Rowan Corbitt enyhe fejfájással ébredt. A kora reggeli nap besütött, s noha nem volt olyan éles (a szoba olyan fekvésű volt, hogy inkább délután érhette nyíltabb fény), a világosság elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse. A nő kábán pislogott néhány percig, miközben lassan visszatértek az előző napi emlékei: mi történt pontosan, hogyan került ebbe a tágas, hangulatos nappaliba, és miért van az, hogy minden tagja tompán sajog a fájdalomtól. Ahogy lassan felült az ágyban, térdeit az állához húzva és próbálva kiverni elméjéből az esti szörnyűségeket, egy-egy más kép, érzés is bekúszott a cruciatus-átok izzón gyötrő emlékei mellé: néhány halkan kimondott szó, egy ölelés, egy patrónus ezüstös fénye... Pillantása a szomszédos ágyban fekvő Reynardra esett. Fivére szétvetett tagokkal, meglehetősen zilált külsővel, mélyen aludt, olyan mélyen, hogy Rowan tudta, nem fog egyhamar felébredni. Kissé nehézkesen kászálódott ki az ágyból, kis ideig a szélén ülve, a lepedőt markolva, miközben maga elé meredt. Még mindig szörnyen gyengének érezte magát, kicsit üresnek, mintha egész éjszaka ivott volna és most a másnaposság hatása uralkodna rajta, csak a tegnapiak nem éppen a mulatságos kategóriába tartoztak. Sóhajtott egyet, ellökte magát az ágytól, felállva tett néhány lépést a szobában. Körülötte nem mozdult semmi, csend volt, amelyet csak Reynard szuszogása tört meg. Rowan tétovázva nézett körül.

- Graves? - szólalt meg halkan. Természetesen nem volt válasz; a férfi valószínűleg valamelyik másik szobában tartózkodott, a ház néma volt, már-már titokzatos. Rowan némi töprengés és habozás után nesztelen léptekkel indult el, összébb húzva magán a köntösét.

A nappaliból kisétálva félhomályos, az átlagosnál valamivel szélesebb folyosón találta magát, melynek nagyjából a közepén állt most. Akárcsak a nappaliban, itt sem volt túl sok bútor, dekoráció; néhány kép, egy tükör a lámpák mellett a falon, valamiféle asztal a folyosó végén. Jobbra és balra tekintve is csukott ajtókat látott mindkét oldalon. Csupán egy helységnek nem volt ajtaja, majdnem vele szemben. Innen áradt fény a folyosóra és Rowan erre indult, magában remélve, hogy nem követ el illetlenséget a tettével. Szívesen körbenézett, felfedezett volna, a hely iránt érzett izgatottság piszkálta a kíváncsiságát, de nem akarta túlzottan megsérteni Graves személyes terét, ráadásul sejtette azt is, hogy a lakáson több védőbűbáj is ülhet, amelyekkel nem volt kedve szembesülni. Már így is eléggé hihetetlennek tartotta, hogy a férfi lakásán van. Ha valamiben, abban biztos volt, hogy Graves nem szokott vendégeket fogadni.

Belépve a konyhában találta magát. Mindenesetre konyhának elég tágas volt, egybe nyitva az étkezővel, és meglehetősen világos: a hatalmas ablakon, mely előtt az étkezőasztal állt, pont besütött a felkelő nap fénye a szomszédos épületek között, kellemes reggeli hangulatot teremtve. Rowan gyönyörködött benne kis ideig, mielőtt beljebb sétált. A konyha az eddig látottakhoz hasonlóan modern stílusú volt, nagy mozgástérrel, kényelmessé téve az itt szükséges ügyködéseket, a falak és a bútorok is világos árnyalatúak. Természetesen makulátlan rend és tisztaság volt mindenhol, Rowan pedig ismételten megállapította magában, hogy a Graves által választott kialakítás meglehetősen tetszik neki, bár egy pillanatra átvillant a fején a gondolat, hogy azt nem igazán tudja elképzelni, ahogy a férfi éppen reggelit készít magának. Vagy bármilyen más ételt, amihez igénybe kell venni az egyébként jól felszerelt konyha eszközeit, leszámítva persze a sarokban kialakított bájitalfőző pultot. „Talán csak kávézni szokott itt, amennyi ideje van. Kétlem, hogy sokat lenne otthon." gondolta, miközben a folyosó felé pislogott. Továbbra sem volt sehol senki, és Rowan immár biztos volt benne, hogy vendéglátójuk még pihen. A falióra valamennyire alátámasztotta ezt a felvetését: háromnegyed hét volt, azt pedig korábbi tapasztalataiból tudta, hogy hacsak nincs valami rendkívüli dolog, Graves mindig nyolc órára szokott beérni a MACUSA-hoz, ijesztő, másodperces pontossággal. Rowan elgondolkozva járatta körbe ismét a tekintetét a konyhában, miközben töprengve tett előre egy lépést...

