Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Hailey-vel élni ritka idegesítő volt. Leo élete nemhogy nem lett könnyebb, de valahogy minden még az eddigieknél is bonyolultabbá vált. A házban mindenhol káosz uralkodott. Szétdobált ruhák a padlón, ezernyi idegen termék a fürdőszobában, mosatlan edények halma a konyhában, és...

– Hoztam neked reggelit! – Ez volt mindenben a legrosszabb. Leo úgy érezte magát, mint egy sarokba állított játékbaba. Ne dohányozz annyit! Ne igyál! Egyél, miért nem eszel? Csak ennyit eszel? Nem ízlik? Még akkor sem cseszegették volna ennyi hülyeség miatt, ha hazaköltözik a szüleihez. Kész rémálom volt. Ha véletlenül azt találta mondani, hogy nem éhes, meghallgathatott egy kiselőadást a napi ötszöri étkezés fontosságáról. Ha azzal a kifogással élt, hogy valamit nem szeret, le lett tuszkolva a torkán azzal a szöveggel, hogy attól még fontos tápanyagok vannak benne. Ha azt mondta, valami nem ízlik neki, Hailey egész délután duzzogott, és legalább ötször elismételte, hogy mennyi erőfeszítést tesz és ezt Leo is igazán értékelhetné. Egyszer, amikor már nagyon ideges volt, véletlenül kicsúszott a száján, hogy a baleset óta semennyi étvágya sincs. Akkor két teljes napon át úgy kellett tennie, mint aki kicsattanóan boldog, ennél boldogabb nem is lehetne, mert Hailey minden mozdulatát figyelte, a depresszió és a rosszkedv legapróbb jeleit is kutatva, és cuki kiskutyás videókat kellett nézniük a tévében. Leonak napi legalább tizenötször kellett felelnie olyan kérdésekre, mint "Boldog vagy?, "Jól érzed magad?", "Szeretsz?", és ez is rettenetesen idegesítette. Akármennyire is küzdött vele, meg kellett ennie mindent, ami elé lett pakolva, mert Hailey kiszámolta a napi tápanyagszükségletét valami hülye applikáció segítségével, beállította az étrendjét kétezer-kétszáz kalóriára, elkezdte elhagyni a gyors szénhidrátokat és növelni a hús és nyers zöldség mennyiségét, és folyamatosan panaszkodott, hogy Moszkvában nem lehet normális gyümölcsöket kapni.

Leo természetesen tisztában volt vele, hogy mindez a gondoskodás jele, és voltak ezek mellett olyan pillanatok is, amikor hálás volt a lánynak a jelenlétéért. Jó érzés volt, hogy nincs egyedül, hogy van, aki megöleli, megsimogatja. Jobban aludt, amióta éjszakánként össze tudtak bújni, és imádta, amikor közösen játszottak Playstation-ön, vagy együtt néztek buta sorozatokat a Netflixen.

Amikor megcsörrent a mobilja, megszabadítva őt egy újabb rémes reggeli ígéretétől, nem tudta, hogy örüljön, vagy inkább bosszankodjon. Már csak attól felfordult a gyomra, ahogy meglátta a tükörtojásokat a tányérra halmozva, de még ezeket is szívesebben tuszkolta volna le a torkán, mint az apja társaságát.

– Sajnálom, Szívem, mennem kell – tolta arrébb a tálcát. – Majd veszek egy szendvicset, vagy ilyesmi – igyekezett megnyugtatni barátnőjét, bár ez egy hazug ígéret volt. Esze ágában sem volt tovább tömni a hasának űrtartalmát bármiféle étellel, miközben így is úgy érezte, hogy elviselhetetlenül fel van puffadva. Szívesen ráfogta volna az előző vacsorára elfogyasztott búzacsírás szendvicsekre a dolgot, de még ő is tudta, hogy a stressz okozza. Egyáltalán nem akart az apjával utazni, mi több, semmi kedve nem volt tornára járni, de még mindig jobb volt ez, mint ha házhoz járt volna az orvosa. Így legalább vannak módszerek rá, hogy kibújjon a foglalkozás alól.

