Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Leo bosszúsan felsóhajtott, majd ismét az órájára nézett. Már tizenöt perce várakozott a nyavalyás buszmegállóban, és egyre csalogatóbbá vált számára a gondolat, hogy se szó - se beszéd lelépjen.

– Bosszantó – morogta, miközben türelmetlenül dobolni kezdett a kerekeken, tekintetével pedig tovább szugerálta a forgalmas útszakaszt, hátha végre feltűnik valahol egy busz. A megfelelő busz, mert az eltelt időben már vagy öt elment mellette, mindegyik azzal az ígérettel kecsegtetve, hogy végre leszáll róla Ánya Andrejevna, a nő, akinek a hülye ötletei miatt most itt kell szenvednie.

Vajon ez egy bosszú, amiért az első napon ő is elkésett a találkozóról?

Megrázta a fejét, és megpróbált inkább a telefonjába temetkezni - kevés sikerrel. Zavarta, hogy ebben a hülye buszmegállóban még egy sötét sarok sincs, ahová elbújhatna a bámuló szempárok elől. Minden egyes eltelt perccel egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ezzel együtt pedig egyre kevésbé tartotta jó ötletnek ezt az egész sétálósdit. Most már fogalma sem volt róla, miért engedte magát rábeszélni.

– Ez a nő, és az ő hülye ötletei – morgott tovább, miközben a fogai közé csippentett egy cigarettát, hogy legalább a füst elűzze egy kicsit a rosszkedvét. Mélyet szívott belőle, hagyta, hogy a nikotin átjárja a tüdejét, közben pedig felbámult a szürke esőfelhőkkel keretezett égre.

– Nem a legszebb nap a kiránduláshoz – jegyezte meg bambán. Eszébe jutott, hogy a pszichológusa szerint jót tesz a pszichének, ha az ember néha kimozdul otthonról. Ezt a tanácsot akkor is, most is homlokráncolva fogadta. Talán működőképes lehet olyan helyeken, mint mondjuk Olaszország, ahol már a járdára kilépve ott találod magad az élő történelemben, vagy esetleg Miamiban, ahol egy buszra ülve is elérheted a végtelen óceánt. De ki az, aki Oroszországban képes örömét lelni a szürke kockaházak és végtelen köd látványában?

Nem csoda, hogy néha olyan keserűnek érződik az élet, hogy ahhoz képest egy doboz Marlboro is maga az istenek nektárja.

Még három busz hajtott el mellette az elkövetkezendő öt percben, mire végre a legutolsóról lekászálódott Ánya Andrejevna. A nő egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki siet térden állva bocsánatot kérni ezért a húsz perc tömény pokolért, mi több, amikor meglátta a dohányfüstöt Leo körül, elfintorodott, és kezeivel legyezni kezdett.

– Ne haragudjon. Sokat várt rám? – mondta végül, amikor elég biztonságosnak ítélte meg a beszédet. Leo magában jót mulatott a gyerekes reakció látványán, de mielőtt kiülhetett volna arcára a vigyor, eszébe jutott, hogy neki most sértődöttnek kell lennie.

– Egy örökkévalóságig – húzta hát fel az orrát, bár ez nem volt túl látványos így, hogy ücsörögve kellett szembenéznie egy mellette ácsorgó személlyel. Ez a mozgáskorlátozott állapot néha olyan volt, mintha nem csak a járását veszítette volna el, de egyben vissza is fejlődött volna egy magatehetetlen gyermek szintjére.

– Na, azért annyira nem lehetett vészes. Csúcsidőhöz képest nem sok ez a késés.

Leo csak elfintorodott a megjegyzés hallatán. Egyáltalán nem jött meg a kedve hozzá, hogy ő is kipróbálja a buszozást.

– Szörnyű lehet tömegközlekedéssel utazni – jegyezte meg töprengve.

Ánya meglepődve felhúzta a szemöldökét.

– Még soha nem próbálta?

– Soha.

A nő hosszan hümmögött, a távolodó busz után nézett.

– Pedig meg van ennek is a maga szépsége.

– Ezt valahogy igazán kétlem.

– És most, hogy már... Tudja. Nem tervez rászokni?

