem is tudom, mit hittem. És most szörnyen fáj.

- Az élet komplikált dolog, Rowan. Sajnos a szívünknek nem tudunk parancsolni. - jegyezte meg Benedict. Nagyon más volt most, mint amilyennek Rowan ismerte, komolyabb, törődőbb. - Vannak kérdések, melyekre, úgy vélem, még a halálunk után sem kapunk választ.

- Egyik pillanatról a másikra megszűntem létezni a számára. És nem értem... - Rowan hangja megremegett, ő pedig elfordította a fejét. Alig lehetett hallani, mit mond; a felismerés számára csak még gyötrőbb volt. - Még mindig szeretem őt.

Ali, aki eddig azzal foglalatoskodott, hogy a korlátról kavicsokat pöckölt a lenti szökőkút irányába, most fellebbent, körberepülve gazdáját, majd finoman terült a hátára, sarkával végigsimítva a nő arcán. Benedict is felemelte a kezét, hogy vigasztalóan a vállára tegye, aztán meggondolta magát és csupán közelebb hajolt, komolyan, szomorkásan együttérző tekintettel.

- Megértelek téged; a magányos szív nagyon tud fájni.

Rowan nem mozdult. Nem akarta, hogy lássák az arcát, a fájdalmát. Most nem.

- Magamra hagynál egy kicsit, Ben bácsi? - kérdezte halkan, érzelemmentesen. - Egyedül szeretnék lenni... ha nem baj.

- Dehogyis. - Benedict aggodalmasan figyelte őt, majd hátrált valamennyit. - Nem baj... de kérlek, vigyázz magadra, kedves. Ne maradj soká.

Rowan lassan bólintott, érzékelve, hogy rokona távozik. Magára maradt az erkélyen, csupán Ali borult a vállára melegen, vigasztalón. Hosszan, nagyot sóhajtott. A csend olyan furcsa volt most, olyan fájdalmas.

Néha, amikor elkalandozott, érezte New York nyüzsgését maga körül, vagy a Bűbájos Bölény titokzatos hangulatát, pipafüst és tea illatát a levegőben. Néha előrelendült, mintha indulnia kellene, várnának rá a MACUSA-nál, mert új nyomot találtak, aztán bágyadtan roskadt vissza önmagába. Máskor mintha látni vélte volna a szeme sarkából egy ismerős, hosszú fekete kabát lebbenését, úgy érezte és várta, mintha a következő pillanatban besétálna ő, vagy felkapta a fejét, mert azt hitte, az ő hangját hallja. Még mindig érezte az ölelését, a kezét a kezében, a csókját... Mintha egy álom lett volna az egész.

Rowan Corbitt összeszorította a száját és homályos tekintettel meredt a semmibe, nyugat felé, ahol már alig látszott valami a nap fényéből. Üresebbnek és magányosabbnak érezte magát, mint eddig valaha.

o ~ . ~ o

MACUSA, New York, 1926 november 04. este 7 óra

- Viszontlátásra, Mr. Graves, uram.

Késő volt már, a Mágikus Törvényhozási Bizottság távozó munkatársai tiszteletteljesen köszöntek el, ahogy Percival Graves kimért léptekkel végigsétált az osztályon. A MACUSA épülete lassan kezdett kiürülni, de azt már mindenki megszokta, hogy Graves gyakran még ilyenkor is benn van, dolgozik.

Az iroda ajtaja csendesen csukódott be mögötte, miután belépett, a férfi pedig több varázslattal is lezárta, megbizonyosodva arról, hogy senki sem tudja majd megzavarni. Szórakozottan nyúlt a kabátja zsebébe, hosszúkás ezüst szerkezetet véve elő, amely pont belesimult a tenyerébe. Kattintott vele, mire apró fénycsóva illant elő, berepülve az asztali lámpába, fényt gyújtva benne, ő pedig helyet foglalt az asztalnál. Rövid ideig kedvtelve forgatta kezében a szerkezetet, egykori tulajdonosára gondolva, aki valamikor oly közel állt hozzá. Nehezen jutott hozzá a tárgyhoz, de muszáj volt megszereznie; még csak az hiányzott volna, hogy Albus Dumbledore megtudja, hol van, ha kimondja a nevét. Ha valaki, ő képes lett volna még arra, hogy a tervei útjába álljon.

A férfi összevonta a szemöldökét. A jövő homályos és olvashatatlan volt előtte, a cselekmények szálai, az apró történések kuszán gabalyodtak össze a távolban, nem engedték, hogy tisztán lásson. Látomásai most valamelyest cserben hagyták, nem fedtek fel előtte mindent, amire vágyott. Sebaj... a legnehezebb lépéseket már megtette, a többi gyerekjáték lesz. Az idő pedig szintén az ő oldalán állt.

A férfi, akit mindenki Percival Graves-nek hitt, szélesen elvigyorodott. A Corbitt ikrek már nem állhattak az útjába; a legilimentor fiútól mindig is tartott, pedig ő maga képzett okklumentor volt, de Reynard egyszer már átlátott rajta, nem kockáztathatta meg, hogy újra sor kerüljön ilyesmire. Rowan pedig... ő még mindig olyan szép és temperamentumos volt, mint amilyennek emlékezett rá, amilyennek egykor szerette. És mégis megváltozott: erőssé vált, olyasvalakivé, akiben már ő maga sem tudott teljesen kiigazodni, titokká vált a számára. És úgy nézett az aurorra (nem tudva, ki van az álca mögött), ahogyan egykor őrá... hihetetlen, hogy Graves oly sokáig képtelen volt észrevenni, hogy a nő, még ha tagadja maga előtt is, mennyire kedveli őt. Persze, ez most már nem számított túlzottan.

Az igazi Percival Graves messze volt, bezárva egy kastélyban Európában, melyről senki sem tudhatott. A férfi futólag megcsóválta a fejét. Semennyi információt nem tudott kiszedni belőle, hiába kínozta; az auror méltó volt a hírnevéhez. Akadt persze más, aki kiszolgáltatta neki a MACUSA titkait, aki most is a munkáját segítette titokban, és akit a Corbitt ikrek majdnem lebuktattak. Ami pedig a valódi Percival Graves-t illeti... ha itt, New York-ban végzett, majd visszatér Nurmengardba. Talán akkor majd megszerzi azokat az információkat, talán megöli az aurort, a lehetőségek tárháza tág volt, pont, ahogyan szerette.

A férfi, akit mindenki Percival Graves-nek hitt, elégedett volt. Eddig minden úgy haladt, ahogyan tervezte. New York varázslóközössége pedig nem is sejtette, immár ki jár közöttük... ideje volt hát rátérni tervének következő lépésére.

Vége