Vigyázat, szexuális tartalom! (Bár ebben a fejezetben inkább csak ráutalás van, nincs nagyon részletezve.)

A szexet, vagy komolyabb szexuális utalásokat tartalmazó részek mind szerves részei a történetemnek, és mindannak, amit vele el szeretnék mondani, így örülnék neki, ha értve és odafigyelve olvasnád, esetleg visszajelzést adnál róla. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy rengeteg olvasót zavar is az ilyen tartalom, így ha te is ezek táborát erősíted, de nem szeretnél lemaradni a történetem fontos fordulópontjairól, keress nyugodtan privát üzenetben, és el fogom magyarázni, mi történt. :)

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Megforgatta a tenyerén a telefont, újra rápillantott a kis kék pöttyre, ami a Google Mapsen a helyzetét jelezte, de bárhogyan is nézte, a program szerint nem volt tévedés a dologban; ez volt az a ház, aminek a címét Jurij a sajátjaként adta meg.

Pedig az nem lehet. Nem lakhat valaki szimplán orvosi fizetésből egy ilyen palotában.

Az utca, amiben Ánya állt, kicsit sem hasonlított azokra a belvárosi kerületekre, ahol a fél életét töltötte. Ez a rendezett és csendes városrész az ősöreg tölgyfáival, tökéletesen letakarított járdáival és kertes házaival olyan volt, mint a megtestesült amerikai álom. Már csak a vidáman bicikliző kisgyerekek és csaholó golden retriverek hiányoztak, - de azok is biztosan csak az időjárás miatt. Csakhogy ez itt Moszkva volt, annak is valamelyik gazdag városrésze, neki pedig - már nem először - megfordult a fejében, hogy Jurij ezúttal is átverte, és direkt rossz címet adott meg. Mégis miért lakna a férfi teljesen egyedül egy két emeletes gránitpalotában? Kinek van erre pénze, és még inkább, igénye?

Sok választása azonban nem volt. Megígérte a találkozót, és már így is késésben volt. Beharapta a szája szélét, és remegő kézzel megnyomta a csengőt. Amíg várakozott, érezte, hogy szaporán dobog a szíve. Csak ne egy pocakos apuka jöjjön ki, haragosan, amiért megzavarta a családi vacsorájukat!

Egy életnek érezte az időt, amíg válaszra várt, de végül megjelent az ajtóban egy nagyon is ismerős sziluett, ahogy pedig közelebb ért a kertkapuhoz, Ánya teljesen megnyugodott; nem lett átverés áldozata.

– Csakhogy megérkeztél. Már nagyon vártalak – köszönt a férfi, és egy széles, üdvözlő mozdulattal beljebb tessékelte a megszeppent Ányát, aki izgalmában csak elvékonyodott, kisegérke hangon motyogott valami köszönésfélét. Szinte nem is érzékelte maga körül a világot, ahogy végigsétált a kapu és a bejárat közötti feljárón, pedig egyszer még meg is botlott véletlenül a saját lábában. Csak akkor tűnt fel neki, hogy már percek óta ácsorog egy helyben az előszobában, amikor Jurij odalépett hozzá és finoman lehámozta róla a kabátot.

– Így be fogsz melegedni.

– Aha. - Ennyit tudott kipréselni magából. Egyszerre elöntötte valami szorongásféle, amiért megteszi ezt az egészet. Tényleg itt van Jurijjal egy randi, vagy valami még annál is több reményében úgy, hogy szinte alig ismerik egymást. Nem mintha ne lenne vonzó számára a férfi világoskék tekintete, magas termete, és feltűnt számára már az is, milyen erős és határozott az érintése. A szorongását mégsem tudta leküzdeni. Azóta volt benne valamiféle távolságtartás, amióta először találkoztak - ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy Jurijt nem csak a mentoraként, de egyben a feletteseként is kellett kezelnie -, de ez most, ebben a tágas és nagyon drága házban ácsorogva csak fokozódott. Ánya azt kérdezgette magától, mégis mi a francot keres ő egy ilyen helyen, ahol a szürkére festett előszobafalba egy akvárium - egy hatalmas, embermagasságú, teljesen berendezett, színes és izgalmas halakkal teledugott akvárium! - van beleépítve. És ez csak a kezdet, milyen lehet a ház többi része?

