Az utca, ahova hoppanáltak szűk volt, rövid és sötét. Csupán a két végében, a rá merőleges utak járdájának szélén világított egy-egy lámpa, tökéletesen kihagyva fényköréből a helyet, ahol most Graves és az ikrek álltak. Rowan körbe forogva próbálta azonosítani a helyszínt, a föléjük magasodó, jobb napokat látott házaktól azonban csak a hajnali égbolt egy darabját látta, amely néha kifényesedett egy-egy pillanatra, jelezve, hogy valahol messze még fellőttek néhány tűzijátékot.

- Hol vagyunk? - tudakolta, miközben levette tekintetét a falak mellé tolt kukák tetején bóklászó galambokról és kérdőn pillantott Graves-re.

- Még mindig Manhattan-ben. - érkezett a kurta válasz. - Kövessetek kérlek.

Rowan felvonta a szemöldökét, ahogy a férfi sarkon fordult, majd Reynardra nézett, aki megvonta a vállát és lopva szemezgetett a zsebébe gyömöszölt gumicukorból. Az ikrek felzárkóztak Graves mellé, aki határozott léptekkel fordult rá az egyik útra, s bár karjait lazán az oldala mellett tartotta, egész lénye felkészült óvatosságot sugárzott.

- És pontosan hová is megyünk? - kérdezte Rowan, de nem kapott választ. A nő nem először tette fel ezt a kérdést, de Graves a Minisztériumban sem árulta el, milyen helyre szándékozik vinni őket, Rowannak pedig nem volt kedve találgatni. Még mindig zaklatott volt, s bár hiába győzködte magát az ellenkezőjéről, tudta, hogy ennek oka több, mint szorult helyzetük és a jövő bizonytalansága. A gondolataiban már ezerszer elátkozta magát, amiért meggondolatlanul szólt Grindelwalddal kapcsolatban, és bár Graves semmi jelét nem mutatta, hogy a hallottak hatással lettek volna rá, Rowanon valamiért mégis megfogalmazhatatlan rosszkedv lett úrrá. Pálcáját a kabátja alatt szorongatva, feszülten figyelt körbe, annak ellenére, hogy semmi mozgást nem észlelt a közelükben, s csupán ők hárman tartózkodtak az utcán. A környezet sem volt barátságtalan, nappal valószínűleg népszerű összekötő vonal lehetett a nagyobb sugárutak között. Üzletek sorakoztak egymás mellett, és az egész utcának, talán a szűkösebb elrendezés, a kopott macskakövek vagy a lámpák fénye miatt volt egy olyasfajta, New York-ra nem jellemző hangulata, ami különlegessé tette. Graves sebes léptekkel haladt előre, s végül egy öreg, némileg felújításra szoruló téglaház előtt torpant meg, amely úgy megbújt a két oldalán levő szabászat és régiségbolt mellett, hogy az ikrek először észre sem vették. Ha az épület maga nehezen észrevehető volt, akkor az alsó része, melyhez keskeny lépcső vezetett le (Rowan kilenc fokot és egy fél foknak számító padkát számolt, mire leértek), még inkább rejtett, pedig miután feltűnt, teljesen helyénvalónak és odaillőnek látszott a szemlélő számára, és érthetetlennek a tény, hogy hogyan kerülhette el úgy a figyelmet. A lejáró végén egyszerű, régies faajtó állt, kissé idegen az átlag városi kinézettől, s fölötte egy megkopott, kissé szú-rágta fatábla lógott, amelyen azért tisztán kivehető volt egy bölény termetes alakja, mely körül különböző színű füstpamacsok lebegtek. Rowannak egy pillanatig úgy tetszett, mintha az állat lepillantana rájuk; azonban amikor felkapta a fejét, hogy tüzetesebben szemügyre vegye, a bölény furcsamód mozdulatlannak tűnt, pedig a varázsvilág festett alakjai mindig örömmel mozgatták meg tagjaikat, ha végre nem varázstalan szemek pillantottak rájuk. Rowan ennek ellenére tisztában volt vele, hogy a varázsvilághoz tartozó ajtó elé érkeztek, érezte a mágia jelenlétét a levegőben.

Mielőtt azonban elkezdhetett volna töprengeni azon, hogy pontosan mi is ez a hely, Graves (aki most sem vette elő a pálcáját, nem varázsolt, de még csak be sem kopogott) határozottan az ajtóra fektette a tenyerét.

- Ismersz engem... megtennéd, hogy beengedsz?

