Reynard Corbitt néha igazán nem értette az embereket.

Számtalanszor hallotta már azoktól, akik tudatában voltak különleges képességének, hogy ő mennyire irigylésre méltó azért, mert megadatott neki az emberek elméjébe való látás. Reynard nem így gondolta. Kiskora óta hallotta a gondolatokat, érzékelte az át-átsuhanó érzelmeket. Gyermekként mindez megrémítette; tisztában volt vele, hogy nem őrült meg, de sosem tudta megfejteni az emberekkel való kapcsolattartás, a szociális viselkedés titkait. A legilimencia képessége nélkül is kínszenvedés volt minden alkalom, amikor idegenekkel találkozott vagy a tömegbe kényszerítették, alkalmanként még az általa ismert személyekkel való érintkezés is szorongást keltett benne. A hangok csak rontottak az egészen. Idővel aztán megtanulta kizárni azt, ami nem lényeges, egyfajta háttérben duruzsoló, megszokható alapzajjá szorítani vissza a körülötte rezgő hullámokat, és akkor, életében először végre csend volt. Megtanulta tudatosan használni a képességét. Legtöbben irigyelték, mert azt hitték, a legilimencia egyenlő azzal, hogy érti is az embereket.

Ez egyáltalán nem így volt. Amit pedig mások elméjében látott, gyakran teljesen összezavarta.

Mielőtt találkozott Queenie Goldstein-nel, nővére volt az egyetlen, aki megértette őt. A testvéri kötelék mindig is rendkívül erős volt közöttük, kiskoruk óta egymásra voltak hagyatkozva, részben saját döntésből, részben a körülmények miatt. „Egymást neveltük fel." mondogatta néha félig viccelődve Rowan, bár Reynard mindig kihallotta a szavai mögött rejtőző, elfojtott haragot. Ő maga valahol már rég megbocsátott a szüleinek azért, mert szinte sosem volt rájuk idejük, neki ez könnyebben ment, valahogy természetes volt; Rowan volt az, aki különösen megszenvedte a szülői szeretet hiányát... ezáltal viszont még közelebb került a testvéréhez, s ő is hozzá. Gyakran már legilimenciára sem volt szükség ahhoz, hogy Reynard tudja, mi jár nővére fejében. Rowan megértette a furcsaságait, mi több, ha fennállt a lehetősége, hogy Reynard nevetség tárgyává válna, habozás nélkül csatlakozott hozzá, vállalva maga részéről a polgárpukkasztást és annak következményeit. Még élvezte is. Mindez azonban nem azt jelentette, hogy Reynard mindig meg is értette Rowant. Rowan teljesen más volt, mint ő: temperamentumos, bátor, és láthatóan semmi gondot nem okozott neki a társadalom furcsa, Reynard számára ijesztő és megfejthetetlen világába való beilleszkedés. Volt persze, hogy elbukott, volt, hogy Reynard előre látta mindezt; mindig vele tartott, hisz összetartoztak, s próbálta megérteni nővére lépéseit az élet szövevényes útvesztőjében.

Az este történtek több kérdést vetettek fel benne, mint amit nyugodtan meg tudott volna vitatni magában, és még akkor is ezeken tépelődött, amikor ő, Rowan és Percival Graves megérkeztek a MACUSA főhadiszállására és végre becsukódott mögöttük az aurorparancsnok irodájának ajtaja. Reynard óvatosan sandított a másik kettő irányába. Nem, ő egyáltalán nem értette az egészet. A nővére kedvelte Graves-t, ezzel tisztában volt; látta a szemében, már a kezdetektől, de ez sem akadályozta meg Rowant abban, hogy alaposan összeszólalkozzon a férfival, aki ezt nyilván sosem díjazta. És mindezek ellenére mégis, Graves (aki Rowannal szemben szigorúbbnak tűnt, mint a teljes beosztotti körével együttvéve) egyedül akkor feledkezett meg magáról, engedte el a kontrollt, amikor nővére azzal a muglival táncolt. Reynard összeszorította a száját; Graves félelmetes volt akkor... De ha ennyire gondja volt a tánccal, miért ment utána táncolni ő is? Mi köze volt ennek a dolgukhoz? És egyáltalán, miért pont Rowant kérte föl, ha annyira haragudott rá? Mostanra meg miért lettek hirtelen annyira jóban egymással? Reynard zavarodottan csóválta meg a fejét, miközben levette a kabátját és a fogasra dobta. Tényleg nem értette mindezt...

- Csodálatos. - Rowan megrázta maga előtt a kezében lévő papírt, hogy annak sarkai kiegyenesedjenek. - Meg kell mondjam, egész kiválóan ír, és a kép is jól sikerült ahhoz képest, hogy a mugli masinák milyeneket készítenek.

- Meg kellett volna semmisíteni a próbanyomatot, nem pedig elhozni emlékbe. - jegyezte meg Graves, miközben helyet foglalt az íróasztala mögött és intett az ikreknek, hogy ők is üljenek le.

