Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Egész éjszaka nem tudott aludni. Ánya ritkán érezte meg a stressz hatásait nappal, amikor ezernyi dolga és gondolkodnivalója akadt, de az éjszaka sunyi módon, összefüggéstelen rémálmok formájában csapott le rá. Már a gondosan beállított ébresztőóra előtt magától kipattant a szeme, és nem bírt tovább az ágyban maradni, így inkább kihasználta az időt egy hosszú zuhanyzásra.

– Hát te meg mit csinálsz itt ilyen korán? – caplatott be a konyhába édesanyja szemeit dörgölve, hogy feltegye a kávét forrni, de a friss, fekete ital addigra ott illatozott az étkezőasztal közepén.

– Ma korábban kell bemennem – érkezett a tömör válasz, és Ánya torkát ismét összeszorította a hazugság. Még mindig nem mondta el, hogy munkahelyet váltott, pedig ebben aztán igazán nincs semmi kivetnivaló. Az ő döntése volt, nem igaz? Az okok pedig lényegtelenek.
Egy hajtásra megitta a maradék espresszóját, nyújtózkodott egyet, majd megpuszilta az anyja homlokát.

– Kaja a hűtőben, és ne felejtsd el bevenni a gyógyszereidet.

Az asszony bosszúsan legyintett.

– Jajj lányom, hagyjál már, nem vagyok gyerek.

Ánya figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, magára kanyarította a kabátját, és kilépett a decemberi napsütésbe. A reggel fényei frissességgel töltötték meg a levegőt, kirajzolták az épületek éles szögeit, és eltüntették a házfalak közé szorult árnyakat.

Probléma nélkül elérte a legkorábbi járatot. Mindig is szeretett a találkozóira időben, inkább korábban, mint később érkezni, de ez alkalommal még a szokásosnál is hamarabb indult el. A város szinte kihalt volt, alig néhány gyalogos lézengett az utcákon, de Ánya tapasztalatból tudta, hogy fél órán belül méhkasként fogja elözönleni nyüzsgő sokaságuk a tereket.

A buszon meglepően kevesen voltak. Egy férfi összefűzött karjai fölött nagyokat bólintott, egy idősödő nő álmosan játszott a telefonján. Egy fiatal az ablaknak dőlve aludt, talán egy átbulizott éjszaka után.

Ánya kibámult az ablakon. Az ismerős utcák látványa lepörgött róla, akár a vakolat, de a szeme sarkából észrevette az ablak tömítésének helyére nyomott rágógumit, és az alkoholos filccel mellé firkált trágárságokat. Az éjszakai forgolódástól fáradtnak érezte magát, az izgalom mégsem engedte, hogy lecsendesedjenek a gondolatai. Milyen lesz az új munkahelye? A kollégái, az új páciensei? Milyen feladatokat fog kapni? Képes lesz-e a betegeivel elsőre kellemes kapcsolatot kialakítani?

Miközben gondolkodott, a busz az egyik kereszteződésnél jobbra fordult, elhagyva az ismerős környéket. Persze Ánya Moszkvában nőtt fel, meglepően jól ismerte a város számos szegletét, így tisztában volt vele, merre tart. Ez azonban nem az az út volt, amerre minden nap zötykölődött. Idegen volt, újszerű, más. Illeszkedett egy új élet kezdetéhez.

Milyen érzés lesz vajon felnőtt emberekkel dolgozni? Hasonlóan makacsok lesznek, mint az anyja, vagy olyan lelkesek, mint a kisgyerekek? Nyújthatnak-e olyan emberi kihívást, amilyennel még nem találkozott?

Felsóhajtott, megigazította a táskát a kezében. Észre sem vette, milyen görcsösen szorongatja a fülét.

Még négy megálló, és minden kezdetét veszi.

Az előcsarnok ez alkalommal még barátságtalanabb képét mutatta, mint először, amikor itt járt. A szürke gránitfalak szinte teljesen magukba szippantották a kintről beáramló napfényt, dacára a hatalmas ablakoknak. Neonlámpák világították meg a kis, elkülönített sarkot, ahol a várót alakították ki.

Ánya szinte egyedül volt a hatalmas épületben. A recepciós még nem érkezett meg, asztalán egy laminált tábla hirdette, hogy az ügyfélfogadás nyolctól kezdődik. A büfében már ott sündörgött egy kövérkés nő, barátságtalanul köszönt jóreggeltet, majd eltűnt a pult mögött. Nemsokára frissen főtt kávé illata kezdett terjengeni a levegőben.

