Figyelmeztetés: Öngyilkosság említése

A fejezethez ajánlom meghallgatásra: 

Kiegészítő novella: https://www.wattpad.com/1381789164-orosz-mes

– És hogyan ismerkedtél meg Hailey-vel?

Hát persze, hogy tud róla. Leo felsóhajtott, de nem tett megjegyzést, mert ez sokkal inkább az anyja, mintsem Anna Szergejevna hibája volt.

A pszichológusa egy korai negyvenes, szimpatikus, mosolygós nő volt. Nem olyan, amilyeneket a filmekben szoktak szerepeltetni. Leo gyanította, hogy - a szakmai elvárások mellett - nem a semmiért választotta épp őt az apja, figyelembe véve azt a csinos dekoltázst, amit nem nagyon rejtegetett szűkre szabott ingjeiben.

Mennyivel jobb lenne, ha a filmekben is ilyen színésznőket szerepeltetnének a kopaszodó öregemberek helyett. Lehet, hogy ugrásszerűen megnövekedne a pszichológusok iránti kereslet.

– Egy buliban, természetesen – nyújtózott el Leo a kanapén, és lustán beleszívott a cigarettájába. Már az első nap tisztázták a dohányzás kérdését épp úgy, mint a tegeződését is. Ez egyáltalán nem tűnt furának, mi több, olyan hangulata lett ettől a látogatásoknak, mintha csak barátok beszélgetnének egymás között.

Persze sokat dobott volna rajta, ha tudja, hogy nem csak a pénz miatt van így.

Eleinte természetesen így is kellemetlen volt minden egyes találkozás. Nem mintha sok idő telt volna el, de mostanra úgy tűnt, hogy a nő megtanulta kezelni Leo stílusát és személyiségét. Már nem tett fel kényelmetlen kérdéseket, amikre csak hallgatással vagy hazugsággal lehet felelni, és sokkal ügyesebben lavírozott a témák és érzelmek között.

Mostanában Leo még azzal a keggyel is kitüntette, hogy néha-néha őszintén megnyílt neki. Nem fontos dolgokban, de Hailey épp egy olyan téma volt, amiből nem sülhetett ki túl sok rossz.

A nő feljegyzett valamit a világosbarna bőrbe csomagolt noteszébe, aztán folytatta a vallatást.

– Mindig buliban ismerkedsz?

Leo pimaszul elmosolyodott.

– Úgy nézek ki, mint aki rászorul a Tinderre?

Mégis milyen kérdés ez? Minden értelmes ember a csajok miatt jár szórakozóhelyekre. Persze néha, főleg az elején vicces dolog fogalmatlanra inni magad, kipróbálni néhány szert, és elsírni a bánatodat a barátaidnak, de Leo már kinőtt abból a korból, hogy ilyesmiket csináljon. És ha betette a lábát egy szórakozóhelyre, soha nem kellett egyedül hazatérnie.

Már amikor még képes volt a lábát csak úgy betenni bárhová.

Anna Szergejevna látszott, hogy lenne mit hozzáfűznie a dologhoz, de elengedte a témát, helyette inkább visszakormányozta a beszélgetést Hailey-hez.

– És milyen volt a találkozás? Hogyan figyeltél fel rá?

Ez a nő mindig ezt csinálta. Amikor az ember azt hinné, hogy nyugalmas vizekre evezhet, és kifejtheti a véleményét érdekes, ismétlem, érdekes dolgokról, a párbeszéd valahogy mindig visszakanyarodott arra, hogyan érzi magát, milyen a kapcsolati hálója, mit álmodott, vagy akármilyen bugyuta és furcsa dologhoz, ami a megnyílásról szól.

De Leot kemény fából faragták, és átlátott - vagy igyekezett átlátni - a módszereken. Csak annyit és akkor árult el, amikor úgy érezte, nem mond vele túl sokat. Semmi félreérthetőt, semmi olyasmit, ami a valódi lelkiállapotára enged következtetni.

