Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Kifulladva, kótyagosan, és némileg zaklatottan rontott be a személyzeti étkezőbe. Azt sem tudta, hogy talált ide, egyszerűen csak az orra és a gyomra vezette, miközben a gondolatai egyre a délelőtti betegein jártak.

Mondhatjuk, hogy nem csak a késés miatt volt sikertelen a napja. Egy idős nőt fél óráig kellett győzködnie róla, hogy ő valóban orvos, és nem csak a diplomát tette le, de szakmai gyakorlata is van. Egy férfi, akinek hosszú hónapokig volt gipszben mindkét lába egy combnyaktörés miatt, olyan pillantásokat lövellt rá a mankói mellől, amik egyértelművé tették, miért kéri harmadszor is, hogy vizsgálják meg a lábait. A legrosszabb mégis Leonyid Ivanovics volt. Nem csak amiatt a kiállhatatlan arrogancia miatt, amivel bemutatkozott, a sértések hada miatt, amit alig fél perc leforgása alatt öntött Ánya nyakába, vagy az eredendő bizalmatlanság miatt, hiszen ez a többi betegét is jellemezte. A legrosszabb az volt igazából, hogy mire sikerült megtalálniuk a közös hangot, és kompromisszumot kötni, Gyenisz Szergejevics jött, és két mondattal megdöntötte az egész szövetséget.

Ánya igencsak meglepődött rajta, amikor az igazgató személyesen kereste fel a Jurij Mihajloviccsal közös irodájában abban a tíz perc szünetben, ami két beteg között jutott neki. Kicsit megcsúszott, ezért épp csak annyi ideje volt, hogy lehúzzon egy instant kávét, azt is hidegen, mert a vízforralót még nem sikerült megtalálnia.

A férfi úgy nyitott be az irodába, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy ott fogja találni. Békaarcán most is ott ült az ismerős, jóindulatú mosoly, ami csak még unszimpatikusabbá tette a kisugárzását.

– Hogy telik az első napja, kisasszony? – kérdezte, mintha tényleg csak az volna az egyetlen célja a látogatásának. Ánya már akkor sejtette, hogy egy ilyen magas tisztségben ülő alak nem igazán foglalkozik az alkalmazottak belső ügyeivel, hacsak nincs feltétlen oka rá.

– Remekül, köszönöm – mosolyodott hát el kényszeredetten, és letette a kávésbögréjét az íróasztalra. Nem érezte magát különösebben fényesen, de az igazságot mégsem vallhatta be. Elkésett, orrba verte a mentorát, nem tudta kezelni a pácienseit, nem találta meg velük a közös hangot, az egyik még húsz percet is késett, majd távozni készült... Mondhatjuk, hogy ez a nap egy katasztrófa, aminek bármely pillanata alkalmas lehet rá, hogy panaszt tegyenek ellene, vagy akár kirúgják.

Ahogy végigfutott agyán ez a gondolatsor, érezte, hogy teljesen elönti a pánik. Legszívesebben leült volna, de mégsem tehette ezt meg a főnöke jelenlétében. Hogy izgalmát csökkentse, a kezeit tördelte, és feszülten bámult a férfi szemeibe.

– Remekül, azt mondja, remekül. Ennek igazán örülök – folytatta a csevegést Gyenisz Szergejevics, elnyújtva ezzel a pillanatot. A megfeddés, a kiabálás, a kirúgás pillanatát. Ánya érezte a kávé savval kevert ízét a torkában, a gyomra öklömnyire zsugorodott, de csak állt ott, mint egy szerencsetlen, és várta az ítéletet.

Gyenisz Szergejevics mindeközben kedélyesen odasétált Jurij Mihajlovics holmijához, megnézzegette a tollait, a fényképeit és a mappáit, mint aki egy múzeumi körtúrán van, és egész nap ráér.

Ányának meg kellett köszörülnie a torkát, hogy leküzdje a benne növekvő gombócot. A hang kizökkentette a férfit a mélázásából. Felkapta a fejét, és olyan arckifejezést öltött, mint aki most döbbent rá, hogy nem egyedül van a teremben.

