Leonyid Ivanovics Szergeszkij

– Azt hittem, hogy csak egy futó kapcsolat volt. – Ilja kigombolta hasán a kockás inget, ami ugyanaz volt, amit előző délután is viselt, hátra döntötte fejét a bőrkanapé támlájára, és feltette a lábát a dohányzóasztalra. Arca nyúzott volt, szemei alatt sötét karikák húzódtak, pedig már három kávén is túl volt aznap délután.

– Én is. – Leo most a kerekesszékében ült, a bukóra nyitva hagyott ablak alatt, és egy kiürült cigarettás dobozzal játszott. Haja még nedves volt a zuhanytól, arcán apró, piros vágás éktelenkedett a borotválkozás nyomán. – Mégis ki az a hülye, aki képes keresztülutazni a fél világon egy alig pár hónapos kaland miatt?

– Aki nagyon szeret téged. – Ilja pillantása vesébe hatolt. Hajnali négyig maradt Hailey mellett a sebtiben kibérelt hotelszobában, amíg igyekezett őt megvigasztalni, ez alatt az idő alatt pedig sok mindent elmesélt a lány. – Állítólag rászolgáltál.

Leo felhorkantott, hitetlen tekintettel meredt barátjára.

– Nem értem, miért jön mindenki ezzel. Ez egyszerűen csak Florida. Az óceán, a nagyvárosok, a bulik, az autók és a nők. Ha jártál volna a félszigeten, értenéd, miről beszélek. Minden nyáron szerelembe esek West Palm Beach-el, de ez nem jelenti azt, hogy akármelyik nőre is kíváncsi vagyok még Moszkvában.

Leo először hat éves korában látogatta meg Miamit az édesanyja társaságában. Azóta az utazás szerelmese lett, bejárta fél Európát, de egyetlen egy évet sem mulasztott el, hogy újra és újra visszatérjen kedvenc üdülőhelyére Floridába, mindig újabb területeit fedezve fel a félszigetnek. Mára már olyan otthonosan mozgott ott, mintha egyenesen oda született volna. Imádta az óceán halszagú kipárolgását, az utcák közé szorult fülledt párát, az álmokból szőtt drága bevásárlónegyedeket, a végeérhetetlen színes partykat és legfőképp a változatos nemzetiségű, izgalmas és gyönyörű nőket.

– Attól tartok, Hailey-t nem tájékoztattad róla, hogy Mr Moszkva nem kíváncsi rá.

– Nem én kértem, hogy ide jöjjön. Ha valami problémája van, beszélje meg az anyámmal.

Ilja vádlón tekintett barátjára.

– Remélem, nem hiszed azt, hogy ebben a történetben neked semmi felelősséged nincs.

Leo bosszúsan kifújta a levegőt. Úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene. Markában összegyűrte, majd indulatosan az ablakpárkányra csapta a cigis dobozt.

– Már hogy a francba lenne? Én egy szóval sem mondtam, hogy szükségem van bárkinek a babusgatására! Csak egyedül akarok maradni, Ilja, egyedül és békében. Olyan kurva nagy kérés ez?

– Fogalmam sincs. – Ilja olyan nyugodtan vonta meg a vállát, mintha észre sem vette volna a szobán átvibráló haragot. – De nem is arról beszélek, hogy mit mondtál, sokkal inkább arról, amit elfelejtettél közölni.

Most Leon volt a sor, hogy úgy meredjen legjobb barátjára, mint egy sültbolondra.

– Mondtad neki egy szóval is, hogy a kapcsolatotok véget ért?

– Tessék? Már ki az a marha, aki ennyiből nem jött volna rá magától is?

– Leonyid, kérlek. Tudom, hogy nem az erősséged, de próbáld meg a helyébe képzelni magadat.

Leo egy teljes percig szótlanul próbált engedelmeskedni a kérésnek, majd megvonta a vállát.

– Sehogyan sem látom az okát, miért utazott több száz kilométert egy halott kapcsolatért.

– Talán mert fogalma sincs róla, hogy az a kapcsolat halott. Szakítottál vele normálisan? Elmondtad neki, miért nem beszéltek többé? Vagy csak egyik napról a másikra törölted az összes elérhetőségedet, minden magyarázat nélkül?

