Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Leo soha életében nem rajongott az ünnepekért. Ez az időszak náluk mindig forgalmas volt és csak arról szólt, hogy válogatott, fontos személyeket látogassanak meg kötelező jelleggel, míg a többi, válogatott és nem kevésbé fontos személy náluk vendégeskedett szintén kötelező jelleggel. Persze voltak díszek is, amikkel Tánya teleszórta az egész házat, meg ideiglenes személyzet, akik Olgának segítettek a konyhában, a terítésnél vagy a felszolgálásban, hogy minél tökéletesebb legyen a kiszolgálás a nagy eseményre. Ezen kívül volt rengeteg ajándék is, kívánt és szükségtelen, amelyek Leo fantáziáját már egészen kisgyerek kora óta nem mozgatták meg. Miért várta volna az ünnepeket, ha enélkül is mindig mindent megkapott, amire vágyott, meg még azt is, amire soha még csak rá sem nézett?

Nem érezte úgy, hogy tudnának neki még újat mutatni és őszintén nem érezte azt, hogy valóban szükség lenne erre a hatalmas felhajtásra.

Ebben az évben pedig különösen utálta az egészet.

Az apja a vasárnapi családi ebéden tájékoztatta a december végi időbeosztásról, a vacsorák tervezett menetéről és minden egyéb ehhez kapcsolódó dologról, mindezt olyan hangsúllyal és arckifejezéssel, mint mindig Leo életének elmúlt huszonnégy évében. Mintha semmi nem változott volna meg, mintha épp ugyanolyan könnyű lenne eldöcögni az altábornagy villájába, mint korábban, és mintha Leonak épp ugyanúgy kedve támadna estéről estére fogadni volt kollégáinak, ismerőseinek és feljebbvalóinak társaságát, mint azelőtt. Az anyja családjának üzletpartnereiről nem is beszélve, mert úgy néz ki, hogy kerekesszékes állapot ide vagy oda, a szentpétervári családtagok meglátogatása ebben az évben is épp ugyanolyan fontos lesz, mint eddig volt.

Éljen a karácsony, az egység, szeretet, család és boldogság ünnepe!

Ennyi erőből készíthetnének képeslapot is, ahogy az Amerikában divat. Mindenki felvenne valamilyen vicces karácsonyi pulcsit, elmennének egy profi fotóshoz, belemosolyognának a kamerába, aztán körbeküldenék az összes ismerősüknek ezen a földkerekségen. Happy Christmas, a fiam fogyatékos, de kit érdekel.

Nem értette, hogy a családtagjai miért nem szégyellik őt. Hogy az apja miért nem takargatja, miért nem rejti el a világ szeme elől úgy, ahogyan ő is el szeretne bújni. Hogy miért kényszerítik rá újra és újra, hogy ugyanazt az életet élje, amit előtte, miközben távolabb már nem is lehetne tőle.

Az egész délután szörnyű volt, az elkövetkezendő néhány hétben rá váró megpróbáltatások pedig - ezt előre tudta - még ennél is szörnyűbbek lesznek. Nem csoda hát, hogy a gondterhelt ráncok állandósultak a homlokán és egyáltalán semmi jóra nem számított, amikor kigurult a liftből és benyitott a lakásának ajtaján. Csakhogy ezúttal számításai megcsalták. Nem is kicsit.

– Meglepetés! – borult a nyakába Hailey olyan széles mosollyal, amelynek a létezéséről Leo szinte már meg is feledkezett. Gyönyörű volt így, egyszerűen sugárzó. Magában hordozta a meleg nyár minden energiáját. Florida egyet jelentett Hailey-vel, vagy talán Hailey Floridával, még így is, hogy a szürke orosz tél kikoptatta bőréből a barnaságot és sápadt karikákat költöztetett a szemei alá. De talán nem is a tél, hanem Leo volt az, aki ezt művelte vele.
– Csináltam neked... – kezdett bele nagy hévvel a lány a mesélésbe, miközben a megterített asztalra mutogatott, de aztán megakadt. – Öhm... – Kiült az arcára a töprengés. – Orosz bigyókat – fejezte be végül lemondóan.

Leo meglepődve pislogott rá, de aztán szépen lassan felfogta, hogy mi történik körülötte. Talán mégsem csapta be az orra?

