Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Mélyet sóhajtott, és beletúrt az íróasztalán sorakozó papírhalomba. Mostanában nem volt ideje a jelentésekkel foglalkozni, így csúnya lemaradást produkált, de nem akarta bevallani Jurij előtt, és főként nem akart segítséget kérni az eltűntetésében. Ez olyasmi volt, amit neki egyedül kellett megcsinálnia, méghozzá késlekedés nélkül. Mégsem hihetik azt az új munkahelyén, hogy képtelen tartani a határidőket és rendszerezetten dolgozni, csak mert az első hónapjai egy kicsit zűrösek.

Pedig senki nem vetheti a szemére, hogy elhanyagolja a munkáját, sőt. Épp amiatt nem tudott ezekre az apró és jelentéktelen feladatokra koncentrálni, mert sokkal jobban lekötötték a betegei hús-vér valójukban. Szinte folyamatosan rajtuk agyalt, a kezeléseiken, az állapotukon. Tudta, kinél milyen eredményeket vár, ki az, aki lusta elvégezni otthon a gyakorlatokat, és ki az, akit a lelkesedése hajt a nagyon apró eredmények ellenére is. Tisztában volt vele, ki az, akinek a türelme csak rövid ideig tart, ezért mindig új ötletekkel kell előrukkolnia, de ugyanarra a problémára kiélezve, és ki az, akinek az idegei jobban szeretik a kiszámíthatóságot és az előrelátást.

Ánya viszont nem volt előrelátó, amikor ennyi munkát felhalmozott alig egy havi itt tartózkodása alatt, most pedig a saját levében főtt. A Gyermekklinikán szinte sosem kaptak szabadságot, még ünnepekkor sem, így egyáltalán nem számított rá - főleg újoncként -, hogy az év végi pihenést rá is rá fogják osztani.

Márpedig így lett. A december vége felé közeledve a kórház fokozatosan kiürült, a legtöbb beteget hazaengedték, és az orvosok nagy része elutazott valamilyen egzotikus helyre nyaralni. Persze, ilyen fizetésből már meg lehet engedni magadnak ezt-azt, ha éppen nem kell másra gyűjtened.

Ányának viszont nem volt semmilyen ötlete, mint hogy az elmúlt években mindig magára vállalta az újévi ügyeletet és minden mást is, hogy a családos kollégái kiélvezhessék az ünnepeket.

Legszívesebben most is ezt tette volna. Inkább dolgozott volna ezeken a hülye papírokon egész idő alatt, mint hogy szembenézzen a ténnyel; nincs kivel ünnepelnie.

Az anyja - mint már évek óta mindig - a barátaival szervezett közös programot. Kettesben majd csak a karácsonyt fogják tölteni, visszafogottan, átszellemülten, ahogy azt illik, dióval és szalmával a fa alatt. Ők sosem álltak be azok közé az emberek közé, akik nyugati mintára versenyt csináltak a karácsonyból. Ha máskor nem is, ilyenkor mindig kilátogattak a misére, együtt főztek, délután pedig vígjátékokon nevették könnyesre magukat.

Ányát nem hívták meg egyetlen partyra, ünnepélyre vagy összejövetelre sem. Az anyjának társaságához csatlakozhatott volna, de az még unalmasabb lenne, mint egyedül otthon ülni. Szonya ilyenkor mindig a családjával töltötte az időt, más barátai pedig nem igazán voltak. Nem is csoda, hiszen mindig túl elfoglalt volt hozzá, hogy bárkit is maga mellett tudjon tartani. Soha nem vett részt semmiben.

– Huszonötödikén lesz egy kis céges összejövetelünk.

Jurij valóságosan a semmiből bukkant elő. Ánya úgy megijedt, hogy megcsúszott a keze, és egy hosszú csíkot húzott tollal az egyik jelentésen. Francba, most kezdheti elölről.

– Gyanítom, újoncokat nem várnak – morogta rosszkedvűen, és a kezébe temette az állát. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy még tovább mélyítse a nyomorát, így is volt elég baja.

– Akkor nem mondtam volna.

