Percival Graves igencsak ritkán veszítette el a higgadtságát. Ha ez mégis megtörtént, széles beosztotti köre kivétel nélkül és nagyon jól tudta, hogy nem tanácsos az útjába kerülni.

A férfi hosszú kabátja vadul lobogott utána, ahogy a Mágikus Törvényhozási Bizottság szintjére érve lesietett a főfolyosóhoz kapcsolódó lépcsőn (a fokokat azért még mindig egyesével szedte), és az arcán ülő komor kifejezés bőven okot adott arra, hogy a minisztériumi dolgozók rémülten rebbenjenek el előle. Graves az irodájához érve lendületesen vágta ki az ajtót és az asztalához viharzott. Megkönnyebbülésére ott volt, amiért jött: egy fénykép méretű festmény, amelyet az irattartójához támasztottak. A férfi összevonta a szemöldökét, amikor észrevette a mellé tűzött, gyűrött pergamendarabot. Csupán néhány másodpercet adott magának, amíg átfutotta a rá írtakat, ami után ökölbe szoruló kezébe gyűrte a papírt, majd immár még elszántabb tekintettel, habozás nélkül hármat kopogott a kép bal sarkában lévő ajtón - és a következő pillanatban eltűnt.

A Corbitt ikrek irodájában csend uralkodott, Graves hirtelen megjelenésére nem reagált senki. A férfi sebes léptekkel járt körbe.

- Corbitt!

Nem kapott választ, és tudta is jól, hogy hiába jött. Idegesen, aggódva csóválta meg a fejét, még egyszer körbefuttatva tekintetét a teremben, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy valóban nem igaz, amiben reménykedett és rajta kívül senki sincs az ikrek különleges irodájában. Magában elfojtott egy komolyabb szitokszót és lendületesen indult kifelé, amikor valami hirtelen élesen mozdult a látótere legszélén. Szél csapott felé, és ahogy villámgyorsan, felemelt pálcával megfordult, szembetalálta magát a perzsa mintás szőnyeggel, amely ott lebegett a levegőben, akár egy hatalmas, fodrozódó varázslat. Graves vállai lejjebb ereszkedtek, megcsóválta a fejét, és több figyelmet nem is szentelve a szőnyegnek fordult ismét a kijárat felé.

Ali azonban nem hagyta magát. Egyetlen lendülettel a férfi elé lebbent, eltakarva előle a képből kivezető utat. Graves bosszúsan mordult fel.

- Tudom, hogy hívatlanul jöttem, de most félre. - legyintette odébb határozottan, de a szőnyeg nem ment el, csupán felháborodottan lebbent egyet, nagyon is imitálva egy közérthető, kifejezetten sértő jelzésű mozdulatot. Graves arca olvashatatlan volt, tekintete ellenben ijesztő módon sötétült el. - Ne hátráltasd a MACUSA munkáját.

Úgy tűnt, Ali magasról tesz mindenfajta tekintélyre és MACUSA-ügyre, mindemellett pedig a Graves iránti ellenszenvét is félreérthetetlenül közölni szándékozta, ahogy nemes egyszerűséggel, összefont karú, unalmában malmozó ember benyomását keltve továbbra is az útját állta. Graves türelmetlenül, idegesen kapkodta a fejét, tehetetlenségében nagyobb lendülettel eresztve le pálcát tartó kezét, mint szerette volna, lyukat égetve a padlóba. Se kedve, se ideje nem volt Rowan Corbitt makacs, kiállhatatlan, illegális lakásdekorációs kellékével foglalkozni.

- Na jól van, figyelj ide! - emelte meg a hangját szigorú haraggal, mintha csak az egyik beosztottját tolná le valamiért. Meglehetősen ostobának érezte, hogy a MACUSA fejeként, aurorparancsnokként egy szőnyeggel társalog, ráadásul akkor, amikor igazán fontos dolga lenne. - A gazdád nagyon nagy bajban van. Öhm... Rowannak veszélyben az élete, és ha továbbra is az utamba állsz, azt nem fogom hagyni, de lehet, hogy úgy már késő lesz, hogy bármit is tehessek. Szóval félre az útból!

Ali hátrébb lebbent kissé, mintha csak azt fontolgatná, higgyen-e neki vagy sem. Graves a szabad kezével félretolta, hogy elhaladhasson mellette, aztán meglepetten torpant meg, amikor a szőnyeg sarka a karjára tekeredett, nem ellenségesen, de határozottan visszatartón, és a férfi, legnagyobb döbbenetére mintha értette volna, hogy ezzel mit akar.