Az ajtó halk nyikorgással, szinte már hívogatóan tárult ki, és az ikrek csak most vették észre, hogy még kilincs sincsen rajta. A túloldalon keskeny, lefele vezető lépcsősor ásított. Két oldalán a falba vájt mélyedésekbe apró lámpásokat helyeztek, melyeknek narancsszín fénye barátságossá varázsolta a félhomályos lejárót, ami néhány méter után elkanyarodott, így az ikrek egyelőre nem láthatták, mi van a végén.

- Megyek előre. - szólalt meg Graves, finoman megérintve Rowan alkarját, mintha csak azt kívánná jelezni, hogy oka van arra, amiért nem engedi előre a nőt. Kimért léptekkel indult lefelé, Rowan és Reynard pedig rövid habozás után követték. Az ajtó hangtalanul csukódott be utánuk, kizárva a kinti lámpák fényét és a hideget.

A lépcsőfokok magasak voltak, szélük kissé csúszósra kopott, és a halk nyikorgásból, abból, ahogy Rowan lába érintette őket, a nő arra következtetett, hogy fából vannak. Két oldalt megtámaszkodott a falban, mintha így kívánná megtartani magát, noha léptei biztosak voltak, csupán valami belülről jövő bizonytalanság ingatta meg. A fal enyhén rücskös volt a tenyere alatt, és furcsamód meleg. Tekintetét Graves-re függesztette, akinek alakja élesen kirajzolódott az apró lámpások fényében, és miután őt követve elfordult a kanyarban és haladt még néhány fokot, egy alacsony, a lépcsőt lezáró ív alatt átbújva végre megérkeztek.

Ez volt a legkülönösebb hely, amelyet az ikrek valaha láttak. Olyan volt, mintha egy túlzsúfolt, s ennek következtében meglehetősen szűk barlangba kerültek volna. A szemük szinte káprázott a hirtelen eléjük kerülő rengeteg tárgytól és információtól, s hirtelenjében azt sem tudták, merre nézzenek. A térnek valóban barlangszerű hatása volt, falai egyenletlenek, nem szimmetrikusak, néhol egy-egy bevágott mélyedéssel megtoldva, a tetején pedig alacsony, kupolaszerű ívbe futottak össze. A mennyezetről bőrrel vagy anyaggal fedett lámpások lógtak le, melyek alját kisebb madártollak díszítették. A padló fából készült, akárcsak számtalan más dolog a teremben: a szétszórtan elhelyezett asztalok és székek, a polcok és oszlopok, néhány durván faragott embert vagy állatot mintázó szobor. A falmélyedésekből növények kandikáltak ki, és az ikrek két tűzhelyet is észrevettek, bár mindkettőben csupán hamu parázslott. A hely meglehetősen kényelmesnek tűnt, a székeket puha párnák, az asztalokat szőttesek borították, néhány cseppet sem logikus helyen (hisz ablak nem volt) függöny lógott, az egyik sarokba pedig nagyjából fél tucat jókora, süppedős puffot helyeztek. A falból nem sok látszott ki, de ahol igen, ott narancsszínűre volt festve, s ennek, valamint a számtalan fatárgynak és párnának köszönhetően az egész helységnek meleg hatása volt. A falakon, oszlopokon és polcokon, és minden szabad helyen a legkülönbözőbb tárgyak sorakoztak. Voltak bekeretezett és keret nélküli képek, fegyverek és különféle eszközök, csontok és tollak, fali lámpások és gyertyák, kis üvegcsék titokzatos tartalommal, de ami a leginkább szembetűnőbbnek tűnt, azok a többfelé is elhelyezett, kör alakú, különböző formákra igazított hálóval átszőtt tárgyak voltak („Álomfogók", gondolta Rowan), melyeket más és más dolgok díszítettek, vékony szálra kötve, lelógva a körök alján: tollak, gyöngyök, csontdarabkák. Gyönyörűek voltak, s Rowan bármerre nézett, legalább egyet mindig látott belőlük.

Graves nem szentelt sok figyelmet a környezetnek, valószínűleg már többször járt itt. Futólag körbepillantott, s az ikrek követték a tekintetét. A teremben rajtuk kívül senki sem tartózkodott, nem fogadta őket senki, bár ez a hajnali órákban nem volt meglepő, és a kandallóban leégett tűz is arról árulkodott, hogy a hely tulajdonosa már rég elvonult pihenni. Graves szigorúan nézett az ikrekre.

- Itt várjatok. Mindjárt jövök. - azzal elsietett a terem vége felé, ahol Rowan és Reynard csak most vették észre a kis fabódét, melynek oldalain természetesen szintén ott volt a teremre jellemző jellegzetes dekoráció. Graves eltűnt a szemük elől, magukra hagyva őket a különös környezetben. Az ikrek összenéztek; körülöttük csend volt, nem mozdult senki és semmi, ők pedig tanácstalanul, de egyre jobban feléledő kíváncsisággal figyeltek körbe.