– Be kell vallanom, az egyik betege miatt látogattam meg Önt.

Végre a tárgyra tért. Ánya mellkasában fokozódott az idegesség. Vajon melyikük lehetett az? Egyre pörgette magában a délelőtt eseményeit. Az idős nő? A perverz férfi? Az arrogáns? Melyikük volt?

Gondolatai kiülhettek az arcára, mert Gyenisz Szergejevics közelebb lépett, és a vállára tette a kezét. Ánya összerezzent a nagy tenyér hűvös érintésétől.

– Ne aggódjon, semmi különös az egész. Csak azt hiszem, van egy-két információ, amit érdekében áll tudni.

Ez sajnos nem volt elég hozzá, hogy elültesse Ánya izgalmát, egész egyszerűen csak összezavarta. Mégis miről lehet szó?

– Talán tudja, hogy a pácienslistánkon gyakran szerepelnek befolyásos, híres, vagy gazdag emberek a kiváló kezeléseink és diszkréciónk miatt.

Meg az ártábla miatt - tette hozzá magában Ánya keserűen. Előző héten utánanézett a kórház honlapján az alapvető díjszabásoknak, és azóta úgy gondolta, hogy még keveset is fizetnek neki ahhoz képest, mennyi pénzt gombolnak le egy-egy kezelésért.

– Ez viszont elvárásokat is támaszt az orvosainkkal szemben. Természetesen minden betegünk egyaránt fontos, de vannak bizonyos kivételek, ahol egyszerűen nem hibázhatunk.

– Az egyik ilyen beteg történetesen Önhöz került, és úgy gondolom, ez egy remek lehetőség, hogy bizonyítsa szakmai rátermettségét köreinkben. Arra kérem, hogy fektessen kiemelt figyelmet arra a bizonyos Szergeszkijre. Tudja, Ivan Vaszilijevics fiára. Gyógyítsa meg, amilyen gyorsan csak lehet.

– Tessék? – bukott ki Ányából a kérdés önkéntelenül. Legszívesebben azonnal visszaszívta volna, látva Gyenisz Szergejevics arcán a rosszallást, de már nem tudott mit kezdeni vele. Egyszerűen orvosilag tisztában volt vele, hogy ahhoz, hogy Leonyid Ivanovics meggyógyuljon, nem elég az orvosi segítség, de minimum isteni csoda szükségeltetik. Tízezerből egy, ha képes valaha is talpra állni egy ilyen sérülés után. Ha az ideg regenerálódik is, az évekig tart és ha közben nem megfelelően stimulálják az izmokat, azok elhalnak, mire újra használhatná őket.

Az esélyeik pedig minden egyes makacssággal és ellenállással eltelt nappal egyre rosszabbak lesznek.

– Tudom, kisasszony, hogy nem könnyű feladat. Én is láttam az aktáját. De a jelentések szerint van teljes huszonöt százalék esély rá, hogy sikerüljön. És ha mi, az ország legprofibb csapata sem vagyunk képesek ezt az esélyt valósággá változtatni, akkor mégis ki?

Ánya arcát elfelhőzték az érzelmek. Természetesen sejtette azt, amit Gyenisz Szergejevics nem, vagy ha tudott is róla, neki jó volt így. Ez a szám egy eszement baromság, ami az igazságnak még a közelében sincs. Nem a semmiért hangoztatta alig néhány órával ezelőtt olyan könnyelműen, hogy ha úgy alakul, ő nem erőlteti a láb kezelését. Ezekben az esetekben sokkal jobban jár a beteg, ha eleve a rosszabbik kimenetelre készítik fel, és megtanulja mindezt elfogadni.

Kivéve persze, ha az illető valamilyen híresen gazdag, felsőosztálybeli család örököse, mert akkor borítékolható, hogy nem az ő hibája, nem a sorsé, nem Istené, de még csak nem is a baleseté lesz az, ha nem gyógyul meg. Egyedül szerencsétlen orvosokon és ápolókon fog miatta csattanni az ostor.