Hailey rögtön felpattant, sürgölődni kezdett, feladta Leora a pulóvert, betűrte a derekát, felhúzta rá a kabátot és a cipőt. Ő meg csak ült, és szótlanul, falfehér arccal, összeszorított állkapoccsal tűrte mindezt. Mi mást tehetett volna? A lány csak segíteni akart. És még ha ez nagyon idegesítő is, az első néhány veszekedés után Leo egyszerűen csak feladta és engedte magát. Még ez is jobb, mint látni a lány könnyeit, hallgatni az anyja véget nem érő panaszáradatait és Ilja dorgálásait. Talán Ilja volt a legrosszabb mind közül, úgy viselkedett, mint az élő lelkiismeret. Minden egyes alkalommal emlékeztette rá, hogy az állapota még nem ok arra, hogy egy pöcsként viselkedjen és folyamatosan megbántson másokat.

Hiába próbálta hát Leo elmagyarázni, hogy neki erre nincs szüksége, valahogy mindig minden beszélgetésnek az lett hát a vége, hogy csak örüljön neki, hogy van, aki gondoskodik róla, dőljön hátra, élvezze a figyelmet, ami kijár neki, és koncentráljon a gyógyulásra.

Mintha ez olyan kurva egyszerű lenne úgy, hogy az emberrel minden egyes nap azt éreztetik, hogy egy életképtelen csecsemő szintjére süllyedt!

Amikor becsukódott előtte a lift ajtaja és eltűnt a szeme elől Hailey integető alakja, úgy érezte magát, mint egy fuldokló, akit partra vetett a tenger. Leolvadt arcáról a mosoly, megdörgölte a homlokát, fellélegzett. Végre egyedül lehetett, még ha csak pár percre is. Igyekezett kihasználni a csendet, és felkészülni arra, ami az elkövetkezendő fél órában várni fog rá.

Kihalászott egy nyomott cigarettát a zsebéből, és - nem törődve a lift ajtaján függő egyértelmű tiltással -, rágyújtott. A következő emeleten egy idős nő szállt be mellé. Nem rejtette véka alá ellenszenvét, dühös, becsmérlő pillantásokkal illette Leot, de szavakba végül nem öntötte véleményét az alatt a néhány másodperc alatt, amíg leértek a földszintre. Leo kifújta a füstöt a nyíló ajtóban, abban a reményben, hogy tovább bosszanthatja vele a morcos asszonyságot.

A parkolóház egy zsúfolt, neonfénnyel megvilágított, ablaktalan helyiség volt a mínusz egyedik szinten. Áporodott levegőjéből sohasem szellőzött ki rendesen a kipufogógáz.

– Mi tartott ennyi ideig? – morgolódott az apja köszönés helyett. Vonásai elégedetlen ráncokba gyűrődtek.

Ivan Vaszilijevics és fia nem is hasonlíthattak volna kevésbé egymásra. A férfi arcát mintha kőből faragták volna ki, szája vékony vonal, sötétszürke tekintete csupa szigor. Testtartása folyamatos, meg nem szűnő feszültségről árulkodott. Szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy van, amikor mosolyog vagy gyengéden pillant kedvesére. Leo nem is nagyon tudott felidézni ilyen alkalmakat.

Eltartott egy darabig, mire egyedül bekászálódott az anyósülésre, és nagyon kellemetlen volt az apja becsmérlő pillantásai előtt szenvedni, de semmi pénzért nem mondott volna le az önálló cselekvésnek erről a nagyszerű lehetőségéről. Ivan aztán beimádkozta a kerekesszéket a csomagtartóba. A G-s merci tágas volt és kényelmes, Leonak mégsem tetszett. Már akkor próbálta lebeszélni az apját róla, amikor pár hónappal ezelőtt először megtudta, hogy meg akarja venni. Valahogy furcsa volt a gombok és kapcsolók elrendezése, az érintőképernyős panel. A váltó - amit át lehetett állítani manuálisra is - idegesítő volt, a karok útban voltak. Leonak hiányzott a BMW megszokott kialakítása, a motor sajátos, kellemes duruzsolása. Ez az autó szép volt, de épp oly jellegtelen, mint a tulajdonosa.

– Veszítettél az erőnlétedből – jegyezte meg a férfi, miután visszaült a volán mögé, és kikanyarodott az utcára. – Többet kéne sportolnod. Egyáltalán mit csinálsz a szabadidődben?