– Maga látta azt a fél méteres, nyaktörő lyukat a busz akadálymentesített bejárata és a járda között? Előbb gurulok el a világ végére saját erőből, mintsem megpróbáljam.

Ánya kuncogott.

– Akkor a következő sétánkat valamilyen távoli helyre kell szerveznem. Mondjuk Lobnyába. Mit szól hozzá? Megnézzük, milyen a külvárosi romantika.

Leo örömtelenül elmosolyodott.

– Ami azt illeti, tisztában vagyok vele. A legjobb barátom is ott él. Valószínűleg elvinne, ha megkérném.

Ánya megtorpant, és játékosan túlzó felháborodással összefonta maga előtt a karjait.

– Nem ér, az csalás!

Leo azonban nem volt olyan hangulatban, hogy értékelje a humort.

– Az is csalás, hogy ki akar tolni velem. És egyébként sem egyeznék bele. A kezelés a betegért van, nem pedig azért, hogy jól szórakozzon rajtam, nemigaz?

Ánya egy-két pillanatig még játszotta a durcás kislányt, de aztán mélyet sóhajtott, és leengedte maga mellé a kezeit.

– Ez önért is volna. Egy ilyen út kellően lefárasztaná fizikailag, és ha rendszeresen rávenné magát, erősödne is. Látom a mozgásán, hogy nem gyakorolja a feladatokat, amiket feladtam magának.

Leo felsandított a nőre, válasz helyett pedig beleszívott a cigarettájába. Mind a ketten tisztában voltak vele szavak nélkül is, hogy nem egy szorgalmas típus.

– És mi van a derékfájással? Azon sikerült javítani?

Leo bosszúsan felhorkantott.

– Mi lenne, ha valamilyen izgalmasabb témával fárasztanánk egymást? Ha már így összehozott a sors heti kétszer két órára, beszélgethetnénk értelmesebb dolgokról is.

– Én az orvosa vagyok. Csak nem dumálhatok a hétvégémről.

– Pedig higgye el, jobban örülnék neki. – Megmasszírozta a halántékát, kezdett megfájdulni a feje. – Otthon sem nyaggatnak soha semmi mással. Jó lenne néha egy kicsit kiszakadni ebből, és elfelejteni ezt az egész szarságot.

Még maga is meglepődött rajta, milyen egyszerűen tódulnak szájára a szavak. Leo nem szokott idegenek előtt panaszkodni, de ez alkalommal talán éppen azért tudott így kifakadni, mert egy idegennel volt dolga. A hozzá közel állóknak nem mondhatta meg, hogy hagyják abba az örökös aggódást, de ha meg is tette, a kérése valahogy mindig süket fülekre talált. De Ánya olyan személynek tűnt, akivel lehet őszintén beszélgetni anélkül, hogy az ember kellemetlenül érezné magát. Most is, a nőnek alig néhány másodpercébe tellett csak, hogy legyűrje megdöbbenését, majd ismét mosolyogva fordult Leo felé, aki ezért elmondhatatlanul hálás volt.

– Rendben van. Akkor meséljen, hogy teltek az ünnepek?

Felsóhajtott. Bele a lecsóba. Ez a téma sem volt igazán szívderítő, de legalább természetesebb.

– Szarul – felelte hát az igazat, miközben beálltak a piros lámpához a zebránál. Néhány utcányira jártak a lakásától, azon a szakaszon, ami egy kisebb park felé vezetett. Miután a kórház környékén mindent végigjártak, ez tűnt a legokosabb megoldásnak, hogy folytassák a sétáikat, és neki se okozzon kellemetlenséget a távolság.

Ánya felvonta a szemöldökét.

– Úgy érzem, ma nincs jó hangulatban.

Leo elmosolyodott.

– Csak rossz témákat hoz fel. Az ünnepek tényleg rettenetesek voltak. Találkoztam az összes közeli és távoli családtagommal, a szomszédainkkal, az apám kollégáival és barátaival, meg a saját volt kollégáimmal is.

– Ez egyáltalán nem hangzik olyan szörnyen. A legtöbb ember bármit megadna egy ilyen szociális hálóért.