Leo szorosan összepréselte az ajkait, majd kibámult az ablakon. A felismerés enyhe pírt csalt az arcára, de esze ágában sem volt bevallani, hogy Iljának igaza van. Hogy húzza az időt, a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kissé megviselt cigarettát. A fogai közé csippentette, és komótosan rágyújtott. Kifogásokat keresett. Hosszú idő után szólalt meg ismét.

– Nem töröltem magam, csak letiltottam az ismerőseimet. Szerintem ez elég egyértelmű jel.

Ilja olyan hangot hallatott, mint egy kutya, akinek ráléptek a farkára. Lehunyta a szemét, és engedélyezett magának egy színpadiasan hosszú, mély sóhajt.

– Csak szakíts vele, az isten szerelmére. Rendesen!

Leo arcára halvány mosolyt csalt barátjának látványos szenvedése. Mélyet szívott a frissen meggyújtott dohányból, majd elégedetten kifújta a füstöt.

– Akkor békén hagysz?

Moszkvában az éjszakák kétszer hosszabbak a normálisnál. Különösen igaz ez akkor, ha az embert álmatlanság gyötri. Nyitott szemmel, éberen feküdt a lesötétített szobában. Sohasem volt jó alvó, már gyerekként sem, ez az állapot azonban a baleset óta elviselhetetlenné fokozódott. Dereka fájt a folyamatos ücsörgéstől, karjaiban izomláz lüktetett az egész napos megerőltetéstől, és valahogy sehogy sem sikerült kényelmes pozícióba rendeznie végtagjait. Betakarózva melege volt, kitakarózva fázott. A termosztát gombja a folyosón túl messze volt ahhoz, hogy hajnali kettőkor vállalkozzon az útra. Nagy nehezen a bal oldalára fordult, elrendezte magatehetetlen lábait, magához ölelte a takarót, és lehunyta a szemét, de mire sikerült kifújnia magát, már a jobb oldalán feküdt volna szívesebben. A párna kényelmetlen volt, hiába igazgatta, rázta és puhította az öklével, valahogy mindig a legrosszabb helyen nyomta a tarkóját. A gondolatok pedig, amiket Ilja ültetett a fejébe, sehogyan sem hagyták nyugodni.

A feje fájt, a szemei szárazak voltak, végtagjait ólommal töltötte meg a kialvatlanság. Hiába vágyakozott az egyszerű, békét hozó öntudatlanságba, mind teste, mind elméje képtelen volt ellazulni. További tíz perc szenvedést követően végül felnyomta a kislámpát az éjjeliszekrényén, közelebb húzott magához egy hamutálat, és rágyújtott egy szál cigarettára.

Mostanában rengeteget dohányzott. Lehet, hogy az unalom, a kialvatlanság, de az is lehet, hogy maga a trauma hajszolta bele a rossz szokás elmélyítésébe. A pszichológusa, akit valamiért még mindig nem sikerült elüldöznie, rendre próbálta megfejteni a jelenség mögött meghúzódó mechanizmusokat, ő azonban nem volt benne partner. Egyszerű magyarázata volt rá; jobban esett neki a füst, mint a levegő. A nikotin volt az egyetlen dolog az életében, amely változatlanul kielégítette függőségét. Ez alkalommal azonban a dohány keserű íze sem hozott megnyugvást.

Hirtelen ideges mozdulatot tett a levegőben, kihúzta a fiókját, majd előrántotta belőle a mobiltelefonját. Közben egy adag hamut pöccintett véletlenül a lepedőre, szürke folt maradt utána. Egy pillanatig hezitált, a telefont ujjai között forgatva, majd hosszan lenyomta a bekapcsoló gombot. A készülék megrezdült, életre kelt, a következő másodpercben azonban kiírta, hogy a töltés öt százalék alá esett. Leo káromkodott, a fogai közé szorította a cigarettát, majd könyékig beletúrt a fiókba, hogy az irat és szeméthalmok alól előbányássza a töltőjét is. Türelmetlenül dugta az ágy mellé épített aljzatba, kétszer is elvétve a lyukat.

Beírta a pin-kódot, majd ujjai megálltak a levegőben, ahogy megpillantotta a kezdőképernyőt. Karját az ölébe ejtette, kiszakadt belőle egy sóhaj.

