Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

 Az újév utáni első munkanap reggelén Szonya rá nem jellemző módon már kora reggel ott toporgott a hátsó épület személyzeti bejáratának előterében. Ánya direkt nem írt neki semmit azzal kapcsolatban, hogyan sikerült a randi. Nem csak amiatt, mert úgy érezte, az ilyesmit inkább szóban illene megbeszélni, de igazából azt sem tudta megmondani, pontosan hogy áll a dolog.

– Na, na, na? – támadta le a legjobb barátnője köszönés helyett, és átölelte a vállát. Csak hogy ne tudjon elszökni.

– Hát... – Ánya legszívesebben szélesen mosolygott volna, de ráparancsolt az arcvonásaira. Nem akarta idő előtt felfedni magát, és főleg nem akart hamis képet közvetíteni az élményieről. Az az igazság, hogy nagyon élvezte a szombat éjszakát, ezt le sem tagadhatná. Egymás után háromszor is lefeküdtek, ami nála sosem látott rekordnak számított, Jurij pedig érzéki volt és férfias. Tökéletesen tudta, mit csinál és mit vár el cserébe. Egyáltalán nem hasonlított azokhoz a béna srácokhoz, akikkel Ánya középiskolában, aztán az egyetemen kavart. Ezekután összeölelkezve aludtak a hatalmas franciaágyon, pihe-puha párnák között, másnap pedig olyan békében és harmóniában reggeliztek meg, mintha mindig is ezt csinálták volna. Jurij teát főzött és tükörtojást készített, Ánya elpakolta az előző éjszaka romjait. Közben semmiségekről csevegtek és valahogy feloldódott közöttük a hangulat.

Az egyetlen dolog, amiről nem esett szó, az a valódi kérdés volt; vajon ez most azt jelenti, hogy együtt vannak? Maga Ánya sem tudta eldönteni, hogy szeretné-e azt az éjszakát kapcsolattá formálni, így nem kereste a férfit, és az eltelt napokban Jurij sem kereste őt.

Szonya közben közelebb húzódott és türelmetlenségtől kitágult pupillákkal bámult bele az arcába.

Ánya egy darabig még húzta az időt, komótosan lesöpörte a ráragadt havat a csizmájáról, levette a kabátját, és megdörzsölgette a tenyereit, csak azután fogott bele a mesélésbe.

– Hát a cím egy felkapott külvárosi kerületbe vezetett. Először azt hittem, hogy átverés áldozata lettem, de nem – rázta meg a fejét. – Egy acélpalotában él. Minden szürke és fekete, modern bútorok, geometrikus formák, drága berendezések. Sehol egy karc vagy egy ütődés, semmi jele annak, hogy ott egy ember valóban lakik.

– Hűh.

– És volt egy akvárium az előszobában. Nem csak egy ilyen picike izé a polcon, hanem egyenesen a szoba falába volt építve. Egy hatalmas akvárium, érted?

– Ez nagyon menő.

Ánya bólintott, mert ezzel egyet kellett értenie. Ez az akvárium túlzásnak tűnt, de egyben valóban menő is volt.

– Ez eddig nekem úgy hangzik, mint egy romantikus film. Itt egy titokzatos, gazdag, jóképű pasi, tökéletes otthonnal, aki belebolondul az egyszerű lányba.

– Nem is tudom – sóhajtott fel Ánya. – Valahogy minden túl tiszta volt. Sehol egy eldobott alsógatya, egy ottfelejtett piszkos tányér, vagy a csapba borotvált szőrszálak. Ez valahogy nem életszerű. Így csak egy pszichopata él, vagy aki rejteget valamit.

Szonya megcsóválta a fejét.

– Jajj, Ánya, kérlek azt ne mondd, hogy emiatt dobtad, vagy valami!

– Szonya. Csak azt lehet dobni, akivel már összejöttél.

– Érted, mire akarok kilyukadni! Biztos csak nagyon készült, odafigyelt, hogy minden tökéletes legyen. Ezzel szerintem nincs semmi baj. Az alsónadrágokat majd csak azután mutatja meg, ha már együtt éltek.

– Ami azt illeti, már így is láttam egyet.

Szonya értetlenül pislogott egy, kettő, sőt, három teljes másodpercig, de aztán arca felderült, a torkából pedig feltört egy boldog sikoly.

– Micsodaaaaaa?! – ugrált örömében. – Ez azt jelenti, amire gondolok? Mondd, hogy azt jelenti!