- Szerinted mi lehet ez a hely? - szólalt meg végül Reynard. Rowan a mennyezetre pillantott, néhány másodpercig a lámpák fényében táncoló árnyékukat nézve.

- Talán egy kávézó. - bökött végül a fejével az asztalok irányába. Ezután jópár percig egyikük sem beszélt; végül, némi habozás után közelebb léptek a falhoz. Graves még mindig nem mutatkozott, s más sem, így a kíváncsiság győzött és az ikrek érdeklődve vették alaposabban szemügyre a dekorációt.

- Indián mágia. - mondták egyszerre, miközben a falon lévő tárgyakat tanulmányozták.

- Emlékszem, amikor az Ősi Mágia Vizsgálata órán tanultunk róla, de élőben még sosem láttam ilyesmit. - jegyezte meg Rowan. - Van benne valami magával ragadó misztikum, nem gondolod?

- Valóban. - bólintott Reynard, miközben óvatosan félrehajtotta egy leveles növény ágát, hogy alaposabban megszemlélhesse egy durván faragott, wampus macskát ábrázoló faszobor vonásait. Rowan a szobor mellett sorakozó képeket nézegette. Igazából már magából a környezetből is tisztán kivehető volt, hogy az amerikai őslakosok valamelyikének otthonában vannak; a jellegzetes tárgyakat azok is felismerték volna, akik nem tanultak ennek a népcsoportnak a mágiájáról. Rowan néhány pillanatig eltűnődött azon, hogy Graves vajon honnan ismerheti ezt a helyet, aztán valami más vonta magára a figyelmét.

A kérdéses tárgy, egyike a teremben lévő számtalan álomfogónak, az egyik falhoz simuló oszlopra volt szögelve. A nagyjából tányér nagyságú körkeretet belül egyszerű ábrába rendezett fonal szőtte át, az aljára pedig néhány gyönggyel díszített, hosszú madártollat lógattak, amelyek finoman meglibbentek, ahogy Rowan közelebb lépett. Érdeklődve szemlélte a tárgyat; az gyönyörű volt a maga egyszerűségében, és kellően misztikus. A fonal-minta valahogy megragadta az ember figyelmét, szinte foglyul ejtette, akár a hiedelem szerint a rossz álmokat. Szinte tapintható volt körülötte a mágikus energia jelenléte, és Rowan kicsit meglepődve hajolt oda hozzá. Utolsó roxfortos éve során ő és Reynard azon kevesek közé tartoztak, akik felvehettek egy nagyon speciális, csak kivételes tehetséggel bíró diákok számára indított kurzust, az Ősi Mágia Vizsgálatát. Tanulmányozták a mágia eredetét, ősi, gyakran legendaként számon tartott varázslatokat és a pálcamágiát, megismerkedtek régi népek különleges varázslataival és szokásaival, köztük az őshonos amerikaiak mágiájával is. Az úgynevezett álomfogó az indián varázskultúra egyik jellegzetes eszköze volt, Rowan azonban munkája során számtalan hasonló kacattal találkozott, amely az olyan népeknél, melyek régebbi időben vagy akár jelenleg is hittek valamiben, amit varázslatnak tartottak, beépültek a varázstalanok mindennapjaiba is. Ebben az álomfogóban viszont tényleg érzett valamiféle mágikus jelenlétet... Rowan lassan kinyújtotta a kezét, az aljára akasztott tollakat nézegetve. Nem tudta, milyen madáré lehet, s talán csak a szeme káprázott a termet uraló tűzhatású fényben, de mintha a tollakon valóban látható, aranyos energia cikázott volna át, akár a villám. Finoman megérintette az egyik tollat...

- Szóval ők azok.

Rowan összerezzent az idegen hangra, ösztönösen hátra lépett. Az ujjhegyei finoman bizseregtek ott, ahol a tollat érintették.

Graves végre visszatért, méghozzá nem egyedül. Mellette egy másik férfi állt, legalább olyan különös, mint a helyszín, és Rowan azonnal tudta, hogy annak tulajdonosával, egy indián varázslóval van dolguk.

