Graves kérésére Rowan és Reynard visszatértek a Bűbájos Bölénybe. Wohali, mint aki tudta, hogy valami rendkívüli történt, forró teával és étellel várta őket. A késő délután és az este feszült várakozással telt; az ikrek nem voltak hajlandóak lepihenni, amíg hírt nem kapnak a fejleményekről. Ott ültek hát mindannyian a teaház egyik kanapéján a kandalló mellett, kezükben teásbögrével, némán (miután elmesélték Wohalinak a történteket és alaposan megvitatták, mindhárman hallgatásba burkolóztak, elmerülve a gondolataikban). Az órák lassan teltek egymás után. Olyan fél három környékén Reynard elbóbiskolt, feje oldalra bukott és nővére még épp időben vette ki ellazuló ujjai közül a bögréjét. Ő és Wohali összepillantottak, majd folytatódott a hosszú csend és elmélkedés, melyet végül a nyíló ajtó nyikorgása és halk léptek kopogása tört meg, ahogy Percival Graves belépett a teaházba.

- Hál' Istennek, végre! - tört elő Rowanból a megkönnyebbült sóhaj és felpattant a férfi láttán.

- Töltök teát. - egyenesedett fel Wohali is, magához intve a kannát és egy üres csészét. - Ülj le, Graves. Igencsak fáradtnak tűnsz.

Graves bólintott és helyet foglalt azzal a lendülettel. Rowan nem kis aggodalommal fürkészte az arcát; a férfi olyan kimerültnek tűnt, amilyennek még soha nem látta... annyira, hogy már ő maga sem próbálta leplezni.

- Hé, jól vagy? - kérdezte csendesen, miközben finoman megbökte Reynardot, hogy ébredjen fel. - Mindjárt négy óra...

- Rengeteg dolgot kellett elintézni. - Graves egy sóhajjal belekortyolt a teájába, néhány pillanatig lehunyva a szemét. - A nyomok elrejtése a magnixek elől, adatgyűjtés, adminisztráció. Az egész Nyomozóosztály ezen dolgozik, a MACUSA-nál szükségállapotot rendeltek el.

- Ez nagyon rosszul hangzik. - fintorodott el Rowan.

- És van bármi fejlemény? - kérdezte Reynard. Graves megcsóválta a fejét.

- Amilyen hirtelen jött ez az egész, úgy is tűnt el, és most sem hagyott különösebb nyomot maga után, amelyen elindulhatnánk. - újabb sóhajjal megdörzsölte a halántékát, majd komolyan nézett az ikrekre. - Az elnök asszonnyal alaposan átbeszéltük a történteket, a következő lépéseket. Tájékoztattam mindenről, arról, amit tapasztaltunk, amikor az a mágikus jelenség felfedte magát. Rajtam kívül ti vagytok az egyetlenek, akik látták. - rövid szünetet tartott, közben elgondolkozva tanulmányozta az ikreket. Beletelt egy kis időbe, míg folytatta. - Az elnök asszony kérésére az ezzel kapcsolatos információkat titkosítottuk. Egyedül neki jelentettem, hogyan is nézett ki, ez az adat egyelőre nem hozzáférhető még a nyomozásban részt vevők számára sem, és titeket is kérlek, hogy ne fedjétek fel mások előtt. Mi négyen birtokoljuk ezt a titkot.

- Khm. Öten. - szólt közbe Wohali, miközben elmélkedő tekintettel nézett maga elé. Graves felvont szemöldökkel pillantott Rowanra, aki zavartan rántott egyet a vállán.

- Eddig nem tudtam, hogy nem szabad elmondani. - jegyezte meg. - Ne aggódj, mostantól hallgatni fogok, mint a sír.

Wohali halkan felhorkant ennek hallatán és megremegett a szája széle. Rowan és Graves fáradtan, értetlenül néztek rá.

- Sejted, hogy mi lehetett az? - kérdezte aztán Wohali a barátjához fordulva. Graves kimerült mozdulattal támasztotta meg a homlokát és a fejét rázta, mire az indián folytatta. - Az elmondottak alapján valamiféle nagyon sötét mágia kivetülése lehetett... Nincs az a bestia, ami képes ilyesmire.

- Tudod, hogy adok a szavadra. - sóhajtott Graves. - De a MACUSA-nak ennyi nem elég. A nyomozócsoport a jelek alapján mágikus lényre gyanakszik.

- Akkor majd mi segítünk. - egyenesedett fel Rowan. - Rey-jel van néhány speciális, különleges varázslatunk, amelyeket mágikus ereklyék lenyomatának követéséhez szoktunk használni, de talán itt is segíthet. Igaz, bonyolult és lassú folyamat, de ha mindez közvetlen mágia eredménye volt, visszafele haladva lekövethetjük a kiindulási pontig, ahol majd azonosítjuk az elkövetőt.

Graves elgondolkozva nézett vissza rá.

- Nem hangzik elvetendő ötletnek, Corbitt. - mondta egy biccentés kíséretében. - Jelezni fogom az elnök asszonynak... de azt leszögezném, hogy nem hagyom, hogy magánakcióba kezdj, melletted leszek. Nem szeretném még egyszer azt látni, hogy az életed veszélyben van amiatt a szörnyeteg miatt.

- Rendben. - mosolyodott el beleegyezően Rowan. - Az jó lenne.

Egy ideig mindannyian hallgattak, maguk elé meredve, a poharaikba kapaszkodva. A történtek és azok hatásai súlyos gondként ültek a levegőben, a kimerültség pedig egyre inkább a hatalmába kerítette őket. Végül Graves felállt, végignézve a többieken.

- Majd ha bejöttök, átbeszéljük a részleteket. Köszönöm a teát... a búcsúitalt, ha nem gond, ezúttal kihagynám. - állapodott meg a tekintete Wohalin. - Vissza kell mennem a MACUSA-hoz.

- Most? - meredt rá Rowan. - Graves, elhiszem, hogy helyzet van, de akkor is, alig állsz a lábadon.

A férfi egy sóhaj kíséretében megcsóválta a fejét, őt nézve egy darabig.

- Jó éjszakát. Délben találkozunk. - mondta végül, azzal minden további nélkül köddé vált. Rowan szomorúan csóválta meg a fejét.

- De hát nagyon, nagyon fáradt volt... - motyogta. Wohali a vállára tette a kezét.

- Ne vedd magadra, Rowan. Nagyon nehezen tesz különbséget a törődés és a kiszolgáltatott helyzet között. - az indián összevont szemöldökkel, gondterhelt tekintettel meredt arra a pontra, ahol Graves eltűnt. - Különös...

- Micsoda? - szólt közbe Reynard. Wohali az állának támasztotta az ujjait és furcsán komornak látszott.

- Népem mágiája képessé tesz arra, hogy ha figyelünk a körülöttünk lévő rezdülésekre, alkalmanként érzékelni tudjuk, milyen irányba mozdul egy-egy személy sorsa. Nem jövőbe látás ez, csupán halovány sejtelem, megtapasztalása azoknak a lehetséges körülményeknek, amelyek befolyásolhatják valaki útját, és akár a környezetéét is. - mondta csendesen, Rowanra nézve. - Kérlek járj nyitott szemmel. Amit tapasztaltam, nem tetszett nekem.

- Mit láttál? - kérdezte Rowan, aggodalmasan fürkészve az indián arcát.

