New York-ban még a hajnalok is sokkalta zsúfoltabbak, zajosabbak és rohanósabbak voltak, mint máshol. Az utcák már a korai órákban megteltek emberekkel, akárcsak a híres New york-i metróvonal állomásai, különösképp a Houston Street nevű megálló.

Aki esetleg alaposabban megfigyelte, annak feltűnhetett, hogy napi négy alkalommal, mindig ugyanazon időpontokban még az átlagosnál is többen várakoznak, s ezek között az emberek között bizony akad egy-két különösebb szerzet is. Ráadásul ezek az emberek mintha nem is akartak volna akármelyik metrószerelvényre felszállni: volt, hogy több is elment az orruk előtt, miközben ők csak álltak, mint akik valamilyen különleges járatra várnak. Ha valaki még jobban megfigyelte volna mindezt, azt is észrevehette volna, hogy ezek az emberek aztán minden előzmény nélkül hirtelen köddé válnak, eltűnnek. De New York-ban nem volt szokás ilyesmire nyitott szemmel járni; az emberek a saját dolgukba mélyedtek, a Houston Street megálló pedig megőrizte a maga titkát: az Urbanus metrót, a varázsvilág-beli közlekedés egyik legmodernebb módját.

Az Urbanus amerikai kezdeményezés volt, melybe az évek során egyre több és több ország varázslótársadalma kapcsolódott be világszerte, megkönnyítve a hosszú távú utazást mindazok számára, akik nem tudták igénybe venni a Hop Hálózatot vagy zsupszkulcsokat, kényelmesebb és gyorsabb utazásra vágytak, mint amit seprű, szőnyeg vagy a muglik közé vegyülés biztosítani tudott, a hoppanálással pedig nem mertek próbálkozni vagy nem értettek hozzá. Az Urbanus metrónak számos állomása volt, főképp Európában és Amerikában, de a vonal elért egészen ázsiai, afrikai településekre is, csatlakozva azon városokhoz, ahol volt mugli metróhálózat. Ezen hálózatok egy kiválasztott megállóját megbűvölték, alkalmassá téve azt az észrevétlen fel- és leszállásra. Az Urbanus ezután egy mellékvágányra futott ki, ahonnan már tovább is ugrott a következő helyszín, város metróhálózatának kijelölt megállójába. Az utasok így hamar, kényelmesen el tudtak jutni bármelyik városba világszerte, ahol volt metró és az Urbanus megjelenhetett - csupán a másodpercre pontos menetrendhez kellett alkalmazkodniuk.

Reynard Corbitt hatalmasat ásított, ahogy nővérével lebaktatott az aluljáróba vezető lépcsőn, majd be sem csukva a száját nagyot harapott a fánkja maradékába.

- A menetrend szerint... - előhalászta kabátja zsebéből a szükséges pergament, néhány csokoládés ujjnyomot hagyva rajta. - Tíz perc múlva fut be a metró. Még van időnk jegyet váltani.

Rowan szótlanul, rosszkedvűen lépkedett mellette. A hajnali, hűvös és a városhoz képest friss levegő jól esett ugyan neki, mégis nehéz szívvel szemrevételezte a megálló környezetét. Reynard, aki észrevette arcán a borús kifejezést, a kassza felé húzta őt.

- Mi a baj, Ro? - kérdezte csendesen, miközben a várakozó utasokat kerülgették. Könnyű volt észrevenni, ki az, aki hozzájuk hasonlóan arra a bizonyos szerelvényre vár; a varázsvilág tagjai valahogy mindig tudták, ki az, aki közéjük tartozik.

- Nem hittem, hogy ennyire megkedvelem ezt a várost, Rey. - válaszolta kis hallgatás után Rowan. - Az ittenieket. Most, hogy oly hirtelen véget ért itt a dolgunk, úgy érzem, nem szívesen megyek tovább. Hiányozni fognak... különösen ő.

- Graves? - kérdezett rá Reynard, önmagát is meglepve a felismeréssel, és Rowan is döbbenettel a tekintetében meredt rá. Fivére, bármilyen jó szándékú volt is, oly nehezen ismerte fel az ilyesmit.

- Igen, ő. - vallotta be végül egy bólintás kíséretében, lesütve a szemét. A hangja akadozott kissé, ahogy folytatta. - Rey, én... azt hiszem, nem tudtam rendesen elköszönni tőle.

Rosszkedvűen kortyolt bele a Sparkbucks-ból elhozott kávéjába, ahogy odaléptek a jegypénztárhoz, figyelmen kívül hagyva nyitott ablakokat és az előttük álló varázstalanok sorát, megállva a félreeső, balról a második kasszánál, melynek poros üvegén egy már rongyos szélű papiros piros betűi hirdették: ÜZEMEN KÍVÜL.

- Úgy érzem, ezzel ő is így volt. - Reynard furcsálkodva vonta össze a szemöldökét, mintha nem is értené, honnan jön az, amit épp mond. Gyanakvó tekintettel kapkodta a fejét, saját gondolatait vizsgálva, aztán félretette a dolgot és aggódón pillantott nővérére. - Kedveled őt, igaz?

Rowan hosszan nézett vissza rá, majd egy sóhaj kíséretében, lassan bólintott.

- Jobban, mint hittem. - vallotta be. Reynard arcán vigyor suhant át, de aztán ismét komolyra változott a tekintete, ahogy finoman megszorította Rowan kezét.

- Maradhatunk még New York-ban egy darabig, ha szeretnéd. - vetette fel. Nővére ismételten meglepetten nézett rá, egy pillanatra felvidulva ezen, aztán mégis megcsóválta a fejét.

- Nem. Köszönöm, Rey, de... jó lesz ez így. - röviden, hálásan mosolygott rá, mielőtt elfordult a kassza felé. - Vegyük meg azokat a jegyeket, jó?

Reynard aggodalmasan nézte őt még egy kis ideig, aztán biccentett és ő is visszafordult a poros üveg és az amögötti sötétség felé.

