Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Fél órával korábban érkezett a Szonyával közös találkozójára, mert úgy érezte, szüksége van egy kis egyedüllétre a barátnős beszélgetés előtt. Direkt az ablak mellé ült, nem törődve az utca járókelőinek bámész pillantásaival. Lehunyta a szemét, magába szívta a frissen rendelt kávé kesernyés illatát, és élvezte a téli napsütés gyenge sugarainak cirógatását.

Arca, mi több, egész lénye egészen idilli, már-már átszellemült békére talált annak ellenére, hogy mostanában mennyire összecsaptak feje felett a hullámok.

Máskor is előfordult már az életében, hogy átmenetileg kicsúszott lába alól a talaj, de soha korábban annyira messzire nem került még önmagától, mint most, ezen az új munkahelyen.

Ánya korábban sohasem hazudott, most pedig minden egyes nap erre kényszerült. Hazudott az anyjának, a barátnőjének, a betegeinek és a munkatársainak, de gyakran hazudott önmagának is.

Általában azt, hogy jól érzi magát. Néha azt, hogy magabiztos. Máskor egyszerűen csak azt, hogy jó úton jár, és a végén majd fáradalmait siker koronázza.

De mindezek igazából csak távoli és elrugaszkodott remények voltak.

Már harmadik napja álmodott a Gyermek Klinikával. Olyasmi volt ez, mint egy gyászfolyamat. Minden egyes éjszaka úgy érezte, végre hazatalált, majd minden egyes reggel szembesülnie kellett a valósággal.

Az egyik volt kollégája nemrégiben üzenetet küldött neki Messengeren. Azt írta, rengeteget gondolnak rá, és a kis betegei is mindig keresik. Azt írta, reméli, hogy Ányának jó helye van, megtalálta a számításait, és boldog az új munkahelyén.

Ányának be kellett zárkóznia a fürdőszobába az anyja elől, hogy eltakarja könnyeit, amíg megírta élete leghazugabb válaszüzenetét.

"Minden tökéletes, az új kollégáim nagyon kedvesek, a betegekkel még ismerkedem. Az egyik nénitől még cukorkát is kaptam. Azt hiszem, rendben leszek."

Felsóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát. Rendben lesz! Hát hogyne. Csak a pénztárcája legyen végre rendben, az talán hoz majd egy kis feloldozást. De hogy megérte-e eladnia a lelkét a pénzért cserébe, arra majd csak akkor fog tudni választ adni, ha az édesanyjának végre javulnak majd az eredményei.

Addig marad ez a bizonytalanság, és a kételyek, hogyan fog megküzdeni Gyenisz Szergejevics elvárásaival, Jurij Mihajlovics mindig vizslató tekintetével, és legfőképp Leonyid Ivanovics makacs hajthatatlanságával.

Megbontott egy cukrot, hogy elkeverje, de egy ügyetlen mozdulattal véletlenül kilökte a kanalat a csészéből. Az csilingelve csapódott az asztalnak, apró kis kávéfoltokkal teleszórva az abroszt, és Ánya hófehér blúzát.

– Remek, még ez is – fújtatott, és ideges mozdulattal eltűrte arcából a kósza tincseket, majd beletúrt a táskájába. – Kell itt lennie valahol még zsebkendőnek!

– Csak nem bosszant valami?

Jajj csak ezt ne! Ánya megmerevedett az ismerős hangtól, lesütötte a szemét, és egy köszönömöt motyogva elfogadta azt a szalvétát, amit a férfi a pultról emelt el és nyújtott át neki.

– Ebben az esetben talán nem ez a megfelelő alkalom a baráti beszélgetésre.

Jurij Mihajlovics arcán játékos mosoly ült, mint aki maga sem hisz saját szavainak. Fekete bőrkesztyűbe bújtatott keze rásimult Ánya székének háttámlájára, árnyéka elfelhőzte a kisasztalt.

– Ne haragudj, csak elgondolkodtam – hárította Ánya kötelességtudóan a feltételezést, és intett a férfinak, hogy üljön le. Kicsit megdöbbentette, hogy itt látja, épp itt, a kedvenc kávézójában, hiszen elég nagy város Moszkva ahhoz, hogy még akik keresik egymást se találkozzanak. Ettől függetlenül, ha már így hozta a sors, illetlenség lett volna elutasítani az egyik feljebbvalója társaságát. még akkor is, ha Jurij személye épp az egyik kiváltó oka volt Ánya panaszos érzéseinek.