Ánya elpirult, és most már engedélyezte magának, hogy kiüljön az arcára a szégyenlős, de nagyon is széles mosoly.

– Ha arra gondolsz, hogy ott töltöttem-e az éjszakát... – csavargatta az egyik hajtincsét félszegen.

– Azta, azta, azta! – ugrált Szonya, mint egy kisgyerek, aki most tudta meg, hogy jegyeket kapott Disneylandbe. – És – halkította le a hangját, miközben még közelebb húzódott Ányához, hogy kicsikarja belőle a szaftos részleteket. – Milyen volt?

Ánya eltakarta az arcát, és ő is közelebb hajolt.

– Háromszor is. – Csak ennyit mondott, de több magyarázatot nem kellett hozzáfűznie, mert Szonya így is értette. Ezt tanusította az a jókedvű sikoly is, ami ismét elhagyta a torkát.

Csakhogy aztán a következő pillanatban mind a kettejüknek ráfagyjon az arcára a mosoly.

– Mi ez a nagy nevetgélés? – lepte meg őket egy jókedvű férfihang hátulról, Ánya pedig érezte, ahogy valaki végigsimít a derekán. Azonnal megpördült a tengelye körül és szembetalálta magát Jurijjal, aki teljesen magától értetődően nyomott puszit az ajkára, ezzel mindenki előtt kinyilvánítva, hogy ők ketten egymáshoz tartoznak. És az a mindenki tényleg mindenki volt, mert nem csak Szonya pirult bele a jelenet látványába, de a takarítónő is gyanúsan nyújtogatta a nyakát a szomszédos sarokból, ráadásul Gyenisz Szergejevics is ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a liftből és feléjük döcögjön.

Ánya rettenetesen zavarban érezte magát. Nem készült fel rá, hogy máris úgy mutatkozzanak ők ketten, mint akik együtt vannak, miközben még meg sem beszélték azt, hogy mi is van közöttük. Persze benne volt a pakliban ez a fajta folytatás, de Ánya ennél sokkal diszkrétebben kezelte a kapcsolatait. Vagyis csak akarta kezelni, mert valaki láthatóan helyette is eldöntötte.

– Nocsak-nocsak, mit látnak szemeim – ért melléjük az igazgató, akinek békaarcán most kedélyes mosoly terült el. – Csak óvatosan, Jurij Mihajlovics, kérem ne felejtse el, hogy felügyelnie kell a kisasszonyt.

Jurij pimaszul elmosolyodott, átölelte Ánya derekát és közel húzta őt magához.

– Ne aggódjon, Gyenisz Szergejevics, folyamatosan rajta tartom majd a szemem.

A két férfi láthatóan remekül szórakozott a viccesnek szánt megjegyzésen, miközben Ánya azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld. Még ő sem tudta, mi történik körülötte, erre tessék, elkönyvelheti, hogy alig fél órán belül az egész kórház erről fog pletykálni. Segítségkérően ránézett a barátnőjére, de Szonya legalább annyira félszeg volt, mint amilyennek ő is érezte magát. Barátnője összehúzta magát, lehajtotta a fejét és falfehér arccal ácsorgott tőlük három lépés távolságnyira. Vajon mi lelte?

A különös viselkedésre aztán az igazgató is nagyon hamar felfigyelt.

– Jól gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy még nincsenek készen az iratok?

Szonya még mélyebbre hajtotta a fejét, miközben bólintott. Ez már mindent megmagyarázott.

– Sajnálom, én...

– Ugyan kisasszony, az ünnep az magácskának is ünnep – lapogatta meg az igazgató Szonya vállát finoman. – Tízkor van találkozóm az ügyfeleimmel, addig legyen készen.

Szonya újra bólintott. Ánya közben módot talált rá, hogy kibújjon Jurij szorításából és titokban megfogta, majd támogatóan megszorította a barátnője kezét. El tudta képzelni, mennyire kellemetlen lehet így kezdeni az újévet.

– Nos, hölgyeim és uraim, én távozom is, mert még rengeteg a dolgom. Egy igazgató sosem állhat meg – búcsúzott a férfi kedélyesen, majd a lift felé tipegve még hátrafordult: – Magácska nem jön?

Szonya megrázta a fejét és elpirult.

– Még... Most jutott eszembe, hogy lent hagytam a telefonomat az autóban. Vissza futok érte – hadarta a nyilvánvaló kifogást. Ánya megértette; ő sem szívesen utazott volna az igazgatóval egy liftben kettesben.