– Természetesen nem várom el, hogy egy-két hónap alatt változásokat érjen el. Nekünk is kedvező az, ha a páciensünk minél hosszabb időn keresztül élvezi a vendégszeretetünket, ha érti, mire gondolok. Azt viszont nem engedhetjük meg, hogy megtörténjen, ami legutóbb.

Miért, mi történt legutóbb? - akarta Ánya kérdezni, és nem, egyáltalán nem csökkent korábbi feszültsége. Eddig csak azt hitte, hogy esetleg valaki panaszkodott rá, és emiatt ki fogják rúgni, de most kezdett körvonalazódni benne, hogy biztosan ki fogják. Ha nem is most, de akkor, amikor - nyilvánvalóan - kudarccal zárul a kezelése. Neki nem az a dolga, hogy Jézust játszva csodákat hajtson végre. Ő orvos, aki azért él, hogy megkönnyítse a beteg emberek számára az életet és az elfogadást.

– Ivan Vaszilijevics személyesen jött be hozzám, és arra kért, hogy több ilyen incidens ne forduljon elő. Remélem megérti, hogy egyszerűen nem tehetjük meg, hogy hibázzunk. Ánya, maga csinos, fiatal és jó beszélgetőtárs. Alakítson ki vele jó kapcsolatot. Engem az sem érdekel, ha ehhez közelebbi szálakkal fűzi őt magához - nevetett fel gusztustalan, irritáló hangon. Ánya gyomra felfordult attól, amire utalni akartak a szavai.

– Ami számomra lényeges, az az, hogy érjen el eredményeket. Bármilyen eredményt. Hadd mutathassunk fel Ivan Vaszilijevicsnek valamit. Hadd szóljon a következő jelentésem pozitív hírekről. Ha pedig így lesz, a jutalma nem marad el – tette még hozzá, újra felvéve tenyérbemászó mosolyát, majd sarkon fordult, és magára hagyta Ányát, hadd eméssze meg a szavakat.

Azóta túl volt három másik találkozón, vizitelt a fekvőbetegek között az első emeleten, és két alkalommal is kiment az erkélyre levegőzni, de még mindig nem tudta feldolgozni, ami történt.

Végre pittyent a mikro. Kihalászott kát evőeszközt a közös fiókból, és megfordult, azzal a szándékkal, hogy keres egy félreeső, üres asztalt, ahol magában maradhat sötet gondolataival. Csakhogy Jurij Mihajlovics ezt másképp gondolta. A férfi olyan halkan settenkedett a háta mögé, hogy egyáltalán nem vette észre, így szinte beleütközött.

– Hogy telik az első napod? – kérdezte hamis félmosollyal. Ánya legszívesebben lehunyta volna a szemét, hogy mélyet sóhajtson. Épp arra volt most a legkevésbé szüksége, hogy a mentora kifaggassa a pocsék délelőttjéről és a még pocsékabb folytatásról.

– Remekül, bár még egy kicsit nehéz eligazodnom - mosolyodott el hát, és remélte, hogy nem fagynak az arcára a hazug vonások.

– Ezt örömmel hallom. Ha szükséged van valamire, én állok rendelkezésre. Ebédelhetnénk akár együtt is. – A férfi tenyérbemászóan mosolygott, és egészen úgy festett, mint aki nem csak szeretne, hanem egyenesen elvárja, hogy közösen töltsék el az ebédidőt, ha már így összehozta őket a sors.

Ánya azonban - a reggel történtek fényében - nem kért ebből. Dühösnek érezte magát amiatt, hogy a férfi úgy megtréfálta és az orránál fogva vezette, még akkor is, ha első sorban ő volt a hibás a késés és a baleset miatt.

– Köszönöm a meghívást, de igazán nem zavarnálak. Biztos a barátaiddal ebédelsz – utasította tehát el olyan hangon, mint egy buta liba, aki egyáltalán nem vette a lapot. A cél érdekében még pislogott is párat, aztán - mielőtt Jurij hangot adhatott volna annak, mennyire nem zavarja Ánya társasága - gyorsan megfordult, és már el is tűnt a zsúfolt asztalok között.

