Alkalmanként, amikor igazán zaklatott volt, Reynard nem arra emlékezett, hogy mi volt a közvetlen ok, ami kiváltotta, hanem a körülötte zajló apró, teljesen jelentéktelen ingerekre, melyeket elméje évek múltával is olyan pontosan idézett fel, mintha csak épp akkor történtek volna. Kávé illata a levegőben, a pergameneken frissen száradó tintáéval keveredve. Papír zizegése, ahogy Queenie Goldstein az Amerikai Bájolót olvassa. A boszorkány csinos, rikító ruhája és szőke hajfürtjei a félhomályos, komor irodában, ahol a sarokba zsúfolt íróasztal és kávéspult álltak, mely mögött Queenie és ő az idejüket múlatták. És persze a gumicukor-férgek savanykás, megnyugtatóan ismerős íze.

- Hihetetlen vagy, Reynard. - jegyezte meg Queenie egy mosoly kíséretében és letette a kiolvasott magazint a csészéje mellé. - Szinte mindig valami édességet rágcsálsz és meg sem látszik rajtad. Irigyellek.

- Ro szerint, ha így folytatom, fiatalon fogok elpatkolni. - Reynard elgondolkodva kapta be az utolsó gumicukrot, aztán felhúzta térdeit a széken és a nyitott zsebórája számlapján kezdte el bámulni a másodpercmutató ütemesen monoton haladását. Queenie felkuncogott a nemtörődöm megjegyzésen.

„Hol a nővéred?" tudakolta.

„Graves irodájában." érkezett a válasz, mire a boszorkány szeme lelkesen felragyogott.

- Értem, miért reagálsz mindig így, de kétlem, hogy valaha lesz ebből bármi is. - tette hozzá Reynard, látva a Queenie arcára ülő kifejezést. „Jó, tudjuk, hogy a nővérem kedveli őt." - Graves-nek tárgyalása van, Rowan pedig azt mondta, meg akarja várni. Úgyhogy ott maradt. Látod?

Felemelte az óráját, melynek megváltozó számlapján, a mutatókon most különböző emberek (nem sok) arcképei voltak láthatóak. Rowan mutatója volt a legnagyobb, és valóban a „munka" feliratú státusz felé mutatott. Reynardnak nem volt kedve megvárni, amíg Graves visszatér, így nővérével úgy döntöttek, addig beiktatnak egy kis pihenőt. Ez már több, mint egy órája történt, és Reynard kezdett kissé unatkozni. Újra és újra átolvasta a Rowannal közös jegyzeteiket, melyeket Queenie-nek is megmutatott. A boszorkány előtt nem voltak titkai.

„Átkutattunk öt telepet, egy színházi kelléktárat és majdnem elütött egy metró, hogy a Vakmalac-ban történtekről ne is beszéljek. Sorra fogynak a lehetőségeink, de a kutatásunknak továbbra sincs eredménye." bosszankodott kissé.

- Ráadásul most már Graves is tudja, hogy mást is keresünk. - mondta ki. - Csak a jóindulatán múlik, mennyi időnk van még.

- A kobolddal mi a helyzet? - kérdezte halkan Queenie. Reynard megcsóválta a fejét.

- Azóta semmi, nem adott jelt magáról... Graves eléggé megfenyegette. De biztos, hogy dolgozik a bosszún. - a fiatalember hátradőlt a székén és a jegyzeteket bújta. - Ki kell használnunk, amíg gyorsabbak lehetünk nála. A megoldás biztos, hogy itt lesz. Még két személy volt a listán, csakhogy az ő nevük alatt még a mugli rendőrségi adatok sem jelöltek meg semmiféle raktárt vagy telepet. Sőt, Rowannal anno lenyomoztuk őket, de nem találtunk az örökségükben semmit. És ezzel mind a nyolc név megvan, ellenben a relikvia sehol... hol rontottuk el?

- Talán csak elsiklott a figyelmetek valami felett. - gondolkodott hangosan Queenie. „Vagy Gnarlak jobban összekuszálta a dolgokat, mint sejtettétek. Teenie mesélt róla, borzalmas alak." - Ajjaj...

A boszorkány kicsit rémülten rezzent össze, ahogy egy ismerős, alacsony férfi lépett az irodába.

- Goldstein! - Abernathy fürge léptekkel sietett oda az íróasztalhoz, rosszallóan csóválva a fejét. - Maga meg miért ül itt cseverészve, miért nem dolgozik? Mr. Carneirus már tíz perce vár a kávéjára.

- Ó jaj... sajnálom, Mr. Abernathy! - Queenie ijedten pattant fel és látott neki a kávéfőzésnek. - Már megint nem figyeltem.

Reynard érdeklődve fürkészte Abernathy-t, miközben az a kávéfőző mellett toporgott türelmetlenül, pont úgy festve, mintha egyszerre nyelt volna le egy egész zacskónyi Bűvös Bizserét. Abernathy munkája nem csak a vezetők kisegítése volt, hanem az alkalmazottak ellenőrzése is, így gyakran felbukkant különböző osztályokon. „Nagyon szeretne a főnökök kedvében járni hogy magasabb pozícióba kerülhessen. Igazi talpnyaló." mondta róla Tina Goldstein még a karácsonyi vacsorán. Queenie egy fokkal jobban vélekedett Abernathy-ről, egész kedves fiatalembernek tartotta, bár valószínűleg most nem így gondolhatta. Reynard egész óvatosan kiterjesztette a tudatát, észrevétlenül tekintve bele Abernathy elméjébe. Abernathy szokásához híven teljesen nyughatatlan és fontoskodó volt; ő mindig szinte vibrált, mindig volt valami, ami kiemelten foglalkoztatta. Most például lopva Reynard irányába pislogott, s neki kicsit sem kellett megerőltetnie magát, úgy is tisztán hallotta csalódott gondolatait. „Ő most nincs itt... Ms. Corbitt nincs itt..." Reynard felvonta a szemöldökét, miközben maga elé emelte Queenie magazinját, mintha csak annak tartalmát olvasgatná.