– Biztos szereted a halakat – jegyezte meg sután némi téblábolás után, amíg lehámozta magáról a bakancsot is, és eltette az arra kijelölt egyik rekeszbe. Itt látszólag mindennek megvolt a maga helye: a cipőtartó állvány mellett rögtön egy másik állt, ahol kényelmes papucsok várták a látogatókat.

– Nem rajongok az állattartásért, de a halakkal elvagyok – felelte Jurij, miközben megfogta a kezét - a kezét! - és beljebb vezette.

– Balra van a fürdő, ez itt a konyha és a nappali, a szobák pedig az emeleten vannak – mondta magától értetődően, és ahogy a lépcső felé pillantott, az arcán furcsa, megmagyarázhatatlan mosoly jelent meg.

– A családoddal élsz itt? – kérdezte Ánya rögtön, hiszen számára egyértelmű volt, hogy ennyi négyzetmétert egy egész rakás embernek kell birtokolnia. Különben mi haszna lenne annak a nyolc széknek, amik a széles mahagóniasztal mellé voltak állítva?

– Nem, a családom Szentpéterváron van. Itt csak én élek.

– Biztos nagyon magányos. – Nem tehetett róla, kicsúszott a száján. Pedig valami biztatót, valami igazán szépet akart mondani. Megdicsérni a konyhabútort, a nappali berendezését, vagy ilyesmi. Ijedten fürkészte Jurij arckifejezését, de a férfi csak elmosolyodott és mélyen a szemébe nézett.

– Már hogy lennék magányos, ha itt vagy velem?

Huh. Ennek már a fele sem tréfa. A vér Ánya arcába szökött, ezért elfordította a tekintetét és inkább az asztalhoz illeszkedő, fényesre lakkozott konyhabútort kezdte figyelni. Nagyon impozáns volt, de látszott rajta, hogy nem használják gyakran. Nem volt rajta egyetlen kopás, egyetlen ütődés, egyetlen véletlenül rajta maradt folt sem.

– A vacsorát az egyik közeli étteremből rendeltem. Remélem, még elég meleg. – Jurij finoman az asztalhoz terelte és kihúzta neki a széket. Ánya továbbra is megszeppenve forgatta a fejét, felmérte az impozáns csillárt, a porcelán terítéket és a fényes evőeszközöket. Olyan érzése volt, mintha egy drága étterembe került volna és - dacára az új, Szonya által is leokézott ruhának - úgy érezte, alulöltözött. Pedig Jurij sem vett fel öltönyt vagy ilyesmi, a farmerja felett csak egy egyszerű kötött kardigánt viselt, ami egészen rálógott a kézfejére. A férfiból valahogy mégis előkelőség sugárzott. Talán azért, mert ő is egyfajta tartozéka volt ennek a luxusbirodalomnak.

– Nem tudtam, mit szeretsz, ezért többfélét is rendeltem.

– Te jó ég, igazán nem kellett volna!

Ánya gyorsan végigpillantott az üvegfedőkkel letakart tálakon, de ahelyett, hogy a figyelmesség megnyugtatta volna, valahogy inkább csak felbosszantotta magát rajta. Három féle főfogás, leves, két desszert, olivje* (egyfajta orosz saláta), piros kaviár és fekete kenyér, mindössze két fő részére. Micsoda pazarlás! Összeráncolta a szemöldökét, és csak nagyon nehezen állta meg, hogy ne tegyen hangosan is megjegyzést, miközben a férfi leemelte az üvegefedőket az edényekről. Legalább afelől hamar meggyőződhetett, hogy a menü normális, általa is ismert fogásokból állt össze. Az kellett volna még, hogy valami ismeretlen külföldi legyen, mondjuk francia!

Elnyomott egy sóhajt, szedett a salátából, majd nagyot kortyolt a boros pohárból, amit Jurij időközben a kezébe nyomott. Tudta jól, hogy nem kellene ennyire kritikusan állnia mások szokásaihoz, főleg nem egy randin, ahol valószínűleg minden azért történik, hogy az ő kedvére tegyen. Csak valahogy nem tudott nem odapislogni a tálra, amiben még azután is emberes adag maradt, hogy mind a ketten végeztek a szedéssel. Pedig - Szonya tanácsa ellenére - Ánya egyáltalán nem fogta vissza magát. A hasa folyamatosan korgott, és néhány kanál után be kellett vallania, hogy az étterem, ahonnan a vacsora rendelve lett, tényleg remek lehet.