Nem számított rá, hogy ilyen hatással lesz rá az autójának viszontlátása. A metálfekete, M5-ös BMW-t alulról, a fényszórók irányából fotózta. Jól emlékezett még a pillanatra, amikor a kocsimosásból hátramaradt víz és habtócsák között guggolva igyekezett megtalálni a legtökéletesebb szöget a képhez.

Hosszú másodpercekig visszatartotta a levegőt. A cigarettát öntudatlanul a hamutálba ejtette, ott füstölgött magányosan. Ujjaival végigsimított a képernyőn. Nagyot, fájdalmasan dobbant a szíve.

A pszichológusa az egyik alkalommal azt kérdezte, milyen érzéseket fűz az autóvezetéshez a baleset óta. Akkor szokás szerint hümögött, megvonta a vállát, majd kitért a válaszadás elől. Talán logikus lett volna, hogy féljen már csak az emlékétől is. Hibáztatnia kellett volna az autóját, amiért irányíthatatlanná vált, de hibáztathatta volna amiatt is, hogy a masszív karosszéria és a légzsákok megmentették az életét. Ezt a fél életet, amit senkinek sem kellene élnie.

Az igazság viszont az, hogy a vezetéssel kapcsolatos egyetlen megváltozott státusz a lelkében a hiány volt. Olyan volt számára a sebesség, mint a drog. Tudta, hogy mit csinál, amikor kétszáz, majd kétszázötven fölé pörgette a kilométerórát. A kormány karjainak, a pedálok a lábai meghosszabbításai voltak. Dízelt pumpált a szíve, saját kerekein gurult. Ő volt az autó, ő volt a G hatás, ő volt a kipörgés, a drift. És a vízenfutás is.

Olyan volt, mintha a jogosítványával együtt az identitását veszítette volna el.

Egy rövid másodpercig lehunyta a szemét, megdörgölte az orrnyergét, aztán gyorsan megkereste a Facebook ikont. Úgy érezte, képtelen most mindezzel szembenézni. Az élettel, amit teljesen elveszített.

Feloldotta a tiltást Hailey-ről, és ráment a profiljára. Az utolsó bejegyzés tőle október tizenkilencedikén volt, a baleset másnapján. Egy közös képet osztott meg a barátnőivel, ami valamelyik szórakozóhely mosdójában készülhetett, képaláírásként az elmaradhatatlan idézettel.

"Szeress annyi embert, ahányat csak tudsz. A szerelem okozta kínok nem mérhetők a magányosság okozta bánathoz."

– Ez valamilyen burkolt üzenet, amit értenem kéne? – tűnődött félhangosan. Emlékezett rá, hogy a baleset napján hajba kaptak valami apróságon. A veszekedés olyan jelentéktelennek tűnt, hogy már el is felejtette az apropóját.

Megnyitotta a Messenger ablakot, átváltotta a telefon billentyűzetét angolra, majd rövid gondolkodás után bepötyögött egy üzenetet.

"Közel húsz óra repülővel, és egyetlen képet sem osztottál meg róla sztoriban?"

Természetesen nem várt választ. Hajnali három óra múlt, ilyenkor már egyetlen épeszű ember sincs ébren. Csakhogy Hailey nyilvánvalóan nem volt épeszű, mert pár perc múlva, amikor Leo már visszacsúszott a takaró alá, az üzenetjelző hangja teljesen váratlanul belehasított az éjszaka csendjébe. Leo a szívéhez kapott, talán ki is ugrott volna az ágyból, ha képes rá. Gyorsan levette a telefonról a hangot, aztán megnyitotta az üzenetet. Szívverése talán az ijesztgetés hatására verte a szokásos ritmus dupláját.

"Hirtelen mégis szóba állsz velem?"

"Csak hiányolom a képeidet. Ez minden."

"Hajnali háromkor?"

"Ne gondolj semmi rosszra. Azt hittem, már alszol."

"Túl stresszes vagyok hozzá. És egy picit összezavart az időeltolódás. Otthon még csak este nyolc van."

Rövid csend állt be a beszélgetésbe. Hailey írt valamit, de nem küldte el. Hol eltűnt, hol újra előbukkant az a három pötty a képernyő jobb sarkában, amelyek a partner aktivitását hivatottak jelezni. Nevetséges volt ez az egész színjáték, amíg próbáltak úgy beszélgetni, mintha semmi sem történt volna.