- Ne is reméld. Neked nincs helyed New York-ban. Egyedül fogom elintézni. Ne tarts fel. - mondta parancsoló hangon. Nem volt több ideje, nem is tudott igazán másra gondolni, csak arra, hogy Corbitt mekkora veszélyben lehet. Nem számított rá, hogy mindez ekkora feszültséget és cselekedni akarást... ekkora aggodalmat kelt benne. Ez több volt, mint a kötelesség, a hivatása által hozott felelősség mások iránt. Ez most személyes volt. Nem gondolta, hogy Rowan Corbitt ilyen fontos lesz majd a számára, döbbent rá. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, mintha viaskodna magában, próbálva lenyugtatni háborgó gondolatait. Ha elveszíti a fejét, az nem megoldás, ha nem tud higgadtan, aurorparancsnokként gondolkodni, ahogyan éveken át, eltávolítva az érzelmeket, amelyek befolyásolhatták a cselekedeteit... Megadó, türelmetlen haraggal sóhajtott, tekintete a repülő szőnyeg felé villant.

- Merlinre, ez már önmagában két pontos kihágás lesz... - morogta, fejével intve neki, ahogy elindult. Ali fürgén lebbent utána, mire komoran vonta össze a szemöldökét. - Ha a magnixek meglátnak, megvan a három. Na induljunk.

o ~ . ~ o

A fájdalom elviselhetetlen volt. Mintha ezer kést döftek volna belé újra és újra, mintha ki nem alvó tűz emésztette volna fel belülről, könyörtelenül. Nem tudta, mióta tartott, de mintha előtte nem is létezett volna más, csakis az izzó, véget nem érő kín...

- Úgysem hall senki, Corbitt. - MacDuff kedvtelve méregette őt. Már nem volt szüksége a fogva tartó varázslatra; Rowan remegő tagokkal hanyatlott a földre, levegőért kapkodva. Nem volt ereje mozdulni. Ezek szerint ordított, bár ő nem hallotta a saját hangját. A fájdalom teljesen eltompította a tudatát, de még nem vette el azt, és bár minden összemosódott, Rowan tudta, hogy még nincs vége, korántsincs, főképp, ha ez a fölé magasodó férfin múlik. De tudta azt is, hogy nem fogja megadni neki az örömet ahhoz, hogy igazán kiélvezhesse a kínzását. Bár minden porcikája lángolt, makacs haraggal állta MacDuff tekintetét, még jobban felbőszítve a férfit. A varázspálca ismét rászegeződött, a fájdalom visszatért. Rowan nyöszörögve vergődött, de hiába, s magában azt kívánta, bár véget érne már, bár meghalna inkább...

Aztán hirtelen megszűnt a varázslat hatása.

- Mi a rosseb? - mordult fel MacDuff, körbeforogva, és a társai is feljebb emelték a pálcáikat. Rowan kábán, erőtlenül próbálta összeszedni magát. Néhány pillanatig csak az eső kopogása hallatszott, aztán hirtelen valami más is... valami anyag ismerős suhanása.

Rowan a fájdalomról megfeledkezve, hitetlenkedve kapta fel a fejét. Fogvatartói közül többen is felkiáltottak, ahogy a semmiből egy óriási perzsa szőnyeg repült közéjük, fejbe csapva, feldöntve néhányukat, egy pillanat alatt összezavarva mindent. MacDuff-ék káromkodtak, néhány átok perzselt át a termen, ahogy a szőnyeg gyors kört írt le a levegőben, majd hátrébb repült, kitérve a rá lőtt varázslatok elől.

- Ali... - nyögte Rowan kerekre nyílt szemmel. Fogalma sem volt, hogy történhetett mindez, hogy kerülhetett Ali oda, hogyan találhatta meg őt. A szőnyeg kifeszülve állt meg méterekkel odébb, miközben MacDuff és társai dühödten verődtek össze. Aztán fellebbent az oldala.