– Tudod... – szólalt meg kisvártatva, miután úgy érezte, hogy már szétfeszíti bensőjét a bosszúság. - vannak mindenféle szervezetek, akik ilyenkor szegény kisgyerekeknek, árváknak és hajléktalanoknak gyűjtenek. Rengeteg mindent rendeltél, biztos sok meg fog maradni. Talán elvihetnénk nekik – ajánlotta fel és máris érezte, hogy kezd benne felengedni a jég. Megnyugtatta a gondolat, hogy mégsem fog kárba veszni minden.

Jurij azonban csak elfintorodott.

– Gondolod, hogy bárki is átvesz maradék ételt? Ez nem olyasmi, aminek a minőségét ellenőrizni tudják. Valószínűleg jobban örülnének néhány alapanyagnak.

Valóban. Hogy erre miért nem gondolt? Pedig már többször is adományozott játékokat, tisztálkodószereket és alapvető élelmiszereket, de eddig soha eszébe sem jutott, hogy főtt étellel is ezt tegye. Miért is jutott volna, ha egyszer ennyire bonyolult eljuttatni másokhoz?

Szedd össze magad, Ánya! Teljesen össze vagy zavarodva!

Hiába tudta, hogy a magyarázat teljesen jogos, rosszul esett neki, hogy mégsem tud mit kezdeni ezzel a sok felesleggel. Már igazán a főfogásként odakészített halra fájt a foga, mégis szedett még egy adagot az olivjeből, mert olyan rengetegnek tűnt, ami a tálban maradt. Még ha Jurij eszik még belőle holnap és holnapután is - amiben kételkedett -, akkor is meg fog maradni legalább a fele!

– Min gondolkozol annyira, Ánya? – Jurij finoman megérintette a kézfejét, amitől összerezzent. Felnézett, pillantása találkozott a férfi jégkék tekintetével, és érezte, ahogy a forróság végigkúszik a mellkasán, fel a nyakán, a vére pedig az arcába tódul.

– Én csak... – Azt mégsem vallhatta be, hogy az ételpazarláson. Elég szánalmasnak tűnt volna. – Egy kicsit aggódom, ennyi az egész.

Jurij elmosolyodott, mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

– Azért aranyos volt, hogy gondoltál erre. Majd legközelebb megkérdezlek, mit szeretnél. Vagy mehetnénk étterembe is, ott magadnak választhatsz.

Ánya szemei kerekre tágultak. Legközelebb? Máris egy következő alkalomról beszélnek? De hiszen még ennek sem lett vége, sőt, úgy rendesen még bele sem kezdtek.

– Ne aggódj úgy – cirógatta meg Jurij a kézfejét. A finom mozdulattól az egész karja libabőrös lett, jó értelemben. – Próbáld meg magad otthon érezni, a kedvemért.

– Mintha ez olyan egyszerű lenne egy ilyen helyen – motyogta tekintetét lesütve.

Jurij felnevetett a megjegyzésre.

– Akkor ideje, hogy hozzászokj. Királynőnek palota jár – kacsintott. Ánya azonban nem érezte magát vicces kedvében.

– Akkor te vagy a király?

A férfi úgy tett, mint aki egy pillanatra elgondolkodik, aztán rá nem jellemző huncut vigyorra húzta a száját és bólintott.

– Miért ne?

Ezen már Ányának is el kellett mosolyodnia.

Rövid szünet állt be a beszélgetésben, amíg félretették a tányérokat, hogy egy másikba mind a ketten szedjenek a főételből, Jurij pedig újratöltötte a közben kiürült borospoharakat is.

– Pedig azt hittem, ha magamhoz hívlak, az nem fog annyira feszélyezni – folytatta aztán a témát. – Olyan embernek tűntél, aki nem szereti az éttermeket és a nyilvános helyeket.