Már akkor érezte a remek illatokat, amikor kigurult a liftből a lépcsőházba, de akkor még nem is sejtette, hogy ezek a saját lakásához vezetnek. Valljuk be őszintén, Hailey nem volt konyhatündér, így ha megpróbálkozott valamivel, általában órákig kellett szellőztetni utána. Ki gondolt volna arra, hogy hirtelen megváltozik? Ki feltételezte volna, hogy egyszer csak sutba dobja az elveit a salátával és segítséget kér?

Közelebb gurult az ízlésesen megterített asztalhoz és felemelgette a lábasok tetejét. Azokban a kedvenc ételei sorakoztak, még forrón, jó szaftosan, az egyik sarokban még egy befőtt csalamádé is volt.

– Ezeket mégis hogyan? – tátotta el a száját meglepődve. Vajon álmodik? És egyáltalán, mikor álmodott ő utoljára evésről és ételekről? Hiszen a baleset óta szinte semmit nem kíván.

Most mégis kellemesen megkordult a gyomra. Úgy tűnik, a Hailey által rátukmált rendszeres étkezések megtették a hatásukat, mert ha ő maga nem is érezte az éhséget, de a szervezete igenis követelte a jussát.

És ez általában idegesítő volt.

De nem most.

– Beszéltem anyukáddal arról, hogy miket szeretsz. Ő nem tudta pontosan, de átküldte Olgát, hogy segítsen – vallotta be a lány elvörösödve. Lehajtotta a fejét, tincsei az arcába hullottak. Úgy tett, mintha szégyen lenne segítséget kérni. Úgy csinált, mintha Leo nem most kapta volna meg az egyik legszebb ajándékot, amit csak kívánhatott volna. Még szerencse, hogy a lány közel állt hozzá, mert így könnyedén elkaphatta a derekát, hogy az ölébe ültesse. Kellemes, meleg borzongás járta át, mert nem számított erre a figyelmességre. Nem érdemelte meg, nem kérte, de mégis... Egy pillanatra minden tökéletes volt, ahogy átölelte a lányt, homlokon csókolta és orrát az övéhez érintette. Mélyen elmerült az örömtől csillogó zöld szempárban. Hailey mosolygott. Szélesen, boldogan, alsó ajkán csak úgy ragyogott a szájfény.

– Köszönöm szépen – suttogta Leo hálásan. Ujjaival eltűrt egy kócos tincset Hailey arcából és finoman végig simította az arcélét.

– Nem kóstolod meg?

– Dehogyisnem. Most azonnal! – csapott le a lehetőségre és szabad kezével már nyúlt is az evőkanálért.

Már nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára annyit, hogy ilyen kellemesen megfeszüljön a hasa, ennek ellenére magával hozott egy tányérnyi fekete kenyeret a hálószobába is egy csésze piros kavirárral, hátha kedve támad az éjszaka folyamán tovább falatozni. Sőt, szinte biztosra vette, hogy ha eltelik néhány perc és megemészt valamennyit az elfogyasztott mennyiségből, bőven lesz hely a továbbiaknak.

Még akkor sem estek ilyen jól neki a kedvenc ételei, amikor Olga személyesen készítette el őket és tömte tele velük a hűtőt. Talán azért, mert sokat jelentett számára Hailey kedvessége, talán pedig azért, mert már közel egy hónapja idióta salátákon meg búzacsírákon kellett tengődnie, most olyan ellenállhatatlan vágyat érzett az ételek iránt, mint még soha azelőtt. Vajon így érezhetik magukat az éhezők, akik végre egy darab száraz kenyérhez jutnak?

Akárhogy is, elégedettnek, mi több, kiegyensúlyozottnak érezte magát. A mosoly, úgy érezte, állandósult az arcán és még rágyújtani sem volt kedve legalább két órája. Pedig egy finom ebéd után régen mindig elszívott egy cigit is, szinte kötelező jelleggel.

Úgy néz ki, változnak az idők.

Épp belemerült a Netflixről és további falatozásokról szőtt terveibe, amikor Hailey végre kijött a fürdőből egy lenge, nagyon szexi és szinte teljesen átlátszó hálóingben, ezzel teljesen új irányba terelve a figyelmét. És ami azt illeti, nem jó irányba. Egyből túl soknak érezte a gyomra beltartalmát, mintha hirtelen az egész ki akarna törni belőle.