- Két jegyet kérünk az 5:30-as járatra, Rowan Corbitt és Reynard Corbitt névre. - mondta, tíz galleont csúsztatva be az alul lévő résen. Néhány másodperccel később két papír sarka jelent meg a pénz helyén, melyeket Reynard gyorsan magához húzott, majd az egyiket átadta a nővérének. Rowan csupán futó pillantást vetett a jegyére, melyen egy alagútból előbújó metrószerelvény rajza mellett a következő felirat volt olvasható:

URBANUS
Nemzetközi Varázsmetró Hálózat

A jegy csupán az Urbanus járataira, egy út erejéig érvényes. Kérem győződjön meg jegye érvényességéről még az utazás megkezdése előtt! Kellemes utat kívánunk!

Mellette vastag, zöld tintával az utas és a kiinduló állomás neve, valamint a kiváltás dátuma szerepelt. Rowan már csak ezért is szeretett különösen az Urbanussal közlekedni: bár az egy útra szóló jegy eléggé drága volt, az utas ott szállt ki, ahol akart és a célállomást nem kellett előre közölnie.

- Piraeus, igaz? - kérdezte halkan Reynardot, aki a zsebóráját nézegetve bólintott.

- Még másfél perc és idő van. - mondta, az alagút irányába lesve. Rowan követte a pillantását, csatlakozva azokhoz a várakozókhoz, akik szintén közelebb léptek a peron széléhez, mint akik egyöntetűen tudják, mindjárt itt a várt járat.

Először a huzatos levegőt érezték, amely felborzolta a hajukat, meglobogtatta ruhájukat. Majd fény gyúlt az alagútban, egy metró két lámpája, és az Urbanus fekete-arany színű, három kocsis szerelvénye hangtalanul siklott be a megállóba. A varázstalanok mindebből semmit sem vettek észre; néhányan automatikusan igazították meg kalapjukat, vonták összébb magukon a kabátjukat, de ők nem látták a különös metrót, melynek most felnyíltak az ajtajai, hogy a rajta lévő varázslók és boszorkányok egy színes, változatos csoportja leszállhasson, helyet adva a továbbutazni vágyóknak.

- Houston Street, New York City, USA állomás. - darálta rutinos hangon egy a metrókocsival azonos színű egyenruhát viselő házimanó, miután fürgén kilendült a peronra. - Következő megálló: Santa Monica Boulevard, Los Angeles, USA. Az Urbanus ezután ázsiai, majd európai állomások felé indul tovább.

A Corbitt ikrek összepillantottak. Rowan halkan sóhajtott, még egyszer a tömeg felé pillantva, mintha abban reménykedne, hogy még egyszer láthatja az ismerős, elegáns fekete kabát suhanását, majd Reynarddal elindultak...

- Corbitt!

Rowan úgy kapta fel a fejét a hangra, hogy a nyaka is majd' belereccsent, és azon nyomban megtorpant, mint aki falnak ütközött. Hitetlenkedve, nem leplezett reménnyel bámult körbe, míg meg nem pillantotta Percival Graves-t. A férfi alakja kivált az utasok közül és ő sebesen, majdnem futva sietett oda hozzájuk. Rowan azonnal látta rajta, hogy történt valami; Graves körül szinte sugárzott a feszültség, de a nő oda sem figyelt erre. Az arca látványosan felragyogott Graves láttán, és még csak meg sem próbálta elfedni a rátörő meglepettséggel vegyes örömöt, amit a váratlan megjelenése okozott.

- Corbitt. - Graves tekintetén megkönnyebbülés suhant át, ahogy megfogta a nő karját, mint aki ott kívánja őt tartani maga mellett, egy pillanatra lehunyta a szemét, kifújta a levegőt, rendezve gondolatait. - Azt hittem, már nem foglak elérni titeket...

- Mi történt? Baj van? - Rowan kissé aggodalmasan fürkészte a férfi arcát. Reynard mellette figyelmeztetően felszisszent; az Urbanus szerelvénye indulni készült. Graves arra kapta a fejét egy pillanatra, majd újra Rowanhoz fordult és bólintott.

- Vészhelyzet állt elő. - mondta halkan, hadarva. - Tudom, hogy épp indulnátok és nem is kérnék ilyesmit, de...

- Tudunk segíteni? - vágott a szavába Rowan, határozottan húzva ki magát. Mögöttük felhangzott az Urbanus csengő hangja, jelezve, hogy az ajtók mindjárt becsukódnak, de már egyikük sem figyelt rá, még Reynard is izgatott feszültséggel leste Graves szavait. A férfi kissé meglepve, de hálásan nézett vissza Rowanra.

- Megkérlek rá. - válaszolta csendesen, felé nyújtva a kezét. Rowan habozás nélkül megfogta, hagyva, hogy magával húzza őt a kasszák takarásába, ahol észrevétlenül tudnak hoppanálni. Tekintete egy pillanatra kérdőn villant Reynard felé, aki halványan elvigyorodva rántott egyet a vállán. A peron mellett közben az Urbanus lassan, villogó fényszórókkal indult tovább a következő állomás felé...

o ~ . ~ o

Elhagyatott, sikátor-szerű utcában bukkantak fel, körülöttük az épületek téglafalain málló, szakadt hirdetések. Graves csupán annyi ideig torpant meg, míg meggyőződött arról, hogy az ikrek is rendben megérkeztek, aztán sebes léptekkel indult tovább. Még mindig fogta Rowan kezét.

- Mi történt? - kérdezte mellettük loholva Reynard.

- Kiemelt vészhelyzet... Minden részletet elmagyarázok majd. - válaszolta Graves, miközben nagy lendülettel kifordult a sikátorból. - Most viszont cselekedni kell, amíg nagyobb gond nem lesz az egészből.

Széles főútra értek ki. A reggeli, felkelő nap gyenge fényétől fokozatosan kivilágosodó, máskor valószínűleg még néptelen környéken nyüzsögtek a bőrkabátos aurorok, leginkább egy egyszerű, fából épült, templom-szerű ház körül, amely nagyon nem illett a mellette álló, magas épületekhez, és amely furcsán ismerős volt Rowannak...

- Én már jártam itt. - torpant meg, a templomot méregetve. - Ez...