Leo tudta, hogy neki illene elsőként lépnie. Bocsánatot kérni, elmagyarázni a helyzetet, és rendesen szakítani, ahogy azt Ilja tanácsolta. Csakhogy semmi sem volt számára nehezebb, mint szavakba önteni az érzéseket, amelyeket még önmaga előtt is próbált tagadni.

"Sajnálom, hogy kiabáltam veled, csak..."

Nehezen, fogcsikorgatva fogott bele az írásba. Eltűrt egy idegesítő hajtincset, ami újra és újra visszakúszott a homlokába. Már másfél hónapja nem járt fodrásznál, megnőtt a haja.

"Sajnálom, hogy kiabáltam veled, csak egyáltalán nem számítottam az érkezésedre, és..."

Nem akartam, hogy így láss. Ezt kellett volna írnia, ujjai mégsem engedelmeskedtek.

"... és egyébként is dühös voltam valami hülyeség miatt. Nem kellett volna rajtad levezetnem."

Az "éppen gépel" felirat megszűnt a jobb alsó sarokban. Hosszú, kínzóan hosszú percek teltek el válasz nélkül, majd egyszer csak Hailey videóhívást kezdeményezett.

– Nagyon gorombán viselkedtél velem. Megrémítettél! – szólt bele a telefonba vádlóan. Nem viselt sminket, melírozott, szőke tincseit egy törölközőbe csavarta.

– Meg fogsz fázni, ha nem szárítod meg a hajad. Moszkva ilyenkor elég hűvös.

– Ne csinálj úgy, mintha aggódnál értem!

– Pedig bőven adsz rá okot. Mégis hogy képzelted, hogy szó nélkül iderepülsz teljesen egyedül? Bármi történhetett volna azon a hosszú úton! A szüleid tudják egyáltalán, mit csináltál?

– Gondolod, hogy érdekli őket, mi van velem? Apám másfél hónapja nem jött haza Washingtonból egy hülye, elhúzódó üzleti tárgyalás miatt, anyám pedig... Tudod, milyen. Elegem van belőle. Nem akarom a kiürült borosüvegeket bámulni a konyhapulton. – Hailey hangja fokozatosan elvékonyodott, hisztérikusból megtörtté vált. A telefon megremegett a kezében, a video által közvetített kép egy pillanatra elmosódott.

– Nem csak erről van szó, bébi. – Leo hangja halk volt, óvatos. – Nem hagyhatod ott az egyetemet, a jövődet, a barátaidat. Nem hozhatsz ekkora áldozatot ezért – mutatott saját arcára.

Hailey vékony vonallá préselte ajkait, hallgatott, és nem nézett a kamerába. Még akkor sem fordult vissza, amikor halkan, nagyon bizonytalanul, mintha ő maga is ódzkodna tőle, hogy kimondja, végre szavakat formált.

– És ha mindez számomra nem áldozat, hanem kiút?

Leo értetlenül ráncolta a homlokát, de hallgatott. Várta, hogy a lány maga magyarázza meg, mire gondolt.

– Az egyetemen megbuktam. Nem azért, mert ne tudtam volna teljesíteni egy kis odafigyeléssel, de engem egyáltalán nem érdekel az, amit tanulok, és ezt a tanáraim is látják. Egyáltalán nem akarom ezt csinálni, de fogalmam sincs, mi mást tehetnék, míg körülöttem van egy csomó tehetséges, jóravaló ember, akiknek a szülei egész életükben spóroltak a tanulmányaikra, vagy akik komoly diákhiteleket vesznek fel már most. És ők hajtanak, tényleg. Jó érzés látni az erőfeszítéseiket.

Leo sóhajtott. Nem tudta, hova fog kifutni a beszélgetés, de azt már most érezte, hogy nem ez a legtökéletesebb alkalom a szakításra. Hülye Ilja és az ő idióta tanácsai!

– Tudod, én is ezt szeretném – folytatta Hailey. – Valamiért igazán lelkesedni, energiát fektetni bele, dolgozni érte. A bulik, a vásárlások, a barátnők, mindez csak kötelező elem az életemben, de ez nem én vagyok. Te nem érezted még soha úgy, hogy a gazdagságod, a felszín rabja vagy?