A csend hatalmasra duzzadt, csak a takarítónő motoszkálásának hangjai törték meg olykor. Az aszott, ötvenes éveiben járó asszony vidám mosollyal köszöntötte Ányát, amikor kiürítette a szemeteseket. Ez volt az első - és talán az egyetlen - pozitív inger, ami aznap érte. Furcsa volt elképzelni, hogy az ijesztő, magányosan ásító száj mögött, ami az előcsarnokot jelentette, egy egész kórház húzódik meg, bent fekvő páciensekkel, folyamatosan dolgozó gépekkel, és szorgos ápolónőkkel.

Az élet legelőször nyolc előtt tíz perccel kezdett felbolydulni. Lassan megérkeztek az első, információkra váró hozzátartozók. A recepcióslány ásítva benyomta a számítógépét, és az elviteles kávéja utolsó cseppjeit kortyolgatta. Öt perccel később végre Szonya is beviharzott. Kipirult arca és félre gombolt kabátja egyértelművé tették, hogy késve indult el.

– Sok sikert az első naphoz, szurkolok! – hadarta széles mosollyal, majd el is tűnt az irodák felé vezető lépcsősoron.

Nyolc óra után tíz perccel Ánya már kezdte magát igen kellemetlenül érezni. Megkörnyékezte a gondolat, hogy talán ő emlékszik rosszul, és Gyenisz Szergejevics egy konkrét helyszínt adott meg az első munkanapjának találkozójához, de nem, hiába futotta át az értesítő e-mailt újra meg újra, abban nem szerepelt semmi konkrét információ.

További öt perc töprengés és fel–alá járkálás után végül úgy döntött, hogy legjobb lesz megérdeklődni a recepciós hölgytől a dolgot, így aztán beállt a sorba az időpontkérők és hozzátartozók közé.

– Az orvosi személyzetünk egy hátsó bejáraton keresztül közlekedik – közölte vele a nő ridegen, és már intett is a sorban következőnek. A kövérkés, rózsaszínbe csomagolt asszonyság már tolakodott is előre, könyökét mélyen Ánya veséjébe nyomva, ő azonban nem mozdult.
– És azt esetleg el tudná magyarázni, merre találom?

A nő látványosan felsóhajtott, szemeit forgatta, de végül elővett egy térképet, és Ánya orra alá dugta.

– Mi most itt vagyunk – mutatott rá a nagy, piros pöttyre. – Ez az első épület. A személyzeti bejárat a harmadik épület hátuljánál nyílik – magyarázta hadarva. Ánya inkább kötelességből, mint meggyőződésből elsuttogott egy gyors köszönömöt, aztán már futott is tovább, hiszen a harmadik épület egy teljesen másik utcából nyílt, ő pedig már így is húsz perc késésben volt!

– Ezt nem hiszem el! – kopogott végig magassarkú csizmájában a csúszós macskaköveken. – Bassza meg, bassza meg, bassza meg! – hadarta, hogy levezesse a feszültségét. Rögtön az első munkanapon! – Bassza meg! – ismételte. Pedig annyival korábban kelt, már itt ücsörgött hajnalok hajnalán, most meg majd magyarázkodhat!

Sietősen megkerülte a sarkot, majdnem fellökött egy arra sétálgató idős nénit, anyázva elfutott egy autó mellett, ami a járdára hajtva parkolt, majd keresztül szlalomozott egy csapat békésen dohányzó fiatal között. Micsoda forgalmas egy utca!

Mire felsétált az alacsony dombon, ami a hátsó bejáratokhoz vezetett, már lihegett, arca kivörösödött, ruhája átizzadt. Nem szokott hozzá a fizikai megterheléshez.

A kórháznak ez a fele egyáltalán nem volt olyan impozáns, mint a vendégeknek kialakított főbejárat. Itt egyszerű drótkerítés húzódott az üres gyep mellett, bűzölgő kukás konténerek álltak az egyenletlen betonon, és bejáratként egy ócska alumínium ajtó szolgált.