„Queenie téved, Graves nem kedveli annyira a nővéremet, mint ez itt, vagy Neil." gondolta magában, miközben a zsebében turkálva talált egy ott felejtett gumicukor-férget és bekapta.

- Maga legalább javít a mulasztásain, Queenie. - mondta megenyhülve, de nem kevesebb fontoskodással a hangjában Abernathy. - Ellenben a takarító osztályon dolgozó kollegákkal... némelyikre már sokadjára szólok, hogy nem munkaidőben kell böngészni a hirdetéseket az eladó rovatban, de hiába.

Queenie olyan élesen rezzent össze, hogy a frissen főzött kávé kilöttyent a csészealjra, amitől Abernathy rosszallóan vonta fel a szemöldökét, de Queenie-t ezúttal mintha cseppet sem foglalkoztatta volna az újabb hiba.

- Mindjárt elrendezem... bocsánat, Mr. Abernathy. - szabadkozott izgatottan kapkodva, szinte oda se figyelve.

„Reynard... Reynard!"

„Mi a baj, Queenie?" vonta össze a szemöldökét Reynard, miközben lopva Abernathy felé pislogott, aki a fejét csóválta. Queenie is odalesett, miközben nagyon úgy tett, mint aki a kávéval foglalatoskodik.

„Támadt egy ötletem... jaj, menjen már el!"

Úgy tűnt, Queenie fohásza meghallgatásra talált. Abernathy még figyelte őt néhány másodpercig, aztán fontoskodva húzta ki magát.

- Siessen, ha lehet. - mondta, rábámult Reynardra, toporgott egy darabig, mintha kérdezni akarna valamit, aztán mégsem tette, elköszönt és távozott. Queenie azon nyomban lecsapta a kávéscsészét.

- Na végre!

- Ez meg mi volt? - Reynard érdeklődve egyenesedett ki a székében, ahogy a boszorkány odalépett hozzá.

- Hirdetések, Reynard! - hadarta Queenie. „Tudod, az eladó rovat. Biztos a magnix újságokban is van olyasmi." tartott egy kis szünetet, de Reynard továbbra is értetlenül nézett rá. „Mondtad, hogy két magnixnél, akiket lenyomoztatok, nem találtatok semmilyen címet vagy telepet, ahova a vállalatból rájuk eső részt tehették volna. Mi van akkor, ha nem akartak bajlódni az egésszel? Ha egyszerűen csak eladták a részüket? Vagy valamennyit belőle."

Reynard úgy bámult rá, mintha most verték volna fel a legmélyebb álmából.

- Queenie, ez... ez csodálatos! - mondta végre szóhoz jutva. - Igazad lehet.

„Rowannal ilyesmit nem is vettünk számításba, de valóban. Lehet, hogy a holmit, amit keresünk, egész egyszerűen csak tovább adták és ezért nem volt már azoknál, akiket felkutattunk. Tehát ha tényleg így történt, akkor csak azt kellene majd megtudnunk, merre tovább."

- Köszönöm, Queenie. - ragadta meg lázasan a boszorkány kezét. Queenie lelkesen nézett vissza rá.

- Járjunk utána!

- Öhm... tessék? - Reynard döbbenten, kissé lefagyva pislogott. - Mármint... most? Azonnal?

Queenie mosolya kiszélesedett.

- Miért ne?

Reynard eltátotta a száját, aztán becsukta. Nem, Queenie egészen biztosan nem viccelt, sőt. Reynard hirtelenjében azt sem tudta, mit mondjon.

- De hát...

„Te most épp dolgozol."

„Sebaj, majd kitalálok valamit. Bízd rám." Queenie szeme csak úgy ragyogott. „Akkor, veled mehetek?"

- Hát... - motyogott Reynard. „Szeretnél velem jönni muglikat faggatni? Ha most valóban megpróbálom, legalább túl leszek rajta, de akkor is borzasztóan kellemetlen lesz, nem szeretek idegenekkel beszélni."

„Persze, hogy szeretnélek elkísérni. Ha szabad. Hirtelen ötlet, tudom, de most nem szabad hagyni elveszni." Queenie elszánt fürgeséggel kapta fel a retiküljét. Reynard elképedve bámulta. „Egek, de izgatott vagyok! Nem szoktam magnixekkel találkozni."

Reynard megadóan sóhajtott egyet.

„Rendben van..."

- Remek! Na gyere, keressük meg Abernathy-t, hogy kikérhessem magamat.

A kávéról tökéletesen megfeledkezett. Reynard vetett még egy ideges pillantást az asztalon hagyott tálcára, majd beletörődve hagyta, hogy Queenie kihúzza őt az irodából.

- Hogy fogod megoldani, hogy eljöhess? És Rowan? - kapott észbe, ahogy a MACUSA főcsarnoka felé siettek, amerre Abernathy távozott nem olyan rég. Sajnálkozva csóválta meg a fejét. - Azt mondta, ő mindenképpen meg akarja várni Graves-t.

- Oh. De Mr. Graves tárgyalása még legalább két óra. - sóhajtott Queenie. - Addigra bőven besötétedik.