– Ez valami új? – kérdezte elfojtott hangon. Pedig nem volt jó megfigyelő, sőt, az igazat megvallva szinte soha nem vette észre az olyan, állítólag nagyon is fontos dolgokat, mint amikor egy lánynak új ruhája, másmilyen frizurája, vagy éppen friss körme van. De Hailey az elmúlt hetekben mindig az ő pólóiban aludt, ahhoz képest pedig ez olyan nagy változás volt, hogy még neki is feltűnt.

– Volt időd még arra is, hogy elmenj bevásárolni?

– Dehogy, nem merek egyedül császkálni Moszkvában. – Hailey lehajtotta a fejét, mintha ez valamiféle szégyellnivaló dolog lenne, pedig igenis normális, hogy egy ismeretlen ország ismeretlen fővárosában nem indul csak úgy útnak az ember lánya teljesen egyedül. – Igazából az interneten rendeltem – simított végig a finom anyagon könnyedén, az arcára pedig szégyenlős mosoly költözött. – Már hiányoztak a normális ruháim. Mivel nem fért sok minden a húsz kilós bőröndbe, nagyon sok dolgot kell hiányolnom.

Leo elképzelni sem tudta, mi az a rengeteg minden, mert a lakása már így is úgy nézett ki, mint egy színházterem díszlete. Mindenhol, de tényleg mindenhol, a legkülönbözőbb helyeken is női ruhák és sminkeszközök voltak szanaszét hagyva. De nem kommentálta ezt a dolgot, mert már igazából hozzászokott, hogy ha ruháról van szó, a nőknek soha semmi nem elég. Az anyjának egy külön öltözőszobája is volt otthon tele polcokkal és szekrényekkel, de néha még az is kevésnek bizonyult. A válasz pedig, amit kapott, valahogy megnyugtató volt, olyasmi, ami ismét engedte lélegzetet venni. Hailey már egy teljes hónapja lakott nála, de még csak egy rendes csók sem csattant el közöttük, nemhogy bármi komolyabb. Pedig régen..., sőt, mit régen, alig pár hónapja! Többször is előfordult már, hogy ott lógott a levegőben közöttük a kimondatlan kérdés, de eddig mind a ketten mélyen hallgattak róla. És szerencsére ezt a szép hagyományt most sem törték meg. A lány nem úgy viselkedett, mint aki bármit is vár ettől a ruhától, épp ellenkezőleg. Bemászott az ágyba és odakuporodott Leo mellé, a mellkasára hajtotta a fejét és megfogta a kezét, de csak szelíden, kedvesen, mindenféle követelőzés nélkül. Nagyokat pislogott, mint aki mindjárt elalszik és ez nem is volt csoda, hiszen – ha Leo sejtése nem csal – hosszú nap áll mögötte, tele főzéssel, új receptekkel, új alapanyagokkal és az angolul nem, vagy csak alig értő Olgával. Leo arcára mosoly költözött, ahogy elképzelte a jelenetet.

– Szeretnél valamit nézni? – kérdezte gyöngéden, mert úgy érezte, ez a lány a karjaiban kincset ér. Soha a baleset óta nem érzett ennyi szeretetet iránta és bár ez sem volt a régi, korántsem, de azért mégiscsak valami. Hailey nemet intett a fejével és elnyomott egy ásítást.

– Inkább beszélgessünk.

– Miről szeretnél beszélgetni?

– Nem is tudom... – gondolkodott el egy pillanatra, de aztán úgy bökte ki a témát, mint aki már ezerszer is elképzelte, hogy rá fog kérdezni. – A randijainkról. Kíváncsi vagyok, honnan jöttek az ötletek. Miért oda vittél, ahova?

Leo hümmögött, ahogy megpróbált visszaemlékezni.

– Hát az első – kezdett bele tétova hangon, mire Hailey megemelte a fejét és kíváncsian pillantott a szemébe. – Az első az nem is randinak indult, csak nem akartalak elengedni. Emlékszel? Épp hazafelé tartottunk és úgy volt, hogy elviszlek.

– Aztán mégis magadhoz vittél – kuncogott a lány az emlékekben fürödve.

– A hotelba, igen. De csak azért találtam ki a keringőzést, hogy húzzam az időt. Meg valljuk be, egy kis romantika jó módszer a lányok csapdába csalogatására – mosolyodott el játékosan. Hailey oldalba bökte.