Leo elnyomott egy feltörni készülő sóhajt. Nem mondhatta meg, hogy Hailey nála lakik, ezt már a legelején megbeszélték az édesanyjával. Abból hatalmas veszekedés lenne, ami nem hiányzik egyiküknek sem.

– Ilja át szokott járni hozzám – vonta meg a vállát tehát, és ez nem is volt akkora hazugság. – Beszélgetünk, játszunk, ilyesmi.

A férfi bólintott, és az útra koncentrált. Beálltak egy piros lámpa elé, amikor előszedett egy csomag Tic-tacot, és a szájába öntötte. Mindig is kényesen ügyelt leheletének mentolosságára.

– Örülnék neki, ha nem tekintenél úgy erre az időre, mint holmi vakációra. Tűzhetnél ki célokat magad elé, tanulhatnál valamit.

Már megint ez. Leo kibámult az ablakon, hogy addig se keljen az apja arcába néznie. A férfi még mindig úgy tekintett az állapotára, mint ami egyszer el fog múlni, és utána minden olyan lesz, mint korábban.

– A hétvégén vásárolok neked néhány súlyzót, hogy tudj otthon is edzeni. Ilja Iljics is beszállhat, rá is ráférne.

Leo beleegyezően bólintott, de titokban a fogát csikorgatta. Újabb felesleges kacatokkal lesz tele tömve a lakása, amiket jobb esetben Hailey ruhaakasztónak fog használni, rosszabb esetben átesik rajtuk és nyafogni fog. Remek.

– Érdeklődtek rólad az őrsön – folytatta az apja a párbeszédet csevegő hangon. Leo válaszként csak morgott egyet. Másra sem vágyott, mint hogy most kitárgyalják a munkahelyét is, ahova soha az életben nem tud majd visszamenni.

– A kollégáid aggódnak. Igazán felhívhatnád őket néha, csak hogy beszéljetek.

Minek? Ez a gondolat visszhangzott a fejében, de végül nem mondta ki hangosan, csak engedelmesen bólintott. Az elmúlt időszak túlságosan letörte az ellenállását ahhoz, hogy ellenkezésének hangot adjon. Egyszerűen csak belefáradt a folyamatos veszekedésekbe, az elvárásokba, abba, hogy ha érvényesíteni akarja az akaratát, a végén mindig ő lesz a rossz ember.

Elnyomott magában egy sóhajt, és kibámult az ablakon. Egyetlen piroslámpa választotta el tőle, hogy megszabaduljon végre ettől a párbeszédtől is.

A kórházhoz szerencsére nem vezetett hosszú út, alig néhány sarokra volt Leo lakásától. Az idejük legnagyobb részét a számtalan piros lámpánál való várakozás tette ki, pedig a késő délelőtti forgalom egyáltalán nem hasonlított a kora reggeli csúcshoz. Korábban, ha tehette, Leo mindig mindenhova autóval ment, de a balesete óta kénytelen volt néha gyalog is útra kelni. Az apja csak nagyon ritkán ért rá, hogy elvigye őt, amit egyáltalán nem is bánt, mert így legalább nem kellett kifogásokat gyártania, amikor kihagyta az óráit.

A sétákat azonban utálta. Talán ez volt az egyik ok a sok közül, amiért nem akart részt venni a foglalkozásokon.

Amikor az utcán közlekedett, mindig ki volt téve a járókelők bámuló, zavaróan sajnálkozó pillantásainak. Általában hamar elkapták róla a tekintetüket, de Leo akkor sem tudta nem észrevenni azt az apró kis mosolyt, ami ezután kiült az arcukra.

A "de jó, hogy nem én vagyok az" mosolyát.

Az első alkalmakkor nagyon nehezen tudta türtőztetni magát. Néha csúnya dolgokat mondott az embereknek, direkt nekik kormányozta magát, és átment a lábukon, csak azért, hogy egy kicsit bűntesse őket.

Mostanra megtanulta kizárni őket, és inkább a részletekre koncentrálni.

Így fedezte fel végül Moszkvát egy olyan szögből, ahonnan még sohasem látta. Észrevette a falakon meghúzódó graffitiket, a matricákat és plakátokat az oszlopokon, a számtalan hirdetést, az "eltűnt Nyarganc" felhívást a buszmegállóban. Megannyi részletet, amelyek ugyanúgy a város építőkövei, mint a cirádás homlokzatok, mégis évekig élt anélkül, hogy tudomása lett volna róluk.