A férfi csak annyiban hasonlított Graves-re, hogy vele egykorúnak tűnt. Hosszú, fekete haját néhány fonott, gyönggyel díszített tincs kivételével összefogta, arca olvashatatlannak, de barátságosnak tűnt, sötét szeme titokzatosan csillogott a félhomályban, ahogy kutatón figyelte a Corbitt ikreket (és Rowannak volt egy olyan kellemetlen érzése, mintha sokkal többet látna benne, mint amennyi kívülről látszik vagy amennyit ő maga mutatni kívánna). Egyszerű, de az indiánokra jellemző öltözetet viselt, melyet csupán a nyakában lógó, vékony fonalra fűzött, különféle tollak díszítettek. Miután az ikrek már jó ideje a New York-ban népszerű öltözetek látványához voltak szokva, az indián megjelenése hirtelenjében meglehetősen szembetűnő volt számukra. Rowan kissé zavartan lépdelt vissza az öccse mellé, de tekintetét nem tudta levenni a férfiról.

- Üdvözöllek titeket a Bűbájos Bölényben. - szólalt meg az indián. Kellemesen dallamos, mély hangja volt, ami a kezdeti bizalmatlanság ellenére is tetszett Rowannak. - A nevem Wohali.

- Reynard Corbitt. - biccentett kissé kimérten, elfogódva Reynard, mint mindig, amikor idegennel találkozott és a kötelező formaságokra került a sor (a kezét nem nyújtotta, mert az még mindig ragadt a gumicukortól, bár az indián sem mutatta semmi jelét, hogy igényelné a bemutatkozás ezen formalitását). - Ő pedig a nővérem, Rowan.

- Nem kifejezetten békés, de szerencsés szél hozott benneteket. - biccentett Wohali, szabad karját kitárva és a kandalló közelében lévő asztal felé invitálva az ikreket (a másik kezében egy tálcát tartott, melyen kanna és két pohár volt). - Gyertek, üljetek le.

Rowan és Reynard némán engedelmeskedtek. Mindketten tele voltak kérdésekkel, de egyelőre egyikük sem szólt. Hagyták, hogy Wohali teát töltsön a poharakba és odaadja nekik; a forró ital megnyugtatóan gőzölgött, a ködfátyol-szerű jelenés sejtelmes táncot járt a folyadék tetején, akár a reggeli pára a tavak fölött. Graves nem ült le, elgondolkodó arckifejezéssel vetette hátát a falnak az asztal mellett. Rowan kérdőn pillantott rá, de a férfi alig láthatóan megrázta a fejét, jelezve, hogy várjon.

- Graves mondta, miért vagytok itt. - szólalt meg Wohali, félretéve a teáskannát. Rowan meglepetten járatta tekintetét közte és az említett között.

- Igazán? Nekünk még nem árulta el.

Wohali arcán egy halvány mosoly suhant át, Graves ellenben kissé összevonta a szemöldökét.

- Itt vagytok, mert itt kell lennetek. A sors hozta így. - az indián felállt, és mielőtt az ikrek bármit mondhattak volna erre, megveregette Graves vállát, és ettől a gesztustól Rowanban végleg benne akadt a szó. Wohali elgondolkodva figyelte a nőt egy darabig, majd lassan felemelte a kezét. A kandallóban eddig haloványan izzó hamu hirtelen feléledt, barátságos pattogással fellobbantak a lángok, Rowan pedig elkerekedett szemmel meredt Wohalira. Az indián kézzel varázsolt, amit eddig csupán egyetlen embertől látott, aki szintén jelen volt a teremben. Graves szinte közönyösen kortyolt bele a teájába, Wohali pedig, mintha semmi sem történt volna, Rowan és Reynard felé nyújtott egy-egy kisebb méretű, tenyérbe simuló fatárgyat. Rowan úgy vette el, hogy oda se nézett; a meglepettség szinte ráragasztotta Wohalira a tekintetét. - A kulcsok a szobáitokhoz. Nekem még van némi dolgom, Graves addig elmondja nektek, amit eddig elmulasztott. Ó és igyátok meg a teátokat, amíg meleg.

Azzal megfordult és nyugodtan elsétált. Rowan csak késve eszmélt fel.

- Várjon! Milyen szobáink? Átköltözünk ide? És... még nem is fizettünk. - hirtelenjében nem tudott mást kinyögni, és meglehetősen ostobának érezte magát. Össze volt zavarodva, túl sok minden történt egyszerre, neki pedig fogalma sem volt, pontosan mi zajlik körülötte, és hogy ő és Reynard egyáltalán mit keresnek itt. Wohali azonban már eltűnt, s csak a pattogó tűz, a gőzölgő tea és a kezében szorongatott fatárgy bizonyították, hogy az indián több volt, mint ködös látomás.

- Wohali nem szokott fizetséget elfogadni. Nem annak ad szállást, aki szeretné, hanem akit a sors ide vezet, ő legalább is ezt állítja. - szólalt meg Graves, miközben finoman letette a kiürült poharát az asztalra. Rowan felvonta a szemöldökét.