- Szerinted haragudni fog, ha nélküle elmegyünk? - Reynard tétovázva nézett hol Queenie-re, hol a padlóra. „Úgy értem, ez csak egy bosszantó mellékvágány. Talán el tudom intézni én is, így egyszerűbb."

Queenie szélesen rámosolygott.

- Akkor meg nyomás, Reynard. Ha végeztünk, örülni fog a hírnek, most gyere! El kell kapnunk Abernathy-t.

Még az ügyosztályon, a lift előtt sikerült utolérniük. Abernathy meglepetten fordult hátra, ahogy meghallotta lépteiket a folyosón.

- Queenie?

Reynard összerezzent, ahogy a boszorkány erősebben megkapaszkodott a karjában.

„Mire készülsz?"

- Mr. Abernathy... - mondta elhaló hangon Queenie, alaposan ránehezedve Reynardra, aki semmit sem értett az egészből. - Elnézést, de nem érzem jól magam...

Reynard összerezzent és rámeredt, mire a boszorkány észrevétlenül a lábára lépett.

„Kérlek, ne leplezz le."

„De Queenie..."

„Psszt!"

- Nem érzi jól magát? - pislogott nagyokat Abernathy, alaposan végigmérve a boszorkányt. Queenie az ajkába harapott és megingott egy kissé. - De hát... az előbb még remekül volt.

- Szerintem ez hirtelen jött. Nagyon rosszul vagyok. - nyögte Queenie. Abernathy tanácstalanul toporgott. - Félek, így nem tudok tovább dolgozni.

Reynard végre észbe kapott.

- Majd én hazakísérem őt. - jelentette ki. Abernathy most ránézett, mire magabiztosabban kihúzta magát. - Így jó lesz?

- Hát... - Abernathy habozott egy darabig, kettejük között járatva a tekintetét. Végül legyintett egyet. - Rendben, menjen haza, Queenie. Ha nincs jól, úgysem tarthatom itt, csak hát... ilyen hirtelen...

A boszorkány halványan elmosolyodott.

„Köszönöm, Reynard. Pont erre gondoltam."

- Köszönöm, Mr. Abernathy. - mondta halkan, továbbra is tökéletesen játszva a rosszullétet. Reynard elgondolkozott kissé.

- Megtenné, hogy szól a nővéremnek, hogy elmentem? - fordult Abernathy-hez. - Mr. Graves irodájában vár. Ha végeztem, visszajövök, de ha addig is keresne, tudja merre vagyok.

„Tessék, szereztem neki lehetőséget." gondolta egy gyors fintor kíséretében. „Rowan ezért még mérges lesz rám."

Abernathy egy darabig fürkészte őt, majd lassan bólintott.

- Rendben van. - máris kissé lelkesebb volt az arca. - Szólok neki.

- Lekötelez. - biccentett Reynard, aztán hagyta, hogy Queenie magával húzza. Ahogy a lift ajtaja becsukódott mögöttük, felsóhajtott.

- Máskor előre közöld, ha ilyen terved van.

- A lényeg, hogy szabadok vagyunk, mehetünk nyomozni. - Queenie szélesen elmosolyodott. - Jól csináltad, Reynard.

„Rowan a jó színész, nem én." Reynard megcsóválta a fejét, aztán aggódva fürkészte Queenie arcát. „De te még mindig nagyon kapaszkodsz belém... biztos, hogy jól érzed magad?"

Queenie felnevetett.

„Reynard drágám, téged néha olyan könnyű megtéveszteni."

o ~ . ~ o

A mágikus tevékenységmérő mutatója ütemes lassúsággal ingázott az „ismeretlen mágikus jelenség" mezője előtt. Rowan Corbitt unottan dőlt hátra Percival Graves székében, kinyitva, majd becsukva a már rég kiolvasott könyvét. Graves már nagyon hosszú ideje volt távol; azonnali, sürgős tárgyalás a Miniszterrel valami fontos ügy címén. Rowan a férfi asztalán lévő példás rendet bámulta (az eltelt idő alatt már végigtanulmányozta az irodában lévő számtalan különleges tárgyat, befejezte a jelentését és átnézte a vázlatait, sőt, Graves hirtelen távozása után még el is pakolta az otthagyott papírokat és eltüntette a kiürült kávéscsészéket), miközben magában nem túl kedves jelzőkkel illette Seraphina Picquery-t, amiért megzavarta a dolgukat. Reynard persze nem akart addig az irodában várni, amíg Graves visszatér, ő rögtön meglógott Queenie-hez. Azóta eltelt már néhány óra. Rowan épp felvetette magában, hogy kiugrik egy melange-ért és némi süteményért a Sparkbucks-ba, amikor végre történt valami és kopogtattak az iroda ajtaján.

Abernathy volt az. A fiatalember kissé lámpalázasan nézett Rowanra, ahogy a nő kinyitotta az ajtót, bár úgy tűnt, nem lepi meg különösebben, hogy nem a főnökével találja szembe magát. Elvégre Abernathy mindenhol jelen volt a MACUSA-nál.

- Mr. Graves nincs itt. - mondta azért Rowan, nekidőlve az ajtókeretnek, próbálva elengedni a tényt, hogy Abernathy olyan zavarba ejtően bámulja. - A Miniszterasszonnyal tárgyal.

A fiatalember bámult még egy darabig, aztán észbekapott és megrázta a fejét.

- Nem is hozzá jöttem. Magának hoztam üzenetet. Meg... meg van még más is.

Rowan felvonta a szemöldökét, aztán biccentett.