– Miféle gondolatok kellenek ahhoz, hogy így tönkretedd ezt a szegény abroszt?

Nem kifejezetten örült a férfi kedves, már-már gyanús viselkedésének, de mit volt mit tenni, bele kellett mennie a párbeszédbe.

– Csak írt az egyik volt kollégám – csúszott ki a száján meggondolatlanul. – Elmesélte, mi újság a gyerekekkel.

Jurij mosolyogva bólintott, és rendelt egy eszpresszót a közben megérkező pincérnőtől.

– Hiányzik? – tette fel a kérdést kisvártatva.

Ánya nem tudta, mit feleljen erre. Mégsem vallhatta be azt, hogy mennyire. Ugyanakkor a hallgatása is épp elég válaszul szolgált, mert Jurij így folytatta:

– Teljesen természetes érzés. Ott már beilleszkedtél, ismertél mindenkit. De ne aggódj, pár hónap múlva már itt is így lesz.

Ánya morgott valami helyeslő félét a bajsza alatt, pedig tisztában volt vele, hogy itt azért ennél nagyobb problémákkal áll szemben. Ha minden igaz, néhány hónap alatt nem beilleszkedni fog, sokkal inkább a felmondási idejét töltheti majd. Vagy még azt sem, ha a próbaidő végéig sem húzza ki.

Elnyomott egy sóhajt, és belekortyolt a kávéjába. Már kezdett kihűlni, úgyhogy úgy döntött, hogy megissza, aztán rendel majd még egyet, amikor Szonya is megérkezik. Talán akkor a férfi is lelép majd végre. Ánya egy pillanatig sem értette, mi ez a hirtelen jött kedvesség, de semmi kedve nem volt most ehhez a bájcsevelyhez. Bár azt el kellett ismernie, hogy annyira nem is idegesítő a férfi társasága, mint elsőre gondolta. Volt valami bájos abban, ahogy a kávéját kavargatta, a kirakatüvegen túli világot bámulva.

– Azért remélem, annyira nem volt kellemetlen az első hét, mint ami az arcodra van írva – folytatta a férfi a csevegést visszafordulva. A nem várt megjegyzéstől Ányából kitört a hisztérikus kacaj.

– Még hogy reméled? Épp te voltál az első, aki félrevezetett.

Jurij felhorkantott.

– Azért nem gondolom, hogy egy ilyen apró kis tréfa miatt még most is haragudnod kellene.

– Márpedig szerintem nem volt tisztességes. Enélkül is épp elég stresszes volt az a délelőtt.

– Ebben az esetben bocsánatot kérek. Csak akartam egy kis időt, hogy összeszedjem magam, miután - kocogtatta meg az orrnyergét. – Tudod.

Most Ányán volt a sor, hogy elszégyellje magát. Egyáltalán nem számított ilyen egyszerű, őszinte bocsánatkérésre, azt pedig valahogy régen elfelejtette sértettségében, hogy ő is hibás a történtekben.

– Ami azt illeti, én is...

Jurij közbevágott.

– Hagyd. Én nem vagyok haragtartó, mint egyesek.

Ánya elpirult, elfordította a fejét, és gyorsan kibámult az ablakon, tekintetével Szonya piros kabátját keresve. Már itt kellene lennie. Hol késik ez a lány?

– Vársz valakit? – követte a pillantását jó megérzéssel Jurij. – Remélem, nem egy randiba rondítok bele.

Ánya csak lemondóan legyintett egyet.

– Évmilliók óta nem voltam randin. Csak egy barátnős délutánt terveztem.

Jurij bólintott, és halványan elmosolyodott. Talán csak a napfény játéka tette, de egy pillanatra mintha elégedetten csillogott volna a szeme. Ánya nagyon különösnek találta a férfi arckifejezését, zavarba jött tőle, ami miatt ismét kiverte a kanalát az - immár - üres kávéspohárból.