- Valamit, ami nyugtalanít, de a látásom sajnos elhomályosult, nem tiszta. - válaszolta lassan Wohali. - Egy viszont bizonyos. A barátomat sötét viharfelhők veszik körül, melyek közül villámok lesnek, hogy lecsapni készüljenek rá...

o ~ . ~ o

A MACUSA-nál a feje tetejére állt minden. A történtek után mindenki, minden ügyosztály ezen dolgozott, s ahogy teltek a napok egymás után, a feszült hangulat úgy fokozódott. A túlórák persze általános rosszkedvet és egyre nagyobb mértékű kimerültséget hoztak, amelyek természetesen csökkent koncentráláshoz és gyakoribb hibázáshoz vezettek, és két hét elteltével megtörtént az, ami valószínűleg eddig sosem a MACUSA történetében: Percival Graves három perc tizenhét másodpercet késett a reggeli megbeszélésről.

- Teljesen kikészíti magát. - motyogta aggodalmasan Rowan, miközben lopva a férfi felé pislogott. - Szinte nem is pihen, csak dolgozik megállás nélkül... aggódom érte.

Valóban, Graves már-már ijesztően kimerültnek tűnt, s habár megjelenése továbbra is teljes mértékben hozta az elegáns, tiszteletet parancsoló kisugárzást, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, tekintete pedig olyan fáradtságról árulkodott, hogy Rowan el sem tudta képzelni, hogy bír még talpon maradni, nem hogy biztos kézzel irányítani a nyomozást, tájékoztatást tartani az auroroknak, és még arra is időt szakítani, hogy a Corbitt ikrek társaságában New York utcáit járja.

Rowan ötlete egy hasznos, ám rendkívül bonyolult varázslaton alapult, amelyet Reynarddal a munkájuk során elég gyakran alkalmaztak.

- A megbűvölt tárgyaknak megvan a maguk mágikus kisugárzása, amelyeknek az útja, ha ért hozzá az ember, lekövethető. - magyarázta Rowan Graves-nek. - Leszámítva persze az olyan nagy erejű relikviákat, mint például a Serleg... ezért is kerestük olyan sokáig. De ha ezt az elméletet átültetjük a jelenlegi problémára, meg lehet próbálni azt, hogy visszakövetjük a jelenség közvetlen útját azelőttről, hogy észleltük a Central Parknál. Persze ilyesmit még sosem csináltunk, ha sikerül, eltart egy darabig, amíg a varázslatokat áthangoljuk erre... de talán eljutunk a kiindulási pontig, ahol a mágiát az útjára indították, és ott az elkövető személyét is felfedhetjük.

Az elmélet pedig működött. Míg a MACUSA nyomozóosztaga elszántan (és vajmi kevés sikerrel) kutatott az általuk felelősnek vélt bestia után, a Corbitt ikrek a továbbra is tartó megfigyelő munkájuk után szintén túlóráztak: esténként a Bűbájos Bölényben összedugták a fejüket egy-egy csésze tea fölött, dolgozva a nyomkereső varázslatuk módosításán. Beletelt némi időbe, de végül egy borús, komor november eleji délután ők és Graves végre nekivághattak Manhattan-nek, visszatérve az Ebbingdales varázslóplázához.

- De lassan dolgoznak. - dünnyögte Graves az út felé pillantva. A beton néhány helyen még mindig fel volt törve és az út egész hosszában mugli munkások sürgölődtek.

- Magnixek, nem ismerik azt, hogy „Reparo". - vont vállat Rowan, miközben felé nyújtott egy nagy adag kávét, amit a Sparkbucks-ból hozott még el. A férfi hálás biccentéssel fogadta el, mire Rowan halványan elmosolyodott. Nem kevés unszolásába került, hogy rávegye Graves-t, hagyja hátra pár órára a tengernyi pluszmunkáját és tartson velük, ahelyett, hogy erre a túlórák után, hajnalban kerítene sort. Kissé tétován fürkészte a férfi arcát, ahogy átvágtak az úton a Central Park irányába, de végül nem adott hangot az aggodalmának. - Vagy az aurorokra gondolsz?

A túloldalon, ahol a javító munkálatok folytak, Graves néhány embere őrködött, elvegyülve a járókelők között.

- Szóval észrevetted. - Graves elismerően pillantott Rowanra.

- Ez a munkám. - válaszolta derűsen a nő. - Pedig még jobban is csinálják, mint otthon, ami azért vicces, mert nekünk nincsenek olyan jó kis törvényeink, mint nektek a Rappaport.

Csodák csodájára, Graves mintha elmosolyodott volna, de a következő pillanatban már átértek a túloldalra és a férfi komoly arccal intette magához az egyik aurort, aki az egyik köztéri padon ült, látszólag egy mugli újság tartalmát bújva.

- Folyamatosan szemmel tartjuk a környéket. - válaszolta Rowannak Graves, majd az aurorhoz fordult, aki parancsra várva állt meg mellettük. - Elvégzünk néhány varázslatot, hogy lekövessük a korábban itt történteket. Biztosítsák, hogy észrevétlenül és zavartalanul dolgozhassunk.

- Ahogy kívánja, Mr. Graves. - bólintott az auror, Rowan pedig elismerően mosolygott a férfira.

- Még fedezve is leszünk? Remek.

Érdeklődve figyelte, ahogy az auror jelez a társainak, majd mindannyian lopva előhúzzák a varázspálcáikat. Néhány pillanat elteltével változni kezdett a környéken a levegő: egyre sűrűsödő köd ereszkedett alá, nehezítve a látóviszonyokat, elfedve az egész övezetet, hogy mindenki, aki arrafele tartózkodott, csupán méterekre látott maga körül. Az emberek bosszankodtak, a forgalom azonnal lelassult, Rowan, Reynard és Graves pedig összenéztek.

- Mehetünk. - biccentett Graves a felszakadt úttest irányába, pálcája egy könnyed intésével elvégezve egy olyan varázslatot magán, amitől gond nélkül átlát a ködön. Rowan követte a példáját, míg Reynard feltette a monokliját, és a hármas odalépett a korábbi rombolás színteréhez.

- Akkor, lássuk. - Rowan magabiztosan emelte fel a pálcáját, koncentrált egy kis ideig, majd varázsigék hosszú, bonyolult sorozatát motyogta el, melynek végeztével apró, lidérclámpáshoz hasonlatos fény derengett fel a levegőben, tétován körbejárva, hol erősödve, hol gyengülve, attól függően, hogy a repedéshez közeledett vagy távolodott tőle. Rowan arca felragyogott. - Látjátok, működik. Egy pillanat... már csak rá kell hangolnom a jelenség nyomaira, és ha minden igaz, meg fogja mutatni nekünk, merről is jött.

Graves elismerően biccentett.

- Szép munka. - mosolygott a nőre. Rowan boldogan húzta ki magát.

Az elkövetkező bő órában Rowan varázslatát követték a lassan egész Manhattan-re rátelepedő ködben. A lidércfény előttük táncolt a levegőben, mindig felragyogva kissé, ha érzékelte az általuk keresett jelenség korábbi kisugárzását. A titokzatos mágia, ha alig észlelhetően is, de hátrahagyta a nyomait. A Corbitt ikrek és Graves gond nélkül haladtak végig az utakon, senki sem látta tisztán őket, sem a varázslatot, amely egy idő után a szélesebb utakról letérve már néptelenebb mellékutcákon és koszos, barátságtalan sikátorokon át vezette őket. Néhány helyen menet közben a hármas felfedezte a jelenség látható nyomait is: egy gyanúsan felrepedt fal, egy lámpa, melynek fényforrása apró darabokra robbant valamitől, és a szilánkok még mindig az utcakövön csillogtak tompán... Aztán Rowan hirtelen megtorpant egy telefonfülke mellett.