Szerencsére már gyerekkorában megtanulta, hogyan kell jól hazudni.

– Csak a szokásos – vonta meg a vállát ismét. – Ő volt a legcsinosabb a klubban, és amikor kiszúrtam magamnak, egyből vette a lapot. Kölcsönösen szimpatikusak voltunk egymásnak, szóval odajött hozzám, én meg meghívtam egy italra.

– Hogyan lett ebből kapcsolat?

Leo összeráncolta a szemöldökét, mintha gondolkodóba esett volna.

– Legközelebb is ő volt a legcsinosabb.

A nő fújt egyet, mint akinek a türelmével játszanak, de mind a ketten tudták, hogy ez csak színjáték. Azért ült itt heti két alkalommal egy rakat pénzért cserébe, hogy meghallgassa Leo baromságait akkor is, ha azok a baromságok ennyire semmitmondóak. Ettől függetlenül tovább próbálkozott. Talán szakmai kihívást látott a dologban.

– Nem erre gondolok. Hogyan mélyült tovább egyéjszakás kalandokból?

– Ohó, szóval azt gondolod, hogy rögtön megdugtam?

A nő egyáltalán nem akadt fenn a szóhasználaton, csak megigazította a szemüvegét, és nagy komolyan visszakérdezett.

– Miért, nem?

Ami azt illeti, de. Leo széles, magabiztos vigyora egyértelmű válasz volt a kérdésre.

– Milyen érzés, hogy itt van? – A vallatás folytatódott, és ez a kérdés egy kicsit már mélyebb volt, kínosabb, elgondolkodtatóbb, mint az eddigiek. Leo hosszan beleszívott a cigarettájába, mielőtt válaszolt volna.

– Mindenki szerint örülnöm kellene a gondoskodásnak.

– De te?

Hallgatott. Mi mást tehetett volna? Még ő maga sem tudta, mit érez pontosan. Minden annyira zavaros volt, mintha ezer, sőt, millió vélemény és érzés között úszkálna, de nem találná közöttük a sajátját.

– Még sosem éltem így együtt senkivel – szögezte le, mintha ez lenne a magyarázat a tétovázására. – Egyik barátnőm sem költözött hozzám soha.

– Szóval furcsa?

– Nyilván hozzá kell szokni. De ez természetes, nem? Az összes kapcsolatguru azt szajkózza, hogy az összeköltözés egy nehéz folyamat.

– Beszélgettél vele őszintén az érzéseidről és a kételyeidről? Ő hogy éli meg ezt az időszakot?

Leo elégedetlenül felszusszant. Hát persze, már megint a beszélgetés, az őszinteség, az érzések. Mi más? Mintha minden egyes ember úgy élné az életét, hogy két másodpercenként közli a többiekkel, mi futott át a fején. Vagy a lelkén.

Baromság.

– Nem vagyok csendes kis háttérben meghúzódó papucsférj – vonta meg a vállát ennek ellenére. – Nyilván megmondom neki, ha valami nem tetszik.

– Valóban? – vonta fel a szemöldökét a nő, mint aki átlát a szavakon. – Mindent, ami bánt, őszintén, lecsupaszítva?

Mégis milyen kérdés ez? Ki az, aki képes bárkivel a problémáiról beszélgetni anélkül, hogy dühös ne lenne rá?

Leo megdörgölte a homlokát, érezte, hogy fárad.

– Nézd, nem mintha ez rád tartozna, de megmondom neki, tényleg. Csak aztán mindenkitől azt hallgatom, hogy férfi így nem bánhat nőkkel, mert huszonegyedik század meg ilyen marhaságok.

– Kiabálni szoktál vele? Vagy...?

– Nem! – csapott rá a kanapé karfájára. Indokolatlan módon feldühítette a feltételezés, talán mert mindenki folyton rögtön ezt gondolta róla. – Az istenért! Nem! Nem vagyok vadállat!