– És mondja, ha maga az én állapotomban lenne, azt az összes fontos embernek büszkén meg is mutatná?

Ánya láthatóan nem gondolt bele a problémának ebbe az oldalába. A kérdés hallatán még arról is elfeledkezett, hogy éppen a zebrán haladnak át, megtorpant, és talán el is üttette volna magát az egyik türelmetlen autóssal, ha Leo egy jól irányzott rántással nem húzza az utolsó pillanatban a járdára.

– Most vajon Ön vigyáz rám, vagy inkább én Önre? – ripakodott rá. Nem fért a fejébe, hogy viselkedhet valaki ennyire felelőtlenül.

Ánya pislogott párat, mint aki csak most tér vissza a jelenbe, megrázta a fejét, majd úgy mosolyodott el, mintha mi sem történt volna.

– Mi most együtt sétálunk, egymás mellett. Mindenki vigyáz magára.

– Látom, ez igen jól megy egyeseknek.

– Az esetek többségében. De ne tereljük el a témát. – Ánya mosolya elmélyült, majd a homlokára fokozatosan ismét visszatértek a gondolkodó ráncok. – Én úgy gondolom, hogy a maga esetében biztos jó, ha látják a régi ismerősei is. Ha beszélget velük.

Leo szívesebben beszélt volna a balesetmentes közlekedésről, és a közutak rendes használatáról, de aztán beléhasított a felismerés, hogy azzal is csak maga alatt vágná a fát. Felsóhajtott, elnyomta a cigaretta végét a kerekeszék oldalán, majd a csikket visszatette a dobozába, csak azután válaszolt.

– Talán jó is lehetne. Ha hétköznapi körülmények között nőttem volna fel.

– Ezt pontosan hogy érti?

– A családom tagjai, apám barátai, a volt kollégáim. Üzleti vezetők, politikusok, rendőrök. Ott áll előttük Ivan Vaszilijevics, a kora ellenére kicsattanóan egészségesen, ereje teljében, hatalma teljes tudatában, ahogy mindig is. Aztán ránéznek erre a sarokba tolt szerencsétlenre - mutatott végig magán -, aki húsz kilót fogyott alig két hónap alatt. Maga szerint mit érezhetnek?

Ánya megkockáztatta a választ.

– Sajnálatot?

Leo dühösen felmordult.

– Pontosan! Sajnálatot, szánalmat, megvetést. Vagy örömöt, amiért idejekorán eltettek az útból. Ki-ki a maga lelkülete szerint.

– Nem értem...

– Hát persze, hogy nem érti! Mert maga olyan jó és egyszerű. De lépjen csak be egy olyan világba, ahol semmi más nem számít, csak a külsőségek!

Ánya hosszan hallgatott. Az arcán látszott, hogy magában minden szót mérlegel, mielőtt végre nagy nehezen megszólalt.

– Szóval azt mondja, hogy ezek az emberek nem is az igazi barátai?

Most Leon volt a hallgatás sora. Ez a beszélgetés sokkal mélyebbre sikerült annál, mint amit egy idegennel lefolytatott volna egy normális ember. De ő nem volt többé normális, a környezetében pedig nem talált többé olyan társra, akinek igazán kiönthette volna a szívét. Még a pszichológusa is csak egy álnok ribanc volt, aki a pénzt jobban szerette, mint a gyógyítást, és őt is csak azért tűrte el, mert semmit sem erőltetett túl sokáig.

– Ami azt illeti, de. A legtöbben azok. Talán csak én nem voltam igazi, amikor összebarátkoztam velük.

Ánya értetlenül meredt rá, de Leo nem kívánta megmagyarázni a szavait. Akármennyire is bennsőséges témákról volt szó, azért még tisztában volt vele, hogy egy idegennel - vagy majdnem idegennel - beszélget, és bár szüksége volt rá, hogy valaki meghallgassa, nem tervezett ennél több belelátást engedélyezni a lelkébe.

– És mondja csak, magának hogy teltek az ünnepek? – kérdezett vissza hát. Ánya Andrejevna felháborodottan pillantott rá. Látszott rajta, hogy még nem akarta elengedni a témát, de Leo tekintete egyértelmű üzenet volt: eddig és ne tovább. Így aztán pár pillanat duzzogás után felsóhajtott, majd beleveszett az emlékeibe. Arcán váratlanul ömlött el a mosoly, ami meglágyította a vonásait. Szeme csillogott, arca kipirult - és nem csak a hidegtől.