- Az Új Salem Társaság székhelye. - mondta Graves, futólag odabiccentve az őket észrevevő auroroknak, majd végre megállt, szembe fordulva az ikrekkel. - Errefelé észleltük először a városban fel-felbukkanó mágikus erő pusztítását, de most egészen másról van szó.

- Graves, mondd már, mi a baj. - sürgette Rowan. A férfi lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott. Rowan csak most látta, mennyire kimerült és hogy sötét karikák ülnek a szeme alatt.

- A varázsvilág lelepleződött. - mondta ki végül. - Legalább is itt, a Társaság és követői számára.

- Merlinre... - az ikrek rámeredtek. - Hogy történt?

- A részleteket később, mindről tájékoztatni foglak titeket. - Graves idegesen pillantott a templom irányába. - Egyelőre az itteni helyzetet kellene elsimítani. Az aurorok már dolgoznak a szükséges amneziálások elvégzésén, de... mégiscsak magnixekről van szó, és ebben a témában ti vagytok a szakértők. Kiemelten fontos most, hogy a legjobbak dolgozzanak az ügyön és semmiféle nyom ne maradjon a történtek után, rólunk. Minden tudásunkat, erőnket be kell vetnünk ennek érdekében. Ezért kérem a segítségeteket, elsősorban a helyszín és az itteni állapotok felmérésében, aztán biztos vagyok benne, hogy ennek elég komoly visszhangja és utómunkálatai lesznek...

- Segítünk. - jelentette ki Rowan, előkapva a pálcáját. Reynard ugyanígy tett, és a hármas gyors léptekkel indult el a templom előtt álló aurorok egy csoportja felé. A köztük lévő Neil Cleveland arca meglepettséget és örömöt tükrözött, ahogy észrevette Rowant.

- Mr. Graves, uram! - vágta vigyázzba magát. Graves meg se torpant, fejével intett az auroroknak, hogy csatlakozzanak hozzájuk.

- Hogy állunk? - kérdezte menet közben.

- A kettes számú szemtanút már amneziáltuk, jelenleg elkülönítve van, amíg le nem zárjuk az itteni akciót. - jelentette Merryman. - A nő még kikérdezés alatt áll, rendkívül agresszív. Liacelson próbálja kiszedni az elméjéből a pontos részleteket, aztán őt is amneziáljuk. Az aurorok végeztek a környék átfésülésével, négy szemtanút azonosítottak és törölték az emlékeiket, de biztos, hogy többen is voltak, akik szétszéledtek. Az épületet hagytuk a végére, körbe van kerítve, innen nem mehet ki senki.

- Értem. - Graves komoran vonta össze a szemöldökét. - Jegyezzék fel, összesen hány magnixet sikerül amneziálni. Liacelson szedje ki a nő fejéből, pontosan hányan is voltak jelen, ha a számokat összevetjük, tudni fogjuk, hány főt kell még felkutatnunk. Sietnünk kell, mielőtt teljesen felkel a nap és benépesül a környék, már mindennek olyannak kell lennie, mintha semmi sem történt volna itt.

- Igenis, Mr. Graves! - vágták rá az aurorok. A csapat belépett az épületbe. Tágas, egyszerűen berendezett, szegényes, de makulátlanul tiszta tér tárult a szemük elé. Akár a templom maga, a bútorok is kivétel nélkül fából készültek, a kis ablakokon annyi fény szűrődött be, hogy a félhomályban még lássanak mindent maguk körül. Az emeletre szűk, kopott falépcső vezetett fel jobb oldalt, odafenn lehettek a szobák, a lakótér. A lenti rész egyetlen nagy terem volt, leszámítva az elkülönített raktárszobát. Nagy valószínűséggel ez volt a társaság gyűléseinek a színtere. Középre egy méretes asztalt állítottak, amely tele volt pakolva papírokkal, az Új Salem Társaság tevékenységét hirdető szórólapokkal, könyvekkel, valamint néhány régi írógéppel. Bal oldalt volt a konyha, melyet csupán egy hosszú, pultnak használt asztallal szeparáltak el valamennyire. Középen a falon egy zászló lógott, melyen lángok között két kéz épp egy varázspálcát tört ketté. Rowan kissé összeszűkülő szemmel nézett körbe, ahogy megtorpantak.

- Futólag már átnéztük, biztosítottuk a helyet. - jelentette Merryman. - Az itt lévő személyeket is amneziáltuk és elkülönítettük.

- Helyes. - biccentett Graves, majd a Corbitt ikrek felé pillantott. - Ők a magnix-szakértők...

- Körülnézünk. - biccentett Reynard, a konyha irányába nézve. Rowan a lépcső felé indult.

- Akkor az enyém a fenti rész. - jelentette ki. Graves feszült arcán halvány mosoly suhant át, ahogy ránézett.

- Köszönöm... - aztán intett az aurorjainak. - Hol van az egyes számú szemtanú? Szeretném látni.

Ahogy Graves és az emberei elindultak a raktárszoba felé, Rowan és Reynard összepillantottak.

- Na megnézem azt az emeletet. - mondta Rowan, nekivágva a lépcsőnek. A fokok halkan nyikorogtak a talpa alatt, ahogy felfelé haladt, és bár tudta, hogy az aurorok már biztosították az épületet, mégis volt egy baljóslatú érzése, ahogy a lépcső tetejére ért. Talán a komor környezet, az otthonosság teljes hiánya és a sötétség miatt; elmotyogott egy lumos-t, pálcája fényénél folytatva a nézelődést, enyhén elfintorodva a bekeretezett, szigorú ószövetségi idézeteket olvasva, melyeket képek helyett akasztottak a falra. Odalentről halkan felhallatszott Reynard motozása, halkan visszhangozva a levegőben. Rowan igyekezett nesztelenül tovább haladni.