Ánya habozott, mielőtt belépett. Ez az ajtó nem úgy nézett ki, mint egy elit kórház bejárata. Egyáltalán nem hasonlított az első oldalon található hatalmas kovácsoltvas kapuhoz. Mégegyszer ellenőrizte a térképet, mert a tájékozódó képessége csapnivaló volt, de a papírlap szerint nem tévedett. Topogott kettőt a lépcsőn, aztán végre rányomta a tenyerét a kilcsinre, és - a kelleténél erősebben - belökte azt. Az ajtó meglepően könnyen engedelmeskedett a mozdulatnak, de aztán valami tompán puffant rajta, majd káromkodás hangzott fel a másik oldalán.

Ánya rögtön tudta, hogy bajt csinált. Ijedten dugta be a fejét az ajtón, de a mozdulat közben mégegyszer nekiütötte azt a férfinak, aki a másik oldalán állt és a tekintetéből ítélve kicsit sem örült a dolognak. Az orrát tapogatta, ujjai közül vér szivárgott.

– Jajj, nagyon sajnálom, elnézést, fogalmam sem volt... – szabadkozott Ánya rögtön, és gondolkodás nélkül közelebb lépett, hogy megvizsgálja. Finoman körbefogta és elhúzta a férfi kezét, majd óvatosan végigtapogatta a pórul járt orrot. Az nagyon vékony volt és egyenes, szinte csak egy kiugró vonal a szögletes arcon.

– Azt hiszem, nincs eltörve – mosolyodott el végül megkönnyebbülten, és most először nézett a férfi jégkék szemébe. Meglepődött rajta, milyen közel van egymáshoz az arcuk, még a szempilláit is képes lett volna megszámolni, ha akarja. Ánya hátrahőkölt, megborzongott, megcsípte átfagyott arcát a radiátorok melege. Az idegen visszamosolygott rá, de volt a tekintetében valami sötét, ami rossz érzéseket keltett benne.

– Mindjárt keresek valamit a vérre... – Lesütötte a szemét és sután beletúrt a táskájába, de nem volt nála zsebkendő. Talált valamit azonban, ami még ennél is jobban funkcionál ilyen helyzetekben.

– Tessék, ez majd segít elállítani! – nyomta a férfi kezébe a tampont. Az hirtelen eszébe sem jutott, hogy egy kórházban találhatnának szakszerűbb módot is a vér elállítására.
A férfi lenézett a tenyerébe csúsztatott csomagra, arcvonásai hitetlenkedést tükröztek.

– Ez most komolyan egy...? – kérdezte orrhangon, hangjában érezhető megbotránkozással.

Ánya felfújta az arcát mint egy kisgyerek, és ingerülten rázárta a férfi ujjait a tamponra.
– Ez a legjobb a vér elapasztására, higgyen nekem. Szívesen fel is helyezem, ha szeretné, de aztán – itt az órájára pillantott. – Jajj nekem, elfelejtettem, hogy sietek! – pattant fel hirtelen.

– Istenem, ne haragudjon, de nincs időm maradni. Állítsa el a vérzést, majd mossa le a mosdóban! – hadarta el gyorsan a tanácsot, és már rohant is, de fogalma sem volt, hova. Öt lépéssel később megállt, és visszafordult. A férfi még mindig tanácstalanul ácsorgott egy helyben, a tampont szorongatva, és őt bámulta átható tekintettel.

– Elnézést, de meg tudná mondani esetleg , merre találom Dr. Jurij Alekszejev irodáját?
A férfi felvonta a szemöldökét, és megcsóválta a fejét. Hangosan felsóhajtott, mielőtt válaszolt.
– Első emelet, második szárny. Balra a tizennégyes ajtó. – Ánya megköszönte, majd kopogott is tovább magassarkú csizmájában. Egyszerűen nem tehette meg, hogy még többet késlekedjen.

Megállt a folyosó közepén, és felsóhajtott. Valóban csapnivaló volt a tájékozódása, de hiába kereste, egyetlen tizennégyes számú ajtót sem talált az első emeleten. Bármerre is fordult, egyforma sötét és kihalt folyosók váltották egymást. A padlót mindenütt linóleum, a falakat régi lambéria borította. Olyan hangulata volt az egész épületnek, mint egy olcsó horrorfilmben, ezen pedig az sem segített, hogy a ritkásan elszórt ablakok nem csak olyan picik, de olyan piszkosak is voltak, hogy szinte semennyi fény nem hatolt át rajtuk. Valahogy mégis otthonosnak tűnt, talán azért, mert Ánya épp az ehhez hasonló régi épületekhez szokott. Megmelengette a szívét a lambéria ősöreg, édesen kesernyés illata.