- Öhm... tessék? Graves, kérlek áruld már el, mi ez az egész! Egyáltalán, mi ez a hely?

- Egy teaház, úgy hívják, Bűbájos Bölény. - Graves helyet foglalt az ikrekkel szemben lévő székben, melyben korábban Wohali ült. Kis ideig elgondolkodva figyelte Rowant, majd folytatta. - A hajnalban történtek után nem maradhattok abban a magnix hotelben, nem csak azért, mert a támadások esetleges megismétlődése a lelepleződés kockázatát hozza, hanem mert komoly veszélyben vagy, én pedig nem hagyhatom, hogy ez fennálljon. A Bűbájos Bölény kevésbé ismert az itteni varázslóközösség számára, még a mieink közül is sokak előtt rejtve van, Wohalit pedig már régóta ismerem, nem először segíti a munkámat. Beleegyezett, hogy szállást és védelmet biztosít nektek.

Rowan és Reynard egymásra pillantottak, aztán egyszerre szólaltak meg.

- Honnan ismeritek egymást?

- Ez a „szállás és védelem" pontosan mit takar?

- Itt kell maradnotok egy ideig, amíg elrendezem a dolgokat és a MACUSA által a történtek ügyében indított nyomozás lezárul. - válaszolta Graves, és Rowannak volt egy olyan érzése, hogy a férfi szándékosan hagyta figyelmen kívül az ő kérdését. - Mindez nagyon komoly és erős fenyegetés ígéretét hordozza. Nem szeretném, ha bármi bajod esne. Grindelwald ráadásul nemzetközi gondnak számít, így a követői... szintén.

Rövid csend borult rájuk.

- Vagyis arra célzol, hogy egyelőre itt kell maradnunk? - kérdezte végül Reynard, miközben kényelmesebb pozíció reményében lejjebb csúszott és hátrahajtotta a fejét, amíg az támasztékot nem talált a széke támláján. Graves bólintott és most szigorúbbnak tűnt az arca, mint eddig bármikor.

- Nem kockáztathatom New York biztoságát, és a tiéteket sem. - amikor látta, hogy Rowan szólásra nyitná a száját, határozottan emelte fel a kezét, komoran kapva el a nő tekintetét. - Ebben most nem tűrök el ellentmondást! Ez a város rám van bízva, és amíg itt tartózkodtok, értetek is én felelek. Természetesen értesíteni fogom a brit Minisztériumot és a közvetlen feletteseteket a helyzetetekről. Kérlek hidd el, hogy én sem szívesen léptem így... de egyelőre nem látok más megoldást.

Rowan nem kis felháborodással nézett vissza a férfira. Mellette Reynard hosszan, bosszúsan sóhajtott; neki sem tetszett az ötlet, Rowan mégis biztos volt benne, hogy ha vitára kerülne a sor a döntést illetően, öccse kivételesen Graves mellé állna, csakis azért, hogy őt, Rowant biztonságban tudhassa. Ennek tudata pedig jobban idegesítette, mint a tény, hogy valaki (pont Graves) szeretné megmondani, mit csinálhat és mit nem. Hogy időt nyerjen, a szájához emelte a Wohalitól kapott csészét és belekortyolt a teába.

Képtelen volt elrejteni az arcára kiülő meglepettséget. A forró ital semmihez sem volt fogható, amit korábban kóstolt, pedig Rowan meglehetősen kedvelte a teákat. Egyszerre volt édeskés és enyhén fanyar, felpezsdítő és nyugtató, titokzatos és furcsamód ismerős hangulatot hozó... valami, ami jobban esett most bárminél, amire mintha tudat alatt végig vágyott volna. Észre sem vette, ahogy halkan felsóhajt, feszült tagjai lassan elernyednek, s egy kis nyugalom költözik belé, annyi legalább is biztosan, hogy a benne fortyogó haragot csillapítsa. Jóval higgadtabban, szinte már bocsánatkérően nézett fel Graves-re, és meglepődésére az ő tekintetében is ugyanazt a helyzetük okozta fáradt, gondterhelt hangulatot vélte felfedezni, amit ő is érzett. Most, hogy elméjét nem tompította el a felháborodás, rádöbbent, hogy valóban, Graves sem akarta, hogy így történjenek a dolgok... és hogy aggódik, bármennyire is igyekszik ezt leplezni. Egy darabig összezavarodva bámultak egymásra, aztán Rowan az öccséhez fordult.

- Rey...

Reynard hátra bukott fejjel, arcán halvány mosollyal mélyen aludt a székben, kezében kiürült csészéjével. Rowan csodálkozva vonta fel a szemöldökét, Graves-nek ellenben a tekintete sem rebbent, mint aki számított arra, hogy indián barátjának teája ilyen hatással lehet egyesekre.