Az újévi időszak idejekorán elérte a kórház hosszú, több száz ablakos tömbjét is. Nem volt feltűnő a díszítés, csak épp annyira, hogy Leonak felforduljon tőle a gyomra. Sosem rajongott az ünnepekért, talán csak az ajándékok mozgatták meg a fantáziáját, de ebben az évben még az sem.

– Milyen kedves. – Ivan arcán a fintor nem támasztotta alá a szavait. Leo egyetértően bólintott. Nincs is csodálatosabb, mint ünnepi fényekbe öltöztetni egy épületet, melynek falai között nem bóklászik más, csak betegség és halál.

Bár csak öt perce volt hátra a tornájának kezdetéig, az első emeleti foglalkoztató helyett céltudatosan a legfelső szintre ment. Már rutinosan mozgott a kórházban az itt töltött hosszú időnek köszönhetően, és viszonylag jól kiismerte magát a különböző osztályok között, így gyorsan eltalált az erkélyre. Szüksége volt rá, hogy egyedül maradjon a gondolataival, és felkészüljön a rá váró feladatra. Nem az a típusú ember volt, aki szeretett visszaélni a nevével vagy a pénzével, de ez alkalommal szükség lesz rá. A saját érdekében.

A legfelső emeleten sokkal hűvösebb volt, mint a talajhoz közel, és szinte folyamatosan fújt a szél, emiatt nagyon kevesen jártak ide dohányozni. Épp ez tette ideális hellyé Leo számára. Szerette a csontjait borzongató hideget, az arcát kicsípő szelet, ezt a megnyugtató érzést, ami egyszerre volt kellemetlen és ismerős, és ami segített tiszta fejjel gondolkodni nehéz helyzetekben. És még ennél is jobban szerette a magányt.

Mostanában úgy érezte, ha Szibéria legészakibb pontjára vonulna el, akkor sem tudna eléggé kitisztulni a feje. Valahogy minden felfordult az életében, összezavarodott és átalakult, neki pedig beleragadt a lába a sárba, és képtelen volt tovább kúszni a zavaros vízben a szárazföld felé.

Hailey, Ilja, az anyja, az apja, a volt kollégái és barátai. Az élet, amit eddig élt, teljesen elveszett, és képtelen volt újat találni a helyére. Talán meg sem próbálta, talán esélye sem volt rá. Mindenki azt ismételgette, hogy foglalkozzon a gyógyulással, és akkor majd minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt. De ők nem értették. Igazából senki sem értette.

Már hogyan lehetne bármi is ugyanolyan?!

Leo nem kapaszkodott azokba a hamis reményekbe, amiben mindenki más hitt. Egyszerűen csak elfogadta azt, ami megmásíthatatlan, és nem is kívánt küzdeni érte, hogy ezen változtasson. Buta és értelmetlen százalékok őt már nem győzték meg arról, hogy van esélye. Elcseszte. Egész egyszerűen csak elcseszte, és teljesen jogosan megszenvedte a következményeket.

Mi lett volna, ha aznap éjszaka az irányíthatatlan autója egy másikba csapódik? Életeket tehetett volna tönkre és vehetett volna el csak azért, mert felelőtlen volt.

Így legalább csak saját maga miatt kellett bűnhődnie.

Amikor nagyjából húsz perc késéssel, átfagyva és igen kellemetlen hangulatban elhatározta, hogy begurul végül arra a hülye órára, megborzongott a kórház folyosójának melegétől. Vagy talán csak a rá váró feladat súlya miatt. Az apjának köszönhetően már egészen fiatalon elsajátította azt a hideg határozottságot, ami a céljai eléréséhez szükséges, de ezt a szerepet sohasem szerette magára ölteni. Kényelmetlen volt, mintha nem is a saját bőrében lenne olyankor, mintha átvedlene egy olyan személlyé, aki soha nem akart lenni. És minden egyes alkalom egy kicsit még is közelebb vitte hozzá, hogy azzá váljon.

A gyógytornára kijelölt foglalkoztatószobák valami hihetetlenül irracionális módon az első emeleten voltak. Nem a földszinten, ami a leglogikusabb lépés lett volna olyan emberek esetében, akik nehezen tudnak közlekedni, nem. Persze volt lift és akadálymentesített folyosók, Leot mégis felbosszantotta már az az egy aprócska tény is, hogy ennyire sem tudtak következetesek lenni az építéskor. A második dolog, amit nem értett, de tökéletesen utált, az a küszöb volt.