A viselkedése szinte azonnal megcáfolta szavait. Olyan hevesen tört ki belőle az ellenkezés, hogy szinte kiabálásnak hatott. Arca elpirult, elfordította a fejét. Ha képes lett volna rá, most felpattant és egyszerűen csak távozott volna.

– A hevesség nem hiba, de érdemes megtanulni kontrollálni – mondta a nő óvatosan néhány pillanat szünetet követően.

Leo felsóhajtott, megdörgölte a szemeit. Más sem hiányzik neki, mint hogy úgy kezeljék, mint valami erőszaktevőt.

– Nézd, én nem hibáztatlak. Tényleg. Megértem, milyen frusztráló lehet a jelenlegi élethelyzeted.

Leo a szemét forgatta. Ez már tényleg több volt a soknál, ez a pszichológusos kötelező kedvesség és megértés.

– Akkor is ezt mondanád, ha épp most vallottam volna be, hogy megöltem egy embert.

– Van az úgy bizonyos indokolt esetekben, hogy ezt is meg lehetne érteni egy betegnek.

– Volt már dolgod gyilkossal?

– Eltértünk a tárgytól.

– Persze akkor sem mondhatod el, ha már volt, igaz? Orvosi titoktartás, vagy mi a franc.

Anna elmosolyodott, és visszadőlt a fotelébe.

– Nézd, én tisztában vagyok vele, hogy megnyílni hosszú folyamat, épp ezért nem is kérlek arra, hogy velem őszinte legyél. De dolgoznod kell önmagadon, fel kell ismerned az érzelmeidet és az igényeidet, és beszélned kell ezekről. Hailey-nek, anyukádnak, Iljának, akárkinek, akiben megbízol és közeli kapcsolatot ápolsz vele.

– Ezzel kapcsolatos lesz a házifeladatod is – dőlt hátra a fotelben végül könnyedén, és jegyzetelni kezdett a noteszébe. – Emlékszel a legutóbbi foglalkozásra, amikor megpróbáltuk megszólítani a benned élő kisgyereket? – Leo bólintott, bár magában azt kívánta, bár ne emlékezne. Rém kellemetlen másfél óra volt, amíg úgy kellett csinálnia, mintha egy képzeletbeli kölyökkel beszélgetne, és még komolyan is venné a feladatot.

– Akkor most írd le egy lapra, milyen érzelmei vannak ennek a gyereknek, és te milyen érzésekkel viseltetsz iránta.

Leo felhorkantott. Ez a feladat még annál a múltkorinál is sokkal rosszabbul hangzott.

Anna félreértette a reakcióját, mert finoman a kezére helyezte a tenyerét, és megnyugtatóan elmosolyodott.

– Ne aggódj, nem fogom számon kérni. Nem fogok beleolvasni, még csak ránézni sem. Ezt csak te fogod látni, tudni, érezni. Éppen ezért arra kérlek, hogy legyél őszinte. Legalább magadhoz.

– És? Miről beszélgettetek? – támadta le Hailey alig két másodperccel azután, hogy bevergődött az ajtón. Leo egy pillanatra megállt, és elgondolkodott azon, mennyire szabályos az, ha megosztja a tapasztalatait, végtére is a pszichológus arra van, hogy minden, ami ott történik vagy elhangzik, az a négy fal között maradjon.

Végül azonban arra jutott, hogy semmi oka eltitkolni a mai foglalkozás témáját, így kis szünet után kibökte:

– Rólad.

– Rólam? – vonta fel a szemöldökét Hailey meglepődve, enyhén még a száját is eltátotta.

Leo bólintott.

– Beszélgettünk arról, hogyan ismerkedtünk meg.

Hailey elmosolyodott, sőt, kuncogott, és titokzatosan a szája elé tette a kezét. Tekintete csalafintán megvillant.

– Szóval elmondtad neki, miket műveltél velem?

– Mi? Nem, dehogy! – Leo hangja megemelkedett a felháborodástól, amitől Hailey-nek láthatóan még jobb kedve lett.

– Kár. Pedig elmaradhatatlan része annak, ahogy belém szerettél.