- Mi történt? - sietett mellé Reynard. Nővére összevont szemöldökkel meredt előre.

- Nem is tudom. - dünnyögte, fejével a lidércfény felé bökve, amely néhány méterrel előttük megállva lebegett a levegőben. Graves érdeklődve lépett közelebb hozzá.

- Innen indult? - kérdezte Reynard, miután fényt gyújtott a pálcája végén, hogy jobban körülnézhessen. Rowan lassan bólintott.

- Igen, de különös... - csóválta a fejét, elmotyogva néhány újabb varázslatot. Társai várakozva figyelték őt. - Biztos, hogy innen indult a mágia, de... Rey, segíts nekem egy kicsit.

Fivére biccentett, az ikrek pedig együtt folytatták a varázslatok kombinációjának végrehajtását, melynek végeztével komoran fordultak Graves felé.

- Ez igazán furcsa. - vakarta meg a tarkóját Reynard. - Valami itt nem stimmel. Megvan a mágia létrejöttének pontos helyszíne, de... nincs meg a használója.

- Ezt hogy érted? - kérdezte Graves.

- Mintha nem is létezett volna. - vette át a magyarázatot Rowan. - Mintha a mágia csak úgy magától jött volna létre, nem pedig azáltal, hogy valaki létrehozta és az útjára indította.

- Az nem lehetséges. - ingatta a fejét Graves, odalépve az ikrek mellé. - Olyasfajta varázslat nem létezik, amely külső erő irányítása nélkül csak úgy létrejön és önálló akarattal bír.

- Mi sem tudunk ilyesmiről. - Rowan tanácstalanul pillantott a fivérére, majd körbenézett a mellékutcában. - De hát nem rontottunk el semmit...

Kis ideig hallgatás borult rájuk. Mindhárman a környezetet tanulmányozták, hátha valamiféle nyomra bukkannak, magyarázatra, ami megvilágosítja előttük a zavaros jeleket, vagy épp azok hiányát. Végül Graves törte meg a csendet.

- Talán a nyomozócsoportnak volt igaza? Mégiscsak valamiféle bestia műve ez? - kérdezte. Rowan felpillantott rá a földre szórt, az esőzések következtében cafatokra szakadt és aszfaltra ragadt papírfoszlányok mellől, melyeket eddig vizsgált.

- Továbbra se hinném. - ingatta a fejét komolyan. - Graves, mi láttuk azt a valamit, egyetlen bestia sem ilyen. A megérzésem azt súgja, valami másról van szó.

- De a bizonyítékok egyelőre nem ezt mutatják. - a férfi leguggolt mellé, úgy nézett rá. - Én szeretnék hinni neked és bízom benned, Corbitt, hisz tudod. De a MACUSA-nak ennyi nem elég sajnos.

- Van egy ötletem! - csillant fel hirtelen Rowan szeme, és felpattanva elkapta Graves karját, magával húzva őt. - Próbáljunk meg a másik irányból közelíteni, a technika végül is ugyanaz. Nézzük meg, hogy merre ment azután, hogy leráztuk a metrómegállónál. Ha mágikus lényről van szó, akkor addig hagyja hátra a jeleit, amíg csak rá nem bukkanunk. De ha varázslattal állunk szemben, akkor valamikor véget kell érnie, nem tarthat örökké.

Graves elgondolkodva nézett vissza rá.

- Igazad lehet. - bólintott lassan. - És ha már itt vagyunk, jobb, ha minden lehetséges oldalról megvizsgáljuk a dolgot.

- Menjetek. - biccentett feléjük Reynard, majd nővére és Graves kérdő tekintete láttán hozzátette. - Én itt maradok alaposabban kivizsgálni a helyet és az itt keletkezett mágikus rezgéseket. Ha a lényeget meg is állapítottuk, akadhat még itt rejtély bőven, amit én fel kívánok fedni. Ez a tény engem nem hagy nyugodni, zavar. Meg akarom érteni.

- Legyen. - mondta beleegyezően Graves.

- Ha bármi van, értesíts a szokott módon. - tette hozzá Rowan. Reynard szórakozottan intett, hogy rendben van, és már fordult is el, figyelmét az újabb varázslatoknak és az értelmezni kívánt titkoknak szentelve. Rowan, aki tudta, hogy öccsét ilyenkor már nem érdekli semmi más, Graves felé fordult. - Akkor mehetünk?

Együtt dehoppanáltak, s jópár mérfölddel odébb, az ismerős Houston street-i metrómegállónál bukkantak fel. Az aurorcsapat által idézett köd itt is jelen volt, eltakarva, elrejtve őket a kíváncsi szemek elől.

- Idézem a nyomkereső varázslatot. - mondta csendesen Rowan, miután meggyőződött arról, hogy senki sem figyel rájuk. Hamarosan újra felderengett előttük a lidércfény, ők pedig a nyomába szegődtek. - Remek, itt is működik... na lássuk, merre ment, miután majdnem végzett velünk.

- Azért légy óvatos, Corbitt. - kapta el a karját Graves, amikor látta, hogy a nő megszaporázná a lépteit. - Maradjunk együtt, rendben? Ki tudja, mi vár ránk a végén.

- Ahogy kívánod. - bólintott beleegyezően Rowan, tekintetét le sem véve az előttük lebegő, pislákoló fényről.

Ködös utcákon haladtak végig, körülöttük tompán bontakoztak ki a járókelők, táblák, kocsik és üzletek képei. Furcsa csend vette körül őket, mintha a köd az utcai élet zajait is elzárta volna, vagy az emberek kedvét vette volna el a beszédtől. Cipőjük egyenletesen kopogott a komor, homállyal kísért csendben, ruhájuk suhogott, Graves pedig közelebb húzódott Rowanhoz, egészen közel, átkarolva őt. A nő meglepetten rezzent össze.

- Graves...?

- Valami nincs rendben. Rossz előérzetem van. - mondta a férfi olyan halkan, hogy Rowan is alig hallotta. Közelebb húzódott hozzá, miközben aggódva pislogott fel rá. Graves semmi jelét nem adta annak, hogy készültségben lenne; továbbra is kimért, nyugodt léptekkel haladt, előre nézve, szabad keze az oldala mellé eresztve. - Mintha nem lennénk egyedül... te nem érzed?

- Figyelnek minket? - Rowan már kapta volna el a fejét, hogy körbenézzen, de a férfi finoman megszorította a karját, jelezve, hogy ne tegye. Rowan aggodalmasan nyelt egyet. - Nem, nem érzem.

- Ne félj. - Graves még szorosabban vonta őt magához, a nő pedig nem ellenkezett, nyugtalanul simult hozzá. - Mit mutat Wohali tolla?

- Oh. - Rowan kicsit meglepve vette elő az indiántól kapott viharmadár tollat, rámeredve. - Veszélyt. De... azóta ezt jelzi, hogy az a valami üldözött minket. Folyamatosan.