Úgy húsz perccel később már gyakorlottan ügyködött a sütő mellett; a szekrényekben mindent megtalált, amire szüksége volt, s noha érzett egy kis lelkiismeretfurdalást, amiért engedélykérés nélkül túrt bele más holmijába, jobban lefoglalta, hogy feltalálja magát a konyhában. Épp azon volt, hogy elmossa a már nem használt edényeket (pálcája egy laza intésére a mosogatóba repültek és tisztítani kezdték magukat), amikor hirtelen zajt hallott maga mögött és megfordulva ijedtében majdnem eldobta a másik kezében tartott tányérokat.

- Jesszus!

Percival Graves gyorsan leeresztette a pálcáját, melynek vége már felizzott a készülő varázslattól és elkerekedett szemmel, egyértelműen meglepve támaszkodott neki az ajtókeretnek. Néhány másodpercig meredtek egymásra, miközben Rowan igyekezett lecsillapítani az ijedtségtől egy pillanat alatt a duplájára ugró pulzusát, és láthatóan Graves-nek is szüksége volt egy kis időre, hogy megnyugtassa magát.

- Csak hallottam a zajt. - sietett a magyarázattal, megköszörülve a torkát. - Merlinre, meg is átkozhattalak volna.

- Igen... - Rowan először csak ennyit bírt kinyögni, majd meglehetősen esetlenül hozzátette. - Jó reggelt.

Graves lassan fújta ki a levegőt, biccentve egyet. Tekintete körbejárt a helységen, majd ismét Rowanon állapodott meg, a nő pedig hirtelen furcsán zavarónak érezte a tényt, hogy a munkához levette a köntösét.

- Ne haragudj, hogy csak úgy bejöttem ide. - szabadkozott, miközben néhány tányért röptetett az asztalra. - Épp elkészült a kávé... cukor és tej nélkül szereted, igaz?

Graves még mindig az ajtóban állt, olyan arckifejezéssel, amit a nő nem tudott mire vélni.

- Remélem nem baj, hogy csináltam reggelit. - harapott az ajkába Rowan. - És a postabagoly is meghozta az újságodat, átvettem. Szerintem kicsit korábban jött, mint kellett volna.

- Nem, én vagyok késésben. Hat és fél perccel. - dünnyögte Graves, gyors pillantást vetve az órára, aztán újra Rowant nézte, őszintén döbbenten, kissé talán álmatag tekintettel, olyan különös csillogással a tekintetében, amitől a nő most már igazán zavarba jött.

- Tényleg sajnálom, ha... - kezdte újra a szabadkozást, de Graves a szavába vágott.

- Köszönöm. - mondta csendesen, odalépve hozzá. Rowan enyhén elvörösödve mosolygott fel rá.

- Hát, nincs mit. - mondta, miközben átfutott a fején, hogy korábban még sosem látta a férfit (az egyértelmű meglepődés mellett) ennyire felszabadultnak, sőt, boldognak, ami teljesen megváltoztatta a vonásait, eltörölte az arcáról az állandó hivatalosságot és a komolyság okozta ráncokat. Nem bírta nem bámulni őt egy darabig, amitől aztán meg még ostobábbnak érezte magát. - Izé... ülj le nyugodtan... mármint, nyilván ez a te lakásod, nem azért mondom, csak... ülve ugyebár kényelmesebb reggelizni, és... hozom is a kávét, jó?

Gyorsan odébb lépett, próbálva másra koncentrálni, de továbbra is magán érezte Graves tekintetét. A férfi szótlanul ült le, míg Rowan kapkodva vitte oda neki a kávét, majd a sütőnél kezdett ügyködni.

- Remélem, szereted a brióst. Rey-nek a kedvence, bár ahogy elnéztem, egy darabig nem fog felkelni, úgyhogy neki majd sütök később, ez most mind a tiéd. - ügyetlen mozdulatokkal pakolt le az asztalra, aztán leült ő is, nem bírva megállni, hogy lopva figyelje, ahogy Graves megkóstolja, amit készített. Egy darabig csend borult rájuk, aztán a férfi Rowanra mosolygott, aki nyakig elpirult.

- Finom. Jól tudsz sütni. - mondta.

- Köszönöm. Még gyerekkoromban tanultam meg. - Rowan, hogy zavarát leplezze, ismételten igyekezett némileg másfelé terelni a figyelmét, egy kicsit távolabb a jelen alakulásától, az általa hozott zavaros gondolatoktól, vágyaktól. Tűnődve nézte a tányérját, egyik ujját a szélén húzogatva, mintha a formáját akarná követni vele. - Nem mintha szükség lett volna rá... tudod, elég fényűző helyen lakunk, akár az ősi brit varázslófamíliák többsége. Sok alkalmazottunk volt, házimanók, meg minden. Édesanyám rajongott a társaságért, a fényűző partik és estek szervezéséért a birtokon. - az arca kifejezéstelenné vált, egy ideig úgy tűnt, nem is mond többet, de aztán folytatta. - Gyerekként azt hittem, ha valahogy tudok neki segíteni, azzal felkeltem a figyelmét és akkor talán rám is lesz ideje. Így hát legyőztem a viszolygásomat, amit a házimanók iránt érzek és megkértem a miénket, hogy tanítson meg sütni. Meg akartam lepni anyámat. Végül a sütemények mégsem kerülhettek ki az asztalra. Szerinte nem voltak elég szépek, elég megfelelőek a vendégei számára. És... nem értem, hogy ezt miért mondtam most. - idegesen csóválta meg a fejét, nem nézve Graves-re. - A lényeg, hogy megszerettem a sütést. Rey azt mondja, finom dolgokat készítek, bár szerintem elfogult kissé, mert mindig olyat csinálok, amit kér.