Percival Graves kivont pálcával lépett elő a szőnyeg takarásából, azonnal megindulva előre, némán, pusztítón és megállíthatatlanul. Körülötte éles fénnyel izzott fel a levegő, ahogy olyan erejű varázslatokat szabadított rá ellenségeire, hogy az egész épület beleremegett. Grindelwald követői kiabáltak és átkokat szórtak, de hiába; Graves a legkisebb erőfeszítés nélkül, csak úgy mellékesen hárította mindet, miközben egy pillanatra sem torpant meg. Arca komor volt és feszült a koncentrálástól, és szemeiben olyan félelmetes tűz lobogott, amelyet Rowan még sosem látott. Egy teljesen más Percival Graves szállt szembe a fogvatartóival, és Rowan, akit eddig a férfi hirtelen megjelenése is megdöbbentett, most rémülettel nézte őt. Tudta, hogy Graves nagyon erős varázsló... de eddig sosem tapasztalta igazán, mekkora hatalommal rendelkezik, hogy oly könnyedén irányítja a mágiát, hogy nehézség nélkül felveszi a harcot egy csapat ellen is és legyőzhetetlen, valaki, aki számára látszólag nem léteznek határok, aki nem kegyelmez annak, aki az útjába kerül... Fények villogtak, átkok csapódtak be és testek zuhantak a földre. Rowan iszonyodva húzta össze magát; körülötte összemosódott minden, robbanások zaja dübörgött a fülében...

Érezte, hogy valaki lehajol hozzá és a karjaiba veszi.

- Megvagy. - mondta Graves. Körülöttük izzott a levegő az átkoktól, melyek a férfi pajzsbűbájába csapódtak, elmosódott fényükben Rowan a földön heverő, mozdulatlan testeket látott mindenfelé. Aztán mindenre sötétség borult, ahogy magába szippantotta őket a hoppanálást idéző űr, elrepítve őket valahova máshová.

Rowan nem sokat érzékelt abból, ahová érkeztek. Az ereje teljesen elhagyta, a fájdalom nem akart múlni és elméje a tudattalanság peremén táncolt, csupán néhány információt juttatva el hozzá: a zuhogó eső hűvös, kellemes cseppjeit az arcán, Alit, amint izgatott aggodalmat közvetítő mozgással lebeg ide-oda, lámpák éles, bántó fényét. Graves még mindig a karjaiban tartotta őt, a fejét kapkodva, valószínűleg azt ellenőrizve, követte-e őket valaki, pálcája vége még mindig gyilkosan izzott. Biztosan megérezte Rowan reszketését, a hirtelen feléledő félelmét, ahogy szabadulni akart.

- Nyugodj meg, Corbitt! Meg tudsz állni? - nem engedte el őt teljesen, de Rowan érezte a földet a talpa alatt és azt, hogy a férfi megtartja. Graves két kezébe fogta az arcát és mélyen a szemébe nézett. Beletelt néhány másodpercbe, mire Rowan megtalálta a tekintetét. - Hallasz engem? Már vége, biztonságban vagy. Nem kell félned. - valamennyivel halkabb lett a hangja, furcsán komoly. - Rowan... Tőlem sem kell félned. Értesz engem?

A nő lassan, erőtlenül bólintott. Graves közelebb vonta magához.

- Biztos helyre viszlek.

Újra hoppanáltak. Ahogy megérkeztek, Rowan egy tágas, rendezett szoba körvonalait vette ki. Graves egy fotelhez kísérte őt és leültette, majd lámpát gyújtott. Néhány gyors varázsigével megszárította magát (Rowannak csak most tűnt fel, hogy alaposan eláztak), aztán a nő felé fordulva tétovázott egy darabig. Végül nem szórt rá varázslatot, mintha megérezte volna a tartózkodását, lassan múló félelmét a történtek után. Levette a kabátját és a vállára terítette, aztán sürgetően intett egyet. Valahonnan egy apró üst és különböző üvegek repültek elő, felsorakozva az alacsony, kis asztalon, ahova Graves a saját és Rowan pálcáját tette le. Tűz lobbant az üst alatt, a férfi pedig szó nélkül látott neki az ügyködésnek. Egy ideig csönd borult rájuk. Graves otthonosan mozogva, gyakorlottan pakolta a hozzávalókat az üstbe, miközben Ali körberepült a szobában, majd leereszkedett Rowan mellé, mintha vigyázni szeretne a gazdájára. Még Graves-t is nehezen engedte közelebb, amikor néhány percnyi munka elteltével pohárba töltötte az üst kész tartalmát és Rowanhoz lépett.

- Azt hiszem, ezt már tisztáztuk. - mondta a férfi, mogorva pillantást vetve a szőnyegre. - Ha rajtam múlik, el sem hoztalak volna.

Rowan megpróbált feljebb ülni, de nem volt sok ereje hozzá. Ali puhán borult a hátára, segítve neki.