- Ne haragudj Graves, ezt nem hagyhattam ki. - mosolygott Rowan. - Miért lenne baj, ha elteszem emlékbe a nap hírét, amely úgy alakult, hogy mégsem fog megjelenni a New York Clarion-ban. Végül is mindent megoldottunk... elkerültük a lelepleződést, gond nélkül feljutottunk a Shaw torony szerkesztőségébe és sikeresen amneziáltuk az újságírót. Meglehetősen erős felejtésátkot szórtál rá, az egyszer biztos.

- Egy ilyen horderejű ügyet illetően kénytelen voltam. - közölte Graves.

- ...és még így is valószínű, hogy alkalmanként lehetnek deja vu-érzései. - tette hozzá dünnyögve Reynard. Rowan és Graves kérdőn meredtek rá, mire kissé zavartan folytatta. - Úgy értem, néhányszor megfigyelhető olyan embereken, akik emléktörlésen estek át, hogy tudat alatt keresik az olyan szituációkat, tényezőket, amelyeket a törölt emlék tartalmazott. Ezt a munkám alatt is tapasztaltam néha.

- Arra célzol, hogy a kíváncsi muglink mostantól még kíváncsibb lesz, vagy maga sem tudja, miért, hinni kezd olyan „mesékben", mint hogy a „boszorkányok léteznek"? - kérdezte érdeklődve Rowan. Reynard megvonta a vállát.

- Nem kizárt.

- Hű. - Rowan tekintete futólag Graves-re villant. - Végül is, mindegy. Az este történtekre mindezek ellenére igazán nem emlékezhet.

- Igen. - Graves az asztalra könyökölt és fáradtan dörzsölte meg a homlokát. - Arra nem fog.

- Hozzak egy kávét? - vetette fel Rowan, elvéve a férfi előtt lévő, rég kiürült bögrét. Aztán kíváncsian hajolt közelebb, az asztalra terített papírokat nézve. - Ismerős dokumentumok... csak nem a közös ügyünk?

Erre már Reynard is némi érdeklődéssel figyelt fel. Amíg az ikrek a Bűbájos Bölényben tartózkodtak, Graves alkalmanként említette a nyomozást, amelyben a MACUSA a segítségüket kérte. Távollétükben folytatódott a kutatás a titokzatos mágikus erő után, és néha a New York-i Szellemben is felbukkant egy-egy hír, ami az ügyükre utalt. A nyomozás persze nem haladt sokat előre az utóbbi időben, legalább is eddig... Amit a Rowan által észrevett dokumentumok tartalmaztak, már másról árulkodott. Az ikrek izgatottan néztek össze, majd Graves-re.

- Igaz is... eredetileg ezért mentem a Bölénybe. - Graves megfordította a legfelső papírt és Rowan elé tolta, majd összekulcsolta a kezeit és komolyan járatta a tekintetét közte és Reynard között. - Vannak bizonyos fejlemények, méghozzá, ha minden igaz, meglehetősen nagy horderejűek.

- Jelentkezett egy szemtanú. - pillantott fel a papírból Rowan. Graves bólintott.

- Nincs egy hete, hogy a kikötőknél az egyik nagyobb épület tetejét teljesen lerombolta az a valami. Gyűléseket szoktak ott tartani mindenféle magnix szervezetek, de akkor szerencsére nem volt a közelben senki. Azóta nem volt alkalmunk még beszélni, de a történtek az újságban is benne voltak, biztosan felfigyeltetek rá. - mondta Graves, mire az ikrek egyszerre biccentettek. - Tegnap egy üzenet érkezett a MACUSA-hoz. A kikötő akkor mégsem volt teljesen üres.

- Ez igazán remek hír. - derült fel Rowan arca. Graves kissé összevonta a szemöldökét, majd egy másik dokumentumot tolt előre az asztalon, amely nagyon hasonlított azokra a körözési plakátokra, amelyeket az Auror Parancsnokság szintjén mindenfele látni lehetett.
- Sajnos van némi nehezítő körülmény. A szemtanúnk a varázsvilág tagja... és egyben New York-szerte körözött csempész.
- Charles Kensley. - olvasta fel a nevet a papírról Rowan, majd tovább adta Reynardnak. - Igazán bájos a bűnlajstroma.
- Minden világos: biztosan akar valamit az információiért cserébe. - tette hozzá hümmögve Reynard, fel sem nézve a dokumentumból. - Láthatnám azt az üzenetet?

Graves egy kissé rongyos, összepiszkolt pergamendarabot tolt elé, ami meglehetősen kirítt a MACUSA tiszta, rendszerezett világából. Reynard eltűnődve forgatta kezében az üzenetet, tanulmányozta annak tartalmát, majd visszatette az asztalra, elővette a pálcáját és azzal kezdte bökdösni, miközben halkan motyogott hozzá. Maga sem tudta, pontosan mit keres, de volt valamiféle rossz előérzete az egésszel kapcsolatban. Mellette Rowan közelebb hajolt, kibetűzve a papír tartalmát.