– Mégis ki az, aki nem érzi magát kellemetlenül egy férfi házában?! – Ánya hangjában megjátszott felháborodás csengett, de végiggondolva a dolgot belátta, hogy Jurij gondolatmenetében is van valami. Egy étteremben is rosszul érezte volna magát.

– Akkor ne úgy gondolj rá, hogy ez egy férfi háza, hanem úgy, hogy az enyém. A tiéd. Nincs ebben semmi különös. Én sem fogok izgulni, ha egyszer felviszel magadhoz.

Na az kéne még! Te jóságos isten! Ha az anyja meglátja Jurijt. És még rosszabb, ha Jurij meglátja a házat, amiben laknak! Nem, ez egyszerűen csak nem történhet meg.

– Te tényleg úgy beszélsz erről, rólunk, mintha már meg is történt volna? – A hangja bizonytalanul, már-már vádlón csengett. Ő sem tudta, mi ez az érzés, ami benne dúl, mitől húzza fel magát ilyen könnyen. Talán tényleg túl régen volt randizni, elszokott az egész hercehurcától.

Jurij azonban nem sértődött meg. Sőt, közelebb húzódott és olyan mosolyt öltött, amilyet a ragadozók szoktak, amikor a prédát figyelik. Egyszerre volt benne valami veszélyes és félelmetes, de... valami nagyon szexi is.

– Én nagyon szeretném, ha megtörténne.

A vér ismét Ánya arcába szökött. Szíve a torkában dobogott és össze-vissza ütemet vert. Talán ideje lenne kérnie egy időpontot a kardiológiára.

Elfordult, mert nem tudta, mit feleljen minderre. Azt, hogy ő is nagyon szeretné? Ebben sajnos egyáltalán nem volt biztos. Magán érezte a nyomást, amit a környezete helyezett rá, amiért több éve nem randizott, zavarta ez az idegesség, ami nem engedte tisztán gonolkodni, ráadásul egy kicsit gyorsan is itta meg a bort, nem volt hozzászokva az alkoholhoz. Nem akart nemet mondani Jurijnak, egyáltalán nem. Csak valahogy az ő fejében más kép élt a párkeresésről. Biztos a hülye romantikus filmek tehetnek róla, de ő úgy képzelte el, hogy ez egy hosszadalmas folyamat. Hogy előbb fedezik fel egymást, és csak aztán kerül sor a vallomásra.

Most viszont előbb kellene döntést hoznia, mintsem egyáltalán ismerné a saját érzéseit. Hülyeség lenne elutasítani valamit csak azért, mert egy kicsit több előzményre számít? Vajon a felnőttek tényleg így csinálják? Egy randi és huss?

– Jóllaktál?

Bizonytalanul bólintott a kérdésre, ami visszarángatta a valóságba. Jurij nem úgy festett, mint akit sikerült meggyőzni.

– Egész este máshol jársz. Zavar valami?

– Nem, dehogy. – Ez volt az igazság, de nagyon úgy hangzott, mintha csak rávágta volna. Össze akarta szedni magát - össze kell szednie magát! -, ezért felpattant és úgy döntött, hogy leszedi a piszkos tányérokat.

– Merre van a mosogatógép? – Feltételezte, hogy kell lennie mosogatógépnek.

Jurij a homlokát ráncolva, aggodalmasan pillantott rá. Ő is felkelt a helyéről és finoman megragadta Ánya kézfejét.

– Ezt kérlek most azonnal hagyd abba.

– Miért?

A férfi egy végtelenül hosszú pillanatig a szemébe nézett, aztán bosszúsan felsóhajtott.

– Mégis mit kellene tennem azért, hogy egy kicsit rám koncentrálj?

Ez jó kérdés. Ánya elpirult, mert nem akarta bevallani, hogy valójában egész este a férfi a gondolatai tárgya. És épp ez volt a legnagyobb baj az egészben. Ha nem lenne ez a dolog ilyen kötött, ilyen hivatalos...

– Most direkt rágcsálod a szád szélét?

Mi? Észre sem vette, hogy ezt csinálja. Te jó ég. Riadtan felnézett a férfira, de az a türelmetlenség és parázs, amit a tekintetében talált, csak még jobban összezavarta. Jurij közelebb lépett, ami Ányát hátrálásra ösztönözte, egészen addig, amíg derekával nekiütődött az asztalnak. Alig néhány centiméter választotta el őket egymástól, érezte a férfiból áradó forróságot, neki pedig majd kiugrott a szíve a helyéről. Jurij fogva tartotta a tekintetét. Finoman végigsimított a karján és átölelte a derekát.