Sokáig azonban nem nézelődhetett. A korábbi útmutatás ugyan falsnak bizonyult, de valahogy muszáj volt eltalálnia Jurij Alekszejev irodájáig.

Mégegyszer körbesétált a folyosón, amit a bal szárnynak gondolt, de a számozás itt is csak tízig tartott, már amelyik ajtó egyáltalán kapott sorszámot. Hallgatózott, de egyetlen nesz sem szűrődött ki sehonnan, és nem akart csak úgy találomra bekopogni valahová.

Tanácstalanul felsóhajtott, aztán úgy döntött, hogy visszamegy inkább a földszintre, hátha ott összefut valakivel, aki a segítségére lehet, vagy esetleg ott találja még mindig azt a különös fickót. Kirázta a hideg, ha eszébe jutott a jegeskék tekintet, mégis... Olyan esetlen volt, ahogy a vérző orrát tapogatta! Akár egy magára hagyott kisgyerek.

További tíz perc keresgélés után végül ez alkalommal is egy takarítónő lett az őrangyala. Úgy tűnt, mintha ebben a kórházban egyáltalán nem is dolgozna senki más, csak ezek a meggörnyedt, öreg, de mindig jóságosan mosolygó asszonyok.

– Elnézést kérek, nekem ez az első munkanapom és késésben vagyok. Dr. Jurij Alekszejevet keresem, ő lesz a mentorom.

– Azt hiszem, az előbb ment vissza az irodájába. Elég bosszúsnak tűnt.

Csak ez hiányzott! Ánya beletúrt a hajába, aztán idegesen követte az asszonyt a második emeletre. Hah, a férfi korábban biztosan az elsőt mondta! Vagy csak ő emlékszik rosszul?

Rápillantott a karórájára, legszívesebben felrohant volna a lépcsőkön, de hiába, a késésének tényén már semmi sem fog változtatni. Úgy érezte, a nő előtte túl lassan halad, az idő pedig túlságosan gyorsan. Minden egyes pillanatban ötöt vert a szíve.

– Egy kicsit szedd össze magad, mielőtt bemész, aranyom – állt meg a takarítónő egy vajsárga műanyagajtó előtt, amin tábla hirdette, "14–es terem, Dr. Jurij Mihajlovics Alekszejev", és meleg mosollyal megszorította Ánya kezét, mielőtt magára hagyta.

A feszültség tanyát vert a mellkasában. Ujjaival lesimította a haját, levette a kabátját, és megigazította félrecsúszott ingét. Átkozta magát, amiért nem hozott magával legalább egy nyüves parfümöt, de munkában sosem szokott használni. Néhányszor mélyen ki–be lélegzett, hogy lenyugtassa száguldó vérkeringését, de ez egyáltalán nem segített. Miközben bekopogott az ajtón, csak arra tudott gondolni, hogy a következő pillanatban ki fogják rúgni.

– Szabad – érkezett a felelet, és Ánya még idegességében is meglepődött a hang selymes, mégis ismerős tónusán.

– Azt hittem, már órákig fog piszmogni az ajtóm előtt – mosolygott rá Jurij Mihajlovics. Szavai minden gunyorossága ellenére is volt valami játékos, jókedvű ebben a mosolyban. Ánya azonban teljesen lefagyott. Hirtelen minden erő kiszaladt a végtagjaiból, leejtette a táskáját és a kabátját a padlóra, és megkövülten ácsorgott az ajtóban.

– Istenem, Ön volt az... – suttogta elhűlten.

– Igen. Köszönöm a szakszerű ellátást, de azt hiszem, megoldottam nélküle is – mutatott a férfi az íróasztalán terpeszkedő tamponra. Még mindig húzódott az orra alatt egy kis piros folt, és az ingét is összevérezte, de valóban úgy nézett ki, mint aki rendben lesz a továbbiakban. Az orrhangja is elmúlt.

Ányát ez azonban egy kicsit sem nyugtatta meg. Arca kimelegedett, a fülei szabályosan égtek a szégyentől. Érezte, hogy valamerre mozdulnia kell, előre lépni, vagy távozni, de az agya egyszerűen leblokkolt. Ki fogják rúgni, most már biztosan!