- Szóval a túloldalon, Queens-ben akar találkozni a nyomozást vezető aurorral, azaz veled, ma délután. - állapította meg. - Elég óvatos, az biztos.

- De annyira nem, mint gondolja. - jegyezte meg Reynard, még mindig a pergament bökdösve. - Visszavezettem, merre járt ez a papiros, mielőtt a MACUSA-nál landolt... ha a találkozó nem alakul jól, kapásból három helyet tudok mondani, ahol az az alak rendszeresen megfordul, hogy illegális ügyeit intézze.

Szinte érezte, hogy Rowan diadalmasan elmosolyodik a szavain. Mindig kedvelte az efféle trükkös varázslatokat, s ez most igencsak a hasznukra vált. A rossz érzését azonban nem szüntette meg, arra semmilyen varázslat nem lett volna képes, Reynardnak pedig csak elég volt egy pillantást vetnie a rongyos pergamenre, hogy az érzékei riadót fújjanak. Mióta lett ilyen paranoiás? A szilveszteri kaland óta? Vagy tudat alatt már jóval ezelőtt, még akkor, amikor Rowan azt az őrültet követte? Elgondolkodva rágcsálta a pálcája végét, és csak nővére hangjára tért vissza a jelenbe.

- Csodálom, hogy még egyszer sem robbantottad fel a saját arcodat, Rey. - a nő hátradőlt a székében, összefonta a karjait és folytatta az épp megszakított beszélgetést. - Graves, abban sem lehetünk biztosak, hogy a szemtanúd valóban látott bármit is.

- Kétlem, hogy játszana ezzel. Ha valójából nem tudna semmit, annak sem lett volna értelme, hogy kapcsolatba lépjen velünk. - felelte a férfi. - De ez majd délután kiderül... kiderítjük.

- Mi? - kapta fel a fejét Rowan, hangjában meglepettség csendült. Graves vonásai kisimultak kissé, ahogy bólintott.

- Igen. Megbízom benned, Corbitt, és végül is ez közös ügyünk. - mondta. - A szemtanú kikötötte, hogy ne vigyek magammal aurorokat, de ti ugyebár nem vagytok azok, így nem látom akadályát annak, hogy részt vegyetek ebben.

Rowan arca felragyogott ennek hallatán, Reynard ellenben még mindig gyanakodva pislogott.

- Ezek szerint mostantól nem kell a Bűbájos Bölénybe zárva tölteni a napjainkat?

- Így van. Megegyeztünk a részleteket illetően, és amíg mindenki tartja magát hozzájuk, hajlandó vagyok visszavonni az eddigi rendelkezést. - felelte Graves, majd hangja komolyabbá vált, ahogy Rowanra nézett. - Ugyanakkor szeretném, ha a szállásotok továbbra is Wohalinál lenne... valamint egyes biztonsági intézkedésekről is beszélnünk kell majd, Corbitt.

- Rendben. - hagyta rá meglepő szelídséggel a nő, majd az órára pillantott. - Csak kérlek ne most, mindjárt leragad a szemem. Reggel fél hét van, az átlagember ilyenkor készülődik a munkába. Ha a találkozó valóban délután lesz, akkor gyorsan intézem a kávédat, aztán visszamegyek a Bölénybe és alszom egyet. Majd találkozunk délután.

- Engedélyezve. - dünnyögte Graves, mire Rowan felkuncogott.

- Merlinre, már megint túl főnökös vagy... de persze, persze, te vagy a MACUSA feje, muszáj annak lenned.

Reynard a fejét csóválta, ahogy nővére fogta a kávésbögrét és kissé szelesen távozott az irodából. Pont arra gondolt, mint amire az érkezésükkor nem is olyan sok idővel ezelőtt: hogy ő ezt most egyáltalán nem érti...

o ~ . ~ o

- Reynard!

Queenie Goldstein boldog mosollyal az arcán vágott át a munkába érkező boszorkányok és varázslók tömegén, odasietve a férfihoz, aki felkapta fejét az ismerős hangra.

- El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy. - a nő tetőtől talpig végigmérte Reynardot, aki halványan elvigyorodott és hagyta, hogy Queenie kihúzza a kezét a zsebéből és belékaroljon. - Egy hónapja nem láttalak... Mr. Graves valóban nagyon szigorú.

- De ha minden igaz, vége az elzárásnak. - jegyezte meg Reynard. Queenie felbukkanása, jelenléte felderítette kissé. Az elmúlt hónapban, míg ő és Rowan a Bűbájos Bölényben tartózkodtak, Queenie Goldstein vált összeköttetésévé a külvilág eseményeit illetően, ő lett a titkos szövetségese. „Örülök, hogy írhattam neked... ha nincsenek a leveleid, nehezebb lett volna. Köszönöm."