– Én azt hittem, a csillagnézés meg az ilyen baromságok az elmaradhatatlan részei.

Hailey hirtelen még szélesebben mosolygott, közelebb lépdelt, és ujjaival beletúrt Leo hajába.

– Áhh, szóval erről van szó? Azt hittem, csak a kedvemért tetteted, hogy ennyire romantikus alkat vagy.

Leo hirtelen ráeszmélt, hogy csapdába sétált.

– Csinálhatnánk valamit együtt – vetette fel a lány, mintha csak épp most fogalmazódott volna meg benne a gondolat. – Tudom, hogy most neked egy kicsit nehezebb, de itt vagyunk ebben a szép városban, és még nem is mutattál meg belőle nekem semmit. Biztos vagyok benne, hogy ismersz olyan helyeket, ahol elfeledkezhetnénk a gondokról, és egy kicsit kettesben lehetnénk. Úgy gondolom, jót tenne.

Jót tenne. Ez is úgy hangzott, mint mostanában minden, amiben részt kell vennie. Nem szórakozhat csak úgy önmagáért a szórakozásért, nem létezhet csak úgy, a semminek. Bármit is csinál, azt csak azért kell elszenvednie, mert mások biztosak benne, hogy az segíteni fog. De min is? A lábain biztosan nem.

És ami azt illeti, a hangulatán sem. Nem érezte magában a kedvet a romantikához, de nem akarta elkeseríteni Haileyt, így végül bólintott.

– Majd valamit kitalálok. De most egy kicsit egyedül kell maradnom, kaptam házi feladatot – bökött rá a táskájára, mintha ugyan csak ott tartana valami erre kijelölt füzetet, aztán sietve bezárkózott a szobájába. Mélyet, megkönnyebbülten sóhajtott, és megmasszírozta a homlokát. Ilyen hülye kifogással sem rázott le még soha azelőtt senkit, pláne úgy, hogy már iskolába sem jár. És amikor járt sem volt a tanulás bajnoka.

Sebaj. Igaz ami igaz, valóban nem volt túl sok szabad estéje a következő találkozó előtt, és ha meg nem is kell mutatnia, Anna biztosan rá fog kérdezni, megcsinálta-e. Aztán meg a pszichológusos-varázsösztöneivel, vagy szimpla gondolatolvasással, ki fogja találni, ha nem.

Nem mintha Leot érdekelte volna, hogy a nő mit gondol róla, vagy feldühödik-e. Az a gondolat viszont már foglalkoztatta, hogy ha nem csinálja meg ezt a hülye meditációs-beszélgetős baromságot egymaga, akkor talán a foglalkozáson kell majd.

Ott meg nem tudja úgy elsunnyogni, mint itt.

Odagurult hát az éjjeliszekrényhez, előkeresett egy gyűrött papírt és egy tollat a fiókjából, nem mellesleg pedig rágyújtott egy szál cigarettára. Az ilyen feladatokhoz mindig jól esik egy kis füst.

Merengve kibámult az ablakon, és mindenekelőtt megpróbálta lenyugtatni a gondolatait. Mostanában olyan apróságok is felbosszantották, mint hogy holnap át akar jönni hozzájuk az anyja, hétvégén együtt kell ebédelnie a szüleivel, Ilja pedig egy teljes hétig nem ér rá találkozni a vizsgái miatt. Ennek tetejébe még ott van a heti két alkalom kórházlátogatás is, amiről egyelőre nem nagyon tudta eldönteni, mit gondoljon.

Ez az egész egyszerűen sok volt. Pedig Leo extrovertált jellem, korábbi életében nem telt el úgy nap, hogy ne találkozott volna valakivel, ne ment volna legalább egy kört a városban, ne telefonált volna, vagy legalább egy kávéra ne ugrott volna ki a négy fal közül.

Most mégis azt kívánta, bárcsak bezárnák egy olyan terembe, ami távol esik mindentől és mindenkitől. Ahol nem ismerik a civilizációt, és egymaga eléldegélhet, mint egy remete. Akkor talán elfelejtené a nyomorát is.