Nem azért, mert ne tudott volna könnyedén átgördülni rajta ugyanúgy, mint bármilyen más apróbb akadályon. Egyszerűen csak irritálta a figyelmetlenségnek a hiánya, és az a durva hang, amivel kerekeinek döccenése már azelőtt jelezte az érkezését, mielőtt egyáltalán köszönhetett volna.

Így inkább el is hagyta ezt a formaságot, és rögtön a tárgyra tért. Vagyis tért volna, ha az orvosa nem szívódott volna fel idő közben, egy kiscsajt - valószínűleg valami asszisztenst - hátrahagyva a helyén. Egy igen csinos asszisztenst, ami azt illeti.

– Elnézést, én... – lázasan kutatott a gondolatai között az új orvos neve után, de mindhiába, hiszen még arra sem vette korábban a fáradtságot, hogy rendesen elolvassa a tájékoztató e-mailt. – Én az új orvosomat keresem – bökte ki végül némi torokköszörülés után. Megpróbált közben határozottnak tűnni, de teljesen elvesztette a fókuszt, amin nem segített a rá szegeződő kutató, sötétzöld szempár sem.

A nő gyorsan - és némileg zavarban - a markába gyűrte azt a néhány cukorkáspapírt, ami az asztalon előtte hevert, majd kihúzta magát, és dacosan felszegte az állát. Kissé komikus látványt nyújtott úgy, hogy láthatóan még mindig a szájában rejtegetett egy félig elfogyasztott cukrot.

– Én vagyok az új kezelőorvosa. És húsz percet késett – jelentette ki megrovóan, de Leo nem tudott nem elmosolyodni azon az apró tényen, hogy egy kicsit, alig hallhatóan pöszén ejtette a mássalhangzókat a cukorka miatt.

– Azt hiszem, megvárom, hogy lenyelje – jegyezte meg komisz félmosollyal, és közben kihívóan a feje búbjától egészen az asztal mögül kilátszódó dekoltázsáig végigmérte a nőt. Életében először gondolkodott el rajta, milyen kár, hogy ezek a hülye orvosi köpenyek minden lényegeset eltakarnak.

Egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen szemrevaló, fiatal szakorvost fog kapni. Ami azt illeti, a fejében élt egy kép róla, hogy az orvoslásban nem is dolgoznak mások, csak ronda és fennhéjázó, idős emberek, akiknek céljai között olyasmik szerepelnek, mint jó hírnevet szerezni, bevágódni az apjánál, vagy szimplán csak lehúzni őt anyagilag. Mondjuk ezek a célok most is fennállhatnak, és remélte is, hogy fennállnak, hiszen ki akarta használni az emberekben alapvetően gyökeredző kapzsiságot. Egy kis csinos pofi még nem elég ahhoz, hogy eltérítse a szándékaitól. Esze ágában sincs hazugságokra pazarolni a szabadidejét.

Ánya elvörösödött, de nem zökkent ki a szerepéből, csak elfordulva gyorsan nyelt egyet, aztán lépett egyet előre.

– Ánya Andrejevna Zsukovszkaja – mutatkozott be kihúzva magát. – A kabáttartó a bal oldalon, az ajtó mellett van – tette hozzá Leo öltözékére pillanatva, és még párat lépett előre, mintha csak segíteni akarna. Ez Leot jobban felbosszantotta, mint bármi más, ami történhetett volna.

– Nincs rá szükség, gyors leszek – szögezte le ellenségesen. A hang parancsoló tónusa elég volt hozzá, hogy a nő riadt őzikeszemekkel visszahuppanjon a helyére.

– Talán az előző kollégája már tájékoztatta róla, hogy nekem eszem ágában sincs a jövőben részt venni ezen a marhaságon – kezdett bele a jól kitalált mondókájába. – Makacs nőszemély volt, ragaszkodott az elveihez, és bele is bukott. Remélem, maga okosabb lesz nála – vezette fel a mondandóját olyan hangsúllyal, amit az apjától tanult.