- Szerencsés a fivéred. - Graves tekintetében tűnődő fény csillogott, ahogy őt nézte. Rowan megcsóválta a fejét.

- Mindig figyeltünk egymásra. Inkább én vagyok szerencsés. - vont vállat. Egy darabig nem szólt egyikük sem, és beletelt egy kis időbe, mire Rowan végre felpillantott. Halványan elmosolyodott, ahogy a vele szemben ülő férfit figyelte, azon töprengve, hogy egy egyszerű reggelivel láthatóan mekkora örömet sikerült szereznie. „Még jó, hogy ma reggel mindenki elaludt kissé... így volt időm." gondolta, kíváncsian billentve oldalra a fejét. - No és... megkérdezhetem, hogy lehet, hogy a mindig tökéletesen pontos Percival Graves ma késett, mennyit is? Hat és fél percet mondtál, igaz? - futólag elvigyorodott, miközben az asztalnak támaszkodva várta a férfi válaszát.

- Ennek okáról a fivéredet kérdezd. - mondta Graves felpillantva. - Ő ivott meg majd' fél üveg Lángnyelv Whisky-t. Nem csodálom, hogy még nem kelt fel.

Rowan rámeredt.

- Azt akarod mondani, hogy Rey ivott? - kérdezte döbbenten. - Mármint persze, nagyon ritkán iszik alkoholt, de...

- Miután lepihentél, a fivéred végig melletted volt. Igazán megviselték őt is a történtek. Szerintem meg akart nyugodni valamiképp és hirtelen nem tudott olyasmit, ami jobban kilendítené a komfortzónájából. Elég sokáig ébren volt még ezután, az tény.

- Beszélgettetek? - Rowan hitetlenkedve csóválta a fejét. Reynard tartott Graves-től, ezt tudta jól. El sem tudta képzelni, ahogy a két férfi együtt üldögél az asztalnál, beszélnek a másikhoz (főképp Reynard), esetleg személyesebb hangnemben (különösen Graves), mi több, még iszogatnak is mellé. Nem, egyikük sem volt olyan.

Graves bólintott, kis ideig maga elé meredve, furcsa arckifejezéssel, amit Rowan talán még sosem látott az arcán.

- A fivérednek hatalmas mágikus ereje van. Különleges adottságai. - mondta, hirtelen felpillantva a nőre. - Mondhatnám, hogy fenyegető adottságai, amelyeket még senkinél sem láttam. Ő maga talán nincs is tudatában ennek.

Rowan tágra nyílt szemmel meredt rá. Tisztában volt vele, hogy pontosan mire gondol Graves, de remélte, hogy így kimondva sosem fogja hallani, hogy a férfi sosem fogja szóba hozni a témát, melyről tudta, hogy ha valaki, Graves képes rájönni. Nagyot sóhajtott, szorosan összekulcsolva az ujjait, hirtelen tanácstalanságban azt illetően, hogy mit válaszoljon.

- Ő... ő nem tudja ezt irányítani. Nem is tudja, mikre lehetne képes, és őszintén, én sem tudom. De nem is lesz rá képes soha, mert ő... Rey nem érti ezt a világot és a világ sem érti őt. Mindig voltak nehézségei... ő sosem lesz az a nagy varázsló.

- A fivéred jó ember, és ez a lényeg. - mondta csendesen Graves, néhány pillanatig Rowan kezére téve a sajátját. A nő összerezzent, de nem húzta el a kezét. - Viszont tegnap este, amikor kissé elvesztette a józanságát, felszínre került, hogy milyen veszélyes is lehet.

- Olvasott benned, igaz? - kérdezte Rowan, egyenesen a szemébe nézve. Most Graves volt az, aki zavartnak tűnt, sőt, bosszúsnak, olyannak, mint aki önmagára neheztel. - Gondolod, hogy van olyan erős...?

- Nem tudom. Ő másképp erős. - a férfi elgondolkozva ráncolta a homlokát. Végül megcsóválta a fejét. - Corbitt, kérlek nagyon figyelj rá.

- Hiszen ezt teszem. - válaszolta csendesen Rowan. - Mindig is ezt próbáltam tenni. Mindig ott voltunk egymásnak. És ha ő nincs... - sóhajtott egyet, maga elé meredve. - Akkor most valószínűleg én sem lennék itt. Eddig egyszer történt hasonló... egyszer áttörte a gátakat, olyasvalakinél, aki... szóval, nála.

- Grindelwald. - mondta ki Graves. Rowan vonásai megmerevedtek a név hallatán.