És ezzel kezdődött az egész asszociáció. Mert hiába akarta ezt, még ebben a szobában sem volt egyedül. Még itt is kísértették a démonai. Ebben az esetben egy metchboxokat tologató, szőke kisfiú formájában.

Lehunyta a szemét, és megpróbált összpontosítani, ahogy a legutóbbi foglalkozáson tanulták. Akkor nehéz volt komolyan venni, hiszen volt társasága hozzá. Mégis ki az, aki képes egy idegen nőszemély előtt ücsörögve csukott szemmel mélyen magába merülni? Meditációs technikák ide vagy oda, az Leonál nem használt.

Most viszont egyedül volt. Teljesen egyedül a négy fal között. Csak távolról szűrődött be hozzá a televízió zsongása a nappaliból. Az utcán hömpölygő autók ismerős alapzajjá tompultak. Olyan volt ez is, mint a tenger zúgása. Egyenletes, távoli és mégis közeli, valahol a tudatalatti peremén, ahol az érzelmek is élnek.

Felbődült a motor mély, szörnyszerű hangja, ahogy túráztatta, felkészülve az induláshoz. A lámpa a túloldalon már elváltott, egy pillanat múlva itt is megjelent a narancssárga. Rátaposott a gázra. Nem kímélete a motort, nagy fordulatszámig kipörgette, mielőtt elváltott. Nem egészen négy másodperc alatt volt nulláról százon. Hamar utolérte a következő kocsisort. Moszkva utcáin túlságosan nagy volt a forgalom ahhoz képest, hogy hajnali kettőre járt az idő.

Élesen kanyarodott, a hátsó gumik füstölve kipörögtek, csikorgott az úttest. Elhaladt a Nagyszínház mellett, majd pár perc múlva ráfordult a Tverszkajára. Onnan széles és egyenes út vezetett tovább a kevésbé forgalmas külváros felé. Mire áthaladt a Puskinszkaján, zuhogni kezdett a hó. Különleges látványt nyújtott a késő éjszakai város színes, éjszakai fényeiben.

Váltott a lejátszási lista, a basszus feldübörgött. Ugyanaz a szám volt, amire múlt pénteken táncolt azzal a bosszantóan nagyszájú lánnyal. Már csak a gondolatától is megőrült, milyen szemét csábítás áldozata lett.

– Csak fussunk össze legközelebb – mosolyodott el magabiztosan. – Többször nem szökik el.

Álmodozásából a kerekek panaszos üvöltése verte fel, ahogy ráfutottak az út szélén összegyűlt olvadt hóra. Addigra már kint járt a külváros ipartelepénél, ahol az utak egyenletlenek és régiek voltak. Óvatosan elforgatta a kormányt, de az autó nem reagált. Irányíthatatlanná vált. Tapasztalt sofőrként tisztában volt vele, hogy ilyenkor a fékezés vagy a kormány rángatása hasztalan, ugyanakkor az autópálya íve gyors kanyarodásba kezdett épp ezen a szakaszon, ő pedig megállíthatatlanul, nagy sebességgel sodródott a szalagkorlát irányába. A pánik a szíve mélyéig hatolt, ugyanakkor meglepő tisztánlátást kölcsönzött neki. Szorosan megmarkolta a kormányt és megfeszítette az izmait. A becsapódás pillanatában behúzta a nyakát és behunyta a szemét. Hatalmas csattanás, fém ütközött fémnek. Kinyíltak a légzsákok, félelmetes erővel verték orrba, kiszorították testéből a levegőt. Veszített a sebességéből, de az autó még így sem állt meg, átszakította a korlátot, és vitte tovább a súlya és ereje. Az árokban aztán talajt vesztett és pörögni kezdett a levegőben, betörtek az ablakok, ezernyi apró szilánk fúródott a bőrébe. Nem érzett fájdalmat, pusztán a mindent elöntő félelmet. A szíve mintha egyenesen a fülében lüktetett volna, sebesen, elnyomva a világ összes többi zaját. Aztán az autó megállt, a gravitáció pedig visszaállt a normálisba. Meglepő tisztasággal észlelte, hogy életben van. Kifutott belőle minden erő, ujjai remegtek. Végre megtöltötte tüdejét levegővel, majd villámcsapásként hasított belé a fájdalom.