Jurij közben szintén kimentette magát egy korai időpontra hivatkozva, újra megcsókolta Ányát - annak legnagyobb meglepetésére -, majd kettesben hagyta a lányokat.

– Ott van a telefonod a kezedben – sóhajtott Ánya, és finoman magához ölelte legjobb barátnőjét. Nem tudta, mi mást mondhatna neki. Nem tetszett neki, ahogy az igazgató bánik Szonyával, de nem is volt azért olyan vészes. Egy kis újévi extrahajrá bármelyik munkahelyen megeshet.

Szonya megrázta a fejét, és alig két másodpercébe került, hogy visszataláljon a jelenbe. Hirtelen visszatért az élet az arcába, a szemei pedig huncutul csillogni kezdtek.

– Szóval jól láttam, együtt vagytok? – tette fel a nagy kérdést. Ánya elnyomott egy feltörni készülő sóhajt, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy a szemöldökét is ráncolni kezdje.

– Hát nagyon úgy tűnik – kommentálta a helyzetet. Még át kellett gondolnia, mi is történik. Máris hasogatni kezdett a feje, szüksége lett volna egy kávéra és nagyon, de nagyon szeretett volna Jurijjal kettesben lenni, hogy megbeszélhessék ezt az egészet. Tisztán és korrekten, ahogyan azt kell. Sajnos azonban ismerte már az időbeosztásukat, ebédig esélytelen volt, hogy akár csak az irodában összefussanak.

– Azért ha furcsán kezd el viselkedni, idiótaságokról hadovál, és felajánlja, hogy megmutatja neked a vörös szobát, előtte szólj – kuncogott Szonya, aki láthatóan semmit nem vett észre Ánya rosszkedvéből, vagy ha észre is vette, betudta a szokásos hangulatának.

– Miért, mi van a vörös szobákkal?

– Jajj Istenem, el is felejtettem, hogy te nem láttad a Szürke ötven árnyalatát.

Ánya ettől csak még jobban ráncolni kezdte a szemöldökét. Mit kellene tudnia róla?

Ánya egész délelőtt nem tudott koncentrálni. Úrrá lett rajta valamilyen várakozással egybekötött feszültség. A betegeivel rá nem jellemző módon, csak monoton végeztette a feladatokat, szinte kényszeresen mosolygott, a mondandóikra pedig csak bólogatott. Minden alkalommal eldöntötte, hogy legközelebb jobban fog koncentrálni, de minden ilyen ígéret öt perc után kudarcba fulladt. Csak remélni tudta, hogy a szakmai rutin ez alkalommal elégnek bizonyult, és nem vétett valami hatalmas hibát, vagy nem mondott bolondságokat.

De hát nem tehetett róla. Az agya hol a ma reggel eseményeit játszotta vissza újra és újra, kínos részletességgel kiemelve az egyes emberek arcára kiülő reakciót, hol pedig azt a bizonyos szombat éjszakát, aminek egyetlen pillanata sem merült feledésbe, alkohol ide vagy oda. Az egyetlen jó, amit elmondhatott mindezek után, hogy Gyenisz Szergejevics végre nem bámulta olyan kihívóan, bár azt a következtetést le kellett vonnia, hogy helyette szerencsétlen Szonyát vette célba. Mindegy, csak nő legyen a környéken. Vajon ha mind férfiak, akkor a következő a takarítóasszony lett volna?

Ánya megborzongott, ha csak rágondolt a takarító személyzetre. Ők már az első napján óva óvták őt Jurij Mihajlovicstól, erre tessék, alig egy hónappal később beleesik a hibába. Bár, ha őszinték akarunk lenni, arról Ányát senki sem tájékoztatta, pontosan milyen hibával is jár együtt az orvos, ő pedig könnyen ringatta magát abba a hitbe, hogy csak valami apró tiszteletlenségről lehet szó.