A felső rész valamivel kisebb volt a lentinél. A gyülekezőhelyre néző galériától sötét folyosó vezetett el, melynek két oldalán nyíltak a szobák ajtajai. Rowan sorra mindegyikbe benyitott; a szobák is a lenti puritán hangulatot tükrözték, csak a legszükségesebb berendezési tárgyak, semmi dísz, semmi melegség. A csendet csupán a lélegzetvétele, lépéseinek zaja törte meg. Épp becsukni készült az utolsó szoba ajtaját, amikor hirtelen jellegzetes neszt hallott a közvetlen közelében, és az ijedtségtől összerezzenve majdnem elejtette a pálcáját. A fejét kapkodva nézett körbe, de nem látott semmit, nem mozdult körülötte semmi. Kissé megnyugodva, gyanakodva lépett vissza a szobába, alaposabban szemügyre véve a környezetet. Nem kellett sokáig kutakodnia: relikviavadászként jó érzéke volt ahhoz, hogy olyasmit is észrevegyen, ami másnak elkerülte a figyelmét. Lassan, vizsgálódón lépett oda a polcokhoz, a rajtuk lévő tárgyakat szemlélve. Néhány pillanatig csak figyelt és fülelt, majd szabad karjával óvatosan előre nyúlva félretolta az egyik polcra állított könyvkupacokat.

A polcok mögött, azok takarásában egy üreg volt a faldeszkák között, pont akkora, hogy egy gyerek két polc között átmászva elférhessen benne. Rowan megdermedt, döbbenten pislogva, ahogy leguggolt a polc elé és megtámaszkodott.

A kislány félve húzta összébb magát, szorosan átkarolva a térdeit, tágra nyílt szemeiben tükröződött Rowan varázspálcájának fénye. A nő hirtelen nem tudta, mit tegyen, teljesen lefagyott. Hosszan meredtek egymásra, és beletelt egy időbe, mire meg bírt szólalni.

- Jó kis rejtekhelyed van... mióta bujkálsz ott? - kérdezte csendesen, próbálva megnyugtató hangon szólni, bár úgy érezte, az ő szíve még hevesebben ver, mint a gyermeké. Azokban a pillanatokban csak egy dolog járt a fejében: hogy nem akarja, hogy a kislány féljen tőle. Valahogyan ismerős volt neki. „Annak a nőnek a lánya... Modesty, ha jól emlékszem." villant be a régi emlék. „Találkoztunk már. Ő adta a szórólapokat, amikor itt jártunk." És abban a pillanatban rájött, hogy a kislány is emlékszik rá. Zavartan hőkölt hátrébb, mintha ő lenne az, aki fél a másiktól.

- Te boszorkány vagy. - szólalt meg végre Modesty, mereven bámulva őt, szemeiben a felismerés fénye csillogott. Nem kérdés volt, és Rowan rémületet sem érzékelt a hangjában. A nő tekintete a szobában lévő tárgyakra villant; a mágiaüldözéssel kapcsolatos idézetekre, a boszorkánynak öltöztetett babákra, melyek játékmáglyára vagy hurokra kötve hevertek egy felsőbb polcon, mellettük néhány darab azokból a szórólapokból, melyet akkor régen ő is kapott: „A boszorkányok köztünk élnek!" Tanácstalanul nyíltak el az ajkai, és beletelt egy kis időbe, míg ismét megjött a hangja.

- Tudod, nem minden boszorkány gonosz. - mondta kissé rekedten, tétován.

- Igen. - Modesty tekintete korához képest szokatlanul komoly volt, ahogy még összébb húzta magát. - Nála biztos nem gonoszabbak.

Rowan pedig valahogy rögtön tudta, kire gondol.

- Az édesanyád...? - kérdezte meglepve, pillanatnyilag megfeledkezve minden másról.

- Nem az igazi anyám. - jelentette ki határozottan, már-már indulatosan a kislány. Rowan zavartan szorongatta a pálcáját, miközben akaratlanul is a szája elé emelte a mutatóujját, jelezve, hogy halkabban.

- Láttad, mi történt, igaz? - kérdezte végül, magában titkon azt remélve, nem fog választ kapni.

- Már megint bántotta Credence-t... mindig őt veri a legjobban. - mondta Modesty. Rowan megdöbbenve hallgatta őt, s közben fogalma sem volt arról, miért nem tart tőle, miért tűnik úgy, hogy a bizalmába fogadta. Modesty tekintetén különös kifejezés suhant át, ahogy felidézte a történteket. - És akkor jött a boszorkány... egy másik. Nem hagyta, hogy anya tovább bántsa őt.

- Varázsolt, igaz? És az anyád és a többiek látták. - Rowan kíváncsian döntötte oldalra a fejét. Az elmondottak alapján kezdte sejteni, pontosan mi is történhetett. Azonban ahogy egyre tisztábban látott, úgy kezdett el növekedni valamiféle rossz, szorító érzés a mellkasában.

- Te is olyan vagy, mint ő? - csendült Modesty hangja. A nő összerezzent, zavartan nézett vissza rá. - Jó boszorkány. Egyszer régen láttalak.

Rowan kezében megremegett a pálca.

- Én... - elszorult a torka, ahogy a gondolatok egymást követték a fejében. Modesty a varázspálcáját bámulta.

- Meg fogsz átkozni?

Rowan nem bírt válaszolni. Szörnyen érezte magát, miközben a belső vívódás majd' szétszaggatta. Tudta jól, mi a szabály, a törvény... a varázsvilágról nem tudhatnak azok, akik nem tartoznak oda... hogy törölni kell minden olyan személy emlékeit, aki véletlenül tanúja volt bárminek, különösen Amerikában, különösen ilyen helyzetben. Zaklatottan, szégyentől és sajnálattól mardosva nézte a kislányt. Nem tudta megtenni, egyszerűen képtelen volt rá. Végül zsibbadtan, erőtlenül eresztette le a pálcáját, hosszú időre lehunyva a szemét. A lelkére nehezedő félelem lassan szertefoszlott, átadva helyét a döntése mázsás súlyának, amelyet önhatalmúlag meghozott... amelyről tudta jól, hogy senkinek sem szólhat róla, s nem csak, hogy egyedül kell vinnie a terhét, de olyan felelősséggel jár, ami rajta kívül még sokak sorsát érinti. És amelyet nem lett volna joga egy gyermek kezébe tenni, mégis képtelen volt másképp cselekedni, képtelen volt arra, hogy kimondja a varázslatot.

Felsóhajtott, hosszan, kimerülten.