- Sejtettem, hogy így lesz... a MACUSA mágikus tevékenység-mérője is össze van zavarodva napok óta. - suttogta Graves, miközben egy mellékutca felé irányította Rowant, továbbra sem engedve el őt. - Valami folyamatosan zavar a háttérben, éreztem a kezdetektől. Minden egyes részlet, a zavar a MACUSA-nál, a mágikus jelenség, a minket figyelő szemek, ezek összefüggenek, és az együttes erejük összezavar mindent, ami érzékelheti. És most is a nyomunkban vannak... maradj mindig mellettem, Corbitt.

- Nem félek, bármi is az. - vágta rá Rowan, kissé túl hevesen. Graves nem mutatta, hogy átlátott volna a cseppet sem igaz állításon, de végre lenézett rá, komolyan, törődőn.

- Itt vagyok veled, nem fog bajod esni. - jelentette ki csendes határozottsággal. - Nagyon nyitva kell tartanunk a szemünket.

Rowan lassan bólintott, próbálva nyugalmat erőltetni magára. Bár Graves semmi jelét nem mutatta, a nő mégis érzékelte a belőle áradó, koncentráló feszültséget, azt, ahogy figyel, cselekvésre készen áll. Ő nem tehetett mást, mint hogy megpróbálta követni a példáját, legyőzve a rajta uralkodó aggodalmat és azt tenni, amit Graves kért tőle, nem mutatni semmi jelét annak, hogy tisztában lenne a körülöttük ólálkodó baljós jelekkel.

A lidércfény sápadtan pislákolt át előttük a ködön. A forgalmasabb, szélesebb utakról ismét a mellékutcák felé vette az irányt, néhol lelassulva, motozva kissé. Bár a vészjósló érzés, hogy nincsenek egyedül, továbbra is a hatása alatt tartotta, Rowanon kezdett eluralkodni az izgalom; ő és Graves befordultak a sarkon egy újabb néptelen, szűk utcába. A nő a lépteit megszaporázva sietett előre, elszakadva kísérője mellől; a lidércfény élesebben ragyogott, mint eddig, és Rowan láthatott valamit ebben a jelben, ugyanis hirtelen megtorpant, körbevilágítva, és néhány varázsige elmormolása után felkapta a fejét.

- Ez lesz az. - suttogta izgatottan. - Itt ért véget a varázslat, Graves. Mondtam én, hogy mágia műve volt ez.

Graves összevonta a szemöldökét, kabátja suhogott utána, ahogy körbejárt, a helyszínt vizsgálva.

- Meg tudod állapítani a mágia természetét? - kérdezte végül. Rowan bólintott.

- Adj néhány percet.

Összevont szemöldökkel látott neki a szükséges varázslatok végrehajtásának, miközben érzékelte, hogy Graves, pálcával a kezében, figyelve tesz néhány lépést körülötte, mintha fedezné őt, megbizonyosodna arról, hogy nincs a közelükben senki. Az általa használt varázsigék kombinációja bonyolult volt és fokozott koncentrációt igénylő... ő pedig teljesen megdermedt attól, amit mutatott neki.

- Graves. - suttogta. A férfi felé kapta a fejét és odalépett hozzá.

- Mit találtál? - kérdezte, majd mikor észrevette, hogy a nő arcából kifutott minden szín, gyorsan elkapta a karjait, maga felé fordítva őt. - Corbitt, mi történt?

Rowan hitetlenkedve rázta a fejét. Beletelt egy kis időbe, míg újra szóhoz jutott.

- Nem tudom, mi volt itt, mi ez az egész, de... valami szörnyűség. Valami, ami... Graves, végig téveset hittünk, az egésszel kapcsolatban. Rájöttem. Nem hajtottak végre semmilyen varázslatot. - egy pillanatra megakadt, majd a felismeréstől elfúló hangon mondta ki. - A használó maga vált varázslattá...

Graves rámeredt. Tekintete egyszerre árulkodott feszült hitetlenkedésről és a különös állítás keltette tett- és elemzéskészségről.

- Ezt hogy érted? - kérdezte. Rowan a fejét ingatta, a halántékához kapva a kezeit, mintha az segítene neki a koncentrálásban, hogy megfogalmazza az őt megdöbbentő szavakat.

- A mágia maga, amit láttunk és tapasztaltunk, és a használója egyek. - szinte már kétségbeesve nézett fel Graves-re. - Fogalmam sincs, hogyan, de erre mutatnak a nyomok, ezt fejtette meg a varázslatom is; a mágia lenyomata nem szűnt meg, csak átalakult. Én... rengeteg különleges varázslatot láttam már... fekete mágiát is, de ilyet soha, még csak hozzá hasonlatosat sem. Nem tudom, mi lehet, ez de valami szörnyen... - elakadt a hangja. - Sajnálom Graves, nem tudok többet. A kilétét elfedi előlem, képtelen vagyok tovább látni.

A férfi némán bólintott, megfogva és finoman megszorítva a kezét. Ezután közelebb lépett, homlokráncolva emelve fel a pálcáját, végrehajtva néhány varázslatot. Rowan megszeppenten figyelte a tevékenykedését, próbálva elfojtani azt a megfogalmazhatatlan rossz érzést, amely az ismeretlennek szólt, amely nem csak nyugtalanította, de egyenesen megrémítette. „Mi képes ilyesmire? Mi ez?" járt a fejében szüntelenül. A felfedezésük nem tárt fel előttük megoldást, ellenkezőleg, új rejtélyeket hozott, még baljósabbakat, még sötétebbeket.

- Semmi. - mondta ki kis idő elteltével Graves és leeresztette a karját. Hirtelen még gondterheltebbnek és kimerültebbnek tűnt, mint eddig. - Valóban különös, beazonosíthatatlan. Mindenfajta mágia jegyét hordozza, de nem lehet sorolni sehova... Biztos vagy abban, amit mondtál?

- Egészen biztos. - bólintott Rowan.

- Akkor azt hiszem, nem csak jóval nagyobb a baj, mint hittük, de újra is kell gondolnunk nem egy dolgot. - Graves komoran biccentett néhány közeli épület irányába. - Azt észrevetted már, pontosan hol vagyunk, Corbitt?

Rowan abba az irányba kapta a fejét és a ködön átnézve döbbenten meredt az ismerős környékre.

- Ez az Új Salem Templom. - állapította meg. - De hát...

- Emlékszel, amikor a mágikus jelenség legelőször bukkant fel New York-ban? - kérdezte Graves. A nő bólintott. - Az is itt volt. A kikötő, ahol a később meggyilkolt tanúnk látta a mágikus jelenséget, kik tartottak ott előzőleg gyűlést? És ahol most a fivéred keresi a további nyomokat, ahol a mágia a legutóbb elszabadult... aznap délelőtt ott voltatok alig fél saroknyira megfigyelni, nem?

Rowan a felismeréstől némán hallgatta őt. Most, hogy a férfi kimondta, hirtelen más megvilágításba került minden. Valóban... minden pontosan úgy volt, ahogy Graves állította. A nő nyugtalanul kezdett feszengeni.

- Valahogy mindig itt lyukadunk ki, mindig bele-belekavarodik az ügyünkbe ez a társaság. - mondta Graves, elgondolkodva vonva össze a szemöldökét. - Volt két nyomozásunk, amely végig külön szálon futott. Fel sem merült bennünk, hogy talán összekapcsolódnak.

- De hát ők üldözik a mágiát. - csóválta a fejét Rowan, mintha nem akarná elhinni.

- És tudod, kik voltak az őseik. - jegyezte meg Graves komor hangon. - Boszorkányok és varázslók, akik esküt tettek, hogy egy napon bosszút állnak majd. Attól még, hogy üldöznek minket, ismerik a mágia természetét.