– Ami azt illeti, nekem elég jól.

Leo ismerte ezt a nézést. Ő is elmosolyodott.

– Gondolom helyes srác.

– Ki mondta magának, hogy srác?

– Miért, lány?

– Jajj, ne bolondozzon velem! Hát persze, hogy férfi. Csak azt nem értem, honnan tudta.

Leo elvigyorodott.

– Tudja nem akarok ünneprontó lenni, de a mai világban teljesen rendben van az is, ha nő.

– Persze-persze – legyintett Ánya türelmetlenül. – De én most nem erről beszélek. A kérdésemre válaszoljon.

– Én most itt komoly társadalmi dolgokról folytatok vitát! – csattant fel Leo megjátszott ingerültséggel.

– De nincs oka vitatkozni, ha nincs téma. Semmi bajom a különböző szexuális identitásokkal. De attól én még egy férfival jöttem össze! – jött ki Ánya is a béketűréséből.

Leo vigyora még szélesebb lett.

– Úgy. Szóval randizni volt.

– Maga! – Ánya arca elvörösödött a felismeréstől, hogy játékot űznek vele. – Maga csak azért vitatkozott velem, hogy...?

– Nyíltan nem tehetek fel ilyen kérdéseket, doktornő. Ha magától nem mondja el, nekem a betegeként semmi közöm a magánéletéhez – kacsintott Leo. Hogy ez volt-e a szándéka a bosszantással? Nos, félig. Az esetek többségében tényleg jól bevált, ha szeretett volna információt kicsikarni valakiből, de egyben mókás is volt.

– Enélkül is elmondtam volna!

– Hát persze. – Jót szórakozott Ánya felháborodott arckifejezésén. – Gratulálok – tette aztán hozzá megkomolyodva. – Szerencsés pasas lehet.

– Az. Remélem, hogy az. – Ánya hirtelen elfelejtette minden felháborodását, és lehorgasztotta a fejét. Leo furcsállta ezt a testtartást egy nőtől, akinek éppen a rózsaszín felhőkben kellene úsznia. És volt egy olyan megérzése, hogy ez nem csak a magabiztosság hiányából ered. Sosem olvasott jól mások gesztusaiból, de most még ő is összerakta, hogy valami itt nem okés.

– Mitől olyan bizonytalan? – tette hát fel a kérdést, megfeledkezve arról az orvos-beteg határról, amit az előbb épp ő maga emlegetett. Ánya megrázta a fejét.

– Nem vagyok az. Csak...

Leo ráharapott a szóra. – Csak? – kérdezett vissza kíváncsian.

– Nem is tudom. Olyan gyors ez nekem. Még szinte alig ismerjük egymást, semmit sem tudok róla, de máris együtt vagyunk. Mondja, ez manapság tényleg normális így?

Leo felvonta a szemöldökét.

– Úgy nézek ki, mint aki elég tapasztalt ahhoz, hogy tudja?

A válasz hezitálás nélkül érkezett: – Nagyonis!

Elmosolyodott. Habár tényleg igaz volt rá ez a múltban, de a mostani állapotában - és Ánya csak ezt az állapotát ismeri - közel sem volt olyan vidám, életrevaló, és legfőképp jóképű, hogy ezt lehessen feltételezni róla. Soha nem vallotta volna be hangosan is, de imponált neki, hogy Ánya mégis így gondolkodik róla.

– Szerintem hallgasson a megérzéseire – mondta végül kis szünet után.

– De hát manapság a randik...!

– Igen, van, amelyik gyors – bólintott. – Nekem is sok olyan barátnőm volt, akik jobb szerették először a kémiát tesztelni, aztán a többit. – Azt már nem tette hozzá, hogy a folytatáson rendre elbukott. – De volt olyan is, aki szeretett beszélgetni előbb. Nincs ezzel semmi gond, minden kapcsolatnak más a ritmusa.

– Komolyan így gondolja?

– Nem mondanám, ha nem.