- Rendben. - beengedte a férfit és becsukta az ajtót. Abernathy rendkívül idegesnek tűnt, még a szokottnál is jobban vibrált. Rowan összefonta a karjait maga előtt és kérdőn nézett rá. - Nos, mi történt?

- Először is, a fivére üzent. El kellett mennie, a barátnője... mármint Ms. Goldstein rosszul lett és ő hazakíséri. Én engedtem el őket, siet vissza, ahogy tud. - hadarta Abernathy, aztán megakadt a mondanivalójával, szemmel láthatóan habozott. Rowan türelmetlenül biccentett.

- Értem. És mi van még?

- Hát... nem tudom... - Abernathy tétovázva sandított Rowanra, aki közelebb lépett hozzá. Végül megadóan sóhajtott. - Na jó. Végül is, ez nem a MACUSA-ra tartozik, csak furcsa, nyugtalanító.

- Mi? - faggatta Rowan. Abernathy egy kicsi, összetekert pergament vett elő és nyújtott át neki.

- Nem tudom, hogy jutott ide, a munkatársak találták a belső üzenetváltó rendszerben. Magának küldték.

Rowan meglepetten vette át a papírt, gyors mozdulattal kisimítva azt. Azon számára ismeretlen, fekete tintával írt szöveg virított; a nő izgatottan meredt rá.

Talán rosszul indult kettőnk első találkozása. Ha tudni akarod, ki az áruló a MACUSA falain belül, légy este fél kilenckor abban a brooklyn-i raktárban, ahol először kerested a kincset, amely mindkettőnket annyira érdekel. Egyedül. A történtek után a MACUSA-val nem tárgyalok, de veled még megegyezhetünk. Gnarlak

Rowan még kétszer elolvasta az üzenetet, maga elé tartva a papírt, hogy annak tartalmát Abernathy ne lássa. Beletelt egy kis időbe, mire felpillantott, arcán a döbbenet és az izgatottság vegyes érzésével. Abernathy várakozó kíváncsisággal figyelte őt.

- Ez... - motyogta a nő.

- Fogalmam sincs, hogyan csempészhették be ezt az üzenetet... - Abernathy idegesen toporgott. Rowan megcsóválta a fejét.

- Nyugalom. Elvégre Gnarlakról van szó, ő küldte. Az a kobold mindent tud. - dünnyögte, tenyerébe gyűrve az üzenetet. Annak tartalma ott visszhangzott a fejében, nem hagyva nyugodni őt. Újra és újra átismételte az olvasottakat, szinte teljesen megfeledkezve Abernathy jelenlétéről. Ha Gnarlak valóban hajlandó lenne információkat adni... Úgy érezte, egy ötlet kezd lassan megfogalmazódni a fejében, egy meglehetősen piszkáló, hirtelen ötlet.

- Mr. Graves nagyon nem fog örülni ennek. - sóhajtott Abernathy. - A biztonsági rendszerünk...

- Talán nem is kell tudnia arról, hogy ez az üzenet bekerült a MACUSA-hoz. - jegyezte meg elgondolkodva Rowan és kihúzta magát. - Ha most elmegyek és utána járok...

- Minek? - faggatta Abernathy, de Rowan megrázta a fejét.

- Az nem lényeges. - mondta, kifelé tessékelve a fiatalembert. - El kell majd mennem, mindössze ennyi. Köszönöm az üzeneteket.

Azzal mielőtt Abernathy bármit reagálhatott volna, becsukta az iroda ajtaját, kizárva őt. Miután a fiatalember már nem láthatta, gondterhelten dőlt neki a falnak, hátravetve a fejét.

Nem tudta, mitévő legyen. Ökölbe szorított kezében még mindig az összegyűrt üzenetet szorongatta, a gondolatok vadul kergették egymást a fejében. Tartott Gnarlaktól... ugyanakkor a kobold tudta, ki az, akit ők hónapok óta kerestek, aki árt a MACUSA-nak. Ha Gnarlak valóban hajlik valamiféle egyezségre, ha valahogy tényleg sikerülhet kiszednie belőle ezt... Feszülten sóhajtott egyet, előre lendülve, körbe-körbejárva az irodában, az óra felé pislogva. Harminc perce volt, Gnarlak harminc perc múlva várni fogja őt, ha végül elmegy. Reynardnak nem tudott szólni, fivérének dolga akadt, a kobold pedig világosan kikötötte, hogy az üzenete neki, Rowannak szól, nem a MACUSA-nak. Ráadásul ha valamiben, Rowan abban biztos volt, hogy Graves nem egyezne bele a dologba, nem engedné el őt. A hajába túrt, bosszúsan fújta ki a levegőt. Szorította az idő, nem akarta elszalasztani a lehetőséget, ami adódott, amiről tudta, hogy egyedül is képes lenne megoldani.

Végül döntésre jutott.

Gyors léptekkel sietett oda Graves asztalához, táskájából elővéve az irodát, a megbűvölt képet, melyet az irattartónak támasztott, hozzátűzve az összegyűrt üzenetet. Most, hogy összegezte gondolatait, elsősorban nem is Graves-től tartott, hanem attól a személytől, az aurortól, aki Graves parancsára folyamatosan megfigyelte őt, amikor a férfi nem ért rá: Neil Cleveland-tól. A fiú most is a közelében kódorgott valahol és Rowan tudta, hogy ha elhagyja az irodát, azonnal a nyomába szegődik. „Illetve..." morfondírozott magában, „Attól függ, hogyan hagyom el az irodát." Tudta, hogy mindenek előtt le kell ráznia Neilt, ehhez pedig már meg is volt a hirtelen jött terve, noha meglehetősen zavarba ejtő.