– Üljön le, kérem – zökkentette ki tépelődéséből a férfi, aki időközben felkelt, és az asztalnak támaszkodott. Most, hogy nem görnyedt kétrét a fájdalomtól, Ánya jobban szemügyre tudta venni az alakját is. Meglepően magas volt és vékony, hosszú végtagokkal és keskeny vállal. A kisugárzása hűvös volt és távolságtartó, mégis volt valami kisfiús abban, ahogy mosolygott. Talán a szája sarkában ülő anyajegy keltette ezt az érzést.

Ánya engedelmesen elfoglalta a helyét a felkínált széken, a férfi pedig a kezét nyújtotta, hogy hivatalosan is bemutatkozzon. Az érintése meglepően lágy volt és puha.

– Nem így képzeltem ezt a találkozót, de azt hiszem, maga rögtön mély benyomást tett rám – viccelődött könnyeden, de Ányának arcizma sem rándult. Idegességében lesütötte a szemét, és a szoknyája szegélyét piszkálta. Csak az járt a fejében, hogy mindent elrontott.

– Na, nézzen rám – érkezett a parancs. Jurij Mihajlovics az álla alá nyúlt és finom erőszakkal megemelte a fejét.

– Így – mosolygott lágyan, világoskék szemeiben jókedvű fény csillogott.

Újra találkozott a tekintetük, és Ányából hirtelen kiszakadt a kétségbeesés.
– Uram, kérem, én valójában nem ilyen vagyok. Még soha sehonnan nem késtem, ez az egész csak egy szerencsétlen véletlen volt. Kérem engedje meg, hogy bizonyítsak!
A férfi egy laza mozdulattal leintette.

– Ne aggódjon, kisasszony, Verácska a recepcióról már küldött egy üzenetet, hogy késni fog. Tudom, milyen messze van az első épület, azért is indultam el magáért, de azt kell mondjam, meglepően jó időt futott – mosolyodott el újra. Ánya ismét elvörösödött, de most nem sütötte le a tekintetét. Gondolatai furcsamód egyre nyugodtabbá váltak és a szívverése is kezdett lecsillapodni. Talán az a vaníliás illatosító volt rá ilyen hatással, ami az íróasztal egyik sarkában füstölgött.

– És az előbbi a rossz emeletszámmal?

– Egy apró tréfa volt – legyintett a férfi. – Na, ne legyen már olyan merev. Elolvastam az önéletrajzát, és – itt cinkos pillantást vetett Ányára – Gyenisz Szergejevics értékelését is. Ha fele olyan jó a munkájában, mint írják, nagy hiba lenne egy szerencsétlen baleset miatt elüldöznöm.

A munkájában, hát persze. Ánya el tudta képzelni, milyen értékelést is írhatott Gyenisz Szergejevics, és az miről szól. Fintorgott, de a férfi nem vehette észre, mert folytatta.

– Sajnos nem maradt sok időnk a részleteket megbeszélni. Összekészítettem egy pácienslistát, csatoltam mindenkihez a kórtörténetet, és az összes nálunk készült leletet. Az első vizitre fél tízkor kerül sor, addig nem maradt sok idő, de azért próbálja meg átfutni őket. Irodát egyelőre nem kap, de át tud öltözni a személyzeti öltözőben a takarítószertár mellett, és ha szüksége van rá, dolgozhat nálam, úgyis ritkán tartózkodom itt. Ha fontosabb találkozóm van, majd előre tájékoztatom róla. Nincsenek nagy elvárásaim, csak tartson rendet – darálta hirtelen megkomolyodva, aztán Ánya elé tolt egy méretes dossziét.

– Nekem most fel kell készülnöm a rendelésemre, de ha bármi kérdése van, nyugodtan forduljon hozzám – tette még hozzá, ezúttal mosolyogva, Ánya pedig kiértette a mondatból, hogy ideje távozni.

– Köszönöm, Jurij Mihajlovics, nem fog csalódni bennem! – pattant fel, és hirtelen nem is tudta, hogy köszönjön el. Némi töprengés után végül kezet fogott a férfival, felnyalábolta a dossziét, a kabátját és a táskáját, majd rohant is, hogy át tudjon öltözni még az első vizit előtt.

– És Ánya? – Már az ajtóban volt, mire a hang megtorpanásra késztette.
– Igen? – A férfi újra elmosolyodott, de ezúttal a szemei is vele mosolyogtak.
– Tegezhetem?