- Megmentett vele. Hirtelen, egyetlen pillanat alatt tisztává váltak a szándékai, minden, amit én vak voltam észrevenni. - mondta, tekintete megváltozott, mintha a múltat próbálná felidézni. - De Rey-nek ez sok volt... Tudod, Gellert látó, alkalmanként belelát a jövőbe. Rey majdnem beleőrült, nincsenek emlékei arról, hogy pontosan miket is látott a fejében. Szörnyű dolgokat, abban biztos vagyok. Én pedig voltam olyan ostoba, hogy mindabban, amit eltervezett, segítettem...

- Ki voltál te neki? - Graves tekintetében mintha fájdalom csillant volna. Szavai hirtelenek voltak, érzelemmentesek.

- Grindelwaldnak? - Rowan félrefordította a fejét. - A követője... a szeretője. Valaki, aki azt hitte, ő majd jobbá teszi a világot.

Hallgattak. Hosszú ideje nem esett szó Grindelwaldról közöttük, azóta, hogy Graves elindította a kiemelt nyomozást a MACUSA-n belül. Mintha szavak nélküli megegyezés lett volna, elnapolása valaminek, amit Rowan nem akart kimondani, a férfi pedig szóba hozni. Rowan halkan sóhajtott, próbálva nem figyelni arra a szorító, kellemetlen érzésre a mellkasában. Még mindig nem állt készen arra, hogy beszéljen erről, kiváltképp Graves-nek. Bármily kínzó is volt a múlt, visszagondolni azokra az időkre, Rowan egy dologban biztos volt: Grindelwald nem csupán felhasználni akarta őt a céljaihoz, lehettek azok akármilyen szörnyűek. Őszintén szerette őt. És ez csak még fájdalmasabbá tette az egészet.

- Vissza szeretnék menni. - szólalt meg hirtelen. Graves kérdőn nézett rá. - Vissza oda, ahol tegnap... Hátha maradt bármi nyom vagy valami, ami végre leleplezheti azt az árulót.

- Nem tartom jó ötletnek. - ingatta a fejét Graves, kirántva magát az elmélyült gondolkodásból. - Van egy olyan érzésem, hogy ezt az akciót más indíttatás vezérelte, mint a korábbiakat. Veszélyes lehet.

- Biztos, hogy valami más is áll a hátterében. - értett egyet eltöprengve Rowan. - Valahogy nem tűnt olyan személyesnek, mint a korábbiak. Talán azért léptek így, mert közel járunk és a tégla szerette volna, ha eltűnök a képből, mielőtt leleplezem. Tudod, hogy ez mit jelent, muszáj visszamennünk oda.

- Kétlem, hogy találnánk bármi érdemlegeset... a túlélőknek bőven volt idejük arra, hogy eltüntessék a nyomokat. - mondta Graves. Rowan furcsán nézett rá.

- Kissé ijesztő vagy, amikor így beszélsz. - jegyezte meg. - Mindazonáltal az biztos, hogy ha el is tüntettek mindent, van egy-két varázslatom, amit nem ismernek és amelyekkel így is előcsalogathatok némi információt. Legalább megpróbálom... másképp az egész dolog annyira lezáratlan. Tudom, hogy te sem szereted, ha bármihez kapcsolódóan maradnak nyitott kérdések, amelyeknek nem néztél utána legalább. Kérlek, Graves... hadd tegyem jóvá.

Graves hosszan tanulmányozta őt, mint aki magában viaskodik az ötlet előnyeivel, lehetséges veszélyeivel.

- Legyen. - egyezett bele végül. - De arról hallani sem akarok, hogy egyedül mész. Én most bemegyek a MACUSA-hoz, te pedig itt maradsz. Ha a fivéred felkelt, értesíts... küldj patrónust vagy használd a kandallót, közvetlen összeköttetésben áll az irodámmal. Mostantól én figyelek rád, nem Cleveland, nem más. Nélkülem nem mozoghatsz szabadon New York-ban.

- Túlságosan komolyan veszed, hogy ne kerüljek életveszélybe. - a nő halványan elfintorodott. - Kétlem, hogy az átlagember ilyen szintű figyelmet kapna.

Graves sokáig nem mondott erre semmit, csupán különös tekintettel tanulmányozta őt egy darabig, mintha mondani kívánna valamit. Végül csupán a fejét ingatta.

- Nem szeretném, ha bajod esne. Ahhoz... - elhallgatott néhány pillanatig, felállva, felvéve a kabátját, mint akinek hirtelen sietős lett. - Ahhoz túl fontos vagy nekem. - mondta ki végül, a kijárat felé lépve. - Most mennem kell. Jelentkezz, ha készen álltok.

Azzal a következő pillanatban köddé vált, magára hagyva a meglepetten pislogó, elpiruló Rowant.

o ~ . ~ o

A fejfájás, amely ébredéskor köszöntötte, bőven nagyobb mértékű volt, mint az, amiben a nővére részesült néhány órával ezelőtt. Reynard Corbitt úgy érezte, menten széthasad a homloka, és jó időbe beletelt, amíg legalább fel tudott ülni, még több időbe, mire tudatosult benne, hogy a fejfájásának mi lehet az oka. Elkínzott hangon sóhajtott fel, visszadőlve a párnájára, kezeit a fejéhez emelve. Egy darabig csak bámulta a mennyezetet, próbálva összekapkodni emlékezetének apró információ-morzsáit, fokozatosan rádöbbenve arra, hogy nem tudja összeilleszteni őket.