- És tényleg úgy gondolod, hogy az Új Salemből indult ki ez az egész? - kérdezte halkan Rowan.

- Ezt még nem mondanám ki. - Graves tűnődve nézett a templom irányába. - De ha valóban így van... Az biztos, hogy nem fogom figyelmen kívül hagyni. A nyomozás erre fog tovább haladni.

- Azt ugye tudod, hogy Rey és én jó ideje kémkedünk az Új Salem után, pont a te és Picquery kérésére? - tette fel a kérdést Rowan, miközben nekivetette a hátát az egyik épület falának és a templomot figyelte. - És semmi ilyesmire utaló jelet nem tapasztaltunk.

Kissé elhallgatott, ahogy eszébe jutott a társaságot vezető nő és amit hallott róla, és az ott tapasztaltak... aztán Modesty. A kislány érdeklődése, hozzáállása a varázsvilághoz, a muglikhoz képest meglepő, nyílt tudása... Modesty furcsa gyermek volt, de most, hogy jobban belegondolt, más oldalról vizsgálta, elbizonytalanodott, nyugtalan érzés kerítette a hatalmába. Talán félreértelmezte az egészet? Nem látott valamit, ami végig ott volt az orra előtt? „Nem." csóválta meg a fejét, miközben Graves-re sandított. Még mindig nem szólt semmit sem a férfinak, sem másak a kislányról és arról, amit tett. „Modesty-nek semmi köze ehhez." Mégis megborzongott, furcsán nyomasztó érzés járta át, ahogy ezen töprengett... aztán rádöbbent, hogy a rajta eluralkodó, gyomorszorító balsejtelmet nem egészen ez a gondolatmenet váltotta ki.

A változást először észre sem vette, óvatosan, ravaszul lopakodva vette őket körbe, akár a köd, amely még mindig a környékre telepedett. Rowan nyugtalanul forgott körbe, ahogy az érzékei riadót fújtak. Valahogy tudta, hogy valami történik, valami nincs rendben.

- Graves... - szólalt meg figyelmeztetően, szorongva. A férfi közelebb húzódott hozzá, arcán feszült figyelem tükröződött.

- Én is érzem. - mondta csendes komorsággal, felemelve a pálcáját, úgy helyezkedve, hogy takarja Rowant. A köd hirtelen változni kezdett körülöttük. Először csak azt tapasztalták, hogy már ők sem látnak rajta át, egyre sűrűbbé válik, akár az elhomályosodó üveg, majd hirtelen terjedni kezdett, egyre közeledve hozzájuk. Szél támadt, pillanatok alatt felerősödve, körülöttük keringve, miközben beletépett a kabátjukba és vadul zúgott, akár az orkán, melynek közepén most ők ketten álltak. Rowan nem látott már mást, csak a mellette álló Graves-t és az egyre szűkülő, feléjük közeledő ködös fergeteget, melyben csak úgy vibrált a mágia. Előre szegezte a pálcáját, de most már képtelen volt leplezni a rajta eluralkodó félelmet.

- Graves!

A vihar elért hozzájuk, eltakarva, magába szippantva őket. Ezüstös-kék fénnyel villant fel egy pajzsbűbáj erős fala, megvédve őket az esetleges sérülésektől, de nem történt ilyesmi, csupán úgy érezték, mintha a lábuk elszakadna a talajtól, a szél átfújna rajtuk...

Aztán olyan hirtelen, ahogy kezdődött, a jelenés véget is ért. Ahogy Rowan kinyitotta a szemét, melyet szorosan lehunyt, miután Graves megidézte a pajzsbűbájt, egyszerre több megdöbbentő dolgot is tapasztalt.

Már nem volt körülöttük köd, legalább is átláthatatlanul sűrű nem, csak az őszi esős időjárásra jellemző homályos fátyol ült a levegőben, kísértetiessé téve körülöttük a tájat, mintha az önmagában nem lett volna elég borzongató. Ő és Graves ugyanis egy teljesen más helyen, más környezetben voltak. A szűk mellékutcáknak, az Új Salem templomnak és a környező épületeknek nyoma sem volt. Helyette egy tágas, első pillantásra elhagyott építési területnek tűnő hely közepén álltak, körülöttük rozsdás daruk és gépek, konténerek és fémhulladék, nem messze egy sosem használt, félkész épület váza, melyet a munkások csak úgy ott hagytak, amikor a munkálatok félbeszakadtak. A távolban látszottak valamilyen település tornyai, de Rowan nem ismerte fel őket. Szinte már kísérteties hely volt... ideális csapda.

- Hol vagyunk? - kérdezte Rowan, nagyon igyekezve, hogy ne remegjen a hangja.

- Nem tudom. Nem ismerem ezt a helyet. - Graves pálcájának vége felizzott, miközben körbefordult, meggyőződve arról, hogy senki sincs látótávolságban, majd a tekintete Rowanon állapodott meg. - Jól vagy, Corbitt?

A nő bólintott, olyan közel húzódva hozzá, hogy szinte már hozzásimult.

- Egy pillanatig azt hittem, az tért vissza.

- Nem, ez más volt. Valamilyen különleges varázslat, amely áthelyezett minket egyik helyről a másikra. - Graves nem mozdult, helyette higgadtan szemlélt körbe, felmérve a helyet, és Rowan biztos volt benne, hogy magában már nem csak, hogy mérlegelt a helyzetüket illetően, de fel is készült bármire, ami ezen a helyen várhatott rájuk. - Nem éppen egy könnyű varázslat... Valaki azt akarta, hogy az, amit megtudtunk, ne jusson el a MACUSA-hoz, és az a valaki biztos, hogy itt van és nem akar jót nekünk... És azt is tudjuk, hogy ki ő.

- De miért nem támadt ránk ott? - Rowan nyugtalanul forgolódott; mintha minden ponton, minden tárgy mögött árnyakat látott volna ólálkodni, s csak remélni tudta, hogy a képzelete, az erősödő félelme játszadozik vele. Egy dologban azonban biztos volt: hogy valóban van valaki a közelükben. Oly erősen érezte a jelenlétét, ahogy Graves érezhette, amikor óvatosan figyelmeztette, hogy követik őket.

- Mert arra számítottam volna. - válaszolta Graves, szabad karjával maga mögé terelve őt, úgy helyezkedve, hogy szükség esetén megvédhesse. - Ezt a helyet viszont nem ismerjük. Más nem tudja, hol vagyunk, ide nem jön erősítés. Csak mi vagyunk. Maradj mögöttem, Corbitt.

- Ez nagyon nem tetszik nekem. - suttogta remegő hangon a nő. - Graves, menjünk innen... Hoppanáljunk el, vagy bármi, kérlek!