Így persze nem követhette eredeti szándékát, hogy egyedül étkezzen, emiatt keresnie kellett egy csapatot, ahová becsatlakozhat. Szonyának és a titkárság többi személyzetének máshol alakítottak ki étkezőt, itt pedig még senkit nem ismert, így némi hezitálás után végül leült a takarítónők népes társasága közé. Ők voltak vele a legkedvesebbek aznap, úgyhogy úgy gondolta, velük járhat a legjobban.

– Elnézést kérek, remélem, nem zavarok – köszönt nekik zavart mosollyal.

A takarító személyzet úgy nézett rá, mint aki megőrült. Elég elszeparálva, egyedül ültek egy viszonylag hosszú, talán eleve a számukra kijelölt asztalnál, de Ányát nem érdekelte, hogy nem tartozik oda. Nélkülük a napja nem lett volna még ennyire sem sikeres, úgyhogy őket érezte a legközelebb magához.

A Gyermekklinikán is jó viszonyt ápolt a takarítókkal. Igazából mindenkivel, akit csak ismert. Nem szerette az olyan elitista kollégákat, akik puszta büszkeségből nem voltak hajlandóak keveredni a személyzet többi tagjával, távolságtartóan beszélgettek a nővérekkel és bunkón az asszisztensekkel, a takarítókat pedig egész egyszerűen levegőnek nézték.

Ő nem ilyen volt. Attól még, mert egyesek képességei, vagy éppen anyagi lehetőségei nem engedték meg, hogy jobb munkát találjanak, az nem jelenti azt, hogy nem lehetnek jó emberek. És csak ez az egy dolog, ami igazán számít. A kedves lélek.

Ráadásul jól tudta, hogy a takarítónők nem csak a legviccesebb, de egyben a legpletykásabb népség is egy kórház életében. Ezek a sokszor idősödő asszonyok mindig mindent tudnak, ami csak az épületben történik, legyen szó akármelyik osztályról. Neki pedig most épp erre volt szüksége. Kedves, vicces, idétlen pletykákra és tereferére mindenféle lényegtelen dologról, hogy ki - kivel van együtt, vagy melyik beteg hol és hogyan viselkedik.

Némi zavart és kínos csend után, amíg kinyitotta az ételes dobozát, és hozzálátott szegényes spagettijéhez, végül az a nő szólalt meg először, aki mag reggel, a váróteremben először köszönt neki.

– Ez az első napod, itt, ugye, Drágám?

Ányának tele volt a szája, így csak bólintott.

– Az a mocsok főnököd veled is jól kiszúrt. Néha "elfelejtik" – rajzolt macskakörmöket a levegőben – mondani, hogy melyik bejáratnál illene várakoznod. Sajnálom, remélem, nem lett belőle nagy kellemetlenséged.

Ánya igyekezett minél gyorsabban legyűrni a falatot, hogy válaszolhasson, de mire sikerült, egy másik nő is becsatlakozott a beszélgetésbe. Ő volt az, akivel kicsit később, a folyosón futott össze a másik épületben.

– Jurij Mihajlovics a főnököd, igaz? – hajolt közelebb. – Jajj, szegény, szegény lány!

– Miért? – kapott Ánya az alkalmon. – Mit tudtok róla? Velem egészen kedves volt a késésem ellenére.

Persze ismét feltámadt benne a düh, ahogy eszébe jutott, hogy a férfi milyen gyerekes játékot űzött vele, de ez még mindig nem tűnt akkora szörnyűségnek. Nem ahhoz képest, amik utána következtek.

Az asszonyok sokatmondó pillantással egymásra néztek, aztán, mintha csak fejben, szavak nélkül közös megegyezésre jutottak volna, folytatta az első.