Néha gyűlölte az elméjét... a belelátást másokba anélkül hogy értette volna őket, a zavaros információk áradatát, melyek sosem értek véget. Most pedig, amikor igazán szeretett volna látni, a képességei még az emlékezés terén is cserbenhagyták. Az elméjében csend volt, nem hallott semmit. Képtelen volt összerakni a korábbi események láncolatát, miközben érezte, hogy valami történt, olyasmi, ami korábban nem, és amire nagy valószínűséggel az elfogyasztott alkohol miatt sosem fog emlékezni. „Graves figyelmeztetett." jött valahonnan a hirtelen gondolat. „Igen, kértem tőle inni... azok után, ami Ro-val történt... Muszáj volt valahogy megnyugodnom kicsit. Azt hiszem, a végén már túlságosan eltereltem a gondolataimat. A fene essen belé..." Rowan ágya felé pislogott, de az üres volt. Úgy tűnt, a közelben nincs senki, s egy pillanatig átfutott rajta az aggodalom, de aztán megnyugtatta magát: Graves lakásában voltak, a lehető legbiztonságosabb helyen, Graves pedig nem hagyta volna, hogy Rowannak bármi baja essen, mert Graves... összezavarodva rázta meg a fejét, aztán felnyögött, mert az még jobban megfájdult ettől. Graves... igen, volt vele kapcsolatban valami, de nem emlékezett rá, hogy mi. A dolgok kezdtek egyre zavarosabbá válni, a részletek hiánya egyre dühítőbbé. Reynard sóhajtott egyet, tenyerét a halántékára szorította. Lehunyta a szemét és megpróbálta felidézni, pontosan mi is történt az éjszaka.

Először kínosan hallgattak mindketten. A konyhapulthoz leülve Reynard figyelte, ahogy Graves néhány intéssel két poharat és egy majdnem teli Lángnyelv Whisky-s üveget reptet maguk elé, majd tölt mindkettejüknek. Szótlanul biccentett, megköszönve az italt, kerülve Graves tekintetét. A másik férfi leült vele szemben, maga elé húzva az egyik poharat.

- Nem vagyok az apád, Corbitt, de javasolnám, hogy mértékkel. - jegyezte meg. Reynard bizonytalanul kortyolt bele az italba, elfojtva a rátörő köhögést. A második korty már sokkal jobban esett. Vetett egy futó, tartózkodó pillantást Graves-re; feszélyezte a jelenléte, még mindig tartott tőle.

- Ugye rendbejön? - kérdezte végül. - Rowan. Azt mondtad, megkínozták.

- Szerencsére időben értem oda. - Graves komolyan nézett rá. - Kapott bájitalt és pihen, fel fog épülni. Nem kell aggódnod.

Reynard bólogatott és egy húzásra felhajtotta az italát, mire Graves alig észrevehetően összevonta a szemöldökét, de nem mondott semmit.

- Rowan hajlamos meggondolatlanságokat elkövetni. - Reynard lehajtotta a fejét, összeszorítva a száját néhány pillanatig. - Én pedig pont nem voltam ott, hogy figyeljek rá...

Reynard még szorosabban tapasztotta tenyerét a halántékára. Tudta, hogy ennél jóval több történt, de akárhogy erőltette az elméjét, nem tudta felidézni, nem emlékezett rá. Úgy érezte, kihagyott valamit, valami fontosat, amire a további beszélgetés alatt került sor, és ami már véglegesen elveszett így...

- Köszönöm, hogy megmentetted. - motyogta, a pohara alját nézve, miután újra töltött magának. Alkoholt inni meglehetősen furcsa volt; az élek elmosódtak körülötte, és valahogy minden könnyebben megmagyarázhatóbbnak, kimondhatóbbnak, valahogy egyszerűbbnek tűnt. Graves biccentett a szavai hallatán. - Én... ismertem ezeket az embereket, találkoztam velük. Mármint, akik között Rowan volt akkor. Tudom, milyenek. Szörnyű tettekre képesek.

- Nos, ezek már nem fognak. - dünnyögte Graves. Reynard idegesen fészkelődött a székén, próbálva rendezni gondolatait, melyek sorra fókuszáltak rá különböző dolgokra: a környezet részleteire, a vele szemben ülő férfi elméjére. Megrázta a fejét, próbálva összpontosítani, és ivott még egy kortyot.

- Tudod... néha félek tőled. - jegyezte meg csendesen, zavartan babrálva a poharát, kerülve Graves tekintetét. Nem igazán tudta, miért mondja ki most mindezt, őszintén, tétovázás nélkül. - Úgy értem... amikre képes vagy... az a hihetetlen erejű mágia. Ijesztő. Kezdetben nem értettem. Azt hittem, veszélyes vagy, mármint, tudod, hogyan. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. - felsandított; Graves kifejezéstelen arccal figyelte őt, Reynard pedig kis csend után folytatta. - Kontroll. Folyamatosan kontrollálod magad. És ha nem sikerül, a mágia kitör.