Ánya arcán a meglepődöttséget egy meleg mosoly váltotta fel.

– Ezt kis sem nézném magából.

– Mit? Hogy szoktam beszélgetni is a dugás előtt?

A nő felhorkant a kifejezést hallva. Tett egy hessegető mozdulatot a levegőben és megcsóválta a fejét, de aztán ellágyult vonásokkal folytatta.

– Nem. Inkább ezt a megértő hozáállást.

Leo elmosolyodott.

– Bármennyire is úgy tűnik, nekem sincs kőből a szívem. És a nőket sem az alapján választottam, hogy kit a legkönnyebb összeszedni.

– Akkor mégis hogy? A magafajta fiatalemberek...

– Szerelemből.

Ánya megtorpant. Úgy meredt Leora, mint valami csodabogárra, aki nem tudta hibáztatni mindezért.

– Elhinné nekem, ha azt mondanám, hogy minden egyes nőt feleségül akartam venni a legelején? Még azt is elképzeltem párszor, milyen lesz az esküvőm, mint azok a tizenéves tinilányok.

Ánya nem bírta ki, kibukott belőle a nevetés. Leo arcára is széles, jókedvű mosoly költözött.

– És aztán?

Megvonta a vállát.

– Aztán valami mindig elcsesződött. Ez ilyen. De azért soha nem adtam fel.

– Soha?

Már majdnem a nyelvén volt a válasz. Egy pillanatra el tudta hinni, hogy valóban soha. Aztán lenézett a lábaira, és elkomorult.

– Az előző életemben soha.

Csendesen sétáltak tovább a térkővel kikövezett úton a park meztelen, égbe nyúló tölgyfái alatt. A táj nem csak sivár volt, de kihalt is. A szürkébe csomagolt, poshadt Moszkva láttán Leoban feltört a vízió, hogy Bulgakov Wolandja* talán nem is annyira a képzelet, mintsem az ehhez hasonló helyek valós szüleménye.

Na nem mintha rettegett volna olyan dolgoktól, mint az őrület, a halál, vagy az ördög, sőt, néha azt kívánta, bárcsak Annuska kiöntötte volna már azt az olajat.**

Összeráncolta a homlokát, és előhúzott egy cigarettát a zsebéből, hogy legalább a függőség enyhítse valamennyire a rajta eluralkodó mélabút. Még hogy a szabad levegő jót tesz! Életében nem hallott még ekkora baromságot.

– Nem bírja ki nélküle, ugye?

Leo idegesen kapta a tekintetét Ányára, készen rá, hogy letorkollja, amiért beleavatkozik a dolgába, de a nő csak kedvesen mosolygott. Valahogy érthetetlen volt az arckifejezése, egyáltalán nem állt összefüggésben azzal, amit várt tőle.

– Nem fogom letenni, csak mert magát zavarja – motyogta emiatt teljesen összezavarodva, de Ánya most is csak megrázta a fejét.

– Erre nem is kérném. Látom, hogy segít.

Leo elkerekedett szemekkel pislogott rá. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy egy gondolatolvasóval van dolga.

– Látja? De mégis miből?

– A homlokán kisimultak a ráncok, amikor az első adag füstöt kifújta. Az apámra is ilyen hatással volt, amikor pipázott. Csak akkor gyújtott rá, amikor anyával összekaptak.

– Lehet, de láthatja, hogy én most senkivel nem vesztem össze – állította meg a kerekeket, és fonta karba maga előtt a kezeit olyan pozícióban, mint aki épp most készül összeveszni valakivel. A nő feltételezése persze helytálló volt, de ezt nem kívánta az orrára kötni. Annál is inkább, mert felháborítónak tartotta, hogy valaki pusztán a dohányzási szokásai alapján olvasson az érzéseiből.

– Akkor is rágyújtok – folytatta tehát nagy hévvel az érvelést –, ha jól érzem magam, ha bulizok, ha valami finomat ettem, szex után pedig egyenesen kötelező. A függőségemnek semmi köze nincs semmihez.

Kezdte roppantul idegesíteni az Ánya arcán ülő levakarhatatlan, barátságos mosoly.