- Nem foglak megátkozni. - mondta csendesen aztán, mélyen, kifejezőn nézve a kislány szemébe, mint aki közös titkot oszt meg vele. Kissé remegő térddel, de határozottan állt fel, mutatóujját ismét a szája elé téve, majd hangtalanul kifordult a szobából.

Gyors léptekkel sietett le a lépcsőn, hátra sem nézve. Reynard és a többiek az asztal mellett várták.

- Nem túl jó a helyzet. - jegyezte meg komoran Graves, elfordulva az idősebb, szemüveges aurortól, akivel eddig beszélgetett. - Megvannak a szükséges információk, amneziáltunk mindenkit. A többit magára bízom, Merryman, amíg Carneirus meg nem érkezik... Az emeleten találtál bármit, ami még említést érdemel, Corbitt?

Rowan összerezzent kissé.

- Nem... - mondta halkan, kifejezéstelen arccal pillantva az emelet irányába. Mintha minden egyes szó mázsás súlyként nehezedett volna rá. - Nincs odafenn semmi.

Graves komolyan bólintott, a nő pedig kerülte a tekintetét.

- Akkor mi visszamegyünk a MACUSA-hoz. - fordult a férfi az ikrekhez, a karját nyújtva feléjük. - Az elnök asszony már vár minket.

Egyenesen a miniszteri irodába hoppanáltak (az ikrek már meg sem lepődtek azon, Graves hogy képes olyan helyeken megjelenni, ahol elvileg nem lehetséges). Rowan jól emlékezett a fehér falakra, a díszes berendezésre, az óriási mahagóni asztalra, mely körül most kisebb csoport állt, élükön Seraphina Picquery Mágiaügyi Miniszterasszonnyal. A jelenlévők futólag feléjük pillantottak, nyugtázva érkezésüket, ahogy megtorpantak az asztal másik oldalán; Edmund Limus, bármilyen feszült is volt a hangulat, lopva Rowanra kacsintott.

- Magának elment az esze? - csendült épp Picquery emelt, haragos hangja. Rowan és Limus összerezzentek, aztán a nőben tudatosult, hogy az elnök asszony kérdése Porpentina Goldstein-nek szólt, aki némán, lehajtott fejjel állt a társasággal szemben. Rowan kíváncsian figyelte, mi történik; még sosem hallotta Picquery-t ilyen dühösnek. - Goldstein, van fogalma arról, hogy mit művelt? Hogy mekkora kihágást követett el, milyen veszélybe sodorta az amerikai varázslótársadalmat?

- Igen, asszonyom. - motyogta megsemmisülten Tina. „Ő volt az." rakta össze magában a történteket Rowan. „Hiszen titokban már jó ideje megfigyeli a Társaságot, Graves tiltása ellenére. Biztos ott volt akkor is, és varázsolt, hogy megvédje azt a gyereket. Te jó ég, nekiment az egész Új Salem-nek, pont előttük fedte fel a varázsvilágot... Ebből tényleg óriási botrány lesz."

- Remélem tisztában van a tettei következményeivel is. - folytatta szigorúan Picquery. - Azonnali hatállyal megfosztom az auror tisztségétől, Goldstein. Most pedig tűnjön a szemem elől, épp elég bajt okozott a MACUSA-nak, amelyet minél hamarabb helyre kell hoznunk. Később beszélünk a további sorsát illetően.

- Igenis, elnök asszony. - sóhajtott Tina Goldstein. Picquery türelmetlenül intett a fejével, mire két auror közrefogta és elvezette őt, s velük együtt a jelenlévők nagy része is távozott, magára hagyva Graves-t és az ikreket a Miniszterasszonnyal, Limussal és néhány más személlyel, akiket Rowanék már ismertek a Kiemelt Nyomozások Osztályáról.

- Üljenek le. - biccentett Picquery, miközben maga is helyet foglalt. - Mr. Graves, mik a fejlemények?

- Az aurorok mostanra végeztek a helyszínen, az ott lévő szemtanúkat amneziáltuk, az állapotokat visszaállítottuk és minden lehetséges információt összegyűjtöttünk, ami a további lépésekhez szükséges. - jelentette Graves, a végére az ikrek felé pillantva, és így tett Picquery is.

- Mostanra nagyjából már sejthetik, miről van szó. - dőlt előrébb, komolyan nézve Reynard, majd Rowan szemébe. - Ma hajnalban az egyik aurorunk önhatalmúlag és súlyosan megsértette a Nemzetközi Varázstitok-védelmi Egyezményt és államunk törvényeit, amikor felfedte magát a varázstalanok előtt. Az esetet jelentősen súlyosbítja az a tény, hogy mindezt egy olyan magnix szervezetnél követte el, amely köztudottan mágiaellenes, tehát valamiféle sejtéssel rendelkezik a világunk létét illetően. Ráadásul több szemtanú is volt: egy csapat utcagyerek, akik a kérdéses időpontban a helyszínen tartózkodtak, s akik közül jópáran elmenekültek, még az aurorok kiérkezése előtt.

Rowan és Reynard összenéztek. Rowan összekulcsolta a kezeit, próbálva elnyomni magában a történtek felelevenítésének határása érzett bűntudatot, nyugodt hangon szólalva meg.

- Nem kell tovább magyaráznia. Mint a varázstalanok szakértőire, ránk várna az a feladat, hogy a városban megtaláljuk ezeket a gyerekeket.

- Ez egy kérés. A MACUSA-nak most nagy szüksége van magukra. Minél előbb meg kell találnunk és amneziálnunk az említett személyeket. - Picquery Graves-hez fordult. - Melyik embere a legjártasabb ezen a területen?

- Cleveland. - érkezett a válasz.

- Értem. - bólintott Picquery, szavait ismét az ikrekhez intézve. - Megkapják maguk mellé Neil Cleveland-et, az összes szükséges varázslat elvégzéséről majd ő gondoskodik. Már tájékoztattam a brit Mágiaügyi Minisztériumot a vészhelyzetről és arról, hogy nagy szükségünk lenne a maguk szakképzettségére. Természetesen kellően ellensúlyozunk mindenfajta ebből fakadó kellemetlenséget és nehézséget, ha úgy döntenek, hogy...