Graves bólintott, komoran vonva össze a szemöldökét.

- Ez igencsak ritkán fordul elő.

- Tudatosan is képes vagy elszabadítani. Ez talán még ijesztőbb, mert te irányítod. Konkrétan bármit megtehetsz, hatalmadban áll. - viaskodott a szavakkal, mintha félne a kimondásuktól. - Egy kicsit emlékeztetsz rá. Grindelwaldra. Amilyennek én ismertem őt. - mielőtt Graves bármit mondhatott volna, felnézett, egyenesen a szemébe, meglepve ezzel a másik férfit. - De te nem vagy olyan, mint ő... ezt Rowan mondta. Ő tudja. Szerintem ő ezért nem fél tőled, ezért kedvel annyira.

Graves tekintetén Reynard számára olvashatatlan érzelem suhant át. Meglepettség talán? Vagy derű?

- Sosem hallottalak még egyszerre ennyit beszélni, Corbitt. Főképp velem. Főképp nem ilyesmiről. - halványan, udvariasan elmosolyodott. - Lehet, hogy nem kellene még egy pohárral töltened.

- Annyira nem árt... úgy érzem, most jót tesz. - vonogatta a vállát Reynard. Az alkohol tényleg megnyugtatta; már kevésbé érezte magát zaklatottnak, sőt, a dolgok, bár kissé elmosták a látását, az érzékelés szintjén valahogy biztosabbak lettek körülötte, mások. Nem hitte volna, hogy valaha ilyesfajta beszélgetést mer kezdeményezni Percival Graves-szel. Az emberektől való távolságtartása, viszolygása enyhült, sőt, az elméje is kitágult, mintha az állandó, megszokott határok sem léteztek volna többé. A vele szemben ülő férfira fókuszált, félig tudatosan, félig öntudatlanul, nem gondolkozva azon, pontosan mit is csinál.

A feje pedig hirtelen megtelt olyan gondolatokkal, amelyek nem az övéi voltak... Az érzések, emlékek egyszerre rohanták meg, olyan tisztán és élesen, mintha csak a saját valóságának részét képezték volna, mintha nem csak belelátott volna valamibe, hanem ő maga vált volna annak középpontjává.

Éjszakai sötétség, néptelen, koszos mellékutca. Megigazítja a kalapját, miközben egy épület falának dől, pálcája varázslásra készen a kezében... Egy hatalmas, macskaforma szobor, amely fölé magasodik, szemei sárgán ragyognak a félhomályban... Füst és földtörmelék. Mugli szerkentyűk, fegyverek kattogása, a körülötte lévők nehéz lélegzetvétele. Egy apró, fémes tárgy hideg csillanása, az idő megdermed egy pillanatra, hogy aztán a világ elemi erővel robbanjon fel körülötte, fájdalmas pokollá változva... A nővére arcának tiszta, éles képe... És még számtalan más dolog, egyre élesebben, részletesebben, egyre érthetőbben, lassan az ő részévé válva...

Összerezzent hirtelen, ahogy megérzett valamit. Graves-re bámult; a férfi mozdulatlanul ült vele szemben, akár egy szobor, és őt nézte. Tekintetében egyszerre volt ott a megszokott komorság és még valami, a mély döbbenet árnyéka.

„Nagyra értékelném, ha kiszállnál a fejemből, Corbitt. Megszoktam, hogy nem látnak bele mások."

Reynard tágra nyílt szemmel meredt rá.

- Te... tudsz...? - dadogta.

„Nem vagyok legilimentor." Graves homlokráncolva nézett rá. „Természetesen, ha a szükség úgy hozza, varázslatok segítségével képes vagyok áttörni mások mentális védelmén, hasonlóképpen ahhoz, amit te ösztönösen csinálsz. A saját gondolataimat azonban bármikor tudom közvetíteni, különösen akkor, ha a másik személy erre nincs felkészülve. Te pedig, talán a veleszületett képességednek köszönhetően, mindig nyitva hagyod az elméd. Mágia nélkül nem látok bele, de megtehetném, és ez igencsak veszélyes dolog."

Reynard lesütötte a szemét. Graves félretolta a poharát, az alkarjára támaszkodva előre dőlt az asztalon, komoran figyelve őt.

- Hogyan voltál képes belelátni a...? - kérdezte őszinte döbbenettel. Reynard a fejét ingatta, kissé elnagyolt mozdulatokkal. Most már nem csak a képek mosódtak el előtte, valahogy a környezet sem volt stabil, szédült, de nem tudta eldönteni, hogy mitől: az elfogyasztott alkoholtól, vagy attól, hogy képes volt belelátni olyasvalaki fejébe, mint Graves, áttörni egy olyan mentális védelmen, amellyel csak egyszer találkozott, évekkel ezelőtt.

- Ez... nem volt szándékos. - vallotta be. A feje nehéz volt, szinte hasogatott. Zavarta, ahogy Graves őt nézi, most először nem komor-szigorúan és tanulmányozón, hanem különös tartózkodással a szemében, mintha megfordultak volna a dolgok: mintha nem ő félne Graves-től, hanem Graves tartana tőle. Vagy csak azért gondolta így, mert az elméje különös dolgokat művelt vele, a világ pedig olyan furcsán kavargott...