Jurij vékony zonogristaujjaival elhúzta a szerencsétlenül járt lapot, és a helyére tett egy meghívót. Egyszerű nyomtatott kis lap volt, ami csak az alapinformációkat tartalmazta, de Ánya szíve így is hálásan dobbant. Ez már majdnem olyan volt, mintha befogadták volna.

– Én örülnék, ha eljönnél – csúsztatta vissza Jurij a jelentést Ánya orra alá, amin most a szerencsétlenül járt vonalon néhány pálcikaemberke küzdött egy... pacával. Bizonyára mást akart jelenteni, de olyan ronda volt, hogy Ánya nem tudott kihámozni belőle semmit. Ellenben széles mosoly költözött az arcára, sőt, még kuncogott is egy kicsit.

– Pocsék lennél művésznek.

– Még szerencse, hogy az orvosit választottam.

Jurij mindig kimért, távolságtartó arcán halvány mosoly jelent meg. Nem több apró kunkornál a szája sarkában.

– Örülnék neki, ha el tudnál jönni. Persze ha már más programod van a családoddal, vagy a barátoddal... – hagyta nyitva a mondatot.

Ánya kínjában hangosan felnevetett, aztán prüszkölt egyet.

– Tudod, mit tervezek a szabadnapjaimra, Jurij? – hajolt most előre hívogató mosollyal. A férfi kíváncsian közelebb húzódott hozzá, mire Ánya a fülébe súgta: – Otthon fogok unatkozni egész idő alatt, és csokoládéval tömöm a hasamat.

A férfi most már láthatóan elmosolyodott.

– Ezt orvosi szempontból nem ajánlom.

Ánya bólintott, mint aki tisztában van a kockázatokkal.

– Attól tartok, nincs választásom.

A férfi ujjaival az asztalon dobolt, és elgondolkodva meredt rá, aztán hirtelen kibökte:

– Azt hiszem, hogy mégis van.

Ánya kérdőn felvonta a szemöldökét, de nem szólt közbe. Nem tudta, mi akar kikerekedni mindebből.

– Mi lenne, ha nálam ünnepelnél?

– A barátaiddal?

– Nem, ketten. Nevezhetjük akár randinak is. Sőt, az lenne a legjobb, ha úgy hívnánk.

– Szia Anya, megjöttem!

Gondterhelten dobta le a táskáját az előszobában és rúgta le a bakancsát. Nem érezte úgy, hogy a dolgok a megfelelő mederben zajlanának körülötte. Alapvetően örülnie kellene, hogy randira hívták, de az ő lelkében nem kavargott más, csak totális tanácstalanság.

– Megint későn vagy – csoszogott ki az anyja az előszobába rosszalló arckifejezést öltve.

– Sok volt a munkám. Le kellett adnom a jelentéseket, mert Újévben már késő lesz.

– Késő? Hiszen mindig az ünnepek alatt szoktad csinálni.

– Csakhogy most kaptam egy hét szabadságot.

– Szabadságot? Te? Ilyenkor? – Irene Konsztantinova arcára olyan kifejezés ült, ami miatt Ányának rögtön kedve támadt elárulni, hogy új munkahelyre került, és azért fordulhatott elő ez a ritka anomália, de elhessegette az ötletet. Helyette inkább más irányba terelte a beszélgetést.

– És kellene néhány sütemény is. Huszonötödikén lesz egy összejövetel, ahová mindenki hoz valamit, de tudod, hogy milyen ügyetlen vagyok, ha erről van szó.

– Ezen egy percig se aggódj, lányom! Megsütöm a híres kalácsomat, azzal majd mindenkit leveszel a lábáról - kacsintott rá az anyja, és korához nem illő komiszsággal elmosolyodott. – Mondd csak, lesznek férfiak is azon a bulin?

– Hát... – Ánya reflexből elvörösödött, és a haja végét kezdte el csavargatni. Talán még soha életében nem viselkedett ennyire kislányosan, ez pedig az anyjának is egyből feltűnt.

– Csak nem?