- Hogyan...? - motyogta a nő, először Graves, majd a szőnyeg irányába nézve. A történtek után már csak az tette még zavarosabbá a dolgokat, hogy együtt látta őket, mi több, együtt jöttek el érte és harcoltak... pedig azt biztosan tudta, hogy ki nem állhatják egymást. Rowan meggyötörten sóhajtott egyet és visszadőlt.

- Cleveland említette, hogy a MACUSA-nál hagytad az irodád, amikor pedig ellenőriztem, ez a... porfogó nem hagyott nyugton. - válaszolta nem túl lelkesen Graves, miközben közelebb emelte a bájitalos poharat. - Ezt idd meg, kérlek. Egyszerű, gyorsan összeüthető bájital, de jobban leszel tőle. - magyarázta csendesen, aztán sajnálkozva csóválta meg a fejét, ahogy Rowan felköhögött és csak nagy nehezen tudta lenyelni az első kortyot. - Bocsáss meg, a bájitalfőzés nem épp az erősségem.

Türelmesen megvárta, amíg a nő megissza az egész adagot. A bájital, bár borzalmas íze volt és kaparta a torkát, valóban hatott. Rowan érezte, hogy a testét mardosó fájdalom nagyon lassan, de enyhülni kezd, az előtte táncoló elmosódott foltok most valamennyire élesedtek, kitisztultak. Graves leült mellé, figyelte, ahogy a légzése biztosabbá válik, megnyugszik valamelyest, ahogy kimerült tekintettel mered maga elé, majd enyhén remegő kézzel támasztja meg a homlokát.

- Jobban vagy? - kérdezte halkan. Rowan végre ránézett, megtalálva a tekintetét és alig észrevehetően bólintott. - Akkor magyarázd meg Corbitt, mégis mi a fene volt ez az egész?

Rowan döbbenten rezzent össze és meredt rá, ahogy a végére felemelte a hangját, kihúzva magát ültében, fölé magasodva. Arca komor volt, szinte már haragos, tekintete ismerősen szigorú, visszatérve aurorparancsnok énjéhez. Rowan levegőért kapkodott, Ali is felháborodottan hullámzott, aztán mégis furcsamód meghunyászkodott Graves villámló tekintetének súlya alatt.

- Én... - Rowan nem bírt mit mondani.

- Mit műveltél? Egyáltalán, hogy tehettél ilyesmit? - Graves hitetlenkedve csóválta a fejét. - Corbitt, csapda volt az egész, mégis hogy lehettél olyan meggondolatlan, hogy egyedül elmentél, áthágva minden szabályt, a bizalmamat, kockáztatva az életedet? Mi lett volna akkor, ha nem derül ki mindez, vagy ha nem érek oda időben? Belegondoltál, mekkora veszélybe sodortad magad? Átfutott egyáltalán a fejeden, hogy mekkora gondot okoztál, hogy...?

- Igen, ostoba voltam! - csattant fel Rowan, olyan erővel, hogy maga is meglepődött. Tisztában volt vele, hogy a történtek után nincs joga így beszélni a férfival, mégis, annyira váratlanul érték a szavai, annyira sértették, hogy képtelen volt megállni, hogy tiltakozzon. Igazságtalanságnak érezte az egészet, és ez különös módon elég erőt adott neki ahhoz, hogy kihúzza magát, visszavágjon. - Teljesen elterelte a figyelmemet az az üzenet, az, hogy végre tehetek valamit és valóban, hibáztam, de tudod mit, újra megtenném! Ha ennyire mélyen érint a dolog, ha ennyire bosszant, hogy szembementem az imádott szabályaiddal, miért nem kapásból az igazságszolgáltatás elé vittél? Egyáltalán, miért kellett utánam jönnöd?

- Azért, mert ez a kötelességem. - nézett rá szúrósan, indulattal a tekintetében Graves. - Mert nem hagyhattam, hogy bajod essen, még ha te nem is bízol a MACUSA-ban vagy bennem, és meg is halhattál volna, majdnem meghaltál.

- Meg tudtam volna oldani! - kiabált Rowan. Nem vette észre, mikor pattant fel, azt sem, hogy Graves mikor követte. - A fenébe is, Graves, meg tudom oldani a magam dolgait, nem kell hozzá más segítsége, főleg nem a MACUSA fontos embereié. Vagyok olyan jó, mint te, képzeld el. Képzett vagyok, nagy a tudásom, tanultam párbajozni és olyan varázsigéket tudok végrehajtani, amit mások nem, nincs szükségem mások...