Rowan metamorf-mágusként számtalan előnyét tapasztalta már annak, ha valaki képes arra, hogy tetszés szerint változtassa a külsejét. Sokszor vette hasznát ennek a képességének, ráadásul az évek során kiválóan beletanult abba, hogy szükség esetén megjátssza magát, képes legyen eljátszani más személyeket. Most mégis elpirult kissé, ahogy a sebtében odavarázsolt tükör előtt lassan átalakult, pedig nem kellett különösebben megerőltetnie magát, pontosan a fejében volt minden egyes részlet: magasabb lett, erőteljesebb testalkatú, haja rövidre zsugorodott és besötétedett, vonásai szigorúvá, tiszteletet parancsolóvá váltak... csillogó zöld szemei pedig ismerős mélybarnává színeződtek, s végül az a tekintet nézett vissza rá, amelyet annyira szeretett, amikor őt figyelte...

Percival Graves valóban nagyon jóképű férfi volt, és ettől a gondolattól Rowan ismételten elvörösödött, ami igazán furcsán festett ideiglenesen átvett külsején. Zavartan kapta el a tekintetét a tükörképéről.

- Merlin, valaki szórjon rám rontást vagy nem tudom. - motyogta lámpalázasan, ahogy az ajtó felé indult. Most már nem volt választása, és már csak az hiányzott volna, hogy az igazi Percival Graves belépjen és szembetalálja magát a hasonmásával. Egy pillanatra még visszafordult, mintha tétovázna, aztán megcsóválta a fejét, erőt vett magán és kilépett.

„Szóval ilyen lehet a MACUSA fejének lenni." gondolta, ahogy lassan végigsétált a Mágikus Törvényhozási Bizottság ügyosztályán. Véleménye szerint egyáltalán nem hozta Graves nyugodtan határozott, főnökös kisugárzását (ráadásul még mindig pirult kissé), a Minisztérium munkatársai viszont még így is tiszteletteljesen köszöntek neki és kitértek az útjából. „Merlin, ennek az embernek aztán van megjelenése..."

Neilt a lift közelében találta, ahogy arra előre számított. A fiatal auror látszólag egy MACUSA dokumentum tartalmába mélyedt és látványosan összerezzent, amikor Rowan hirtelen megjelent előtte.

- Mr. Graves, uram! - nagy igyekezetében a papírokat is kiejtette a kezéből, megsemmisült zavarral hajolt le, hogy összekapkodja őket. Rowan igyekezett felvenni a szigorú, csak Neilnek tartogatott Graves-arckifejezést.

- Mr. Cleveland. Kérem jöjjön velem. - szólt rá a fiúra. Együtt szálltak be a liftbe, és ahogy az elindult a MACUSA főcsarnoka felé, rögtön rátért a mondandójára, próbálva utánozni Graves hivatalosan lényegre törő, komoly stílusát. - Van egy feladatom a maga számára. Ms. Corbitt jelenleg az irodámban tartózkodik, egy elvarázsolt képben, s kifejezett kérésemre nem is fog mozdulni onnan, amíg vissza nem térek. Ha mégis másképp lenne, arról maga úgyis értesül azonnal, ugyanis a bejáratnál lesz dolga, és másfele nem lehet elhagyni a Woolworth Building-et.

- Igenis, uram. - vágta rá azonnal Neil, Rowan pedig hálát adott magában, hogy a fiú ily mértékben, habozás nélkül követi Graves parancsait. Kicsit meg is sajnálta őt; tudta, hogy ha utólag kiderül, mit tett, azért Neilt fogják majd elővenni. Ahogy lassan leértek a főcsarnokba és kiléptek a liftből, megtorpant, szigorúan nézve a fiatal aurorra.

- Azt szeretném, ha megvárná itt Ms. Corbitt fivérét és tájékoztatná őt a nővére hollétéről. Ha én addig vissza nem érnék. Ha bármi kérdése lenne, keresse Abernathy-t, ő is tud a dologról. - mondta. - Mr. Corbitt valamilyen fontos ügyben távozott, melynek részleteit haladéktalanul közölnie kell majd. Értette, Cleveland?

Neil szaporán bólogatott, mire Rowan megkönnyebbülten sóhajtott magában. Remélte, ha Reynard majd visszatér, érteni fogja a dolgot és az irodába érve megtalálja a hátrahagyott üzenetét. „Üzenhettem volna neki a medálon is." futott át a fején, aztán elvetette az ötletet. Reynard hirtelen távozott Queenie-vel... azonnal tudta, hogy ha Abernathy el is hitte a rosszullétes mesét, öccsének valami különleges ötlete támadhatott, amit csupán így próbált leplezni, ő pedig nem akarta megzavarni ebben. Most mindkettejüknek megvolt a maga dolga.

- Minden jót, Cleveland. Ne szúrja el. - biccentett, majd Graves elegáns kabátját meglebbentve határozott léptekkel, arcán halvány, elégedett félmosollyal kisétált az épületből.

o ~ . ~ o

- Ilyet soha többet.

Reynard bosszúsan szorongatta kezében a jegyzetkönyvét, fáradtan nekidőlve egy épület falának (a kabátja nyomban csupa kosz lett), amint kellően eltávolodtak a széles, csendes utcában álló hatalmas háztól. Queenie izgatottan lépett közelebb hozzá.

- Sikerrel jártál? - faggatta. Reynard fáradtan nézett rá, majd lassan elmosolyodva bólintott.