A férfi némán, lassan bólintott, megfogva a karját... Aztán a következő pillanatban Rowan érezte, hogy magával rántja, miközben valami éles villanással elsuhan mellettük, épphogy elhibázva őket. A becsapódó átok olyan erős volt, hogy széles lyukat égetett a közeli fémkonténerben, amit eltalált. Rowan felsikoltott; még meglepődni sem volt idejük, már jött is a következő fénysugár. Graves határozott gyorsasággal lendült előre, pajzsbűbájt idézve Rowan és maga köré. Hiába kapkodták a fejüket, senkit sem láttak, csupán az átkok záporoztak feléjük szüntelen, megakadva Graves pajzsbűbájában. Rowan képtelen volt mozdulni, a férfi mögé húzódva görcsösen szorongatta a varázspálcáját, miközben körülöttük vadul villogtak a pajzsbűbájba csapódó átkok. Erejüktől remegett a talpuk alatt a föld, aztán hirtelen felizzott a Graves által idézett véderő, elnyelve még néhány varázslatot, majd elenyészett. Graves hátratántorodott egy lépést, de továbbra is komoran, határozott erővel védekezett, újabb pajzs idézése helyett eltérítve az érkező átkokat. És bár külső szemmel ez a változtatás talán csak taktikai lépésnek látszott, Rowant hirtelen teljesen elöntötte a mély kétségbeesés. Csak most tudatosult benne, hogy Graves valójából milyen kimerült lehet; látta rajta, a mozdulatain, azon, ahogy harcolt... Hiába volt olyan erős és tapasztalt, hiába élt át számtalan hasonló helyzetet, Rowan tudta, hogy az elmúlt napokban teljesen lefárasztotta a rengeteg munka és tennivaló, hogy valószínűleg nem tud olyan sokáig kitartani, egy ilyen erős ellenféllel szemben nem... Nem volt kérdés számára, ki támadott rájuk, ő is, Graves is tudták pontosan. A hirtelen lépés, a csapda azonban váratlanul érte őket. Mindketten már a kezdetek óta tisztában voltak azzal, hogy a kém, aki után a MACUSA kutatott, figyelemmel kíséri a nyomozásukat. Eddig viszont csak egyszer lépett, szabotálta a cselekményeket, s hosszú ideje már nem adott jelt magáról. Olyan volt ő is, mint a titokzatos mágikus erő: láthatatlan, egy szellem, melynek eddig csupán a jelenlétét érezték.

„Közel járunk a megoldáshoz." döbbent rá Rowan. „Igaza van Graves-nek: rájöttünk valamire, amit nem akar, hogy a MACUSA tudomására jusson. Talán a mágikus erő mibenléte, talán az, hogy tényleg van valamiféle kapcsolat a mágikus erő és az Új Salem között. Bármi is az, nem fogja hagyni, hogy tovább adjuk..." Legszívesebben azonnal elmondta volna Graves-nek, de nem volt rá lehetősége. Bárki is volt a kém, hihetetlen erővel rendelkezett, nagyobbal, mint azt eddig Rowan gondolta volna, és egy pillanatnyi szünetet sem hagyott az aurorparancsnoknak. Rowan hiába kapkodta a fejét, sehogy sem tudta beazonosítani, hol lehet; csak a varázslatait látta, melyek izzottak a levegőben, régi emlékek félelmét idézve fel benne, és amelyek lassan hátrálásra kényszerítették Graves-t. „Fárad, teljesen kimerült." Rowan szinte megbénult a félelemtől. „Ha nem tart ki... Istenem, csak ne essen baja, én nem tudok segíteni, nem tudok harcolni..."

- Corbitt. - szűrte a fogai között Graves, miközben szünet nélkül az átkok visszaverésére koncentrált. - Indulj. Menj. Hoppanálj el innen.

- Tessék? - meredt rá Rowan. - Nem, nem megyek! Ne is gondold azt, hogy itt hagylak...

A férfi szavai elkeseredett dacosságot öntöttek belé, amely végre kilendítette őt bénult helyzetéből. Feléledő eltökéltséggel térített el egy varázslatot ő is. Graves futólag rápillantott, elkapta a tekintetét; nem mondott semmit, hisz ideje sem volt rá, s bár Rowan látta rajta, hogy nem örül a ténynek, nem tartotta őt vissza attól, hogy beszálljon a harcba, elfogadta a döntését.

Egy átok telibe találta a közelükben magasodó villanyoszlop egyikét. A vezeték leszakadt, szikrázva hullva a földre. Pont kettejük közé esett, elválasztva őket egymástól, hosszú csíkban megperzselve a gazos füvet. Kénytelenek voltak hátra lendülni, elszakadva egymástól. Rowannak sikerült beugrania egy konténer mögé, amely felfogta a felé repülő átkokat.

- Graves!

A férfi továbbra is a nyílt területen állt, mögötte lángra kapott a fű az odahullott vezetéktől és a felszálló füst elhomályosította az alakját. Rowannak elakadt a lélegzete, amikor látta, hogy ismét megtántorodik.

Nem tudta, mit tehetne. A rémület jeges marokkal szorította össze a szívét, ahogy a lassan eldőlni látszó harcot figyelte. Előre lendült, hogy visszamenjen Graves-hez, segítsen neki, aztán meg is torpant, elbizonytalanodva, kétségbeesetten. Hiába akarta megállítani, ellenfelük lassan felülkerekedett rajtuk, ő pedig nem tudott harcolni... Az ő ereje a tudásában rejlett, azokban a képességeiben és varázslatokban, amelyeket kevesen ismertek rajta kívül, és amelyektől, némelyiktől ő maga is félt.

A fűz fölé magasodott, körbevette őt. Apró, tehetetlen lény volt az elszabadult mágia középpontjában, amely most elemészteni készült őt, a használóját. Tudta, hogy képtelen megállítani, kontrollálni. Rowan felsikoltott, eltakarva a szemét.

De a tűz nem érte el őt.

- Shh. - Grindelwald karjai köré fonódtak. A lángok egyetlen pillanat alatt kialudtak, mire Rowan eszmélt, már nem voltak sehol. Hirtelen csönd lett, csupán a félelem úszott még üresen a levegőben, érzékeltetve, hogy valami változott, s nem ugyanaz már, mint néhány másodperccel ezelőtt. Rowan reszketett.

- Én... nem tudtam irányítani... elszabadult. Meg akart ölni... - suttogta. Grindelwald maga felé fordította őt, mélyen a szemébe nézve.

- Talán mert félsz tőle, kedvesem. Talán mert nem voltál olyan biztos magadban... Tudod, mit mondtam: ennek a varázslatnak a végrehajtásához nem elég a tudásod és az erőd. - közelebb hajolt a nőhöz, nagyon közel, úgy súgta. - Ne félj tőle, Rowan. A félelem hátráltat és amíg félsz, nem leszel erős. Fogadd el, ki vagy és mit akarsz. Elég egyetlen tiszta, határozott cél, és ha biztos vagy magadban és attól vezérelve cselekedsz, megállíthatatlan leszel.

Az emlékek mintha életre keltek volna egy pillanatra, ő pedig külső szemlélővé vált, megfigyelővé, aki nem csak az épp dúló harcot látta, de saját magát is, ahogy ott áll megdermedve, vívódva... és aki hirtelen megértette, hogy mi is volt a lényege azoknak az egykor kimondott szavaknak.

Rowan Corbitt lassan előrébb lépett, egy hosszú sóhajjal fújva ki a levegőt. „Igen, félek, még mindig... de nem baj. Gellertnek nem volt igaza. A félelem a dolgoktól, amikre képes lehetnék, ez fog vissza attól, hogy olyan legyek, mint ő." Szorítása kissé erősödött a varázspálcáján. „És ez ad erőt ahhoz, hogy uralni tudjam."