Mert Jurijnak tényleg nem volt egyszerű a természete, ezt már az első randiból könnyen le lehetett szűrni. A nyugodt, már-már távolságtartó külső mögött egy meglepően akaratos ember állt, aki inkább a tettekben, mintsem a szavakban hisz. Ányát kicsit zavarta, hogy nem sikerült normálisan lekommunikálniuk, mi van közöttük, és azt hogy akarják kezelni, ami miatt reggel olyan kellemetlen helyzetbe került, de ha jobban belegondolt, végül is megértette a dolgot. Elmentek együtt randizni, lefeküdtek, jól érezték magukat. Ki gondolná ezek után, hogy van még miről beszélni? És az átlagos emberek szeretik megmutatni, szinte világgá kürtölni mások előtt a boldogságukat. Nincs ebben semmi különös, talán inkább az a probléma, hogy Ánya ennyire visszafogott, ennyire diszkrét. Egyáltalán nem akarja, hogy problémát jelentsen a magánélete a munkahelyén, főleg így, hogy ráadásul egy főnökével jött össze, ahogy arra Gyenisz Szergejevics már idejekorán rávilágított.

– Jesszus, Ánya, mit művelsz – sóhajtotta, és hátradöntve masszírozni kezdte a fejét. Jurij irodájában ült, tekintetét folyamatosan az ajtóra szegezve. A percek vánszorogtak, ő meg el sem tudta képzelni, Jurij hol késik. A pasija. A párja. Vagy nevezzük akárhogy. A gyomra már korgott az éhségtől, de mégsem mehetett egyenesen a kantinba. Előtte még fontos megbeszélnivaló várt rá.

Jurij végül tizenkettő után tíz perccel viharzott be az irodába. Szélesen mosolygott, látszott rajta, hogy jókedve van, de közben annyira el is gondolkodott, hogy alig vette észre Ányát, aki ijedtében extra kicsire húzta össze magát a nagy íróasztal mögött.

– Te még ilyenkor itt? – kérdezte meglepődve, amint észrevette a nőt. Ánya aprót bólintott.

– Téged vártalak.

Jurij nyilvánvalóan félreérthette a gesztust, mert elmosolyodott. Közelebb lépett és csókkal akarta üdvözölni kedvesét, de Ánya elhúzódott tőle.

– Beszélnünk kell – jelentette ki szigorúan. Jurij olyan magasra emelte a szemöldökét, hogy összefutottak a homlokán a ráncok.

– Beszéljünk. De nem kéne közben menni? Éhes vagyok – ütögette meg az ételesdobozt, amit idő közben magához vett.

– Mindjárt – babrált Ánya az egyik hajtincsével idegesen. – Gyors leszek, ígérem.

A férfi bólintott, és féloldalasan felült az asztalra. Kiváncsian függesztette vilagoskék tekintetét Ányára, aki ettől csak még jobban zavarba jött.

– Igazából a ma reggelről szerettem volna beszélni. Egy kicsit váratlanul ért, amit csináltál.

Jurij a homlokát ráncolta. – Pontosan mit is csináltam?

– Hát ahogy mindenki előtt... Tudod!

– Hogy köszöntöttem a barátnőmet?

– Nem tudtam, hogy a barátnőd vagyok – vallotta be szégyenlősen, leszegett fejjel. Jurij szemöldöke a haja vonaláig szaladt.

– Azt hittem, ez egyértelmű.

Ánya megrázta a fejét.

– És nem csak ez. Nem akartam a kollégák előtt... Ráadásul most már az igazgató is tudja!

– És mi ebben a baj? Jobb túlesni az ilyesmin minél hamarabb, hidd el nekem. Előbb-utóbb úgyis megtudta volna.

– Kivéve, ha eltitkoljuk.

– Ánya, te komolyan el akartál engem titkolni? – Jurij hangjából sütött a felháborodás.

– Nem. Nem teljesen. Csak... A főnököm vagy. És új vagyok itt. És eleve a munkahelyen illik diszkrétnek lenni.

– Egy kis puszi még csak belefér. Szerintem inkább azoknak van mit szégyellniük, akik szünetekben a raktárban szexelnek, aztán úgy tesznek, mintha mi sem lenne közöttük.

Ánya elsápadt. Elképzelni sem tudta, hogy történhetett ilyesmi. Vagy hogy ő csinálna akár ilyesmit.

– Én – folytatta Jurij, kiszakítva őt a képzelgéseiből – szeretnék veled kézen fogva sétálni a folyosón. Melléd ülni az ebédlőben. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés. Ha pedig így teszünk, előbb-utóbb úgyis Gyenisz Szergejevics fülébe is eljutott volna a hír. Jobb, ha az elsők között, a saját szemével látja, mintsem ki tudja, miféle pletykákból szedje össze az információit. Így sokkal tisztább, hidd el nekem. Ismerem őt már régóta.