Leo bólintott, de a mozdulatban több volt a kötelességtudat, mint a meggyőződés. Megértette a lány szavait, hiszen korábban rengeteg idejét és energiáját felemésztette, hogy lázadjon a neve, a családja, a kötelességei, és a számára kijelölt út ellen. Most viszont bármit megadott volna érte, hogy ezeknek a lehetőségeknek csak a töredékét is visszakapja. Szavakba azonban nem öntötte ellenérzéseit. Csak biztatóan mosolygott, és várta, hogy Hailey folytassa.

– Amikor megkérdeztem magamtól, hogy mit szeretnék a jövőmtől, nem tudtam rá válaszolni. Nincsenek vágyaim vagy céljaim, és az emberek nem is várják el tőlem, hogy legyenek. Én csak a népszerű és gazdag szőke lány vagyok a történetben, aki majd úgyis férjhez megy egy gazdag és népszerű üzletemberhez. De én nem akarok úgy járni, mint az anyám. Nem szeretnék magányossá és üressé válni.

– Ezen gondolkodtam rengeteg éjszakán át, egyre szerencsétlenebbnek és tanácstalanabbnak érezve magam. És aztán eszembe jutott, amikor keringőztél velem a kihalt parkolóházban. Amikor elvittél a régi autósmoziba, meg amikor betörtünk az építkezési területre, és hajnalig csókolóztunk a csupasz beton falak és emelődaruk között. Ott, azokon az estéken melletted végre önmagam voltam. Szabad, őrült, boldog. Nem számított, hogy mi van rajtam, hogy néz ki a sminkem, vagy hány kalóriát fogyasztok el egy nap.

– Ezek életem legcsodálatosabb emlékei – mosolyodott el gyengéden, a múltba feledkezve. 

– Mégis az egyetlenek, amikről nem készült bejegyzés az Instagramomra. Eszembe sem jutott fotózni, a nagyvilággal, vagy akár csak a barátnőimmel megosztani, mert akkor egyszer végre nem az számított, hogy mások milyennek látnak, csak megéltem a pillanatot. Veled.

– Emiatt ragaszkodom hozzád ennyire, talán egy kicsit túlzóan is. Abban reménykedem, hogy ha több időt töltünk együtt, egyszer majd minden kitisztul, és megtalálom a válaszaimat. Úgyhogy amikor anyukád megkeresett, hogy tudnék-e segíteni, igen, gondolkodás nélkül összepakoltam a bőröndömet, és átutaztam a fél világon. Abban reménykedtem, hogy talán adhatok neked valamit én is cserébe. Gondoskodást, törődést... Egy keveset abból az erőből és reményből, amit tudtod nélkül te nyújtottál számomra. – Szavai elhalkultak. Kérdőn, bizonytalanul bámult bele a kamerába. Világoszöld szemeit elfátyolozták az érzelmek.

Leo lehunyta a szemét, hallgatott. Próbálta elfojtani ujjai remegését, az agyában lüktető vágyat a nikotin és a békét hozó alkohol után. Fáradt volt, megtört és tanácstalan. Meg kellett volna mondania az igazat, hogy az a Leo többé már nem létezik. Csakhogy más volt tudni ezt, mint hangosan szavakba is önteni.

Sóhajtott, a kamerába bámult. Végignézett saját kócos, sápadt tükörképén, a vágáson az állán, amit borotválkozás közben ejtett, túlságosan is kiugró arccsontján, a karikákon a szemei alatt. Nem értette, Hailey hogy nem veszi észre a változást. Hogy kapaszkodhat egy ronccsá lett ember megmaradt darabjaiba. Mégis ezt tette, minden zsetonját rátette a rossz lapokra, Leonak pedig nem volt szíve elmondani neki, hogy az egészet el fogja veszíteni.

Úgyhogy inkább hazudott. Hazudott önmagának, hazudott a lánynak, hazudni készült az egész világnak. Mosolyt erőltetett az arcára, hamis gyengédséget remegő hangjába.

– Gyere át holnap délután, és még beszélgetünk erről. Hozd a cuccaidat is.

Nem szoktam ilyesmivel szórakozni, mert nagyon béna vagyok a képszerkesztésben, de ez a kis montázs kifejezetten jól sikerült, úgyhogy úgy döntöttem, itt most megosztom veletek.