– Tudta, hogy a gyerekek is akkor babrálnak a legelmélyültebben a játékaikkal, amikor nem tudják kifejezni az érzelmeiket?

Gyerekek?

– Mi vagyok én, valami hülye kis óvodás, akit lehozott a játszótérre?

Ánya hangosan felnevetett.

– Csak ha magára veszi. Mióta dohányzik?

– Ne próbáljon meg terelni, amikor épp most húzott fel.

– Csak kíváncsiskodom. És legalább nem úgy sétálunk egymás mellett, mint egy gyászmenetben. Káros ez a hatalmas csend.

Ezzel mondjuk egyet kellett értenie. Egyetértett volna vele, ha nem azzal van elfoglalva, hogy nagyon meg legyen sértve a gyerekes hasonlaton. Ez az állapot viszont csak ahhoz vezetett, hogy dacosan felszegte a fejét, és csak azért sem szólalt meg hosszú, hosszú percekig.

Aztán rájött, hogy ezzel csak azt igazolja, hogy tényleg gyerekes.

– Tíz éve, kisebb-nagyobb kihagyásokkal – szólalt meg végül, átadva magát az elkerülhetetlen vereségnek. – Az első szálakat az apám fiókjából csórtam. Aztán már lopnom sem kellett.

– És nem haragudott meg magára?

Leo megrázta a fejét.

– Nem. Az ilyesmi sosem zavarta. Ő is szivarozik, bár csak ritkán. Anyám meg évekig olyan volt, mint egy füstkazán, csak aztán valahol azt olvasta, hogy a kátrány elősegíti az öregedést.

Most Ányán volt a meglepődés sora.

– Sosem hallottam még, hogy valaki hiúságból szokott le.

– Akkor ideje megismerkednie az anyámmal. Ő mindent csak a szépségért csinál.

– Azt azért mégsem hiszem.

– Fogadjunk? Szerintem még a wc csészét is megszórja csillámporral, mielőtt lehúzza. Mindjárt megmutatom instagramon – kezdte el a mobilját keresni.

– Az anyjának van istagra...

De nem folytathatta, mert az egyik szomszédos kuka épp akkor hatalmas csattanással dőlt el mellettük. Ánya felsikoltott, Leo leejtette a mobilját és hangosan szitkozódni kezdett, ezzel egy időben pedig egy macska ugrott elő a kukák mögül, fekete szőrét felborzolta, és hangosan nyávogott. Olyan borzalmas látványt nyújtott, mintha elég lett volna csak rágondolni, hogy valóban megidézzék Woland ördögi macskáját, Behemótot.***

Leo ingerült, hessegető mozdulatot tett az irányába.

– Koszos dög – morogta, de még mielőtt további kísérletet tudott volna tenni az állat eltávolítására, Ánya haragos horkantása beléfojtotta a szót.

– Ne viselkedjen így szerencsétlen állattal! – torkolta le. Leo egyáltalán nem értette a reakciót. Felhúzott szemöldökkel, kérdőn meredt a nőre, de az addigra már leguggolt és ciccegő hanggal igyekezett magához édesgetni a macskát.

– Ön meg akarja fogni?– kérdezte nem titkolt undorral a hangjában. Sose szerette az állatokat. Egyszer, még gyerekként kapott az egyik születésnapjára egy németjuhászt, de mivel ő nem törődött vele, Olga félt tőle, Tánya pedig nem bírta elviselni a kutyaszőrt a házban, a kutya elég hamar új családhoz került.

– Nem csak akarom, meg is fogom! – ragyogott fel Ánya arca és a táskájáért nyúlt. Előhúzott belőle egy alufóliába csomagolt szendvicset és kiturkálta belőle a párizsit.

– Gyere, édes, nem bántalak. Egyél csak, biztos éhes vagy – folytatta a gügyögést olyan hangon, mintha egy kisbabához beszélne. Leo összeráncolt szemöldökkel figyelte a jelenetet.

– Ez az állat kóbor. Büdös, koszos, bolhás. Talán még veszett is – próbált hatni a nő józan eszére, kevés sikerrel. Szíve szerint még azt is hozzátette volna, hogy maga a sátán macskája, de nem akart magáról tévesen babonás képet festeni, így aztán lenyelte ezt a megjegyzését.