„Képzeld, megvan a nyom! Megtaláltam! Igazad volt... de úgy megszenvedtem érte, mint egy összecsomózott lábú plimpi az úszással. Azt mondtam, műgyűjtő vagyok, aki régiségeket vásárol fel. És képzeld, erre végigvezettek az egész házon... és mennyit beszéltek... és folyamatosan kérdezgettek. Utálok beszélgetni. És még alkohollal is megkínáltak, kész rémálom."

Queenie kuncogott.

- Ilyenek az emberek, drágám. Úgy átlagban. - mosolygott. „Na de mit találtál?"

„A fickó rögtön a felosztás után túladott az örökségén." mesélte Reynard. „Végül csak sikerült kihámoznom a fejéből, ki vette meg, hova vitte, de mire sikerült... Az a sok beszéd borzasztóan összezavart. De, most itt van nálam a cím!" emelte fel a füzetét büszke mosollyal. „Queenie, a kincs, amit keresünk, szinte biztos, hogy itt lesz! Ha ezt elmesélem Ro-nak..."

„Reynard, ez csodálatos!" szökdécselt fel lelkesen Queenie. Reynard zavartan elmosolyodott.

- Korábban is gondolhattunk volna ilyesmire. - jegyezte meg, elgondolkodva nézve a távolba, ahol Manhattan tornyainak fénye lassan kirajzolódott a városra leszálló esti sötétségben. - Köszönöm, hogy elkísértél, Queenie.

- Örülök, hogy végre valami izgalmasabb is történt velem, mint a mindennapos felszolgálás. - vont vállat a boszorkány. „Kár, hogy a házba nem mehettem be... biztos jó sok gondolatot hallhattam volna, és azt is láthattam volna, hogyan él egy magnix."

„Nem lett volna jó, ha bajba kerülsz." rázta a fejét Reynard. „Az itteni törvények szerint te nem kerülhetsz kapcsolatba varázstalanokkal."

- Igaz... - sóhajtott Queenie, miközben belékarolt. - Egek, hogy elszaladt az idő, már besötétedett. Remélem, a nővéred nem aggódik miattad.

- Remélhetőleg megkapta az üzenetemet. - Reynard tűnődve nézett maga elé. - Kétlem, hogy bármi gond lenne.

o ~ . ~ o

Teljesen észrevétlenül bukkant fel az egyik lámpaoszlop takarásában. A környék pont olyan volt, amilyennek emlékezett rá: széles, az esti órákban már néptelen, macskaköves út, egyik oldalán a lelakott épülettömbökkel, másikon a kevésbé hívogató irodákkal és telepekkel, és persze a mindenhol fellelhető piszokkal és szeméttel. Rowan sóhajtott egy aprót, ahogy vonásai lassan visszaalakultak a sajátjaivá, majd egy pálcaintéssel visszaváltoztatta az öltözetét is és óvatosan körülnézett. Egy pillanatra összerezzent, ahogy tompán felmorajlott az ég (talán vihar közeledett? felnézve látta a szürke fellegeket), aztán kihúzta magát és lassan, oldala mellé eresztett kezében a pálcájával elindult.

Furdalta a lelkiismerete. Tudta, hogy óriási kihágást követett el azzal, hogy elhagyta a MACUSA-t, lerázva a védelmével megbízott aurort, hazudva neki. Neil Cleveland több volt számára, mint megfigyelő, munkatárs... Neil barát volt, akit becsapott, pedig tudta, hogy keményen előveszik majd ezért. És Graves... eljátszotta a férfi bizalmát is, ez pedig rosszabbul esett neki, mint képzelte. Gnarlak profi játékos volt, máris fájdalmas választás elé állította, amikor kikötötte, hogy hagyja ki a dologból a MACUSA-t: ahhoz hogy lehetőség szerint egyezségre jussanak, ravaszul a széthúzás felé manipulálta őt. „Ha vége lesz ennek, végre vége, talán megértik, talán el tudom mondani nekik, miért kellett így lennie." gondolta Rowan „Ezt most csak én tudom megoldani. Talán Neilt is meg tudom majd menteni a komolyabb felelősségre vonástól. És elmondani Graves-nek, hogy..." megrázta a fejét, elhallgattatva a gondolatait. Az, hogy a végére járjon annak, ki az a rég keresett tégla a MACUSA-nál, mindennél fontosabb volt és bőven megért ennyit.

Pontosan emlékezett az épületre, arra a lezárt irodára és a hozzá tartozó raktárra, ahol ő, Reynard és Graves először keresték a relikviát, melynek megszerzéséért az ikrek egészen New York-ig utaztak. Rowan óvatosan emelte feljebb a pálcáját, ahogy az ajtóhoz ért, és fülelt. Semmi hangot, semmi mozgást nem tapasztalt odabentről, az épület sötét volt, elhagyatott és néma, és kicsit, egészen kicsit hátborzongató. Rowan az ajkába harapott, szabad kezét a kilincsre téve, figyelve, ahogy ujjai enyhén remegnek. A világért sem vallotta volna be, de félt, a hirtelen, semmiből érkező félelem lassú alattomossággal kúszott fel a gerincén, és a nő majd' kiugrott a bőréből ijedtében, amikor egy hideg, nedves esőcsepp hirtelen a vállára csöppent. Határozott tenni akarása most először cserben hagyta őt, hiányát a leplezni próbált félelem mellett harag töltötte ki. Rowan dühösen szegte fel a fejét, magában össze-vissza átkozva Gnarlakot a pocsék helyválasztásért, majd egy néma varázslattal felnyitotta a zárat és makacsul belépett az ajtón.