- Rey?

Reynard felkapta a fejét, kiszakítva gondolatait az előző este történtek felidézéséből. Nem jutott tovább annál, mint az előbb; azután, hogy megköszönte Graves-nek, hogy megmentette a nővérét, minden kiesett, fekete foltként sötétlett az elméjében.

- Rey, jól vagy? - Rowan kissé aggodalmas arckifejezéssel sétált oda hozzá, leülve az ágya szélére. - Egek, nagyon másnaposnak nézel ki... Graves mondta, hogy elég sokat ittál. Nem tudom, melyik hangzik kevésbé hihetőnek: az, hogy alkoholizáltál, vagy hogy beszélgettetek.

Reynard bambán bámult fel rá.

- Hagytalak pihenni, de most már szólok neki. Addig szedd össze magad. - folytatta Rowan. - Mondd... emlékszel bármire is az este történtekből?

- Kétlem, hogy így lenne. Nem tudom. - válaszolta rekedten Reynard, kérdőn nézve rá. - Rowan...

- Tudom, mire gondolsz. Én megvagyok. - mondta egy futó mosoly kíséretében a nő. Reynard összezavarodva nézte őt; valami nem igazán stimmelt, nővére is furcsa volt, mintha történt volna valami. Rowan megveregette a vállát és felállt, az ajtó felé indulva. - Egyelőre nem akarok minderről beszélni, Rey. Hívom Graves-t; megígérte, hogy segít nekünk átnézni egyet s mást. Ha sietsz, még a reggeliből is jut neked egy kevés.

Reynard kimerülten nyögött fel, visszadőlve a párnájára.

o ~ . ~ o

Nagyjából fél órával később Reynard még mindig elnehezült fejjel, de valamivel biztosabb mozdulatokkal kanyarította magára a kabátját. Nővére és Graves az ajtónál várták, néha egymásra pillantva, kissé tartózkodón, Reynard fején pedig ismét átfutott, hogy nem csak az esti iszogatás perceit szalasztotta el, de Rowan és a férfi között is történhetett valami, ami miatt most így viselkednek.

- Siess, Rey. - szólt rá Rowan. - Lehet, hogy Graves beleegyezett, hogy nem hoppanálunk, de...

- Halkabban, Corbitt. - kapta el a nő karját Graves. - Ebben a házban magnixek is... Na tessék.

Rowan kérdőn vonta fel a szemöldökét, ahogy mozgás támadt a lépcsőházban. Graves egy intéssel bezárta maguk mögött az ajtót, a következő pillanatban pedig már fel is bukkant a magnix, megtorpanva, ahogy észrevette őket. Apró, fehér hajú öregasszony volt, az az átlagos fajta, akit Rowan gyerekkorában gyakran látott Darlington külső részének utcáin, és aki valahogy idegen látvány volt New York modern, zsúfolt városában. Egy darabig nézték egymást, aztán a néni kedvesen elmosolyodott.

- Ááá... jó napot! - köszöntötte őket, miközben a 8-as számú ajtó felé csoszogott. A Corbitt ikrek elmotyogtak egy-egy köszönést, Graves kimérten, tartózkodóan biccentett.

- Jó napot, Mrs. McKinsey.

- Mennyire örülök, hogy végre nem egyedül látom. - az öregasszony irányt változtatott, odalépve hozzájuk, csillogó tekintete Graves-ről Rowanra fordult. - Rokonok talán?

- Nem, ismerősök. - válaszolta Rowan, miközben lopva Graves-re sandított. A férfi kifejezéstelen arccal, kínosan toporgott, mint aki nagyon menni szeretne, de udvariassága beleszólt a dologba. Mrs. McKinsey nagyokat bólogatott, kettejük között járatva a tekintetét.

- Itt lakom a szomszédban. Erre nem igazán járnak vendégek. Tudja, kedvesem, az úr mindig olyan elfoglalt. - kissé lehalkította a hangját, közelebb hajolva Rowanhoz, mint aki valami nagy titkot készül megosztani. - Tudom ám, hogy a titkosszolgálatnak dolgozik... nagyon komoly munkája van. Alig van itthon, mindig siet... Mindig mondom neki, hogy igazán megérdemel egy kis kikapcsolódást annyi munka mellett.

- Ez így igaz, Mrs. McKinsey. Valahányszor találkozunk. - hagyta rá Graves, miközben a lift felé húzta Rowant és Reynardot. - Ami azt illeti, sajnos most is sietnünk kell... További szép napot.

- Maguknak is... maguknak is. - integetett az öregasszony, elhaladtukban Rowanra mosolyogva. - Vigyázzon rá, kedvesem.

- Öhm. Jó... vigyázok. - pirult el kissé a nő. Graves gyors léptekkel szállt be a liftbe vele és Reynarddal. Rowan az arcizmaival viaskodva kivárta, amíg a liftajtó becsukódik utánuk és a szerkezet elindul velük lefelé.