Könnyed nyugalommal emelte fel a pálcáját, elegáns kis ívet írva le vele a levegőben, mintha csak játszadozni akarna a bűbájokkal. Elengedett mindent; immár nem számított a félelem, az, hogy mennyi hibát követett el eddig, hogy nem tökéletes. Már nem akart azzá válni. Csak a célja számított... és annak biztos tudata, hogy el fogja érni azt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy visszaemlékezett a szavakra, a mágiára, amelyet megidézni készült. A hangja csendes volt, amikor megszólalt, már-már szelíd.

- Protego Diabolica.

Először csak kék lángocska gyúlt a pálcája végén, élettel telve táncolt, aztán erőre kapott, fellobbanva szabadult el. Terjedni kezdett, akár a futótűz, kört alkotva Rowan körül, elválasztva őt a harctól. Ám ez nem volt elég. A kék lángok felcsaptak, könnyedén nyelve magukba a füvet perzselő másik tüzet, és oly elemi erővel törtek előre, hogy mindent elemésztettek, ami az útjukban volt, amit érintettek. A mágia életre kelt a tűzben. Védelmezőn vette körbe Rowant, aki középen állva figyelte, ahogy még az átkok sem jutnak át rajta, a lángok egyszerűen elnyelik azokat. Látta, hogy Graves megfordul, döbbenten mered a tűzviharra és őrá a középpontjában, mint aki képtelen elhinni, mit is idézett meg és szabadított el Rowan, oly biztossággal és erővel, amelyre csupán kevesen képesek. A lángnyelvek némelyike alakot öltött, sárkányként szárnyalt az ég felé, keresve az ellenséget, amely idézőjük életére tört. Rowan hagyta; a veszély még nem múlt el, ott ólálkodott a mágikus tűzön kívül, neki pedig időre volt szüksége, hisz Graves még mindig kinn volt, még mindig bajban... Előrébb lépett, a tűzfal belső határáig, kinyújtva karját a lángok közé, melyek nem tettek kárt benne.

- Graves, gyere már! Fogd meg a kezem!

A kék tűz közöttük tombolt, s most először, egy pillanat erejéig átsuhant rajta a félelem, a lángok pedig lobbantak egyet, mintha csak megéreznék ezt. Tudta, mire képes a varázslat... tudta, hogy amilyen védelmet ad számára, úgy képes arra is, hogy mást elpusztítson, akár olyat is, akit ő nem akar bántani, akit szeret. És ezzel Graves is tisztában volt.

- Graves! - Rowan hangjában kétségbeesés csendült. A tekintetük összekapcsolódott, és ez a pillanat, mely szinte az örökkévalóságnak tűnt, többet mondott bármely szónál. Aztán Graves előre lendült, elérve őt. A lángok körbevették szorosan összekulcsolt kezeiket, ott lobogtak körülöttük, ahogy a férfi átsétált a tűzön, hozzá. Rowan halkan, megkönnyebbülten nyögött fel, kifújva a levegőt. Bár még mindig vadul kalapált a szíve, tudta, hogy immár mind a ketten biztonságban vannak a kör belsejében, a mágia továbbra is elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy elnyeljen, elpusztítson mindent, ami az útjába került vagy ami ártó szándékkal próbált átjutni rajta. Közelebb húzódtak egymáshoz; Graves a kék lángokat bámulta, mintha még mindig nem hinné el, hogy valósak. A lángokat, melyeknek a túloldalán egy árnyék bontakozott ki lassan... egy ember alakja. Rowan összerezzent, ösztönösen hátrálva egy lépést, Graves pedig védelmezőn karolta át. Mindketten előre meredtek, próbálva kivenni, de hiába erőltették a szemüket, nem láttak többet az elmosódott, sötét körvonalaknál. Rowant hirtelen megmagyarázhatatlan nyugtalanság, rossz érzés öntötte el. Az alak a tűz túloldalán nem mozdult, és a nőnek valahogyan az a sejtelme támadt, hogy őt nézi. Grindelwald kéme, az árnyék, aki már többször is megpróbált végezni vele, ott állt tőlük néhány karnyújtásnyira, elérhetetlenül, fenyegető misztikussággal. Nem leplezte le magát... és Rowan tisztában volt vele, hogy kilétének felfedése az életükbe kerülne. Ő pedig a másik lehetőséget választotta. Megremegett, mire Graves lenézett rá, majd ismét a tűzre.

- Tudod irányítani?

Rowan csak egy pillanatig habozott.

- Igen, tudom.

- Akkor altasd el. - mondta halkan Graves, szorosabban magához vonva őt. - Amikor szólok. Készülj.

A nő bólintott, feljebb emelve a pálcáját. Graves komoran nézett előre, a tűz túloldalán álló alak irányába. Az nem mozdult, mintha csak tanulmányozta volna Rowan varázslatát, mintha ő is arra várt volna, mit fog tenni a nő, képes-e valóban megállítani.

- Most. - szólalt meg Graves. Rowan pálcájának vége felragyogott; a lángok lobbantak, lecsendesültek, és Rowan tudta, hogy követni fogják az utasítását, nem fognak kárt tenni már semmiben. Ő pedig ismerős rándulást érzett, ahogy Graves magával húzta őt. Az utolsó másodpercben még látta, ahogy a tűz elalszik, látta támadójuk alakját, melyet a hoppanálás kísérte űr felismerhetetlenül feketévé mosott el. Aztán lehunyta a szemét, mintha így kitörölhetne mindent az elméjéből, kizárhatná a történteket, és amikor kinyitotta, már ismerős helyen volt, Graves irodájában a MACUSA-nál, a hirtelen csönd pedig úgy vette körbe őket, hogy szinte csengett tőle a fülük. Elengedték egymást, és hosszú ideig csak álltak ott, a történtektől kimerülten, zaklatottan kapkodva a levegőt, egymásra meredve. Hosszú időbe beletelt, míg végül Graves megtörte a csendet, komor és meglepően erős hangon.

- Corbitt, ez... - ellendült az asztalától, melynek eddig támaszkodott és megmasszírozta a halántékát. Rowan fáradtan, kérdőn nézett rá. Mindketten meglehetősen ziláltan festettek, a mágikus tűz melege port és hamut tapasztott a ruhájukra, bőrükre. A nő sóhajtva intett a pálcájával, eltüntetve a koszt magukról, míg Graves a szavakat kereste, és végül meglepően ingerülten folytatta. - Mit tettél?

- Megtámadtak minket. - válaszolta Rowan. - Veszélyben voltunk és meg is halhattál volna, bárki ellen is harcoltál, nagyon, nagyon erős volt. Muszáj volt tennem valamit.

Graves hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Hogyan tudtad...?

- Megtanítottak rá. - Rowan kelletlenül fordult el, de Graves elkapta a karját és nem engedte őt, komoran nézve a szemébe.

- Tisztában vagy vele, mit idéztél meg? - kérdezte. - Hogy mi történhetett volna, ha nem tudod irányítani?

Rowan meglepetten tátogott. Nem erre számított, a férfi tőle oly szokatlan, indulatos kitörése hirtelen érte, s néhány pillanatig nem is tudta, mit felelhetne.

- Tudtam irányítani...

- De megtörténhetett volna az is, hogy nem tudod! - Graves még mindig nem engedte el őt, közelebb lépett hozzá. - Meg is ölhetett volna. Nem beszélve a számtalan egyéb kockázatról; fogalmad sincs, mekkora bajba keverted magad. Ha megtudják, milyen varázsigét használtál az Államokban, annak komoly következményei lehetnek, olyan retorziót vonhat maga után... Merlinre Rowan, ez feketemágia volt!