- Nem erről van szó! - Graves hangjában harag csendült, Rowan mégis úgy érezte, ez a harag nem kifejezetten ellene irányul. - Én auror vagyok. Egész életemben bűnözők és sötét varázslók ellen harcoltam, arra képeztek ki, amit aztán a gyakorlatban minden nap alkalmazok: hogyan küzdjek akár a számottevő túlerővel szemben, hogyan győzzek, hogyan maradjak életben... vagy ha nem sikerül győzedelmeskednem, hogyan ne juthasson általam az ellenség kezére semmi, ami hasznára válhat. Lehet akár akkora varázserőd, mint nekem, én nem a képességeidben kételkedem, Corbitt. De nincs gyakorlatod és tapasztalatod, pusztán mert más közegben mozogtál, nem azt az életet élted, mint azok, akiknek a ma este történtek mindennaposak. Ezért nem tudtad volna ezt megoldani, ez eldőlt, még mielőtt bármit is tettél volna. Arról nem is beszélve, hogy hagytad magad csapdába csalni.

Rowan már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Graves ellentmondást nem tűrően fogta le kétoldalról, szembe fordítva magával, közel hajolva hozzá.

- Nincs igazad, Rowan. - jelentette ki kemény határozottsággal, de jóval halkabban. Mélyen a szemébe nézett, és a nő képtelen volt elfordítani a tekintetét. - Ez így van, hiába tagadod, és ha nem vagdalkozol tovább feleslegesen és megnyugszol, te is be fogod látni. Én pedig további vita helyett megvárom ezt.

Rowan dühösen kapkodott levegőért, de képtelen volt bármit is kinyögni. Érezte, hogy veszített, hogy a férfinak igaza van, és nem bírt visszavágni; lassan a maradék ereje is elhagyja, kiszolgáltatottá, törékennyé téve, melyet most nem csak szégyellt, de gyűlölt is. Graves némán figyelte a változást; tekintete nem enyhült meg, de közelebb vonta őt, mintha megérezte volna, hogy Rowan feladja a harcot.

- Gyere. - dünnyögte, magához ölelve őt. A gesztus váratlan volt, egyetlen pillanat alatt elgyengítve Rowant, elsöpörve minden haragot és kudarcot, minden fájdalmat, amely eddig háborgatta őt.

- Nagyon remélem, hogy többet nem csinálsz ilyet, nem sodrod ekkora veszélybe magad. - mondta csendesen, szigorúan Graves. A hangja még mindig kemény volt, de Rowan érezte, hogy az ölelése más, megnyugtató, biztonságot adó. Nem tiltakozott, gondolkodás nélkül viszonozta, szorosan, mintha sosem akarná elengedni. Érezte, hogy a férfi meglepetten megfeszül egy pillanatra, mint aki nem számított erre. Rowan lehunyta a szemét, hallgatva a férfi egyenletes, mély légzését, kavargó érzésekkel, melyek furcsa összevisszaságban törtek a felszínre: az előbbi kiabálás hevessége, hirtelen, lázas izgalom, zsibbasztó, már-már bénító boldogság, és az igazi nyugalom, béke melegsége... Hosszú ideig álltak így, míg végül Graves megköszörülte a torkát és diszkréten, talán zavartan hátrált néhány lépést. Rowan elvörösödött, hirtelenjében nem tudva mit kezdeni a helyzettel, bár úgy tűnt, ezzel nincs egyedül.

- Már megint jelentős fejfájást okoztál nekem. - jegyezte meg Graves. A nő erőtlenül, halványan elmosolyodott.

- Már megint túlzottan főnökös voltál, Mr. MACUSA.

Graves hosszan, komolyan nézett vissza rá, elmélyedve a tekintetében, mintha mondani akarna valamit, melyet végül nem tett meg. Beletelt kis időbe, míg újra megszólalt, de szavai mások voltak, nem a beszélgetés folytatása, hanem egy varázsige.

- Expecto Patronum. - mormolta, még mindig őt nézve, mintha hirtelen megtalált volna valamit a nő pillantásában. Kezei közül ezüstös fény tört elő, amely lassan alakot vett fel, egy gyönyörű, büszke sas formáját, amely a levegőbe röppenve tett néhány kört a fejük fölött, majd hirtelen eltűnt. Rowan merengve nézett utána, furcsa mód úgy érezve, mintha valahogy könnyebbé vált volna a lelke, de nem tudta, mitől.

- Mi volt ez? - kérdezte. Graves komolyan figyelte a szoba azon pontját, ahol a sas eltűnt.

- Értesítettem a fivéredet a történtekről. Ide fog jönni. - válaszolta végül.