– Én pénzt kínálok a hallgatásáért cserébe – folytatta szünet nélkül. Tekintete egyértelművé tette, hogy tisztában van a szavai súlyával, és esze ágában sincs változtatni a modorán. – Tegyen úgy, mintha részt vennék a foglalkozásokon, vezesse a naplóját, ahogy jónak látja, engem pedig hagyjon békén. – Ezután nehézkesen megfordult, távozni készült.

– Még mit nem! – Meglepődve összerezzent. Egyáltalán nem számított rá, hogy az Ányának nevezett orvos ilyen erővel fog utána kiabálni, még ha némi fáziskéséssel is. – Mégis milyen embernek képzel maga engem? Nekem vannak szakmai elveim és kötelességeim! Eszem ágában sincs belemenni ebbe az alkuba – hadarta hevesen.

Leo elnyomott magában egy sóhajt, amiért ezt kell tennie, de megerőltette az arcizmait. Hátranézett a válla fölött, tekintete üres volt, arca érzelemmentes.

– Az bizony baj. Majd meglátja. – És tovább gurult.

Méterről méterre gördült le válláról a súly, ahogy távolodott. Begurult a liftbe, megnyomta a földszintre vezető gombot, és mélyet, jólesően sóhajtott. Erről is le van a gond. Talán a nő próbálkozik majd még egyszer-kétszer, felhívja őt telefonon, vagy ilyesmi, de akkor már elég lesz, ha csak nem vesz róla tudomást.

Ennek így kell lennie.

Így kellett volna lennie.

Bár a lift elég széles volt hozzá, hogy mozoghasson benne, nem fordult meg, mert már tudta, hogy a földszinten majd a szembenálló ajtó fog kinyílni. Ezért sem vette észre a közeledő alakot, aki még éppen elkapta az ajtó szárnyait, mielőtt az becsukódhatott volna.

Csak akkor fordult hátra, amikor meghallotta a cipősarkak koppanását a fémen.

– Maga mégis mit csinál? – húzta fel a szemöldökét teljesen elképedve, ahogy meglátta Ánya Andrejevnát ott ácsorogni a háta mögött.

– Megtartom az órámat, természetesen.

– Itt? – ráncolta a szemöldökét.

– Nem, kimegyünk a friss levegőre. A maga fizikai állapotában az egyik legjobb, amit tehetünk – mosolyodott el a nő, aztán hozzátette: – A karjai hogy bírják a terhelést?

– A karjaim?

– A karjai – bólintott ő határozottan.

Leo teljesen megdöbbent. Még soha senki nem kérdezte a karjairól. Na persze, miért is tették volna, hiszen azok teljesen jól funkcionáltak. A nő talán nem olvasta el az aktáját? Vagy összekeverte valakivel?

– Nem a lábaim érdeklik? – Érezte, ahogy a meglepettség és értetlenség egyvelege kiül az arcára. Képtelen volt többé irányítani a reakcióit. Egyszerűen nem fért a fejébe, mi történik.

– A lábai is. De most nem erről kérdeztem.

A lift idő közben leért a földszintre. Némán végigmentek egy hosszú folyosón, és Leo végig azon gondolkodott, hogyan szökhetne meg innen. Ez a nő - Ánya - tényleg hazáig akarja követni őt? És vajon mit akar azzal, hogy a karjairól kérdezgeti? Felébredt benne a kíváncsiság. Egyszerre akarta kideríteni, mégis mi folyik itt, de közben olyan messzire menekülni is a kényelmetlenség elől, amennyire csak lehet.

Igazából az volt a szándéka, hogy soha többé nem bújik elő a biztonságot nyújtó otthonából.

Ahogy kiléptek az épületből, egy pillanatra megvakult a napfénytől. Az ég ragyogó kéken tündökölt, a nap magasan járt. Gyenge sugarai is elegek voltak hozzá, hogy megolvasszák az éjszaka hullott havat, ami szikrázó vízcseppekként lepte el a fákat, és tócsákká gyűlt a járdán.

Túl szép volt ez Moszkvához képest.

Leo nem törődött vele, hogy kikerülje a pocsolyákat, csak határozottan előre gurult. Még azt sem nézte, merre megy, csak el innen, minél messzebb a kórház hullaszagú kipárolgásától.