– Jajj, Kedvesem, nem akarlak rögtön az első napodon nagyon lelombozni. Ha veled kedves, hát az a legjobb, ha annak is hiszed. Ha pedig majd másmilyen lesz, úgyis tudni fogod, hogy mire gondoltunk – mondta sokat sejtetően, de ez nemhogy nem segített eloszlatni Ánya kétségeit, sokkal inkább növelte azokat. Hány mocskos titok van még ebben a kórházban, ami megnehezíti majd az elkövetkezendő napjait?

– A lényeg – folytatta egy harmadik takarítónő felbátorodva, arcán komisz vigyorral –, hogy ne vegyél fel rövid szoknyát. Azt túlságosan szereti.

Ez azért sok mindent elmondott, bár Ánya már csak elvből sem öltözködött volna így. Na meg aztán ott van Gyenisz Szergejevics is, akinek a tekintetétől folyton kirázta a hideg, ha eszébe jutott.

– Megfogadom a tanácsot, köszönöm – kapta be a villáját elgondolkodva. A gyomra elégedetten morgott, amiért végre élelmiszerhez jutott annyi idő után. Nap közben úgy el volt foglalva a gondolataival, később pedig a bosszúságával, hogy eszébe sem jutott az éhség egészen addig, amíg le nem ült végre.

– Tudom, nem egyszerű itt – értette félre Ánya hallgatását az egyik kedves nő. – De ne aggódj, idővel jobb lesz. Akarsz a napodról mesélni?

Ánya megvonta a vállát. Nem akart panaszkodni, de az érzései kiülhettek az arcára, mert egy újabb takarítónő szállt be a beszélgetésbe.

– Lányok, nem látjátok, milyen letört szegénykém? Hagyjátok a kérdéseitekkel – intette le a többieket, majd kedveskedbe Ányához hajolt. - Az első nap mindenkinek mindenhol szörnyű, hidd el, Csillagom.

Valamiért ettől a sok becézéstől úgy érezte, mintha egy csapat nagymama vette volna kezelésbe, de aztán rájött, hogy még be sem mutatkozott, a kitűzőjét pedig az irodában hagyta.

Mire azonban újra megszólalt volna, a beszélgetés tovább folytatódott.

– Főleg ha megkapja a legkiállhatatlanabb betegeket. Jártam ma azon a folyosón, láttam, mi történt. Én mondom nektek, a főnökség direkt akar kipackázni vele.

– Kislány, tudtad, hogy nálunk szinte csak férfi orvosok vannak? Persze egy-kettő nő, vagy nőnek látszó is meg tud itt tapadni, például a Hogyishívják a belgyógyászaton, meg az az idegesítő a ti részlegeteken. De a vezetőség elég előítéletes a női munkavállalókkal szemben.

Ánya felsóhajtott és bólintott. Valahogy sejtette ezt már abból is, ahogy az interjú lezajlott.

– Az is igaz, hogy sokan megpróbálkoztak már betörni ide, de a férfiak egyszerűen kitúrták. Olyan ez a hely, mint egy aréna. Sosem tudhatod, melyik sarokból les rád az ellenség, csak azt, hogy mindig ki akarnak ütni.

– De ne add fel, Kislány, én mondom neked, ne add fel! Sosem találunk még egy ilyen mosolygós, csendes kollégát, mint te vagy!

– Persze, hogy csendes vagyok, ha nem is jutok szóhoz ennyi új információ között – mosolyodott el kedélyesen most, hogy végre közbe tudott szólni. – Köszönöm az információkat – állt fel, mert idő közben belapátolta az egész ebédjét, és sietni akart, hogy elő tudjon készülni az aznapi utolsó két betegre.

– Csak tesztelni akarnak! – kiáltotta távolodó léptei után az az első nő, akinek azóta sem tudta meg a nevét. – Mindig úgy kezdik, hogy a legnehezebb feladatokat adják neked, de ha megugrod, bízni fognak benned. Csak a próbaidődet éld túl!

Ánya kedves mosolyt erőltetett az arcára, mégegyszer megköszönte a kedvességet, majd integetve távozott.

Épp ez volt az egyetlen baja neki is. Fogalma sem volt róla, hogyan élhetné túl a próbaidejét Leonyid Ivanoviccsal.