– Tudod te, milyen hatással vagy rám, Ánya Andrejevna?

A férfi lehelete az arcát cirógatta. Egy kicsit kényelmetlenül érezte magát, az agyában egyre csak az a gondolat dübörgött, hogy ez gyors, egyszerűen túl gyors, de a teste teljesen másképp reagált. Valójában élvezte a férfi érintését, ezt nem tudta letagadni. Gerincén fel-le kúszott az érzés, gyomrában bukfencet hányt a hal, a lábai között pedig elöntötte a forróság.

Önkéntelenül is közelebb húzódott, hogy a mellkasuk egymásnak simuljon, a mozdulat közben pedig megérezte, hogy nem ő az egyetlen, akit felizgatott a közelség. Te jó ég! Felnőtt ember volt, aki természetesen élt már át bizonyos "kalandokat", de akkor is! Erre egyáltalán nem számított. Ijedt nyikkanás hagyta el az ajkait és el akart húzódni, de Jurij addigra még szorosabban ölelte, szinte fogva tartotta a karjai között.

– Jurij, sajnálom, én... – fülsüketítően magas volt a hangja. Azt sem tudta, mit akar mondani. Mit mondhatna, hogy kiszabaduljon? Nem kapott levegőt, nem tudott gondolkodni, teljesen összezavarodott. Egyszerűen nem volt ura önmagának és a tetteinek.

– Ánya, fogd be a szád!

Ezen úgy meglepődött, hogy még vergődni is elfelejtett egy pillanatra. Jurij pedig kihasználta az átmeneti szünetet, és egy lépéssel bezárta közöttük a távolságot; megcsókolta.

Te jó ég! Ánya eddig észre sem vette, hogy idő közben elnyitotta a száját. A csók nagyon puha volt, és - édes istenem! -, olyan forró! Megszédült, kiszaladt lába alól a talaj, de Jurij erősen ölelte. Pár pillanatig csak megkövülten ácsorgott, aztán a teste magától reagált. Olyan régóta nem érzett ilyet! Úgy csókolt vissza, mint egy megvadult tigris. Még önmagát is meglepte vele, amikor felhúzta magát az asztal szélére és lábaival úgy kulcsolta körül a férfi testét, hogy még jobban, még közelebb érezhesse magához.

Az érzés nagyon mámorító volt, és tökéletes lett volna, ha nem kapcsolnak be közben fejében a vészvillogók.

A vágy nem volt elég erős hozzá, hogy teljesen elsöpörje őket, eddig is inkább csak az alkohol tartotta vissza.

Amikor egy kicsit elszakadtak egymástól, hogy levegőt vegyenek, kihasználta az alkalmat, és eltolta magától Jurij mellkasát. A férfi értetlenül pillantott rá.

– Ne haragudj, de ez nekem gyors. Nem tudom, hogy akarom-e. Vagyis inkább azt nem, hogy mást is akarok-e, nem csak ezt.

Jurij összeráncolta a szemöldökét, és most már látható bosszúsággal hajolt oda Ányához, hogy ujjai közé csippentse a mellbimbóját, ami átütött a ruha könnyű anyagán.

– Szerintem pedig elég egyértelmű, hogy mit akarsz – morogta.

– De én... – De nem tudta már elmondani, mit akar, mert a férfi ajkai újra az övére tapadtak. Kezei végigsimítottak a testén, majd eltűntek a ruhája alatt. Ányát végleg elárulta a teste. Kívánta, igen, nagyon is kívánta ezt az egészet. Úgy simult a férfi tenyerébe, mint egy doromboló kiscica. Amikor pedig Jurij ujjai betaláltak a bugyijába, végleg elhagyta az esze. Most már nem számított, korábban mit akart mondani és mit nem. Nem az volt a lényeg, hogy miért jött ide, vagy hogy mi az este célja, csak az, hogy még közelebb, még jobban, még szorosabban. Hogy végre magában érezhesse őt.