– Elég gyakran van izomlázam. A vállaim is fájnak – szólalt meg végül hosszas hallgatás után. Valami megváltozott. Talán a napfény tette, a friss levegő, a különös téma, de az is lehet, hogy csak Ánya meglepetést okozó viselkedése volt rá ilyen hatással. A nő nem úgy nézett ki, mint aki egy pillanatra is megrettent, aki félti a pozícióját, sőt, Ánya talán egyáltalán nem törődött a főnökei elvárásaival. Mi másért merészkedne munkaidőben a kórházon kívülre?

– Igen, látom a testtartásán – bólintott szinte azonnal. Arcán nyoma sem volt annak a zavart kislányosságnak, ami a bemutatkozáskor. Most egy szakember arckifejezésével méregette Leo mozdulatait, izmait és testtartását, ami elég borzongató érzés volt így, a zárt falakon kívül. – És talán a dereka is fáj.

– Honnan tudja? – Leo megállásra késztette a kerekesszékét, és felnézett. Meglepődött ezen a nagyon is helytálló következtetésen.

- Igyekezzen kihúzni magát ültében - lépett hozzá közelebb Ánya, és finoman a vállára helyezte a kezét. Összerezzent az érintésre, és megpróbált távolságtartóan arrébb húzódni, de a nő határozottan tartotta.

– Nagyon felhúzza a vállait, a lapockáit pedig előre dönti. Ez a testhelyzet hosszú távon káros, rengeteg probléma gyökere.

Ujjait lesimította a hátán, majd finom nyomást helyezett rá. Leo görcsösen - és védekezően - összébb húzta izmait. Nem engedett az óvatos ujjak becsapós cirógatásának. Őt csak ne simogassák és méregessék idegen orvosok.

– A lapockák között találhatóak a trapézizom középső rostjai, valamint a rombusz izom. Húzza a vállait hátra, és tartsa lefelé süllyesztve. – Erősödött a nyomás Leo vállain, a finom masszírozás pedig akarata ellenére ellazította izmait, míg sikerült beállítani a megfelelő pozícióba.

– Ez az egészséges testtartás. Elsőre talán fárasztó, de hosszú távon megéri odafigyelni rá. Javasolnék megfelelő hátizomgyakorlatokat az erősítésére. Szüksége lesz rá, sokat fog ülni mostanában.

Leo röviden elfintorodott a megjegyzésre, de most nem engedte meg magának, hogy elsüllyedjen az önsajnáltatás mocsarába. Túlságosan lefoglalta az, hogy morogjon, amiért néhány gyengéd mozdulat elég volt hozzá, hogy elárulja őt a saját teste.

– A karizmaira írok fel egy izomlazító krémet, mást egyelőre nem tudunk tenni. A test mozgatása most már teljes súlyával a karjaira helyezkedik, teljesen normális, hogy ez nehézséget okoz, de idővel hozzá fog erősödni. Nem terhelném további gyakorlatokkal, de megtaníthatom ellazítani – ajánlotta lelkesen, és előhúzott a kabátzsebéből egy noteszt - mit keresett az ott? -, ahová kapkodva feljegyzett minden elhangzott gondolatot.

Leo közben megköszörülte a torkát, kihúzta magát, és egy jó adag önérzettel a hangjában szólalt meg újra.

– A balesetem előtt rendszeresen edzettem. Simán fel tudtam emelni a saját súlyomat.

Ánya - irritáló módon - elmosolyodott, amitől a szája széle aranyosan felfelé kunkorodott, mint a macskáknak.

– Az edzőtermi súlyzózás egy teljesen más mozgáskultúra, mint a saját, magatehetetlen testünket emelgetni. És javítson ki, ha tévedek, de én úgy tippelek, hogy mostanában elveszíthette az izmainak nagy százalékát. Ez az edzőterem elhanyagolása miatt van? Azt tudnia kell, hogy kifejeztten támogatom az aktív sportolást, legyen az bármilyen jellegű.

Leo felsóhajtott. Már megint ez!

– Majd súlyzózok otthon – motyogta letörten. Semmi kedve nem volt még csak a sportra gondolni sem. Most, hogy már nem tudta ugyanúgy űzni, mint azelőtt, teljesen értelmetlennek tűnt.

– Remek ötlet! – bólintott Ánya növekvő lelkesedéssel. – Ha visszamegyünk, megmutathatom akár a gyakorlatokat is, amiket említettem. Gondolom nem akarja az utcán, mindenki előtt csinálni.