„Bármikor, Reynard." mosolygott fel rá Queenie. Reynard némileg zavartan kapkodta a fejét, ahogy a körülöttük lévők alaposan megbámulták őket, mire a nő színpadias suttogással hozzátette.

- Amikor eltűntél, mindenki azt hitte, szakítottunk. Most aztán eléggé meg vannak lepve.

- Ühüm. - Reynard elbámult az emberek feje fölött, rálépve a saját lábára. A tömegnél csak egy dolgot utált jobban: ha a tömeg vele foglalkozott. Ráadásul most számtalan más dolog feszélyezte, összekuszálva a gondolatait, és ezt Queenie is érezte rajta.

„Feszült vagy... valami baj van?"

Reynard sóhajtott.

„Hát, ne is kérdezd, mennyi." csóválta meg a fejét.

- Ilyen éjszakát... - tette hozzá aztán. Queenie melegen rámosolygott.

- Meséld el. - húzta őt maga után. - Van egy fél órám, mielőtt elindul a műszak. Főzök teát és van nálam sütemény is, tegnap készítettem. Érdekelne a véleményed.

- Remekül hangzik. - viszonozta a mosolyt halványan Reynard. És mesélt. Queenie már-már hitetlenkedve hallgatta a soha ki nem mondott beszámolót, szabad kezét a szája elé kapva.

- Tényleg felkérte táncolni? - suttogta hitetlenkedve. „Mr. Graves? Hiszen ő máskor még akkor is mogorva lesz, ha zeneszót hall. Csak nem...?" Queenie arcán széles mosoly terült el, izgalmában még ugrott is egy egészen aprót. Reynard értetlenül sandított rá.

„Mi nem?"

„A nővéred kedveli őt, igaz?" kérdezte válasz helyett Queenie. A férfi bólintott, aztán meghökkenve bámulta a boszorkányt, aki teljes lelkesedéssel szökdécselt tovább, nem egy kíváncsi tekintetet vonva maga után.

- Hát én ezt el sem hiszem! - Queenie megállva szembefordult Reynarddal és megfogta a két kezét. Arcán elszánt lelkesedés tükröződött. „Ha jók a sejtéseim... Na majd oda fogok figyelni Mr. Graves-re, kifürkészem én, hogyan is vélekedik valójában."

Reynard most már tényleg össze volt zavarodva.

„Mégis miről? És hogyan tudnád?" kérdezte. „Hiszen jó okklumentor, sosem látok a fejébe."

„Azért ő sem olyan tökéletes." Queenie óvatosan körbepislogott, mintha attól tartana, hogy az említett személy a közelben van. „Alkalmanként, ha nem figyel rá, az ő gondolataiba is bele lehet hallani. De csak nagyon ritkán."

„Igaz... amikor először találkoztunk és Rowan rátámadott, egy pillanatra tényleg tudtam olvasni benne. Onnan tudtam, hogy nem az, akinek hittük, hanem a MACUSA embere." Reynard elgondolkodott a hallottakon. Queenie-t még mindig lekötötte az este történtek számára szenzációs, Reynard számára azonban továbbra is kibogozhatatlan, megfejthetetlen ténye, neki azonban ennek kapcsán egy teljesen más dolog kezdett megfogalmazódni a fejében, egy ötlet... Bizonytalanul figyelte a boszorkányt. Ha megkérdezték volna, bízik-e Queenie-ben, habozás nélkül igennel válaszolt volna. Eddig is rábízta szinte minden titkát, most azonban habozott. Nem azért, mert megingott volna a bizalma, Queenie miatt aggódott, hogy esetleg veszélyt hozhat rá, ezt pedig nem akarta. Azt is tudta viszont, hogy a nő érzékeli mindazt, ami a gondolatain végigmegy, még ha nem is mondja ki. „Queenie... te jobban ismered az embereket, mint én. Legalább is te érted az olyasfajta különös viselkedést, amit én nem. Mondani szeretnék valamit, aminek muszáj közöttünk maradnia. Ro és Mr. Graves tudnak róla, de az nem derülhet ki, hogy elárultam neked, még számukra sem."

Queenie komolyan nézett vissza rá, miközben betessékelte őt az irodába, ahol az ő asztala is volt. Úgy tűnt, ők érkeztek elsőnek: más nem volt odabenn, csupán néhány egérformába hajtogatott osztályok közötti üzenet rágcsálta az egyik íróasztalon hagyott mappa sarkát.

- Sicc! - Queenie rutinos mozdulattal hajtotta el a rendbontókat, majd sajnálkozó mosollyal cirógatta meg a réz kávéskannát, amely szolgálatkészen billegett jöttükre. - Csak egy személyre, kedves, a vendégünk teát iszik. - ledobta a táskáját egy székre és Reynard felé nyújtotta az ígért süteménnyel teli dobozt. „Köze van az egésznek ahhoz, amit levélben nem mondhattál el? Ami miatt több, mint egy hónapig távol voltál?"