- Úgy döntünk. - vágott a szavába Rowan. Érezte, hogy mellette Graves alig érzékelhetően, megkönnyebbülten sóhajt egy aprót. Az ő arca kifejezéstelen maradt ugyan, de ahogy lassan tudatosult benne, hogy mit is akar tőlük Picquery, belülről egyfajta nyugodt, örömteli érzés öntötte el, elnyomva a szorító lelkiismeretfurdalást és félelemmel vegyes bizonytalanságot, amely azóta kínozta, hogy meghozta a döntését az Új Salem Templomnál. Kérdőn nézett Reynardra, aki szavait alátámasztva beleegyezőn bólintott, s arcán egy halvány mosoly is átsuhant, mert ő tudta jól, hogy nővére titokban pont ebben reménykedett. - Itt maradunk New York-ban, segítünk elsimítani ezt az ügyet.

- Köszönjük. - megismerkedésük óta most először Picquery egész szívélyesen nézett vissza Rowanra. - Lenne még egy más kérésünk is. Muszáj meggyőződnünk arról, hogy az Új Salem Társaságnál végzett akció eredményes volt. Egy darabig szemmel kell tartanunk a környéket, az ottaniakat...

- Jól értünk ahhoz, hogy elvegyüljünk a muglik között. - vont vállat Rowan. - Ott leszünk, figyelünk majd.

- Szerencse, hogy a szemtanúk utcagyerekek. - jegyezte meg Reynard. - Azoknak nem igazán hisz senki, ha nekiállnak mágiáról mesélni.

- Azért vigyázz, Rey. - ingatta a fejét Rowan, hátrébb dőlve a székén. - Ebben is van veszély. Sherlock Holmes-nak például olyan kiépített hálózata volt... És nekem ez a nő is olyannak tűnik, aki ad a kölykök szavára.

Graves és Picquery tanácstalanul néztek össze.

- Ki az a Sherlock Holmes? - tudakolta Graves.

- Egy magnix detektív-történet főhőse. - vágta rá Limus, aztán zavartan vakarta meg a tarkóját, ahogy minden tekintet felé villant. Rowan futólag elvigyorodott és megköszörülte a torkát.

- Nos, akkor úgy vélem, jobb, ha minél előbb visszatérünk a szállásunkra, aztán bele is vágunk. - mondta, felemelkedve az asztaltól. A többiek követték a példáját.

- Hálánkat és köszönetünket tudom tolmácsolni. - Picquery barátságosan nézett az ikrekre.

- Kérlek gyertek velem. - szólalt meg Graves. - Megadom nektek a pontos részleteket. Minden jót, elnök asszony.

Picquery feszülten biccentett, magához intve Limust, miközben valamit magyarázni kezdett neki; Rowan remélte, hogy az auror nem éppen a letolását kapja meg, amiért titokban mugli történeteket olvas. Ahogy Graves és a Corbitt ikrek elhagyták a miniszteri irodát és beszálltak a liftbe, Rowan egész vidáman szegte fel a fejét.

- Úgy tűnik, egyelőre mégiscsak maradunk New York-ban. - szólalt meg. - Remélem, Wohali még nem adta ki a szobáinkat. A dolgunkhoz kapcsolódóan pedig, a Serleg várhat még egy kicsit, úgy vélem.

Graves, bármennyire is kimerült és feszült volt az arca, halványan elmosolyodva nézett rá.

- Köszönöm. - mondta halkan. Rowan viszonozta a mosolyt.

- Ami azt illeti... nem szívesen mentem volna el. - vallotta be. Graves bólintott.

- Én sem örültem volna neki, ha elmész.

Reynard diszkréten köhögött a háttérben, felhívva a figyelmet arra, hogy ő is a liftben tartózkodik. Nővére és Graves gyorsan félrepillantottak, és amikor megérkeztek a Mágikus Törvényhozási Bizottság szintjére, sebes léptekkel szálltak ki, a férfi irodája felé igyekezve. Az ajtónál Queenie Goldstein várta őket.

- Mondták, hogy visszatért, Mr. Graves. - sietett eléjük, bágyadt mosollyal emelve fel a kezében tartott teli tálcát. - Gondoltam, hozok kávét...

- Köszönöm, Ms. Goldstein. - biccentett Graves. Rowan és Reynard összepillantottak a háta mögött. Queenie, bár leplezni próbálta, rendkívül zaklatott volt, s az ikrek figyelmét nem kerülte el, hogy alig bírja visszapislogni a könnyeit. „Biztos hallott valamennyit a történtekről." gondolta Rowan, sajnálkozva tanulmányozva a boszorkány arcát. Reynard megtorpant, zavartan pislogva Queenie-re, mint aki nem tudja hirtelen, mit tegyen.

- Ro... nem baj, ha én kinn maradok? - kérdezte váratlan elhatározással, közelebb lépve Queenie-hez. Graves kérdőn fordult vissza az ajtótól, Rowan ellenben, ha kissé meglepve is, de halványan elmosolyodva veregette meg fivére vállát, kivéve a tálcát Queenie kezéből.

- Dehogy baj. Ezt majd én beviszem, ne fáradj vele, Queenie. - biccentett, barátságos pillantást vetve a boszorkány felé. Queenie erőtlenül elmosolyodott, mire Reynard odalépett hozzá, röviden átölelve őt. Rowan látványosan eltátotta a száját ennek láttán.

- Ne aggódj, Queenie, nem lesz baj. - vigasztalta őt Reynard, aztán jellegzetesen nézett a boszorkányra, amiből Rowan azonnal kitalálta, hogy gondolatban folytatták a társalgást. Az első döbbenet után feléledő jókedvvel figyelte őket. „Reynard változik." futott át a fején. Korábban sosem hitte volna, hogy fivérének valaha is lesz egy olyan kapcsolata, barátja, akinek köszönhetően képes lesz átlépni valamennyire az őt korlátozó furcsa gátakat. Röviden elmosolyodott, majd magukra hagyva őket Graves nyomában ő is belépett az irodába és becsukta maga mögött az ajtót. Graves felakasztotta a kabátját, majd ahogy leült az asztala mögött, intett egyet, mire a túloldalon lévő egyik vendég-szék felemelkedett és az asztalt megkerülve a férfi mellé lebegett, majd tompán koppanva földet ért.