- Ide? - Rowan kíváncsian pillantott körbe. Csak most vette szemügyre alaposabban a szobát. Tágas, letisztult, diszkréten berendezett nappaliban voltak. Emeleti hely lehetett, a hatalmas ablakokon keresztül belátszottak New York fényei, és Rowan biztos volt benne, hogy a szoba nappal meglehetősen világos. A fal enyhén sötétkék volt, kellemes kontrasztot alkotva a fehér szőnyeggel és az igencsak kényelmesnek tűnő nagy, szürke fotelekkel. A többi bútor (az alacsony asztal és néhány könyvespolc) is a szürke árnyalataiban játszott, és minden szögletes volt, kissé szigorú hangulatot árasztva. Emellett azonban volt egy megnyugtató, otthonos, különlegesen modern kisugárzása az egésznek, és Rowannak meglehetősen tetszett. - Mi ez a hely?

- A lakásom. - felelte Graves, egy mellékes intéssel eltüntetve a kisasztalon hagyott bájitalkellékeket. - Manhattan, Fulton Street... egész közel a Woolworth Building-hez.

- Oh. - Rowan kissé meglepetten, újult érdeklődéssel nézett körbe ismét. - Szóval... itt laksz. Szép hely.

Hogy leplezze zavarát, találomra a falhoz lépett, az oda akasztott képeket nézve. Aurorparancsnoki kinevezés, háborús kitüntetés, néhány kiemelt fontosságú díj, melyek létezéséről eddig csak újságokban olvasott. Rowan elfintorodott kissé, ahogy szemügyre vette őket. A keretekben főképp írásos dokumentumok voltak, nem túl személyesek, diszkréten keveset közlők, akárcsak a gazdájuk. De elvétve azért akadt néhány kép is. Egy büszke aurorparancsnok, aki hasonlított Graves-hez, ahogy átkarol egy nőt és egy kisfiút... Az Ilvermorny Mágusakadémia címere, előtte az iskolaelsők jelvényét viselő, tizenéves Graves. Egy auror-egyenruhát viselő férfi a MACUSA főcsarnokában. Rowan visszafogottan lépett kicsit odébb, gyors oldalpillantást vetve Graves felé. Nem mondott semmit; Graves mindig is zárkózott volt, ő pedig nem akart beleturkálni a dolgaiba.

- Jobb, ha most pihensz inkább. - jegyezte meg a férfi. Talán a témát szerette volna elterelni, talán észrevette, hogy Rowan, bár leplezni próbálja, alig áll a lábán. Ellentmondást nem tűrő szigorral ültette vissza őt, de ahogy helyet foglalt mellette, a tekintete törődő volt, aggodalmas. - Nehéz perceken vagy túl, az átok, amit rád szórtak, nem tréfadolog.

Rowan nem tiltakozott. Hátradőlve összehúzta magát a kényelmes fotelben, mintha csak védeni kívánná magát valamitől, noha tudta, hogy nagyobb biztonságban jelenleg nem is lehetne.

- Akik elfogtak, Grindelwald követői. - tétován nézett Graves-re, mintha előre tartana a választól. - Mindet...?

- Nem. Legalább egy meglépett. - válaszolt a férfi, arca most gondterhelt volt, ahogy őt tanulmányozta elmerengve. Látszott rajta, hogy pontosan tudja, milyen gondolatok voltak Rowan szavai mögött. Végül sóhajtott egyet. - Corbitt, aurorként az embernek néha kemény döntéseket kell meghoznia, mi több, képesnek kell lennie rá, hogy végre is hajtsa ezeket a döntéseket.

- És te képes vagy. - mondta csendesen Rowan. Graves lassan bólintott.

- Ha a jót és rosszat nézzük, igazán nem is az számít, ki mire képes. - összekulcsolta a kezeit, elmerengve hajolt előre. - Fontosabb, hogy tudod-e uralni a képességedet, hogy tisztában vagy-e a vele járó felelősséggel és aszerint cselekszel-e. A nagy erő átokká válhat, ha nem tudod kontrollálni. Az erő kontrollálása pedig, ha nem helyes célokra használod, olyan veszélyeket rejthet magában, amelyeket már csak egy lépés választ el a rémtettektől. - megcsóválta a fejét, összevont szemöldökkel nézett Rowanra. - A mágia hatalom. Minél több van jelen, annál fontosabb, hogy képes legyél uralni.