– Azt hiszem, téged nem szabad kiskanalak közelébe engedni – jegyezte meg Jurij derűsen. Az arcára kiülő mosoly felbosszantotta Ányát, ezért a kelleténél kicsit hevesebben reagált.

– Máskor sosem csinálok ilyet, nem is tudom, mi ütött ma belém – védekezett sietősen, és akkor végre felhangzott az ajtó fölé szerelt csengő vidám hangja, majd hősi lovagként megjelent Szonya piros kabátjában, kipirult arccal, szétcsúszott konttyal. Ánya, anélkül, hogy belegondolt volna, mit csinál, rögtön felpattant. Végre szélesen, megkönnyebbülten elmosolyodott, és intett a legjobb barátnőjének.

Jurij értette a célzást.

– Azt hiszem, hogy én akkor megyek is. Fizethetem a kávédat?

– Áhh, hagyjad csak, úgyis rendelek még egyet – sietett Ánya a pulthoz, mielőtt a mentora tényleg kifizeti helyette a cehhet. Bár rászorult a pénzre, valahogy nem tudta volna elviselni, hogy csak úgy meghívják. Egyszerűen nem olyan típus volt.

Jurijt nem hatotta meg különösebben az elutasítás, csak megvonta a vállát, de azért követte Ányát.

– Gyakran jársz ide? – dőlt a férfi a pultnak, miközben a pincérnőre vártak, aki az egyik asztalnál próbálta kézzel-lábbal megértetni magát valami kínai turistával. Valószínűleg megtehették volna, hogy csak magukhoz intik és kihozatják vele a számlát, de Ánya gondolkodás nélkül felpattant. Kínosnak és félreérthetőnek érezte volna, ha be kell mutatnia őt a legjobb barátnőjének. Mintha megtervezték volna a találkozót, vagy valami!

– Nem gyakran, de Szonyával mindig itt találkozunk.

Ánya próbált úgy csinálni, mint aki a sütemény kínálatot bámulja, hátha azzal lerázhatja magáról a kínos beszélgetés végét. Érezte, hogy Szonya őket figyeli, ettől pedig sokkal inkább zavarta a férfi szoros közelsége, mint annak előtte. Talán egy kicsit tényleg illetlenül közel ácsorogtak egymáshoz. De mégsem ugorhat hirtelen hátrébb, az még ennél is sokkal feltűnőbb lenne.

Sóhajtott, és egy megváltásnak érezte, amikor végre megérkezett a pincérlány. Jurij természetesen ragaszkodott hozzá, hogy mégis kifizesse a korábbi kávé árát, ő pedig most már nem vitatkozott vele. Csak szabadulni akart a társaságtól, bár ahogy hátrapillantott Szonya lángoló arcára és kíváncsi tekintetére, tudta, hogy minden próbálkozása hiábavaló volt. Ezután csak még nagyobb kínvallatás fog rá várni, mint az eddigiek.

– Szóval? – hajolt közelebb szélesen vigyorogva Szonya, két másodperc alatt beváltva a hozzá fűzött keserű reményeket. – Ki volt ez a szexi fiú? – tért rá a kérdésre kertelés nélkül.

Ánya nagyot, fájdalmasan sóhajtott.

– A mentorom. Neked is ismerned kell, a kórházban dolgozik.

– Én nem ismerem az összes orvost és ápolót – legyintett a lány szórakozottan. – Ki sem dugom az orrom Gyenisz Szergejevics irodájából egész nap. Ráadásul mostanában extrém sok munkát sózott a nyakamba, szinte minden nap túlóráznom kell.

– Ezt megteheti? – kapott Ánya az alkalmon, hogy elterelheti magáról a figyelmet. És egyébként is érdekelte legjobb barátnője életének alakulása.

– Már miért ne tehetné? Ő a főnököm. És ő is bent marad, szinte minden egyes nap egyszerre végzünk.

– Ennyi dolga van? – lepődött meg Ánya. Valamiért nem tudta elképzelni Gyenisz Szergejevicsről, hogy valódi, komoly munkát végez. Az ő fejében úgy élt az igazgató képe, mint valaki, aki a gazdag betegek seggét nyalja egész álló nap. Bár az lehet, hogy a normálisnál több időt vesz igénybe.