- Mennem kell. - állt fel végül, megigazítva a kabátját. - Megkezdjük a nyomozást.

- A MACUSA háza táján kellene először körülnézned. - dünnyögte Rowan, miközben ő is felállt és félrebillentett fejjel figyelte a férfit. - Biztos vagyok benne, hogy valaki... de nem hiszel nekem, igaz?

Graves megcsóválta a fejét és közelebb lépett a nőhöz.

- Kétlem, hogy bárki is lenne a MACUSA-nál, aki nem a mi oldalunkon áll. - nézett komolyan a szemébe, tekintete elárulta, hogy lezártnak tekinti a témát. Rowan csalódottan fújta ki a levegőt, de kivételesen nem vitatkozott vele, és Graves is lazított valamelyest feszült testtartásán. - Személyesen vezetem az ügyet, de az a legjobb, ha teljesen kimaradtok az egészből, amíg nem oldjuk meg. Eljövök majd, amikor csak az időm engedi, de addig is, ez a legbiztonságosabb hely New York-ban. Wohali jó ember, megbízható és olyan tudással rendelkezik, amellyel kevesen... viszont ihatatlan forró csokoládét készít.

- Igen, tudom. - Rowan halványan elmosolyodott. - New York-ban egyedül a Sparkbucks-ban találni jó forró csokoládét.

Graves kissé meglepetten nézett rá, aztán, bár ő maga nem mosolyodott el, vonásai kisimultak kissé, tekintete megváltozott, melegebb lett.

- Hamarosan jelentkezem. - mondta végül egy kis idő elteltével, és megfordulva távozott, hosszú kabátja és sálja finoman suhogott utána, ahogy eltűnt a teázóba vezető lépcsőn, magára hagyva Rowant a különös helyen, a kandallóban pattogó tűz előtt, mindazzal a számtalan kérdéssel, melyekről a nő tudta, hogy egyelőre nem fog rájuk választ kapni. Apró, saját maga által fel sem ismert csalódottsággal bámult utána egy darabig, majd végül visszalépett, kényszerítve magát, hogy hátat fordítson a kijáratnak.

Jobb híján a teázót kezdte el körbejárni, felfedezni. Wohalinak nyoma sem volt, eltűnt a hátul lévő, fakuckó-szerű részlegében, melynek oldalából egzotikus, Rowant a dzsungelekre emlékeztető növények burjánoztak elő (elvégre mégiscsak kora hajnalban, nem éppen látogatási időben zavarták fel), Reynardot pedig hagyta aludni. Megszokta már, hogy öccse ezen a területen is furcsán működik: ha olyasmi történt, ami nagyon megerőltette a gondolatait, vagy kirántotta a komfortzónájából (vagy egész egyszerűen csak belefáradt az élet szociális oldalába és az ezzel kapcsolatos formaságokba), képes volt egyhuzamban tizenkét órákat is aludni. Alit sem kívánta zavarni az őt ért megrázkódtatás után. Teáscsészéjét még mindig a kezében szorongatva járt körbe, felfedezve a terem minden zugát.

Nem volt ugyan sok asztal, de a kandalló másik oldala felől nyíló zugban lévő óriási, kényelmesen süppedő puffok plusz hellyel szolgáltak, és Rowan azt is észrevette, hogy a terem túloldalán lévő fedett rész nem csak két kis barlangot rejt, ahova több fős társaságok tudnak félrevonulni a nyugodtabb teázás céljából, de a barlangok tetején újabb helység van néhány másik asztallal, ahova egy a növények és dekoráció által először észre sem vehető létra vezetett fel. Rowan újra és újra megtorpant, hogy a falon lévő dolgokat nézegesse, vizsgálja. Nem tudott betelni azok látványával, pontosabban a gondolatait nem hagyták nyugodni, az egész teaház atmoszférája, titokzatossága piszkálta az elméjét, és mégis, valahogy olyan érzés járta át, mintha olyan helyen lenne, amit már ismer, ahol már járt korábban... ahol, ahogy Graves mondta, valóban biztonságban vannak. Végül visszalépdelt az asztalukhoz, az alvó Reynard mellé és töltött magának még egy adag teát. A kannában bőven volt még, és tényleg jó volt az a tea, finomabb bármelyiknél, amit Rowan valaha kóstolt, könnyed gyümölcsös ízzel, amely az indiánok egyik jellegzetes specialitása lehetett. Rowan nem ült le, állva itta meg a teát, majd töltött még egy adagot és még egyet, egészen addig, amíg az összes el nem fogyott. Csak találgatni tudott, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Graves távozott, a teázóban nem volt óra és az ikrek közül is csak Reynard hordott magánál. Elmélázva forgatta ujjai között a kiürült csészét, és épp arra gondolt, hogy előhalássza az irodát és jobb híján elvonul dolgozni, amikor halk neszt hallott maga mögött, és ahogy gyorsan és kissé megriadva megfordult, Wohalit pillantotta meg, ahogy az indián nyugodt léptekkel sétált felé.