- Részben igen. - biccentett Reynard, majd teli szájjal folytatta. „Mr. Graves úgy rendelkezett, hogy ne hagyjuk el a helyet, ahova vitt minket. Mivel a nővérem biztonsága volt a tét, nem vitáztam vele. Rowant ugyanis megtámadták... Grindelwald egyik követője próbálta meggyilkolni őt."

Queenie halkan felsikkantott és a rémülettől kerekre nyílt szemmel meredt rá.

„Ro veszélyben van, igazából azóta, hogy az útjaik különváltak." folytatta Reynard, leülve a boszorkánnyal szemben. „És félek, ez nem fog változni, ha nem teszünk valamit. Nem volt egy szép szakítás..."
- Szegénykém... - Queenie sajnálkozva tördelte a kezét, s szemében az az ijedtség csillogott, amelyet Reynard félt, hogy ott fog látni. „Mi lehet a lelkében annak, aki ennyi év után sem képes elfelejteni a pofont, ami akkor csattant? Aki képtelen túltenni magát a történteken, és önnön keserűségét fel-felemlegetve állandóan azt lesi, hogyan kompenzálhat, hogyan üthet vissza? Attól tartok, néha én sem értem az embereket, Reynard. A kegyetlenséget semmiképp."

A férfi aggódva harapdálta a kezében tartott süteményt.

„Nem akarlak megijeszteni, tudod. A dolgok rosszul állnak, nagyon rosszul. Az a valaki itt van, a MACUSA-nál." mondta ki végül, komolyan nézve a boszorkány szemébe. „De talán tudunk tenni valamit... Queenie, a segítségedet kérem."

o ~ . ~ o

Délután a Corbitt ikrek a megbeszéltek szerint a MACUSA főcsarnokában várták Graves-t. Reynard egy könyvet bújt, legalább is látszólag, Rowannak ugyanakkor feltűnt, hogy viseli a monokliját, amit normál esetben sosem szokott.

- Csalsz. - jegyezte meg a nő, elfojtva egy ásítást. Reynard kissé feljebb emelte a fejét, amiből Rowan arra következtetett, hogy most egyenesen rá néz a könyvön keresztül.

- Végül nem sikerült aludni? - kérdezte. Rowan megcsóválta a fejét.

- Wohalinak segítettem, meg beszélgettünk. - mondta. - Aztán elrepült az idő.