– Ki tudja? – legyintett Szonya. – Néha azon kapom, hogy csak bámul ki a fejéből. De hát ez normális, néha én is megnyitom a böngészőt, és a saját hülyeségeimmel töltöm az időt. Ha nem így lenne, talán túlóráznom sem kellene annyit.

Ánya elmosolyodott a kijelentésre. Ha megtehette, ő is percekre elmerengett az ablakon túli sivár tájat bámulva. Talán nem létezik olyan ember a földkerekségen, aki képes lenne napi nyolc órában folyamatosan odakoncentrálni a teendőire.

– Csak az a furcsa... – folytatta Szonya halkabban. Arcára felhő borult, beharapta az alsó ajkát, mint aki hezitál, hogy elmondja-e. Ánya furcsállta a dolgot, de nem akarta erőltetni, így csak megfogta legjobb barátnője kezét, ezzel jelezve, hogy itt van mellette, bármiről is legyen szó.

Szonya értette a célzást.

– Nem is tudom – folytatta bizonytalanul. – Tudod, mindig ketten maradunk olyan sokáig bent az irodában. Aztán a munka végével együtt liftezünk le a parkolóházba, és... Nem is tudom, ez olyan furcsa érzés. Olyan bensőséges. Mindig azon agyalok, mit kéne mondanom, kell-e egyáltalán bármit is. Hiszen mégis csak a közvetlen főnököm, az egész napot együtt töltjük. De nem akarok tolakodó sem lenni.

– Szerintem rendben van az, ha nem kezdeményezel beszélgetést. Biztos ő is fáradt az egész napos munka után olyankor.

– Igen – bólintott Szonya, de tekintetében még mindig bizonytalanság ült.

– Tudod, mit? – bökte oldalba Ánya. – Rendelj egy sütit is a kávé mellé. Ma én állom! – jelentette ki, és utólag már örült neki, hogy Jurij mégis kifizette a kávéját, mert ez így gond nélkül belefért a keretbe. És ha spórolnia kellett volna, akkor sem tudta volna megállni. Egyszerűen tennie kellett valamit, hogy jobb kedvre derítse a barátját.

És a gesztus be is vált. Szonyának alig három másodpercébe került, hogy eltüntesse a süteményt, arcára pedig az elfogyasztott cukorral egyenes arányban visszatért a jókedv is.

– Szóval azt mondod, nem gond, ha nem beszélgetek vele? Tudod, néha legszívesebben csak elfutnék előle. Nincs más vágyam, mint egyedül menni a parkolóig.

– Ezt tökéletesen megértem – mosolygott rá Ánya szelíden. – De ne foglalkozz vele. Ez csak ilyen belénk kódolt női feszengés, semmi több. Én is ugyanígy érezném magam a helyedben.

Vagy rosszabbul - tette hozzá magában, ahogy eszébe jutott Gyenisz Szergejevics dekoltázst vizslató tekintete. Még most is kirázta a hideg az emléktől. Nem is értette az egészet, hiszen Szonyát jóval méretesebb kosarakkal áldotta meg az ég, a természete is sokkal vidámabb volt. Összességében egy nagyon szemrevaló teremtés volt, még a sokszor túl élénk és színes ruháiban is.

Na nem mintha azt kívánta volna a barátnőjének, hogy megbámulja a főnöke.

– Na és nálatok milyen a hangulat az irodában? Biztos jó lehet egy ilyen helyes főnökkel.

– Ő csak a mentorom, nem igazán a főnököm – sóhajtott fel Ánya gondterhelten, amiért végül megint ennél a témánál kötöttek ki. – Elég ritkán találkozunk, néha megkérdez a munkáról, vagy ellenőriz ezt-azt, és ennyi. Ma volt először, hogy civilben összefutottam vele.

– Biztos nem volt véletlen – jegyezte meg Szonya ábrándos tekintettel.

– Ezt mégis hogy érted? Csak nem hiszed, hogy követett?

– Jajj, nem, dehogy – legyintett Szonya kiegyenesedve. – De lehet, hogy meglátott a távolban, és csak miattad jött ebbe a kávézóba. Máskülönben nagyon nagy véletlen lenne, hogy összefutottatok.

– Szerintem meg bőven előfordulhat.