– Igazából lesz egy randim is azon a hétvégén – vallotta be kis hezitálás után, nem bírva tovább magába fojtani a hírt. Persze tudta, hogy az anyja rosszul fog reagálni rá, egy kicsit túlzásba esik, és túlságosan fog örülni neki, de egyben azt is érezte, hogy ez egy esély arra, hogy újra közelebb kerüljenek egymáshoz, és megenyhüljön közöttük a viszony. Ezt az esélyt pedig nem akarta elszalasztani.

– Ne bolondozz ilyesmivel, lányom. Tudod, hogy mennyire vágyom rá.

Vagy az is lehet, hogy nem fogja elhinni, amikor a hír végre igaz lesz.

– Egyenlőre nem ígérek semmit - tekergette Ánya tovább a haját zavarában. – Még én sem tudom, hogy álljak a dologhoz.

– Szóval tényleg randid lesz? – kerekedett el az anyja szeme, és egy kicsit közelebb döcögött, hogy Ánya szemébe tudjon nézni. - Na és helyes? Honnan ismered? Történt már valami köztetek? - lökte meg finoman a lánya oldalát a csípőjével.

– Igazából eddig semmi komoly – legyintett Ánya könnyednek szánt mozdulattal, de az arcán tovább mélyült a pír, árulkodó jelenként, hogy igenis van valami. – Csak elhívott magához az ünnepekre, mert mondtam neki, hogy nincs más dolgom.

– Az ünnepekre? Komolyan? – Irene Konsztantinova arca kivirult, tekintete megtelt izgalommal, arcán piros kis lángrózsák jelentek meg.

– Nem hiszem, hogy ez olyan nagy dolog. – Ánya lehajtotta a fejét. Elég bizonytalannak érezte magát eddig is, de most, hogy az anyja is faggatózni kezdett, csak még jobban összezavarodott az érzéseit illetően.

– Ugyan, ne legyél ilyen kishitű! Ha valaki veled kettesben akarja tölteni az ünnepeket, az igenis nagy dolog! Biztos vagyok benne, hogy nagyon komolyak a szándékai!

– Anya, azért még ne tervezgesd az esküvőt, kérlek.

– Pedig igazán ideje lenne. És milyen férfi? Mesélj róla! Melyik osztályon dolgozik?

– Honnan veszed, hogy a kórházban van?

Az anyja hatalmas kézmozdulattal legyintett.

– Mert ki sem teszed onnan a lábad, Ányácska. Máshogy ez semmiképp nem történhetett.

Ánya megadóan felsóhajtott, és bement a nappaliba, hogy ledobja magát a kanapéra. Eléggé fáradtnak érezte magát, hosszú volt ez a nap nem csak a munka miatt, hanem azért is, mert egész délután más sem járt a fejében, csak Jurij Mihajlovics és a pimasz kérdése. Még arra sem hagyott esélyt, hogy vissza lehessen utasítani, egyszerűen kisétált az irodából! Ányának a nap folyamán legalább ötvenszer eszébe jutott, hogy talán nemet kellene mondania, de egy pici kis ördög a fejében, aki meglepően hasonlított Szonyára, minden egyes alkalommal a fülébe kiáltotta, hogy meg ne próbálja. És még akkor is, ha nem érezte azt az izgatottságot, amit egy randi előtt az embernek normális esetben éreznie kellene, valahogy mégis csak jól esett neki a meghívás. Legalább nem fogja szánalmas módon teljesen egyedül tölteni az egész szabadságát.

– Na de mesélj. Tényleg kíváncsi vagyok – követte őt az anyja levakarhatatlan foltként. Persze ez várható volt.

– Nem elég annyi, hogy megtörtént a csoda, amire annyira vártál? A többit majd megtudod, ha eljön az ideje.

– Na de Ányácska, kérlek, hát így hogy fogok tudni neked segíteni? Ki kell választanod egy csinos ruhát és egy jó sminket. A legjobb formádat kell adnod! És sütök egy kalácsot, amit magaddal vihetsz.

– Nem hiszem, hogy erre szükség van. Meg Szonya már egyébként is felajánlotta, hogy elkísér bevásárolni.

– Szonya? Ohó, hát Szonyácska tud róla? Ismeri? És mit gondol róla?