- Graves elment. - közölte csendesen. Wohali bólintott.

- Mondta, hogy nem marad soká, csak amíg elrendez titeket. - jegyezte meg. Rowan enyhe rosszallással vonta fel a szemöldökét és letette az üres csészét az asztalra. A tárgy halk koppanása súlyos volt, majdhogynem komor. - Azt mondta, te és a fivéred igencsak nagy bajba kerültetek.

- Azt is elmondta, milyen természetű bajba? - kérdezte Rowan, az előbbi hanghordozásához képest nem túl barátságosan.

- Szólt arról, hogy ki vagy és szólt a sötét mágus követőiről is, akik az életedre törtek. - Wohali odalépett mellé és a kandallóban táncoló lángnyelvek játékát figyelte; nem fejtette ki, nem hangoztatott személyes véleményt sem, csupán a tényt közölte, tisztán és elkendőzés nélkül. Rowan szája enyhén elnyílt a csodálkozástól.

- A fene beléd, Percival Graves. - motyogta, miközben hitetlenkedve csóválta a fejét, majd valamivel hangosabban folytatta. - Nem ismerem hosszú ideje, de az biztos, hogy nem ad csak úgy ki ilyesfajta hivatali titkot. Mégis ki vagy te? Titokban a MACUSA-nak dolgozol?

A kérdés valamivel udvariatlanabbra sikeredett, mint ahogy más esetben feltette volna vagy amilyenre megfogalmazni kívánta, de Wohali szemmel láthatóan nem akadt fenn ilyesmiken. Még egy mosoly is átszaladt különös arcán, Rowan pedig kíváncsian, immár alaposabban végigmérhette őt. Egyszerűen képtelen volt kiigazodni az indiánon és az őt körülvevő, számára idegen aurán; számtalan kérdése lett volna még, és mégsem tudta egyiket sem kimondani. Csak most döbbent rá, hogy ő maga is mennyire kimerült. Bármennyire is szerette volna megtudni, pontosan ki is Wohali, mi ez a hely és hogy jön ez az egész Graves terveibe, rádöbbent, hogy a kérdései ráérnek addig, amikor már képes tiszta fejjel gondolkozni. Wohali eddig szívélyes volt az irányukban, s még ha semmit sem tudtak róla és igencsak misztikus figurának bizonyult, Rowannak valamiért nem volt kétsége afelől, hogy megbízhatnak benne. Vagy Graves-ben, aki ide hozta őket, hozzá.

- A barátja vagyok. - felelte végül Wohali és Rowan azon kapta magát, hogy már megint felvonja a szemöldökét kételkedésében.

- Nem hiszem, hogy Graves-nek lennének barátai... olyan igaziak, tudod.

- Ha nem lennének barátai, kihez tudna fordulni, ha a szükség úgy hozza? - tette fel a kérdést derűs nyugalommal Wohali. - S te és a fivéred miért lennétek itt, nem pedig az irodájában még mindig?

Rowan vonásai megkeményedtek kissé. Az indián szavait többféleképp is tudta volna értelmezni, és ez nem igazán tetszett neki.

- Azért hozott minket ide, hogy a veszéllyel, amelyet előidézhetünk, ne okozzunk esetleges bajt a titokvédelmi szabályaiban. Nem tenne jót az itteni varázslóközösségnek, se a MACUSA-nak.

Wohali biccentett, komolyan Rowan szemébe nézve, és a nő nem sokáig tudta állni a tekintetét.

- Valóban, ez ez elég nyomós ok. De aggódik is, hisz komoly veszélyben vagy.

- Tudok vigyázni magamra. - horkant fel Rowan, eleresztve füle mellett a mondat első felét. - Eddig mindig megvédtem magam.

„Ez nem teljesen igaz", emlékeztette magát kelletlenül. Itt New York-ban, az első alkalommal Graves gyorsabb volt nála, ő későn eszmélt volna... ami pedig a hajnalban történteket illeti, ki tudja, ő és Reynard meddig tartottak volna ki segítség nélkül. Wohali pedig mintha mindezzel tisztában lett volna, legalább is úgy nézte Rowant, hogy a nőnek megint az a kellemetlen érzése támadt, hogy egyenesen belé lát.