- Wohali kedvel téged. - csendült egy hang a nő mögött. Graves lépett oda hozzájuk, útra készen; Rowan ragyogó mosollyal köszöntötte. - Elég csekély azoknak a száma, akiket a bizalmába fogad, az indiánok mindig is kevesekkel osztották meg a titkaikat.
- És mindenkivel mást osztanak meg. - tette hozzá Rowan, miközben elindultak kifelé, elhaladva a mágikus tevékenységmérő alatt, melynek mutatója ezúttal nem jelzett semmiféle aggasztó eseményt. Elhaladtukban többen is megbámulták őket, de a nő nem tudta eldönteni, hogy ennek a Graves-t övező általános tisztelet vagy az iránta és Reynard iránt tanúsított érdeklődés az oka (az ikrek lassan már közszereplőnek számítottak a MACUSA életében és a hosszú eltűnésük utáni visszatérésük igencsak látványos volt). - Megkérdeztem Wohalit, hogy megtanítana-e pálca nélkül varázsolni, de nemet mondott. Helyette, ha jól érzem, pont arra igyekszik rávezetni, hogy magukkal a pálcákkal foglalkozzak, ismerjem ki őket.
- Hm. - Graves érdeklődve nézett le rá. - Nos, én úgy tapasztaltam, nem hátrányos megfogadni a tanácsát, még ha különösnek tűnik is.
A hármas kilépett a Woolworth Building-ből a Broadway-en végigsöprő viharos szélbe, amely pillanatok alatt átfagyasztotta őket és majdnem magával vitte Reynard kalapját is. Még világos volt ugyan, ám a barátságtalan szürke felhők még azt a kevéske napsütést is elfedték, amelyet a februári idő adni tudott volna, komor téli homályt borítva ezzel New York városára. Rowan vágyakozva bámult át az út túloldalán lévő Sparkbucks irányába.
- Hiányzik a kávéjuk... biztos nincs időnk arra, hogy beüljünk egy pár percre?
Graves a fejét csóválta, miközben a legközelebbi mellékutca felé terelte az ikreket.
- Ha végeztünk a dolgunkkal és szeretnéd, meghívhatlak, Corbitt. - mosolyodott el halványan, elérve, hogy a váratlan ajánlattól Rowan egy pillanatra elvétse a lépést.
- Nos, elfogadom a meghívást. - biccentett aztán, viszonozva a mosolyt, s próbálva leküzdeni annak gondolatát, hogy az előttük álló, eddig izgalmasnak tűnő feladat immár cseppet sem érdekli. Ő és Reynard egyszerre fogták meg Graves feléjük nyújtott karját és a következő pillanatban mindhárman köddé váltak.
Zajos, lelakottan régies hangulatú környékre érkeztek. Megkopott macskakövekkel kirakott, széles utcában találták magukat, melynek közepén villamossín vezetett végig, és lovaskocsik, automobilok sokasága haladt mindkét irányba, a hirdetőoszlopokkal, reklámtáblákkal és különféle portékákat árusító bódékkal teli járdákon pedig járókelők manővereztek végig, napi tennivalójukat intézve. Senkinek sem tűnt fel, hogy teljesen váratlanul három ember bukkant elő a semmiből az egyik elszállításra váró ládahalmaz mögött, melyet úgy pakoltak ki az ott lévő ház és az előtte álló lovaskocsi közé, hogy teljesen ellehetetlenítette a járdán való közlekedést, az úttest irányába tett széles kitérőre kényszerítve az arra haladó gyalogosokat. Rowan kissé kihajolt a ládák mögül, szemrevételezve a helyszínt. A környező épületek sokkalta alacsonyabbak és kevésbé szépek voltak, mint Manhattan büszke, modern tornyai. A téglából rakott lakóházak nem különböztek egymástól túlságosan és az egész környéknek az a rideg külvárosi, gyárakhoz és telepekhez közeli övezetre jellemző hangulata volt, amit a nő nem kedvelt túlságosan.
- Időben vagyunk. - jegyezte meg Graves, megkerülve a ládákat és az ikrekkel a nyomában kilépett az útra. Fejével az egyik közeli épület felé bökött, melynek ütött-kopott külseje tökéletesen hozta a hely hangulatát. - Ez a megbeszélt helyszín, második emelet, balra a leghátsó ajtó.
- Itt vár minket a szemtanú? - vonta fel a szemöldökét Rowan, futólag körbepillantva a forgalmas utcában. - Elég bátor.
- Remekül választott: a sok varázstalan jelenléte biztosítja, hogy ne kockáztassuk meg szükség esetén a feltűnőbb lépéseket, ő viszont, ha gond adódik, azonnal el tud tűnni közöttük. - magyarázta Graves, majd komolyan fordult az ikrek felé. - A beszédet elsősorban hagyjátok rám, ha kérhetem, hiszen a szemtanú velem akart tárgyalni, nem számít plusz résztvevőkre. Ennek ellenére természetesen szívesen fogadom az észrevételeiteket, csak...
- Néha túlzásba visszük, legalább is én, azt hiszem, erre akartál diszkréten célozni. - szúrta közbe Rowan egy kihívó mosoly kíséretében. - Nyugi Graves, nem lesz gond.
A férfit megelőzve a bejárathoz lépett és habozás nélkül lenyomta a kilincset. Huzatos, félhomályos lépcsőház tárult fel előttük, látványával egy csapásra kizárva a kinti, utcán zajló életet. A falról több helyen leesett már a vakolat, nyílt sebként fedve fel az alatta lévő követ, a lépcsőkorlát már ránézésre is ingatag volt, a fokok a sok év alatti használattól simára, csúszósra koptak. A hármas néhány pillanatig megtorpant, öntudatlanul is elszörnyedve a lepusztult környezeten, amelyhez egyikük sem volt szokva. Aztán ahogy Graves elindult volna előre, Rowan hirtelen megszólalt.