Hirtelen ő is fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak. Rowan fejében kérdések kavarogtak, ahogy figyelte őt, felidézve azt a félelmetes, elsöprő erőt, amelyet elszabadított, amikor eljött érte. „Félek tőle, Ro." mondta egyszer Reynard, alaposan meglepve őt ezzel. „Olyasmikre képes, amikre... amiket kevesektől láttam eddig. És azoknak nem volt jó vége." Rowan most már értette, mire gondolhatott akkor. Ráeszmélt, hogy Reynard félelme minek szólhatott, mert egy röpke ideig ő is átérezte, de aztán az egész elmúlt, ahogy megértett valami mást is. „Igen, képes rá." gondolta Rowan. „De nem teszi meg, vagy csak akkor, ha nincs más választása. Ezért jó, hogy ő áll a MACUSA élén, mert ő tudja, hogy a hatalom felelősséggel jár... És ebben különbözik tőle. Ebben más, mint bárki."

Felnézett, a tekintete találkozott Graves-ével. Néhány pillanatig úgy tűnt, mintha mindketten mondani akarnának valamit, rövid belső tétovázás, a szavak keresgélése után. Mégsem került rá sor, ugyanis ekkor ezüstös fény támadt a szobán kívül, majd hangos pukkanás hallatszott. A pillanat elmúlt, és Rowan úgy érezte, mintha elszalasztott volna valamit, valami fontosat, és ezzel Graves, ha nem is mutatta jelét, ugyanígy volt. A férfi felpattant, ahogy patrónusa, a hatalmas sas visszatért, berepülve a nappaliba, hogy aztán fény-foszlánnyá oszoljon a levegőben, mögötte pedig egy alak rontott be.

- Rowan!

Reynard Corbitt szinte magánkívül volt. Nem nézte, hol van, kik vannak ott, nem látott mást, csak a nővérét. Rowan nem tudta, Graves pontosan mit üzenhetett a patrónusa által, de fivérét látva abban biztos volt, hogy a lényegről értesült.

- Merlinre...

Graves egyetlen lépéssel lendült közé és Rowan közé, elkapva a karját és egy erős mozdulattal odébb vonva őt.

- A nővéred életben van, higgadj le. - szólt rá parancsolón. - Nem sokon múlt, de vége van már. Belesétált Grindelwald embereinek a csapdájába.

Reynard a fejét kapkodta, láthatóan még mindig nem jutottak el hozzá túlságosan Graves szavai. Úgy toporgott, mint aki legszívesebben hagyná a beszélgetést a fenébe és sietne a nővéréhez, de Graves ezt egyelőre nem hagyta. Megállt Reynard előtt, akár egy megingathatatlan szikla.

- Muszáj elmondanom néhány dolgot. - mondta. - Úgy véltem, jobb, ha ide jössz. Ennél biztonságosabb hely jelenleg nincs a számára, a történtek után.

- De mégis mi történt? - faggatta Reynard.

- A Cruciatus-átkot szórták rá. - halkította le a hangját komoran Graves. Reynard felhördült.

- Nem lehet! - ökölbe szorult a keze és kivont pálcával fordult az kijárat felé. - Megölöm őket!

- Már megtettem. - állította meg Graves, tekintetében valamiféle sötét, már-már ijesztő éllel. - Tanácsosabb, ha most itt maradsz... itt maradtok mindketten.

Reynard hosszú, elkeseredett sóhajban fejtette ki a véleményét, de nem vitatkozott az idősebb férfival. Végre kikerülte őt, odasietve Rowanhoz.

- Ro. Mondd, hogy jól vagy. - karolta át őt. Rowan némán biccentett, mire fivére nagyot sóhajtott. - Ha tudtam volna... A fenébe is, nem voltam veled.

- Nem a te hibád. - ingatta a fejét a nő, egy pillantva megszorítva a kezét. Reynard csak a fejét rázta, úgy meredve rá, mintha kísértetet látna. Rowan tekintete elkomolyodott kissé. - Eszedbe ne jusson hibáztatni magad.

Reynard hüledezve tátogott, de nővérének sikerült belé fojtani a szót. Egy darabig csönd borult rájuk.

- A történtek nem maradnak következmények nélkül, de a legfontosabb, hogy életben vagy, és biztonságban, Corbitt. - szólalt meg Graves, elgondolkodva figyelve az ikreket, majd varázspálcájával széles ívet írt le a levegőben, mire két ágy jelent meg a fal mellett, a fotelek takarásában. Rowan és Reynard értetlenül néztek rá. - Ami azt illeti, a legjobb, ha ma már nem tértek vissza a szállásotokra. Pihenjetek... a továbbiakat majd utána megvitatjuk.