Nem, valóban nem akarta. Épp ebben a pillanatban két idős hölgy sétált el mellettük. Úgy nézett rájuk, mint akiknek már a létezése is sérti, aztán - mielőtt engedett volna a vágyának, hogy elhajtsa őket a francba, amiért őt méregetik azokkal a sajnálkozó pillantásokkal -, megragadta a kerekeket, és gördített rajtuk egyet.

– Szívesebben maradnék ma kint. Sétáljunk egyet – ajánlotta, miközben egy-két lépésre már el is távolodott. Tényleg szép idő volt, ráadásul a kórház mellett egy hosszú, füves-fás terület húzódott, ami megtörte a város beton-komor hangulatát, és valódi vidéki illatokat csempészett a levegőbe. Már csak a madárcsicsergés hiányzott, bár egy varjú kitartóan károgott valahol a közelben.

Nem mintha mindez elég lett volna hozzá, hogy valóban kedvet kapjon az utcán kóborolni, de még mindig jobb volt, mint a kórház sötét falai között. Valóban utálta azt az épületet.

– Mondja, magát tényleg ez érdekli? – kanyarodott vissza az eredeti témához némi gondolkodás után, mert nem akart kínos csendben sétálni, és mert tényleg foglalkoztatta a kérdés. Továbbra sem hitte el, hogy létezhet valaki, aki egész egyszerűen csak normálisan áll hozzá. Kereste a jeleket, a hibákat, bármit, ami arra enged következtetni, hogy az apja keze van ebben a dologban is. Talán már mániákusan beképzelt mindenfélét a kulisszák mögé.

– Az általános fizikai állapota? – húzta fel a szemöldökét Ánya. – Igen, ez a munkám.

– Na és a lábaim? – próbálkozott újra Leo. Ánya megnyugtatóan elmosolyodott, és a szemébe nézett.

– Úgy vettem észre a korábbi kirohanásából, hogy nem kíván velük foglalkozni. Másfelé tereltem a témát, és máris mennyivel kedvesebb társaság. Mégis minek erőltessem azt, amiben nem hajlandó együttműködni?

– Szóval ha nem akarom, nem fogja a lábra állásomat erőltetni?

Ánya úgy ráncolta össze a homlokát, mint akinek eleve nem állt szándékában ilyesmit csinálni.

– Nem, semmiképpen. Én a betegért vagyok.

Ez a képtelenség már majdhogynem hihetően is hallatszott a szájából, de azért nem volt elég hozzá, hogy Leot meggyőzze.

– És nem gondolja úgy, hogy ha nem foglalkozunk többet az izmaimmal, akkor elveszítjük azt a huszonöt százalék esélyt rá, hogy talpra álljak?

Ánya megállt a járdán, szembefordult Leoval, és nagyon komoly, már-már szigorú arckifejezést öltött.

– Nézze, én nem tudom, ki írta rá azt a százalékot a papírjára, de attól tartok, tévedett. Nem vagyok matematikus, épp ezért nem tudok pontos számot mondani, de a tapasztalatomból kiindulva ennél jóval kevesebbről van szó. Természetesen - ha engedi - mindent megteszek azért, hogy ezt a néhány százalékot is valósággá változtassuk, de emellett azt is kötelességemnek érzem, hogy felkészítsem arra az esetre, ha ez nem sikerül.

– Azt pedig be kell látnia, hogy ha nem működik együtt velem, akkor a gyógyulás esélyei nem lesznek sem többek, sem kevesebbek a nullánál. Ennyire egyszerű az egész. Ha Ön ezt az utat akarja választani, akkor én ezen fogom végigkísérni. De ehhez szükség van bizalomra, és nem mellesleg arra, hogy részt vegyen a találkozókon.

Amikor Leo ránézett, nem látott mást a sötétzöld tekintetben, csak színtiszta eltökéltséget. Szinte rémisztő volt az az egyenesség, az a tiszta öntudat, amivel ezt a néhány mondatot előadta.

Most először beszélt valaki Leoval így.

Most először mondták ki azt, amit ő is gondolt.

Most először egyezett bele valaki abba, hogy ha nem akar talpra állni, akkor nem kell feleslegesen küzdenie érte.

Elmosolyodott, és a kezét nyújtotta.

– Akkor viszontlátásra a következő órán, doktornő.