- Gyere, ülj le.

Rowan kissé megilletődve lépett közelebb, letette a tálcát és helyet foglalt Graves mellett. A férfi pergament és pennát húzott maga elé és írni kezdett.

- Amíg nem érkezik meg a hivatalos jelentés, leírom neked a fejleményeket. - magyarázta.

- Remek. Az nagy segítség lesz. - mosolyodott el Rowan és figyelte, ahogy a férfi gondosan, rendezetten kanyarítja egymás után a betűket. Graves összevonta a szemöldökét írás közben.

- Boldogultok majd? - kérdezte.

- Hát persze. - vágta rá Rowan. - Elég jól értünk a magnixekhez és a megfigyeléshez is...

- Én nem erre gondoltam. - Graves komoly tekintettel figyelte az előtte fekvő papírt, de Rowannak volt egy olyan érzése, hogy már nem arra összpontosít és a szavakat is sok év tapasztalatával, rutinosan írja egymás után, miközben nem is koncentrál a tartalmukra. A férfi néhány pillanatig lehunyta a szemét, mielőtt folytatta. - Még mindig veszélyben lehetsz.

- Többé nem szökök meg. - ingatta a fejét Rowan. - Ígérem. Neil ott lesz velem, és amúgy sem lenne szívem még egyszer bajba keverni őt.

Graves sóhajtott, leeresztve a pennát.

- Arról, ami történt, nem szóltam az elnök asszonynak, sem másnak. De most, hogy ezt a feladatot rád bíztuk... - végre ránézett, és a nő egészen megdermedt a pillantásától. - Képtelen vagyok elfojtani annak a tényét, hogy aggódom érted, és nem tudnám megbocsátani magamnak azt, ha ezek után valami bajod esne.

- Oh... - Rowan hirtelenjében csak ennyit tudott kinyögni, miközben szaporán pislogva, elpirulva próbálta rendezni a gondolatait. A zavaros helyzetből egy abszolút váratlan, hangos, de kellemes női hang felcsendülése rántotta ki őket, melyre mindketten összerezzentek és Rowan ijedtében felborította a kávéscsészét.

- Sürgős üzenet Percival Graves-nek Nagy-Britanniából. - a hang belengte az egész irodát. - Megbeszélésre érkeznék rögtön, ha alkalmas. Torquil Travers, brit Mágiaügyi Minisztérium, Mágikus Törvényhozási Bizottság igazgatója.

Graves azonnal felpattant, Rowan felé kapva a fejét. A nő a váratlan hírtől ledermedve ült a székén, lassan viszonozva a pillantását.

- Travers... idejön? - szólalt meg végül.

- Az elnök asszony mondta, hogy tájékoztatta a brit Minisztériumot a ma kialakult helyzetről.

- Akkor tudom, mit akarhat. - Rowan kissé kiszáradt torokkal meredt maga elé. Graves komoran bólintott.

- Én is tudom. - mondta. Rowan magán érezte a pillantását, miközben idegesen igazgatta a felborult csészét. Hallotta, hogy Graves a kandalló elé lép és határozott hangon szólal meg. - Fogadom Mr. Travers-et.

A kandallóban abban a pillanatban zöld lángok lobbantak, és közülük Torquil Travers lépett elő személyesen, szürke öltönyben, lendületesen. Gyors, hideg tekintettel szemrevételezte környezetét, majd a másik férfihoz fordult.

- Mr. Graves.

- Mr. Travers. - Graves hivatalos udvariassággal fogott kezet vele. - Milyen ügyben keresett fel?

- Magyarázatért. - vágta rá Travers. Rowan tudta jól, hogy főnöke sosem köntörfalaz, s gyakran már udvariatlan keménységgel közli szándékait, mégis összerezzent, ahogy Travers megpillantotta őt Graves mögött és felcsattanva, indulatosan lépett közelebb. - Corbitt! Elárulnád, mégis mi ez az egész?

- Hivatalos felkérés, uram. - válaszolta kis tétovázás után a nő. - Az Amerikai Varázslókongresszus az én és a fivérem szakértelmét kérték egy kiemelt fontosságú ügyben.

- Maguk a brit Minisztérium alkalmazásában állnak. - mordult fel Travers, közelebb lépve az asztalhoz, már-már fenyegetően.

- És a MACUSA hivatalos üzenetet küldött ezügyben Angliába. - húzta ki magát Rowan. - Én legalább is úgy lettem tájékoztatva.

- De az engedélyemet nem kapták meg! Magának és a fivérének semmi keresnivalója itt. - csattant fel Travers.

- Épp fizetés nélküli szabadságon voltunk itt. - Rowan állta a főnöke tekintetét, aki lassan, összeszűkülő szemmel hajolt közelebb hozzá, de a nő nem hátrált meg.

- Maga trükközött mindezzel... figyelmeztettem, Corbitt, nagyon nagy bajba fog kerülni, ha még egyszer...

Graves megköszörülte a torkát a háttérben. Travers megdermedt kissé, ahogy eszébe jutott, hogy rajta és Rowanon kívül más is tartózkodik az irodában.

- Én kérvényeztem Ms. Corbitt és Mr. Corbitt munkájának igénybevételét. - jelentette ki Graves, összefonva a karjait. - Ha mondanivalója van ezzel kapcsolatban, Mr. Travers, kérem közölje velem, hogy eloszlathassuk az esetleges félreértéseket.

- Nem engedélyezem Corbitték ittlétét. - Travers elengedte Rowant, tekintete most a másik férfi felé villant. Graves lassan, nagyot bólintott, nyugtázva a szavait.

- Valamilyen ellenvetése, konkrét oka van esetleg, hogy ne támogassa ezt? - kérdezte. Travers-nek torkán akadt a szó, hirtelen nem tudott mit mondani. Rowan, aki enyhén megszeppenten hallgatta a társalgást, hirtelen rájött, hogy felesleges aggódnia. Graves-ből nyugodt magabiztosság áradt, ahogy udvarias, de szigorú arckifejezéssel várta a választ, Rowan pedig tudta, hogy főnöke igazából egy olyan okot sem tud megnevezni, ami a MACUSA kérvénye ellen szólna, s ezzel ő maga is tisztában van. Travers oldala mellé eresztett keze ökölbe szorult.