Odabenn sötét és kihaltság fogadta. A padló csendesen nyikorgott a talpa alatt, ahogy tett néhány lépést, majd megtorpant egy pillanatra, habozott. Pálcáját maga elé szegezve elmotyogta a Lumos varázsige egy bonyolultabb, különleges változatát, ami olyan lángot gyújtott számára, melyet csak ő látott, csak neki világított. Úgy tűnt, rajta kívül még senki sincs az épületben. Körülötte nem mozdult semmi és nagyon úgy festett, hogy azóta, hogy ők legutóbb itt jártak, más nem is fordult meg erre. A földön még mindig ott voltak annak a bútornak a darabjai, amely az akkori rövid harc során darabokra tört, valamint a felborult ládák, egy kitört ablak üvegdarabjai. Rowan összébb húzta magát, vadul dobogó szívvel forgott körbe. Sehol senki, ő pedig kezdte megbánni, hogy eljött. Valami egyre erősödő balsejtelem, rossz érzés kerítette a hatalmába, amire előre számíthatott volna, ha átgondoltabban cselekszik, ha nem rohan azonnal, ahogy azt tegye, amit pont akartak tőle, hogy megtegyen... Rémülten ugrott hátra, ahogy valami neszt hallott a raktár másik vége felől. Olyan erősen szorongatta a pálcáját, hogy leplezni tudja kezének remegését, ugyanis ebben a pillanatban döbbent rá, hogy szó sem volt semmiféle egyezségről, hogy az egész nem volt több, mint egy csapda, amelybe ostoba módon, vakon és önként sétált bele.

Elkésett.

Először fel sem fogta igazán, pontosan mi történt. Valami nagy erővel csapódott a mellkasának, ledöntve őt a lábáról. Tompa fájdalom lüktetett a testében, ahogy kissé kábán próbált feltápászkodni, de egyszerűen képtelen volt rá. Valamiféle láthatatlan erő nehezedett rá, megakadályozva, hogy mozoghasson, leszögezve őt. Pálcája néhány méterre elgurult tőle a földön, bosszantóan közel volt, de nem tudta elérni, és nélküle védtelen volt, magatehetetlen, kiszolgáltatott. Dühödt kétségbeeséssel próbált szabadulni az őt fogva tartó varázslatból.

- Nyugalom, Corbitt. Nem fog menni.

Rowan abbahagyta a hiábavaló küzdelmet, megdermedve az ismerős hang hallatán. A félhomályból egy alak lépett ki, lángot gyújtva pálcája végén, amely megvilágította őt és valamivel hátrébb álló társait. Rowan felismerte őt; évekkel ezelőtt sokszor látta, s megjelenése pillanatok alatt megértetett vele mindent. Legszívesebben ordított volna magával az ostobaságáért, hogy ennyire hagyta megtéveszteni, befolyásolni magát és nem látott át a nyilvánvalón.

- MacDuff. - mondta végül szárazon, próbálva leplezni félelmét, amelyet a férfi megjelenése váltott ki belőle. - Látom, még mindig ugyanazt az ízléstelen sapkát hordod. Európában is öhm... szembetűnő volt, de itt, New York-ban ez már egyenesen szánalomra méltó.

- Rowan Corbitt. Igazán örülök a viszontlátásnak. - a MacDuff nevű férfi barátságtalan arcán elégedett mosoly terült el, ahogy végigmérte őt. Odakinn egy villám fénye villant, az érkező eső komoran kezdte püfölni a tetőt, az ablakokat. - Csodálom, hogy még mindig olyan éles a nyelved, mint régen, még ebben a helyzetben is. Ahhoz képest, amilyen okos vagy, elég könnyen sétáltál bele a csapdába.

- Szóval igazából ti voltatok. Még mindig nem tettétek túl magatokat azon, hogy nem köt többé hozzá a hűség, igaz? - Rowan igyekezett a lehető legnagyobb megvetéssel végignézni a társaságon. MacDuffon kívül négyen, talán öten lehettek még ott; túl sokan, hogy elbírjon velük, döbbent rá, még akkor is, ha nem veszik el a pálcáját, ha felkészültebb és jobban figyel... - A barátaidnak nem mutatsz be? Nem rémlik, hogy ők Gellert bandájában lettek volna régen, de az is lehet, hogy nem voltak olyan fontos emberek, hogy a szeme elé kerüljenek. Vagy ők csupán újabb olyan személyek, akik kénytelenek megtűrni téged, amíg elvégzitek a közösen kapott munkát?

MacDuff megcsóválta a fejét, közelebb lépve hozzá. Rowan ismételten megpróbált szabadulni, mire érezte, hogy a mágikus szorítás erősödik rajta.

- Meglep, hogy még van kedved sértegetni, szépségem. Amikor legutóbb találkoztunk, még egy oldalon álltunk. - MacDuff tűnődve méregette őt, arcán elégedett mosoly játszott. - El sem tudod képzelni, mennyire örömömre szolgált, amikor az itteni barátunk pont engem kért meg arra, hogy tegyek neki egy kis szívességet és fogjalak el. Pontosabban... az eredeti parancs nem ez volt, de azért van egy-két terv a fejemben téged illetően.

Rowan összeszorította a száját és dühösen állta a férfi tekintetét.

- Nos. Akkor talán kezdjük is.

- Nem félek tőled, MacDuff. - mondta csendesen Rowan. A férfi elvigyorodott.