– Jajj, ne legyen már ilyen! Egy veszett állat nem így néz ki. Ő egész egyszerűen csak éhes. Biztos azért bujkált a kuka mögött. Talán van itt valaki, aki néha kirakja neki a maradékot.

A macska közben közelebb óvakodott. Még mindig félénk volt, két másodpercenként gyanakvóan nézett fel a párosukra, de az éhség láthatóan jobban gyötörte, mint a félelem. Mancsával kinyúlt a párizsidarabért, és óvatosan maga felé húzta. Csak akkor kezdte el majszolni, amikor már visszabújt a pár méter távolságra lévő, biztonságot jelentő kukákhoz.

– Lehet, hogy bántották, azért ilyen félős – jegyezte meg Ánya. Leo most először jobban megnézte az állatot. A bal füle egy picit meg volt tépve, sarkai eldeformálódtak, és a szőre azon a helyen kihullott. Vékony volt, a bordái kilátszódtak és most is, minden egyes másodpercben remegett. Ha valóban az ördög egyik szolgálója, hát akkor nagyon jól játssza a szerepét.

– Gyere ide, Kicsikém, van még – folytatta közben Ánya lelkesen. Teljesen átszellemült. Tekintete kitisztult és olyan kristályzölden ragyogott, mint a tavasz legelső rügyei. Nem mosolygott, de szája szélei felfelé görbültek. Mintha ő maga is macska lenne, lélekig hatoló tekintettel.

Leo borzongva gondolt bele, hogy életében először egy embert egy állathoz hasonlított, de nem tudta nem észrevenni a párhuzamot, hogy a cicának még a szőre is épp olyan fekete, mint Ánya kontyba font haja. Ha egy kicsit megmosdatnák, ha kikefélnék és normális ételt kapna, ez a macska kinézhetne akár egészen normálisan is.

– Miért szereti így őket? – bökött fejével az irányába. Ánya letette a maradék párizsit a földre és felkelt, hogy kinyújtóztassa végtagjait. Arcán még mindig az a földöntúli, békés kifejezés ült, ami korábban.

– Az állatok nem tudnak bántani.

Leo hangosan felhorkantott, mert rögtön eszébe jutott egy medve, és az a rengeteg medvetámadás, amiről hallani szokás...

– Ne értsen félre. Természetesen van, amikor megtámadnak. Védekeznek, táplálékot keresnek. De nem gonoszak. Ha tiszteletben tartja a Vadon törvényeit, semmi bántódása nem eshet.

– Vadon micsoda? Ilyesmiről nem rappelni szoktak?

Ánya hangosan felsóhajtott.

– Sosem olvasta a Dzsungel könyvét, igaz?

Leo bólintott. A gyerekmesékkel idejekorán megszakította a kapcsolatot. Sosem érdekelték ilyen baromságok. Persze az Oroszlánkirály olyan hatalmas klasszikus, ami még őt is beszippantotta, Villám McQueen pedig néhány évig ott virított majdnem minden tolltartóján és táskáján, de ez a kettő határozottan kivételnek számított.

Ánya megcsóválta a fejét és tekintetét az ég felé emelte, mintha csak a felhőket akarná tanulmányozni.

– Gyerekkoromban sokat jártunk egy állatmenhelyre segíteni az apukámmal – szólalt meg kis csend után váratlanul. – Későn született gyerek vagyok. Anyának már nem volt annyi energiája velem foglalkozni a munkája mellett, így apa néha megkönnyítette a dolgát azzal, hogy elvitt. Az állatok mindig lefárasztottak – merengett az emlékein. Leo csendbe burkolózva hallgatta.

– Volt ott is egy ugyanilyen fekete cica. Jellegtelen, ráadásul kiállhatatlan természete volt. Soha nem fogadták örökbe, amit meg is értek. De apával más volt. Apának mindig hangosan dorombolt, az ölébe mászott és ott aludt, amíg én segítettem a gondozóknak megtölteni az etetőtáljaikat. Ez a cica egy kicsit most azokra a pillanatokra emlékeztet.