Ánya összepréselte az ajkait, és bólintott. Végül is innen nézve a dolgot Jurijnak ismét igaza volt.

Az ebédlő szokás szerint zsúfolásig volt tömve emberekkel. A mikro előtt állt a sor, de már így is tizenöt perces késésben voltak, így némi gondolkodás után Ánya úgy döntött, hidegen fogja megenni a melegszendvicseit. Amúgy sem volt túl sok étvágya. Nem tudta nem észrevenni, hogy a távoli, nagy asztalon, ahol első nap olyan szívesen fogadták, most hatalmas a sugdolózás. A takarítónénik közel húzódtak egymáshoz, összedugták a fejüket, és folyamatosan felé pillantgattak. Az egyik alacsony, vézna nő még az ujjával is rámutatott.

Hogy a problémát tetézzük, Jurijnak esze ágában sem volt elvegyülni a tömegben. Addig körözött keselyűként a teremben, amíg végre felszabadult egy asztal, ahol csak ketten lehettek. És onnantól kezdve senki nem volt olyan bátor, hogy melléjük telepedjen.

Ebédidő alatt főleg a munkáról beszélgettek. Ánya elregélte, milyen nehezen boldogul az egyik betegével, mire Jurij nevetve elmesélte, hogy nála is járt már, és akkor sem volt egy szimpatikus személyiség. Ezután kibeszélték a kórházba rendszeresen visszajáró legproblémásabb eseteket, Ánya megtudott egy csomó belsős pletykát, végül pedig még arra is vette a bátorságot, hogy érdeklődjön a raktárban szexelő párocska felől, akikre - mint kiderült - maga az igazgató nyitott rá.

Ebéd végére sikerült elfeledkeznie az őt bámuló szempárokról is, és visszatért belé a jókedv.

– Délután keress meg, ha végeztél. Hazaviszlek – ajánlotta Jurij, miután egy puszival elköszöntek egymástól. Ánya széles mosollyal bólintott.

– Az remek lenne.

Már azt hitte, hogy mindezek után nincs semmi, ami elronthatná a kedvét. Most végre tényleg azt érezte, hogy ők ketten jó párost alkotnak Jurij-val. Minden olyan természetes volt és egyszerű. Csakhogy alig tett meg pár métert a folyosón, szembetalálta magát a takarítónőkből álló, áttörhetetlennek tetsző sorfallal. Látszólag mindannyian rá vártak, közben pedig rosszallóan csóválták a fejüket.

– Buta, buta lány – ciccegett az egyikük. – Hát nem megmondtam neked, hogy óvakodj tőle?

Ánya nem volt az a könnyen dühbe guruló típus, de most érezte, hogy a forróság elönti az agyát. Nem elég, hogy egész ebéd alatt szenvednie kellett a rászegeződő pillantásoktól, most még ez is!

– És meg is indokoltátok, mitől kellene tartanom?

Már nagyon elege volt mindenből. Ha van pasija, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Foglalkozzon mindenki csak a saját életével, ne az övébe kössenek bele.

– A kisgyerekeknek sem magyarázzuk el, miért féljen a medvétől, mégis ösztönösen elkerülik.

– Nem hiszem, hogy bármelyikőtök is csak úgy odaengedni a gyerekét egy medvéhez, de az érvelés más pontokon is igencsak sántít. Jurij ugyanis nem egy medve, hanem egy ember, nekem pedig szimpatikus. - Ánya keresztbe fonta maga előtt a karjait, és dacosan felszegte a fejét. – Felnőtt ember vagyok, szerintem képes vagyok eldönteni, kivel töltöm a szabadidőmet, és kivel nem.

– Hát rendben, te tudod – vonta meg a vállát a korábbi takarítónő. – De ha valami balul üt ki, emlékezz rá: mi figyelmeztettünk.

Lárifári. Ez már tényleg nem tűnt többnek üres mellébeszélésnél. Még ha lenne valamilyen konkrét indokuk rá, mi a bajuk Jurij-val! De nem tudnak mást, csak ezt a ködösítést. A kotkodácsolást. Ánya felfújta az arcát, mint egy pulyka, aztán magában morogva távozott. Eldöntötte, hogy nem fog hinni a rossz szájú népeknek. Arra figyel csak, ami a saját tapasztalata, mindenféle előítélet nélkül.

Csakhogy a gyanú egy furcsa dolog; minél inkább el akarod kerülni, annál jobban befészkeli magát a lelkedbe.