- Na jó... annyira nem mentek jól a dolgok, mint otthon. - jegyezte meg némi durcás felhanggal. - Talán nem voltam elég felkészült, nem éreztem időben a bajt, de végül is nem számít.

- A veszély ettől függetlenül állandó. Körülvesz téged. - Wohali jelentőségteljesen nézett rá, amibe Rowan beleborzongott kissé. Az indián odalépett a falhoz, egy álomfogóhoz, és Rowanban pont néhány másodperc késéssel tudatosult, hogy az ugyanaz a tárgy, amelyet olyan elmélyülten és kíváncsian tanulmányozott azelőtt, hogy Wohali először megjelent. És Wohali ezt biztosan tudta, arcán ugyanis halvány mosoly játszott, miközben az álomfogóról lelógó tollakat igazgatta. Rowan lenyűgözve bámulta a nagy, gyönyörű és fenséges kisugárzású tollakat, melyekkel kapcsolatban megint úgy érezte, mintha azok valamiféle mágikus erőt árasztanának magukból. Eltűnődött azon, Wohali vajon érzékeli-e mindezt. Ha tippelnie kellett volna, biztosan amellett dönt, hogy igen.

- Érdekes választás volt. - szólalt meg az indián, még mindig neki háttal, az álomfogót igazgatva, mintha csak töprengene valamin. - Talán a mágiája hívott magához, talán te magad érezted, hogy itt van az, amire szükséged lenne. - mintha megérezte volna a Rowan tekintetében felvillanó cinizmust, halkan kuncogott. - Nem hiszel benne, igaz?

- Nem. Az álomfogó nem fogja elűzni a rossz álmokat vagy a gonoszt. - csóválta a fejét Rowan. Wohali most megfordult, elmosolyodott.

- Ez így igaz... nem is arra való. - mintha döntésre jutott volna, óvatos mozdulattal leakasztotta az egyik nagyobb, már-már aranyszínű tollat az álomfogóról, majd a meglepett Rowanhoz lépett, úgy tartva azt, hogy a terem ritkás fénye átpislákoljon rajta. A jelenés gyönyörű volt; Rowan nem tudta, hogy a szeme káprázik-e, így mindenesetre már megint olyan volt, mintha apró villámok cikáznának végig a felületén. - A viharmadár tolla. Igencsak különleges, nagy mágiával bíró varázslény. És nem csak az időjárás megváltoztatására képes: érzékeli a közelben leselkedő veszélyt, legyen az bármilyen természetű. Népem, a Cherokee már hosszú ideje tanulmányozza... viharmadár tollat hordozni pedig nagy megbecsülés. Akárcsak a madár, a tolla is érzékeny az ármányra és fenyegetettségre. Jól vigyázz hát rá.

- Nekem kívánod adni? - Rowan, bár nem tudta mire vélni, mivel vívta ki az indián jól érzékelhető szimpátiáját, nem kis izgatottsággal forgatta kezében a szinte súlytalan tollat.

- Már neked adtam. - helyesbített Wohali sejtelmes mosollyal, aztán ellépett mellőle, visszasétált a fabódéhoz, melynek hosszú ablaka az intésére lenyílt, akár egy stand kirakatát takaró lemez; Rowan (miközben újra átfutott a fején, hogy kifaggatja az indiánt, hogyan képes kézzel varázsolni... de nem most... majd egyszer) odabenn egy pultot és a teakészítéshez szükséges eszközöket vélte felfedezni. Ezek szerint az éjszaka és a hajnal lassan elszállt fölöttük, eljött az új nap, a Bűbájos Bölény pedig nyitni készült. Bizonytalan pillantást vetett Reynardra, és bár Wohali háttal állt neki, valahogy érzékelte ezt is. - A fivéred miatt ne aggódj, kipiheni magát itt. Maradhatsz te is, ha úgy kívánod.

- Inkább megkeresném a szobámat. - mondta Rowan. Lassacskán már semmi másra nem vágyott, csak magányra és egy ágyra, amire ledőlve kipihenheti a történtek izgalmait és az általuk keltett súlyos kimerültséget. - Meg tudnád mondani, merre találom?

A válasz olyan rejtélyes volt, mint az indián maga, s az első pillanatban értelme sem volt.

- Figyeld a varjút. Ő majd mutatja neked az utat.

Rowan, maga sem tudta honnan, mégis ráérzett, bár az egész olyan hihetetlennek tűnt. Kapkodva vette elő a fatárgyat, amelyet Wohali adott neki, mint a szobája kulcsát, s melyet eddig meg sem nézett alaposabban, aztán döbbenten meredt rá, mintha csak kísértetet látna. A tenyerén apró, faragott varjúszobor feküdt.