Itt következett volna az a rész, amikor elájul, csakhogy ez alkalommal nem így történt. Hirtelen tisztán érzékelte, hogy csak egy álomban van. Testéből egy csapásra elszállt a fájdalom, végtagjai elnehezültek, de a kép nem változott. Még mindig ott ült az összeroncsolódott autóban. Most pontosan megfigyelhette minden egyes részletét, nem úgy, mint a baleset után, amikor már csak a bontóban láthatta viszont az autóját. A vas összegyűrődött, ráhajlott a testére, mindenfelől fogságban tartotta. A drága érintőképernyős panel eltörött, vezetékek egész hálózata lógott ki belőle. Valahol egy varjú károgott. Aztán egy kisfiúhang hirtelen csilingelve felkacagott.

– Ez mókás volt.

Oldalra fordította a fejét, és szörnyülködve látta, hogy a gyerek ott ül a szanaszét roncsolódott anyósülésben. Látszólag semmi baja nem volt, sőt, sötétbarna szemében vidámság csillogott. A rövidre vágott haját piszkálta.

– Elégedett vagy, igaz? Most már nem mondhatják meg nekünk többé, hogy mit csináljunk.

Leo elsápadt. Tiltakozni akart, de nem jött ki hang a torkán. Nem! Ez nem így van! Ezután csak még jobban irányítani akarnak majd, mint azelőtt!

– Azért csináltuk mindvégig. Nem engedték, hogy úgy hordjuk a hajunkat, ahogy akarjuk – vakarta meg kelletlenül ismét rövidre vágott fürtjeit. – Nem engedték, hogy abba az iskolába menjünk, ahová akarunk. Még Iljához sem engedtek át! De ebbe már nem szólhatnak bele. Ha addig akarjuk falni az életet, amíg már belehalunk, az már csak a mi dolgunk – mosolyodott továbbra is töretlenül.

Leo tiltakozni akart, de újra csak néma kiáltás hagyta el a torkát. Nem, ő nem ezért csinálta! Nem ezért hajtotta a sebességet, kereste a kalandokat, utazott távoli vidékekre. Ő csak jól akarta magát érezni, megélni az életet, a fiatalságot, a gazdagságot. Ki akarta használni mindazt, amit kapott.

Ennek semmi köze ahhoz, mi mindent nem tehetett meg!

De a gyerek nem figyelt rá. Derűsen végignézte, ahogy egy varjú rászáll a visszapillantó tükörre, ami valamilyen csoda folytán még a helyén volt.

– Most már csak egy dolog hiányzik – szólalt meg kis szünetet követően. Átmászott a roncsokon, hogy közvetlenül Leo ölébe ülhessen. Mélyen a szemébe nézett, arca olyan közel volt az arcához, hogy érezte a belőle sütő meleget. Aztán kettejük légzése hirtelen eggyé olvadt. Amikor megszólaltak, együtt nyitották a szájukat. Együtt szökött ki ugyanaz a mondat mindkettejük torkán. A gyerekhang és a férfihang egymásba keveredett, mintha csak Leo is ezt akarta volna, mintha a gyermeknek és neki ugyanazok lennének a gondolatai és érzései.

– Most már csak meghalni kéne igazán.

Megrázta a fejét, és kibámult a mostanra sötétbe borult téli tájra.

– Soha többé nem hallgatok arra az idióta pszichológus kurvára – jutott hirtelen döntésre, majd felkapott az éjjeliszekrényről egy whiskey-s üveget, pohár nélkül beleivott, aztán rágyújtott.