- Nem akarom az alkalmazottaimat mások ügyén dolgozva látni. - jegyezte meg.

- Tehát ellenzi, hogy a MACUSA, a maguk Minisztériumával fennálló jó kapcsolatra és együttműködésre alapozva az alkalmazottaik segítségét igényelje egy olyan ügyben, amely a nemzetközi érdekeket is veszélyezteti? - vonta fel a szemöldökét Graves, s bár hangja továbbra is udvariasan csengett, a tekintete komorrá vált. - Tekintetbe véve azt a tényt is, hogy az említett alkalmazottak munkáját jelenleg nem igénylik a munkahelyükön, hiszen hivatalos szabadságon vannak, és saját akaratból, kötelességeik tudatában döntöttek úgy, hogy teljesen legális úton segítséget nyújtanak a varázslótársadalom számára.

- Ha ilyen fontos dologról van szó, miniszteri szinten kellett volna tájékoztatnia minket. - vágta rá elsötétülő szemekkel Travers.

- Biztos vagyok benne, hogy Fawley Miniszter úr nem ellenezné a két nemzet közötti együttműködés erősítését. - mondta Graves egy elegáns biccentés kíséretében. - Szívesen tárgyalok vele ezügyben bármikor.

- Szóval azt hiszi... - Travers most már egyértelműen kezdte elveszíteni a türelmét és maradék higgadtságát.

- Egy pillanat. - emelte fel a kezét Graves, majd Rowanra nézett, aki döbbenten, lenyűgözve bámulta a jelenetet. - Kérlek hagyj magunkra, Corbitt, még meg kell vitatnunk egy-két dolgot mindezzel kapcsolatban. Attól tartok, a hivatalos döntés megszületése még pont elegendő időt ad neked egy szabadnapra. Holnap találkozunk.

Rowan kelletlenül, csalódottságát leplezve egyenesedett fel. Egy ideje ismerte már Graves-t, nem kerülte el a figyelmét a férfi határozott, erősen figyelmeztető kisugárzása. Szinte ösztönösen tudta: a téma nem zárult le, Graves csupán diszkréten kiküldi őt, mielőtt az eddigieknél impulzívabban térne vissza a Travers-szel kialakult szóváltáshoz. Nem kizárni akarja őt mindebből, de nem szeretné, hogy tanúja legyen a közte és a főnöke között kiélesedő vitának, vagy esetleg ő lássa kárát a történéseknek.

- Viszlát Graves... - köszönt el beletörődve a dologba, remélve, hogy a férfi érzékeli hangjában a megkönnyebbült hálát, amiért kiállt mellette, sőt, bizonyos értelemben megvédte. Graves is jól ismerte Travers-et és a módszereit... Rowan odabiccentett a mogorva, őt gyilkosan méregető férfinak is. - Uram.

Azt azért magában elismerte, hogy sokkal, sokkal nyugodtabban távozik. Megkönnyebbülten lépte át a küszöböt, ám amint az ajtó becsukódott mögötte, nem törődve a helyzet komikumával, sem azzal, hogy bárki láthatja, visszaugrott és odatapasztotta a fülét a sima felületre. Odabentről indulatos beszédet hallott, emelt hangerejű szóváltást, majd összerezzent, amikor néhány másodperccel később Travers kiabálni kezdett.

- Ro? - csendült mögötte Reynard kérdő, értetlen hangja. A nő csupán egy pillanatra nézett hátra. Fivére és Queenie őt bámulták; Queenie szipogott még kissé, de úgy tűnt, valamivel nyugodtabb állapotban van, mint korábban. Rowan visszahajolt az ajtóhoz, figyelmét továbbra is a hallgatózás kötötte le. Bármi is történt odabenn, Travers-nek nagyon nem tetszett, vagyis Graves törvényszerűen pontos, hivatalosan megfogalmazott érvei, határozott kiállása erősebbnek bizonyultak, mint az ikrek főnökének az utasításai.

- Ő... Graves... hű. - Rowan egyelőre csak ennyit tudott kinyögni. Látta fivére és Queenie arcán, hogy ha halkabban is, de ők is hallják a nyilvánvalóan heves vita foszlányait. Rövid, drámai szünet után csillogó szemekkel vágta ki. - Graves nekiment Travers-nek.

- Neki... mi? Travers itt van? - bámult rá Reynard. Rowan bólogatott.

- Nem örült túlságosan annak, hogy megint itt van dolgunk. Átjött Londonból. - mesélte. - Graves pedig... nem hagyta, hogy fenyegetőzzön. Ha jól sejtem, épp most tájékoztatja őt a varázsjogi szakértelem teljes megalapozottságával (mintha csak maga lenne az a merlinverte törvénykönyv), hogy miért is áll Travers döntése fölött az, hogy mi itt maradhassunk.

Reynard és Queenie döbbenten néztek össze, aztán egyszerre lendültek előre, odafurakodva Rowan mellé.

- Ebből az emberből nincs még egy... Travers rettenetesen felbőszült, de nem tudott mit visszavágni. - Rowan lenyűgözve, bár kissé aggodalmas arccal lépett hátrébb, hogy a másik kettő jobban odaférhessen, de nem vette le szemét az ajtóról. - Remélem, Graves-nek nem lesz gondja belőle...

- Ugyan már. - horkant fel Reynard. - Ő a MACUSA feje. Fogadni mernék, hogy egyszer akár Mágiaügyi Miniszter is lehet belőle. Ha valakit, őt nem kell félteni egy olyan kontrollmániás szadistától, mint Travers.

- Hát nem. - Rowan álmodozva dőlt neki a falnak. Észre sem vette, hogy Reynard és Queenie, pillanatnyilag minden bajukról megfeledkezve lopva összevigyorognak a látóterén kívül.

_______________________________________

Megjegyzések:

- Az Urbanus saját találmány és még fel fog bukkanni a későbbiekben :)