– Na, ne rontsd el az ábrándjaimat!

– Én ugyan soha – vigyorodott el Leo szélesen, mint aki tudja magáról, hogy már így is épp eléggé rossz az a kép. Ebben a vigyorban és ezekben a pillanatokban egy kicsit minden a régi volt, a megszokott magabiztossága, az ismerős sémák, a magáról kialakított kép.

– És az autós mozi?

– Én csak kocsikázni akartam. Tudod, hogy szeretek vezetni. – Észre sem vette, hogy úgy beszél a vezetésről, mintha ez nem a múlt lenne, hanem egy lehetséges jelen, egy hétköznapi része az életének. – Meg a hátsó ülésen izgalmasabb szexelni, mint egy kanapén vagy az ágyban. Nem gondolod?

– Jaj, ne tegyél már úgy, mintha téged csak ez érdekelne!

– Most miért? Mondd, hogy nem volt jó!

– Na és az építkezés? Abban aztán tényleg nem volt semmi autó, de még csak ágy sem!

– Nem is tudom... Olyan lánynak tűntél, aki szereti a vad kalandokat.

– Én? – Hailey szemöldöke a homlokáig szaladt. – De hiszen addigra elmeséltem neked, hogy én soha nem voltam máson, csak unalmas, éttermes randikon!

– Látszik, hogy Amerika tele van fantáziátlan férfiakkal. Már az első éjszakán láttam rajtad, hogy bármit, csak éttermeket ne.

– Valószínűleg addigra kiégtem belőlük.

– Meg hát nem álltál volna szóba egy orosszal, aki akcentussal beszélni a nyelvedet, ha nem lenne benned némi kalandvágy.

– Oh, erre még nem is gondoltam. – Hailey töprengve összeszorította az ajkait. Elhallgattak. Egy pillanatig valószínűleg mind a kettőjük fejében az a bár járt, ahol először találkoztak. Ízléses, modern szórakozóhely volt hatalmas alkoholkínálattal, magas árakkal és ehhez illeszkedő elit társasággal. Aznap éjszaka sokan voltak, szinte mozdulni sem lehetett a vonagló embertömegtől. Annyi lehetőség lett volna, annyiféle irányt vehetett volna minden. Ők mégis egymást szúrták ki a tömegben.

– Egyből láttam rajtad, hogy különleges vagy – folytatta Leo mosolyogva.

– Persze, most add be nekem, hogy nem a szűk koktélruhám fogott meg!

Leo halkan felnevetett a megjegyzésre.

– Ott minden nő ilyesmit viselt – hárította a feltételezést, hogy ez lett volna az egyetlen. Határozottan voltak ott olyan lányok, akik kerekebb fenékkel és dúsabb idomokkal voltak megáldva Hailey–nél. Egzotikus bőrszínű, dús ajkú, különleges szépségek. Hailey igazából a legamerikaibb volt mind közül a szőke, melírozott hajával és pompomlányos kisugárzásával. És valami mégis különleges volt benne.

A lány fészkelődött és közelebb bújt Leohoz, hogy szinte az egész testük összeért. Orrát a fiú nyakába fúrta és újra ásított.

– Aludj csak – cirógatta meg Leo az arcát és lekapcsolta a kislámpát, majd ő is kényelembe helyezkedett. – Köszönöm a mai napot – suttogta melegen. Valahogy most először mégis csak jó ötletnek tűnt, hogy Hailey itt van vele. Melegség költözött a szívébe. Nem olyan, mint amilyen korábban volt, nem perzselően forró, nem feltartóztathatatlan, de határozottan valamilyen.

– Leo – Hailey már félálomban lebegett, a hangja alig érthető motyogás. – Nagyon szeretlek. Kérlek, ne hagyj el.

Ez a két mondat nem volt sok. Nem volt benne semmi megígérhetetlen, nem egy normális ember számára. Mégis elég volt hozzá, hogy Leo arcáról lehervadjon a mosoly és mélyet sóhajtson. Úgy érezte, mint akin egy traktor hajtott végig. Vagy egy M5–ös BMW. Lehet, hogy valaha létezett egy férfi, aki könnyelmű ígéreteket tehetett, de az már csak egy elképzelt valóságban, egy színjátékban létezett.

Megborzongott és bebújt a takaró alá.

Meg kéne mondania Hailey–nek, hogy már nem szereti őt.