- És sötét varázslatot nem lehet jóra használni? - csattant fel Rowan. - Ha mások rémtettek eszközévé teszik is, attól még lehet jó célra is fordítani. A mágia nem feketén-fehéren jó és rossz, mi, a használói döntjük el, hogy élünk vele, milyen tetteket hajtunk végre általa.

Csalódottan kapkodta a levegőt, úgy meredt Graves-re, aki nem válaszolt, csupán nézett vissza rá különös, lassan megváltozó tekintettel. A feszült hangulat lassan elpárolgott, kimerült csendet hagyva kettejük között, melyben valahogy több volt, mint a történtek, a közösen átélt veszedelem utáni megnyugvás, valami olyan, eddig kimondatlan hangulat, ami már hosszú ideje kísérte őket. A két szempár összekapcsolódott, szavak nélkül tárva fel mindezt, ledöntve a korlátokat és a bizonytalanságot, amely eddig közöttük húzódott. Rowan zavartan kapaszkodott meg az asztal szélében, de egy pillanatra sem engedte el a férfi tekintetét.

- Azt hiszed, képes lennék valaha is rossz, ártó célra használni a tudásomat? - kérdezte csendesen. Graves lassan megrázta a fejét, közelebb hajolva hozzá, olyan közel, hogy Rowan érezte a lélegzetét az arcán. Megmagyarázhatatlan, jóleső forróság érzése öntötte el, szinte álomszerű, bódult állapot, furcsán zsibbasztó boldogság, és a férfi ajka az ő ajkán...

A csókja olyan volt, mint ő maga: diszkrét és gyengéd, biztonságot adó, olyan, ami egyetlen pillanat alatt elgyengítette őt, elsöprő erővel törölve ki a fejéből minden gondolatot, minden más létezésének a tényét. Rowan lehunyta a szemét, viszonozva a csókot, mielőtt a férfi megszakíthatta volna azt. Graves kissé meglepetten rezzent össze, mint aki nem hitte volna, hogy Rowan így reagál, aztán a derekát átfogva közelebb húzta őt magához. Az idő megtorpant körülöttük, mintha érzékelte volna, hogy oly hosszú tétovázás után végre megváltozott minden, s ők ketten végre elfogadták a kötődést és a kissé ijesztő, egyszerre zavarba ejtő és zsibbasztóan kellemes tényt: hogy szeretik egymást.

Hosszú ideig meg sem hallották a kopogást, ami lassan visszarántotta őket a jelenbe. Egy darabig nem vettek róla tudomást, csupán Graves mordult fel halkan, kelletlenül, de aztán kénytelen volt megszakítani a csókot. Ő és Rowan úgy néztek egymásra, mintha álomból ébredtek volna. Aztán Graves halkan megköszörülte a torkát.

- Muszáj válaszolnom.

Rowan bólintott, még egyszer végigsimítva az arcán, majd leeresztette a kezét.

- Persze... - mondta kissé kábán, mint aki képtelen elhinni, ami történt, hogy Percival Graves valóban megcsókolta őt, hogy mindez nem vízió, s nem is olyan ábránd, amely már hosszú ideje ott élt benne, még jóval azelőtt is, hogy elfogadta volna. - Persze, engedd be.

A férfi elengedte őt, és ahogy Rowan kissé hátrébb lépett, komoran emelte fel a hangját.

- Szabad.

Abernathy esett be az ajtón, meglepetten nézve a főnöke és Rowan párosára.

- Mr. Graves. - hadarta, miután észbe kapott. - De jó, hogy végre megtaláltam... már azt hittem, nincs itt, uram. Az elnök asszony haladéktalanul várja magát, valami rendkívüli dologról van szó.

Rowan zavartan pillantott Graves-re, a férfi pedig összevonta a szemöldökét és bosszúsan sóhajtott egyet. Abernathy kissé megszeppenten toporgott főnöke rosszkedvét látva.

- Uram...?

- Rendben, Abernathy. - intett elbocsátóan Graves. - Azonnal megyek.

- Siessen, kérem. - Abernathy még járatta a tekintetét Rowan és Graves között, aztán főnöke szúrós pillantásától kísérve távozott, nyitva hagyva maga után az ajtót. Rowan nagyot sóhajtott, próbálva leplezni zavartságát.

- Menned kell. - mondta csendesen. Graves lassan bólintott, átkarolva a derekát. A nő szemében aggodalom csillant. - Gondolod, hogy máris érzékelték a...?

- Lehetséges. - mondta Graves, komolyan nézve le rá. - Ez nagyon súlyos varázslat volt, és hasonló következményekkel járhat. Figyelj, Rowan. - elgondolkozott néhány pillanatig, majd határozott hangon folytatta. - Menj vissza a Bölénybe, Wohalinál vagy most a legnagyobb biztonságban. Az embereim majd megkeresik a fivéredet és értesítik arról, hol vagy. Most ne foglalkozz mással, minden várhat kissé, érted? Holnap beszámolunk mindenről, ami a nyomozással kapcsolatban történt, de addig is... Megpróbálom elrendezni az ügyet, de nem lesz könnyű. Attól tartok, adódhat még gond abból, amit tettél. Az itteni törvények...

- Sajnálom. - sóhajtott Rowan. - Megint bajba kevertem magamat, és téged is, igaz?

A férfi halványan elmosolyodott, két keze közé fogva az arcát.

- Azt hiszem, ez rád vall. Nem örülök, de a lényeg, hogy nem esett bajod. Csak ez számít igazán. - hajolt közelebb, majd némileg borússá vált a tekintete. - Ez a harc... különös. Valahogy nem tetszett ez az egész. Bárki is volt az, rendkívüli képességekkel bírt, és mégis úgy vélem, hogy még így sem mutatta meg a valódi erejét. Mintha az egész valamiféle... kihívás lett volna, amit másfajta szándék is vezérelt.

Rowan elgondolkodva döntötte oldalra a fejét, próbálva elűzni gondolataira rátelepedő balsejtelmet.

- Néha kissé túlgondolod a dolgokat, Mr. MACUSA. - jegyezte meg, miközben az arcát fürkészte, majd röviden megcsókolta őt. Graves-nek, bár továbbra is gondterheltnek tűnt, kisimultak valamennyire a vonásai, ahogy kissé zavartan visszanézett rá. - Szerintem másról van szó. Láttam azt a harcot én is, ne feledd. Aggódtam érted... nagyon kimerült vagy. Beszélj a Miniszterrel, de aztán ne dolgozz már tovább, menj haza, pihenj. Kérlek.

Graves sóhajtott egyet, és beletelt egy kis időbe, míg lassan, beleegyezőn (és nem túl lelkesen) bólintott.

- Rendben. - mondta. Rowan elmosolyodott.

- Biztos?

- Biztos. - kis ideig még magához vonta őt, majd végül lassan, kelletlenül engedte el, a rá jellemző diszkrétséggel, finoman szorítva meg a kezét még egyszer. Együtt léptek ki az irodából, elválva az ajtó előtt. - Menj, Rowan; rendben lesz minden. Ne foglalkozz a történtekkel. Megteszem, amit tudok és nemsokára látjuk egymást, ígérem.

Azzal megfordult, elsétálva a folyosón, fekete kabátja elegánsan suhogott utána. Rowan addig követte őt a tekintetével, amíg el nem tűnt a szeme elől.

Fogalma sem volt róla, hogy a férfi ígérete még hosszú hónapokig nem fog teljesülni.