- Várjatok. - a hangja furcsán bizonytalanul csengett, és a két férfi kérdőn fordult felé. Rowan arca egyszerre tükrözött értetlenséget és aggodalmat, ahogy lassú mozdulattal egy madártollat emelt ki a kabátja zsebéből és úgy bámult rá, mintha életében most látná először.
A viharmadár toll szinte izzott a félhomályban, s körülötte szemmel is láthatóan forrt a levegő. Rowan ajka elnyílt a csodálkozástól; a toll nem rázta vagy égette meg kezét, de finoman bizsergett, mintha jelezni szeretne valamit, fel akarná hívni a figyelmét valamire... fülében ott csengtek Wohali szavai, melyeket akkor mondott, amikor neki ajándékozta a mágikus tárgyat, és tudta nagyon jól, mire akarja az most figyelmeztetni őt. Összeszorult a szíve; hogy a rátörő felismeréstől vagy félelemtől, hirtelenjében nem is tudta.
- Veszély... - suttogta. Reynard és Graves megdermedve nézték őt. Rowannak enyhén megremegett a keze, ahogy feljebb emelte a tollat, mintha csak megerősítést várna tőlük. - Ezt Wohali adta... azt mondta, a toll képes érzékelni a közelben ólálkodó veszedelmet, bajt. - a hangja megcsuklott egy pillanatra, ahogy újabb gondolatok jöttek, baljósak, aggodalmat keltők. Graves úgy lépett közelebb hozzá, mint aki azonnal készen áll, hogy baj esetén harcba bocsátkozzon, védelmezze őt. Reynard a pálcája után kapott.
- De hát... ide nem követhettek. - úgy pillantott körbe, mint aki azt várja, hogy bármelyik másodpercben előugorhat egy merénylő valamelyik ajtó vagy benti kuka mögül. Rowan és Graves egymásra néztek és mintha egymás tekintetében olvastak volna, egyszerre villant fel előttük a másik lehetőség.
- A szemtanú?! - suttogta Rowan, automatikusan a lépcső felé indulva, Graves azonban finoman elkapta a karját, megállásra késztetve őt.
- Várj. - suttogta, miközben az emelet felé pillantott. Rowan igyekezett leplezni az idegességét.
- Csapdát akart neked állítani? - kérdezte. - Lehet, hogy valójából csak idecsalt téged az információk hírével. Biztos sokan számolnának le szívesen a MACUSA fejével...
- Ezt nem tudhatjuk. - kerülte meg a témát Graves az ikrek elé lépve, miközben szabad és pálcát tartó kezét egyaránt felemelte. - Hominum revelio.
Semmi sem történt, csupán Rowan és Reynard feszült lélegzetvétele törte meg a körülöttük ülő csendet. Graves egy egészen aprót lépett hátra, mozdulata enyhe meglepettséget jelzett.
- A varázslat senki jelenlétét nem fedte fel... - oda se nézve nyújtotta hátra a kezét. - Mr. Corbitt, megkaphatnám azt a mágikus eszközt?
Reynard kérdőn nézett Rowanra, majd miután nővére biccentett, a férfi kezébe nyomta a monokliját. Az ikrek toporogva figyelték, ahogy Graves az emeletek irányába kémlel vele és arca egyre komorabbá válik.
- Látod a szobát? - suttogta türelmetlenül Rowan.
- A helyszín megvan. - mondta kurtán Graves, de többet nem árult el, mintha nem lenne biztos abban, hogy valós-e, amit lát, vagy csak nem akarta elárulni az ikreknek, mi van odafenn. Rowan rosszat sejtett, ahogy a férfi a pálcáját akcióra készen felemelve feléjük fordult.
- Felmegyünk. - közölte komolyan. - Valószínűleg nincs semmi odafenn, amely ránk ártalmas lenne. Ennek ellenére maximális felkészültséget és figyelmet kérek, hiszen veszély bármikor adódhat, sőt, még most is fennáll. Mivel innentől hivatalos biztonsági eljárás lépett életbe, elvárom, hogy pontosan azt tegyétek, amit mondok.
- Graves, mi folyik itt? - fakadt ki Rowan. A férfi lassú, nesztelen és óvatos léptekkel indult el a lépcsőn, s a kérdésre csupán a kezével intett tagadón, jelezve, hogy egyelőre nem kíván választ adni. Egy csapásra komor, harcra kész (és veszélyes) aurorparancsnokká változott, aki megfontoltan, pontos természetességgel és hatékonysággal tette a dolgát, és Rowan hirtelen rádöbbent, hogy ez is oka annak, amiért csodálja őt. A Mágikus Törvényhozási Bizottság vezetőjének minden országban nagy hatalom volt a kezében, de rendszerint mindegyik vezető az asztala mögül igazgatta az ügyeket, osztotta az utasításokat. Percival Graves viszont auror is volt egyben: nem riadt vissza az esetleges harctól, élete kockáztatásától, ha úgy hozta a helyzet. Rowan pedig ezerszer szívesebben követte egy ilyen ember szavát, mint olyasvalakiét, aki biztonságos távolból, saját fontosságának teljes tudatában és másokkal nem foglalkozva akarta megmondani, ki, mikor és mit csináljon. Most tehát nem tett mást, mint lenyelte az aggodalmát és a kikívánkozó visszaszólást, és pálcáját a kezében szorongatva felzárkózott Graves mögé, izgatottan kalapáló szívvel bámulva a férfi tarkóját. „Milyen különös." futott át a fején a gondolat, miközben sorra hagyták maguk mögött a kopott fokokat. „Odakinn nagyban zajlik az élet, míg itt benn mintha megállt volna az idő. A kinn nyüzsgő mugliknak sejtelmük sincs arról, mi folyik itt, hogy három furcsa alak bottal a kezében épp betörni készül az egyik lakásba." Megborzongott, ahogy a fordulóba érve megcsapta őket a huzat. Hátrapillantott Reynardra, aki közvetlenül, szorosan mögötte jött, pálcája világított a félhomályban.