Leo összepréselte a száját és komoly tekintettel meredt hol Ányára, hol a párizsit majszoló macskára. Fogalma sem volt róla, mit mondjon, mit is mondhatna egy ilyen helyzetben. Nem számított rá, hogy ilyen őszinte, mélyre ható vallomást fog kapni. Nem is gondolta, hogy bárkit ilyen mély érzések köthetnek egy olyan rühes, büdös döghöz, mint ez itt.

– Miért nem viszi haza? – kérdezte hirtelen, de Ánya csak szomorúan megcsóválta a fejét.

– Anya allergiás az állatszőrre.

Leo visszanézett a macskára, és az - mintha csak értené a pillanat súlyát - az övébe fúrta sötétzöld tekintetét. A világ hirtelen megváltozott, kifordult a sarkaiból és egy olyan, megmagyarázhatatlan érzelem kezdett el dolgozni benne, mint a szánalom. Jobb meggyőződéseit hátrahagyva lenyújtotta a kezét a kerekesszék mellé, és elkezdett ciccegni, Ányát utánozva. Az állat csak nézte őt, a fülei megrándultak a hangra, de nem akart megmozdulni.

– Gyere ide, cica – mormolta sután, egy kicsit morgósan, egy kicsit félénken, még mindig a homlokát ráncolva. És megtörtént a csoda, a macska óvatos mozdulatokkal elkezdett közelebb lépkedni felé.

– Ezaz! – lelkendezett Ánya csendben, nehogy elijessze. Áthajolt a kerekesszék felett, úgy figyelte az eseményeket. Annyira el volt foglalva a macskával, hogy talán észre sem vette, hogy közben Leo vállain támaszkodik meg, elszabadult tincsei az arcát súrolják.

Leo meglepődve pislogott fel rá. Arrébb akarta hessegetni, de aztán megcsapta orrát a mézes cukorka illata, és valahogy benne rekedt a szó. Ánya gyönyörű volt, innen közelről pedig arcának olyan részletei is kirajzolódtak, amiket máskülönben sosem lett volna alkalma megfigyelni. Látta az apró szeplőket a nő orrán, a koncentráció ráncait a szeme sarkában, fülének ívét, és azt a pici, piros pöttyöt, amit a fülbevaló viselésének nyoma hagyott hátra. Nem szokta megbámulni az orvosait, de az is tény, hogy soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy megbámuljon egy nőt, főleg ha annak haja épp az arcát csiklandozza. Már mozdult volna, hogy eltűrje az útból, de abban a pillanatban valami puha simult a kezéhez. Összerezzent, kikerekedett szemekkel bámult le a tenyerére, amihez a macska többször is hozzá dörgölte a fejét.

Ánya - aki látszólag semmit nem vett észre a közjátékból - gyermeki örömmel felkiáltott, arcán szétterült a ragyogás.

– Sikerült! Idecsalogattad! – ujjongott, de a cica már vissza is szaladt a biztonságot rejtő kuka mögé. Talán a szavak, talán Leo ideges rándulása ijesztette el, de akárhogy is, többé már nem volt hajlandó előbújni fedezékéből, bárhogyan is szólongatták.

– Kár érte – jegyezte meg, amikor végül úgy döntöttek, feladják a további próbálkozást. – Egész szimpatikus dög volt – ismerte be kelletlenül, majd rágyújtott egy újabb cigarettára. A füstöt hosszan, élvezettel lélegezte be, és ezúttal nem is a nikotin, sokkal inkább a szag miatt. Szüksége volt rá, hogy végre elillanjon az orrából a mézédes cukorka idegesítő, de egyben nagyon is vonzó illata.

Megj.:

*Woland a sátán alakját testesíti meg Bulgakov híres művében, a Mester és Margaritában.

**A Mester és Margarita egyik nyitójelenetében Woland megjósolja egy Berlioz nevű embernek, hogy meg fog halni, mert „Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt nemcsak megvette, hanem ki is öntötte". Habár ez nevetségesnek hangzik, a tragédia rövid időn belül valóban bekövetkezik, és ebben a kiöntött olaj tényleg hatalmas szerepet játszik.

***Behemót egy két lábon járó macska, a sátán egyik kísérője Bulgakov híres művében, a Mester és Margaritában.