Ánya felsóhajtott. Aznap délután nem bírta ki, fel kellett szaladnia a legjobb barátnőjéhez az irodába, hogy tanácsot kérjen tőle a folytatással kapcsolatban. Egyszerűen annyira elveszettnek és összezavarodottnak érezte magát, hogy még az sem érdekelte, hogy Szonya ki sem látszik a papírmunkából, muszáj volt neki kiöntenie a szívét.

A lány persze mindenféle buta tanáccsal látta el őt, mint hogy "Ne keresd és ne hívogasd a randi napjáig, tűnj elérhetetlennek!", meg "A csók igazán fontos. Haza ne gyere nekem anélkül, hogy nem értél el legalább egyetlen csókot!", és nem foglalkoztatta az a kérdés sem, hogy Ánya szerint még nem ismeri annyira Jurij Mihajlovicsot, hogy meg tudja állapítani, alkalmasak-e egy kapcsolat kialakítására ők ketten. A legjobb barátnője úgy vélekedett erről, hogy a randik arra lettek kitalálva, hogy az emberek jobban megismerjék egymást, tehát teljesen normális az, hogy konkrétan még semmit nem tud erről a fickóról, de már a házába készül.

Miután sikeresen kitárgyalták azt is, hogy Jurij nagy valószínűséggel nem egy perverz zaklató, de Ánya azért elpakol egy paprikasprayt a táskájába, rátértek a ruha kérdésére, amikor pedig Ánya bevallotta, melyik pulóverét szeretné felvenni az eseményre, Szonya rögtön közölte, hogy ide új göncök fognak kelleni.

Így jutottak el addig a pontig, hogy megszerveztek egy közös bevásárlást, és valamiért még egy kozmetikushoz is bejelentkeztek - együtt -, mert mindennek tökéletesnek kell lennie arra az esetre, ha megtörténik egy nagyobb és fontosabb dolog, mint a csók.

Habár Ányának fogalma sem volt róla, mégis hogyan történhetne ilyesmi, főleg az első randin, és főleg vele, de nem akarta, és nem is tudta volna letörni Szonya lelkesedését, aki váltig állította, hogy a mai modern világban minden felgyorsult, és az első, de legkésőbb a második vagy harmadik randin igenis illik kideríteni, működik-e a kémia. Így beleegyezett a fájdalmas kozmetikai kezelésbe, és mivel már nem volt hátra sok idő a következő fizetésig, most még az sem zavarta, hogy ezzel túl fog költekezni.

– Min töprengsz úgy? – zavart bele az anyja izgatott hangja a gondolatmenetébe. Megrázta a fejét, és megpróbált újra a jelenre koncentrálni.

– Semmin. Csak tudod, Szonya a kelleténél sokkal izgatottabb. Nem is értem, mi ütött belé.

– Ez már csak jó jel. Biztos tetszik neki a fickó. És ha neki tetszik, csak jó lehet!

– Mégis honnan gondolod?

– Hát észrevette a te mindig morcos természeted mögött, hogy milyen csodálatos ember vagy, és elhívott egy randira. Ez már csak elég hozzá, hogy így vélekedjek róla!

– Jajj Anya, ne túlozz. Ez csak egy randi.

– Ez nem csak egy randi, Ányácska. Egy Újévi randi. Ilyenkor pedig mindig csak jó dolgok történhetnek, hidd el nekem.

Ánya felsóhajtott. A lelke mélyén továbbra sem volt róla meggyőzve, hogy ez az, amit akar, de mégsem maradhatott örök életére a csigaházban, amit a munkája jelentett számára. Ez talán egy kicsit kimozdítja a komfortzónájából, és a segítségével egy új, egy jobb év és élet köszönt rá. Jó fizetés, új munkahely, kedves páciensek, és... ha minden jól alakul, akár egy kapcsolat is. Ezt akarta hinni. Hinnie kellett benne, mert a hozzá közel álló személyek is hittek. És az, hogy őket boldoggá teheti, bőven elég erőt adott hozzá, hogy megpróbálja akkor is, ha a takarítónők kétes tanácsai és megjegyzései óvatosságra intették.