- Még egy emelet. - szólalt meg Graves, mire Rowan majdnem lecsúszott a lépcsőről ijedtében, Reynardnak kellett megtámasztania őt.
- Kélek ilyet többet ne csinálj. - motyogta Graves-re nézve.
- Nem kell félned. - mondta csendesen a férfi, mire Rowan sértetten húzta ki magát.
- Nem félek. Nyugtalan vagyok és szeretném végre megtudni, mi folyik itt.
Az emelet ugyanolyan lepukkant volt, mint a lépcsőház. Hosszú folyosó nyúlt el két irányba, ezeken sorakoztak a lakások ajtajai, talán tíz. Belső udvar, amelyre letekinthettek volna, nem volt, a lámpa nem égett, és fény csupán a lépcsőfordulóba vágott koszos ablakon jött be. Graves teljes nyugalomban indult el balra az utolsó ajtó irányába, lassan és figyelve, de nem különösebben óvatosan. Menet közben még elvégzett néhány varázslatot, még egyszer ellenőrizte a helyszínt Reynard monoklijával, majd a jelzett ajtó elé érve megálljt intett a Corbitt ikreknek.
Teljesen hangtalanul robbantotta be az ajtót, csupán annak erőteljes kicsapódása adott zajt, de addigra Graves már benn volt, kivont pálcával, sebes léptekkel járva körbe. Egyszerű, elhanyagolt szoba látványa tárult az ikrek szeme elé. Biztosan laktak itt, bár a por alapján nehéz volt kitalálni, hogy a lakó takarítani nem szeret-e vagy egy ideje nem tartózkodik a lakásában. És nem történt semmi: nem villantak fel ártások és átkok fényei, nem támadott a belépőre senki, nem volt csapda sem. Semmi sem moccant, csend volt, melyet csak az utcáról beszűrődő tompa zaj és Graves léptei törtek meg. A férfi körbejárt, nyugtázva az eseménytelenséget, mintha erre számított volna, valamiért mégis habozott megadni az engedélyt az ajtóban várakozó Rowannak és Reynardnak, hogy csatlakozzanak hozzá.
- Nos? - faggatta kissé türelmetlenül Rowan. A férfi megtorpant a szoba közepén, egy széles kanapé mögött és a fejét csóválva nézett rá.
- Nem tudom, jó ötlet-e, ha bejöttök.
És Rowan hirtelen megértette.
- Láttam már halottat, Graves. - mondta komolyan. - Nem kell megóvnod a látványtól.
Graves tekintetén olvashatatlan érzelem suhant át. Néhány pillanatig mintha viaskodott volna magában, miközben a nőt nézte, majd végül lassan, beleegyezően bólintott.
- A földszintről láttam, hogy valami nincs rendben. - tette hozzá, ahogy a Corbitt ikrek beljebb léptek, és Reynard felé nyújtotta a monokliját. - A tettes már távozott, a helyszín biztonságos. Hogy pontosan mi történt itt, a MACUSA feladata lesz kideríteni.
A halott a kanapé mögött feküdt, kiterítve a hátán, s csupán egy felborult szék utalt arra, hogy tudott a felé közeledő halál tényéről, megpróbált menekülni előle. Reynard megtorpant, megkövülten bámulva, Rowan viszont megkerülte a bútort és a halott mellé térdelve óvatosan megérintette.
- Még meleg. Bárki is végzett vele, nem olyan rég még itt lehetett. - jegyezte meg. Graves, aki eddig suhogó kabátban járta be a lakást, most megtorpant. - Ő lett volna a szemtanúnk, igaz?
Reynard előhalászta kabátja egyik zsebéből a körözési papírt és az arra nyomtatott fényképet tanulmányozta. Graves leguggolt Rowan mellé.
- Igen, ő. - bólintott, gondterhelten vonva össze a szemöldökét. - Ez egyáltalán nem várt fordulat.
- De miért ölték meg? - csóválta a fejét Rowan. - Nem értem... Csupán információkat adott volna át, miért lenne fontos az, hogy ezek az adatok ne jussanak el a MACUSA-hoz? Ott vagyunk, ahonnan elindultunk: nem tudunk semmit arról a mágikus valamiről, ellenben most már egy gyilkosság is bezavart. Ez nagyon nehezít a dolgokon, igaz?
Graves lassan a nőre nézett, tekintetében töprengő fény csillogott.
- Igen... de nem csak abban a tekintetben, ahogy gondolod, Corbitt. - egy pillanatra maga elé meredt, majd csak úgy magának bólintott, miközben halvány, komor mosoly jelent meg az arcán. - Tegyük félre kissé a miérteket, azokra majd választ találunk később. A szemtanú felbukkanása és az ehhez kapcsolódó intézkedések szigorú belső ügy a MACUSA-nál. Kensley-nek pedig megvolt a félnivalója, a nyomok mégis arra utalnak, hogy beengedte a gyilkosát, megbízott benne. Végre a kezünkben a bizonyíték arról, amit mondtál: hogy áruló van a MACUSA köreiben. Ideje megkezdeni a szükséges lépéseket.