- Hát persze. Még. - bólintott és rászegezte a pálcáját. - Crucio!

o ~ . ~ o

A lift finom zökkenéssel érkezett meg a MACUSA főcsarnokába. Ahogy kinyílt az ajtaja, Percival Graves kimért léptekkel indult el a kijárat irányába. Ez a délután is egyike volt azoknak, amikor elhúzódott az összehívott tárgyalás; odakinn már besötétedhetett és Graves komoran vonta össze a szemöldökét arra a gondolatra, hogy Corbitt mióta várhat rá az irodájában. A nő ragaszkodott ahhoz, hogy megvárja őt, Graves pedig úgy vélte, ennyi idő elteltével nem árt, ha tesz egy kitérőt a Sparkbucks-ba, hogy némi kávéval térjen vissza. A MACUSA-nál nem készítettek túl jó melange-ot. Gondolataiba merülve vágott át a csarnokon, szinte észre sem véve Neil Cleveland-et, aki tágra nyílt szemekkel meredt rá, mintha kísértetet látna.

- Mr. Graves...

- Mondja, Cleveland. - biccentett meg sem állva, komoly oldalpillantást vetve a fiatal aurorra. Neil majdnem megbotlott, ahogy megpróbált felzárkózni mellé.

- De főnök... hogyan...? - dadogta. Graves bosszankodva torpant meg, szigorúan nézve rá.

- Ne habogjon, Cleveland. - szólt rá. - Ha mondanivalója van, rajta. Mit szeretne?

- Maga... de hát maga... - Neil tátogott egy darabig, aztán végre kibökte. - Maga alig húsz perce sétált ki az épületből és azóta nem láttam visszajönni, pedig itt figyelek, ahogy kérte.

Graves értetlenül mérte őt végig.

- Cleveland, mégis miről beszél? A Miniszterasszonnyal volt tárgyalásom eddig. Ne viselkedjen úgy, mint akire konfúziós bűbájt szórtak, auror létére.

- De hát... - a fiú teljesen összezavarodott. - Uram, hiszen maga adott parancsot, hogy... Te jó ég, Merlin nevére! - sápadt el és egész testében remegni kezdett. Beletelt egy kis időbe, mire újra meg bírt szólalni. - Uram... Mr. Graves, nagyon nagy baj van!

Graves csupán néhány pillanattal később jött rá, mint ő.

- A pokolba is! - csattant fel olyan indulattal, hogy a közelben lévők rémülten rezzentek össze. A férfi lehalkította kissé a hangját, de az ettől függetlenül nem lett kevésbé ijesztő, sőt. Így még fenyegetőbb volt. - Cleveland, hol van Ms. Corbitt?

Neil megsemmisülten támaszkodott az egyik oszlopnak, olyan arcot vágva, mint aki legszívesebben elsüllyedne, vagy ha ez nem történik meg, akkor pillanatokon belül elájul. Graves tekintete szinte keresztüldöfte őt. Még sosem látta a főnökét ilyennek; úgy állt ott, mint a nyers, testet öltött mágia, amely bármelyik pillanatban előtörhet és pusztíthat. Az arca elsötétült, fenyegetővé vált, de Neil valami másnak az árnyékát is észrevette rajta: az aggodalomét.

- Cleveland, magának vége. - mondta Graves csendesen. - Corbitt nem tett volna ilyet, ha nincs rá komoly oka, és az a komoly ok biztos, hogy veszélybe sodorja őt... Pont emiatt adtam parancsba, hogy ne tévessze szem elől! Hogy hagyhatta, hogy lerázza magát?

- Én... én nem is sejtettem, hogy ő az... annyira hitelesen játszotta magát... Azt mondta, a maga irodájában van egy kép, vagy micsoda, és hogy ő ott van, és hogy Abernathy tudja... - nyögte Neil. Borzalmasan érezte magát, Graves viszont azonnal felkapta a fejét.

- Abernathy!

Az említett (aki épp az egyik információs pultnál fontoskodott) összerezzent főnöke éles hangjára és nagy igyekezettel sietett oda hozzájuk.

- Igen, Mr. Craves?

- Ms. Corbitt... - Graves lassan fújta ki a levegőt, hogy megnyugodjon kissé. - Mit mondott magának? Mi történt, ami miatt elment, mi ez az egész?

Abernathy elvörösödött, zavartan meredt a főnökére.

- Mr. Graves, igazán sajnálom. - mondta, miközben kérdő, valamennyire barátságtalan pillantást vetett Neilre. Látszott rajta, hogy borzasztóan kellemetlenül érzi magát és nem szívesen beszél. - Az a helyzet, hogy Ms. Corbitt... nos, rendkívül furcsán viselkedett. Kapott valamilyen üzenetet, valami koboldról beszélt. Nem tudom, hogy jutott az a papír a rendszerünkbe, ennek próbáltam utána járni éppen. Ms. Corbitt nekem nem mondott többet, miután elolvasta, azt mondta, el kell mennie.

Graves feszült tekintettel mérte őt végig.

- Azt mondja, valamilyen üzenetet kapott és ezért ment el? - kapkodta a fejét, a keze ökölbe szorult, ahogy bosszús, haragos aggodalommal, inkább csak magának folytatta. - Merlinre, hogy lehet ilyen felelőtlen?

Sóhajtott egyet, idegesen megmasszírozva a halántékát, majd hirtelen lendülettel, határozott léptekkel indult el, akár egy feltartóztathatatlan, fenyegető hurrikán, maga mögött hagyva az értetlenül toporgó Abernathy-t és a halottsápadt Neilt.

- Uram... mire készül?

Graves hátra se nézett; komor elszántsággal vonta össze a szemöldökét, miközben egyik keze a varázspálcája markolatára csúszott.

- Utána megyek.