- Nem kívánunk zavarni. - emelkedett fel Rowan. Még mindig sápadtnak tűnt, de a bájital megtette a hatását, lassan egyre inkább visszanyerte az erejét és sokkal jobb állapotban volt. Graves eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

- Mosdó leghátul, balra. - mondta. Reynard aggodalmas képpel végigsimított a nővére karján.

- Lehet, hogy tényleg jót tenne, ha pihennél. - mondta neki. - Kérlek, Ro.

- Rendben. - sóhajtott Rowan, de nem őt nézte, hanem Graves-t, aki, miután nyugtázta, hogy az ikrek elfogadták a kérését, szó nélkül indult kifelé. - Percival...

A férfi megtorpanva visszafordult felé. Rowan látta a megdöbbenést a szemében, és egy pillanatra eltűnődött azon, hogy van-e bárki is, aki a keresztnevén hívja őt. Tett egy bizonytalan lépést felé, aztán megállt, de a tekintetét nem engedte el. Egy pillanatra lepergett előtte minden; a kimondott szavak, az ölelése... a vágy, hogy bárcsak újra a karjaiba zárná őt. Az ajkába harapott, próbálva elrejteni az érzéseit.

- Köszönöm. - mondta végül csendesen.

o ~ . ~ o

Az órák csendben teltek egymás után, Reynard Corbitt pedig nem volt hajlandó elengedni a nővére kezét. Rowan végre pihent, aludt. Reynard nem vette le a tekintetét róla; az arcán már kevésbé látszottak a szenvedés nyomai, melynek kitették, a legzése egyenletes volt, egész nyugodt. Reynard mégis aggodalmas tekintettel hajolt fölé. Belül még mindig remegett a feszültségtől, az idegességtől, mindentől, amit az elmúlt órák hoztak. Ő nem akart aludni, nem bírt volna. A gondolatai nem hagyták nyugton, kavarogtak, szinte üvöltöttek a fejében, újra és újra emlékeztetve őt, hogy aznap megtörténhetett volna, amitől a legjobban rettegett: hogy elveszíti azt a személyt, aki a legfontosabb a számára a világon, hogy nincs ott, hogy megmentse... Először a fülére szorította a tenyerét, próbálva kizárni a hangokat, de hiába. Így hát csak maradt, tágra nyílt szemmel gubbasztva a sötétben Rowan fölött, folyamatosan ismételgetve magában: „Nem veszítetted el."

Összerezzenve, kissé ijedten fordult hátra, ahogy hirtelen megérezte a másik jelenlétét. Graves az ajtóban állt, nekidőlve a falnak, elgondolkodva nézve őket a félhomályból. Reynard nem tudta, mióta van ott.

- Hogy van? - kérdezte halkan Graves, Rowant figyelve, de nem jött közelebb, mint aki nem akarja megzavarni a testvéreket.

- Jobban. Most már pihen. - Reynard hosszan, szakadozva fújta ki a levegőt, vetve még egy pillantást a nővérére, majd felegyenesedett.

- Jó. Rendben van. - bólogatott Graves. Reynard ugyanígy tett, idegesen babrálva a köpenye szegélyével. Tudta, hogy képtelen lelpezni zaklatottságát a másik férfi előtt, és ez nem csak zavarta, de valamennyire félelemmel töltötte el. Meglepettségére Graves most legalább ennyire bizonytalannak tűnt; kínos hallgatás ült közéjük, aztán Graves megköszörülte a torkát, összevonva a szemöldökét, mintha a hivatalos arckifejezés visszalendítené őt egy olyan helyzetbe, ahol nem kell Reynard Corbitt furcsaságaival és Rowan Corbitt önfejűségével foglalkoznia. - Nos akkor...

- Elnézést... - vágott a szavába Reynard (önmagát is alaposan meglepve) és tétovázva nézett rá. Végül viaskodva, kissé nehezen bökte ki. - Esetleg... kaphatnék valamit inni? Tudja, alkoholt.

Bűnbánóan pislogott, Graves pedig felvonta a szemöldökét. Ha nem látta volna, hogy Reynard mennyire zaklatott, abból, hogy alkoholt kért inni, már egészen biztosan rájött volna. Reynard szinte sosem ivott. Graves valószínűleg eltöprengett azon, vajon elvesztette-e a józan eszét vagy nem, de aztán Reynard legnagyobb meglepetésére nem ellenkezett.

- Természetesen. - mondta, kissé kimérten biccentve fejével az ajtó irányába. - Jöjjön.