– Persze-persze. Nem is erről van szó. Csak azt mondom, hogy... – Elharapta a mondatot, és pajkosan elvigyorodott.

– Hogy? – húzta fel a szemöldökét Ánya. Karba fonta a kezeit, és sóhajtott. Tudta, hogy ebből már megint valami rá nézve oltári nagy szörnyűség fog kikerekedni.

– Hogy úgy nézett rád, mint aki kifejezetten örül a találkozásnak.

– Az jó hír. Nem áll szándékomban megutáltatni magam a mentorommal, hiszen ő tesz jelentést a munkámról Gyenisz Szergejevicsnek.

– De én nem erre céloztam! – kotyogott közbe Szonya lelkesen. – Azt mondom, hogy majd kiesett a szeme. Az egész testtartásából sütött, hogy mennyire akar neked imponálni. Tuti tetszel neki.

– Hát én ezt nem vettem észre.

– Jajj, Ánya, te ezt akkor sem vennéd észre, ha a homlokára lenne írva. Figyelj csak ide. Alig fél percig találkoztam vele, de már most feltűnt egy csomó dolog.

– Hadd halljam – egyezett bele Ánya sóhajtva, és belekortyolt az új, friss és még forró kávéjába.

– Egy: lezseren nekidőlt a pultnak.

– Biztos fáradt volt.

– Kettő: teljes magasságával föléd hajolt.

– Mit tehetek én róla, hogy kicsi vagyok?

– Három: egész idő alatt a szemedbe nézett. Csak a szemedbe. Mélyen.

– Nyilván ezt csinálják az emberek, ha beszélgetnek egymással.

– De ez nem olyan nézés volt! És négy: visszafordult, és utánad nézett, amikor elköszöntetek, és úgy gondolta, hogy már nem látod.

– Gondolom a fenekemet akarta megnézni, mint általában a férfiak.

– Ebben a ruhában? Ez esélytelen. Jajj, Ánya, fogadd el. Biztos vagyok benne, hogy bejössz neki. Ide a kalapom, hogy még a hónapban el fog hívni egy randira.

– Kizárt dolog – dőlt hátra a székében Ánya. Hosszan, elnyújtva sóhajtott egyet, mert mindez több volt annál, amit fel tudott, vagy amit egyáltalán fel kívánt dolgozni. Még hogy Jurij Mihajlovics, ez a szürke szemű, távolságtartó, különc Jurij Mihajlovics meghívja őt randira? Badarság. Már az is nehezen elképzelhető, hogy egyáltalán mosolyogjon.

– Szóval remélem, hogy felkészültél rá, hogy igent fogsz neki mondani.

– Szonya! – kiáltott fel Ánya felháborodottan. Páran a környező asztaloktól feléjük fordultak a hangra, így egy kicsit halkabban, de nem kevésbé ingerülten folytatta. – Nincs jogod beleszólni, hogy kinek mit mondok és mibe egyezek bele.

– Persze, hogy nincs, de mit tegyek, ha jobban látom az érzéseidet, mint saját magad?

– Igen, persze, ezt is a szememből meg a testtartásomból olvastad ki, igaz?

– Gúnyolódj csak, de a tested tényleg mindent elárul rólad. És nem. Ezúttal a mosolyodból. Ánya, te soha, senkire nem szoktál olyan bűbájosan mosolyogni, mint rá!

– Én csak kedves voltam vele!

– Ez több annál. Így a gyerekekre meg a kutyákra nézel. És most tedd a szívedre a kezed, és mondd azt, hogy nem néz ki jól!

– Nem néztem rá sehogyan! A külső még nem minden. Sokkal többet számít a személyiség, meg...

– És van valami kifogásod ellene?

– Igen! Persze! Még szinte nem is ismerem.

– Jajj, Ánya, ezért kell elmennetek randizni. Akkor majd megismered – noszogatta a lány úgy, mintha már egy eldöntött dologról beszélnének. Szerencsére Jurij nem hívta meg Ányát semmiféle randira, és ő biztosra vette, hogy nem is fogja, így végül felszegte a fejét, és beleegyezett a kérésbe.

– Rendben van. Ha valaha is eszébe jut engem randira hívni, igent fogok neki mondani.