- Kedves szomszédod van. - kuncogott fel aztán. Graves arca a szokottnál is komorabb lett. - Már csak a macska hiányzik hozzá.

- Van macskája. - közölte Graves, mire Reynard nevetve felhorkant.

- És teljesen odavolt, hogy hölgy társaságod van. - mondta, miközben nem is tudatosult benne, hogy társai rámerednek, talán azért, mert ilyen közvetlen hangon mert szólni Graves-hez, talán más miatt. - Magában csupa jót kíván neked.

- Tényleg azt hiszi, hogy BOI-os vagy? - vágott a szavába Rowan, miközben észrevétlenül rálépett öccse lábára. - Végül is, nem téved sokat.

- Igen, meg van győződve arról, hogy a magnix kormány valamelyik fontos szervének vezetője vagyok. - mondta Graves, enyhe bosszankodással a hangjában. - Itt lakik, mióta auror vagyok. Az amerikai varázslótársadalom nem érintkezhet a magnixekkel...

- Attól még kedves. - vont vállat jókedvűen Rowan. A lift lassan megérkezett a földszintre, tágas, rendezett előtérbe.

- Ritkán használom ezt az ajtót. - jegyezte meg Graves, ahogy kiléptek az épületből. - Általában hoppanálok. Elkerülöm vele a magnixeket.

- Nem is értem, miért. - futott át egy mosoly Rowan arcán, miközben körbenézett. Előttük apró, kerítéssel körbevett park terült el, közel a saroképülethez, amelyben Graves lakása is volt. Mellettük széles utca húzódott, befelé vezetve a nem is olyan messzi felhőkarcolók irányába, Manhattan üzleti része felé. A másik irányba, a park felé tekintve Rowan egy darabig követni tudta az út folytatását a tekintetével, aztán az egész nyitott térbe torkollott. „Arra van a tenger." gondolta, próbálva magában elhelyezni, pontosan merre is lehetnek. „A túloldalon pedig már Brooklyn, ha jól emlékszem."

- Szép környék. - állapította meg. - Nyugodt és nyitott, nem olyan túlzsúfolt, mint New York nagy része. A Woolworth Building is elég közel lehet, ahogy nézem. Tetszik, olyan, mint... Mi a baj?

Graves hirtelen megtorpant, homlokráncolva, nyugtalanul pillantva körbe. Rowan kissé aggodalmasan figyelte őt.

- Nem tudom... - dünnyögte a férfi, miközben a fejét kapkodta. - Csak valahogy...

Mágia fénye pislákolt fel halványan az ujjai között, valamiféle rejtett varázslat. Rowan idegesen lépett közelebb hozzá, megfogva a kezét.

- Graves, mi a baj? - kérdezte halkan. A férfi sosem varázsolt úgy, hogy muglik voltak a közelükben, márpedig most megtette. Rowan egy pillanat alatt nyugtalan lett, a hirtelen változás majdhogynem megrémítette.

- Rossz érzésem van. - Graves végre ránézett, furcsán csillogó szemmel; akkor volt ilyen, amikor bevetésekre készült, jutott hirtelen Rowan eszébe. - Olyan, mintha figyelne minket valaki.

Rowan és Reynard összepillantottak, majd ők is nézelődni kezdtek, az utakat, épületeket pásztázva a tekintetükkel. Az úton néhány automobil suhant el, távolabb, a kereszteződés túloldalán járókelők siettek a dolgukra, a kis parkban néhány gyerek játszott.

- Én nem látok semmit, nem érzékelek semmit. - csóválta a fejét Rowan. Graves bosszúsan fújta ki a levegőt.

- Én sem, csak... mégis érzem. - mondta csendesen. Rowan finoman megszorította a kezét.

- Talán csak egy rossz érzés. Az is lehet, hogy engem figyel egy újabb Grindelwald-fanatikus. - elgondolkodva nézett körbe ismét, közelebb húzódva Graves-hez. - És én is észre szoktam venni őket, most viszont... semmi. Vagy talán...

- Gnarlak. - szólt közbe Reynard. Mindketten ránéztek, mire folytatta. - Azok után, amit azzal a kobolddal tettél, én is figyeltetnélek, hogy ne kerülj még egyszer az utamba. De az is lehet, hogy minket akar szemmel tartani, még mindig nem mondott le a kincsünkről. Szerintem ez lehet a magyarázat... Gnarlaknak elég jó információs hálózat dolgozik.

Graves összevonta a szemöldökét.

- Mindig kiiktatom azokat, akik követnek. - jegyezte meg.

- Ebben nem kételkedem. - Rowan békítően nézett fel rá, próbálva nem foglalkozni a nyugtalansággal, amely a férfiról rá is átragadt. - Menjünk, Graves. Kérlek. Itt csak az időnket vesztegetnénk.

A férfi sóhajtott egyet, viszonozva a pillantását. Reynard feszülten toporgott mellettük, mígnem Graves lazított feszült testtartásán.

- Rendben van. - mondta végül halkan, beleegyezően bólintva Rowannak, bár az arca feszült maradt, tekintete, vonásai komorak, mint aki nem zárta le magában a dolgot. - Menjünk.