Leonyid Ivanovics Szergeszkij

– Istenem, meg lehet fulladni idebent. Olga, tárd szélesre az ablakokat! Leonyid, kisfiam, mi ez itt, valamiféle lebuj?

Anyjának hangja késként hatolt a hajnal némaságába. Hátradöntötte fejét a kanapé támlájára, és imádkozott, hogy ne hányjon a szőnyegre a nő szeme láttára.

– Most már áldom a szerencsét, hogy elküldted Hailey-t. Ilyen körülmények között mégsem lehet vendégül látni egy ilyen tisztességes lányt.

Felnyögött, ahogy a szavak előcsalták emlékeit az előző napról, ez pedig csak tovább fokozta egyébként is elviselhetetlen fejfájását.

Nem emlékezett rá, mikor köszöntött be a hajnal, aludt-e, vagy legalább bóbiskolt. Az idő múlását számára csak a hamutálban növekvő cigarettacsikkek mennyisége mutatta. A szobán sárga köd ült, tökéletes tükörképeként az ébredező világ tél-reggeli derengésének. Olga, a családjuk alacsony, kövérkés házvezetőnője szélesre tárta az ablakokat, beengedve a hűvös decemberi levegőt, majd szó nélkül hozzálátott, hogy eltakarítsa a nappali vodkában úszó romjait.

– Úgy, végre meg lehet maradni idebent – lépett Tánya is a szobába kellemetlen parfümillatot húzva maga után, és lehajította táskáját a fotelba. Ahogy megpillantotta fia borotás, kócos, ápolatlan valóját, szép vágású arcára kiült a fintor.

– Hát nem erről beszélek? Olga, drágám, készíts fürdőt. Itt hatalmas, hatalmas szükség van a női gondoskodásra. Még én sem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet – sopánkodott teátrálisan, és közelebb ment, hogy fia mellé telepedjen a kanapéra.

Leo felnyögött, de semmi ereje nem volt hozzá, hogy ellenkezésének hangot adjon. Helyette csak azon agyalt, honnan szerezhetne egy lakatost, aki sürgősen zárat cserél az ajtóban. Nem állapot, hogy boldog-boldogtalan úgy jár-kel a lakásában, mintha az egy közösségi tér volna.

– Leonyicska, fiam, tudom, hogy ez egy nagyon nehéz időszak most neked... – Leo a fejére nyomott egy párnát, hogy kizárja elméjéből a nő hangját és annak idegesítően sajnálkozó tónusát, de mindez nem volt elég. Tánya finoman végigsimított a vállán, hogy újra magára terelje a figyelmét.

– Lehet, hogy úgy tűnik, ennek semmi értelme, de nem szabad elhagynod magad. Ha minden egyes reggel úgy pillantasz a tükörbe, mint egy emberi roncs, egy idő után el is fogod hinni magadról, hogy az vagy.

Leo szorosan összepréselte a száját, hogy magában tartsa a gyomorsavat, ami a szavak hatására tódult a torkába. Ez nem hit kérdése. Az ember néha akkor is tudja magáról, hogy semmi értelme az életének, ha irigylésreméltó arc bámul vissza rá a tükörből.

– Jól jegyezd meg, fiam, nem úgy kell kinézned, mint aki vagy, hanem úgy, mint aki lenni szeretnél.

– Akkor hullazsákot kellene magamra húznom – motyogta erőtlenül, és lehunyta a szemét. A sav kitartóan ostromolta a torkát, és talán ez volt az egyetlen oka, hogy még nem kiabált.

Tánya ügyet sem vetett a hallottakra, csak átkulcsolta maga előtt az ujjait, és tovább beszélt. Leo azon gondolkodott, vajon facebookon olvasta-e ezeket a közhelyeket.

– Szükséged van élményekre, más emberek társaságára, közösségre. Vagy legalább valakire, aki belecsempészhet némi szépséget a hétköznapjaidba. Ilja Iljics nagyon jó barátod, de nem hiszem, hogy most ő jelenti a megoldást. Ő olyan kis magának való, savanyú fiú. Te pedig nem zárkózhatsz örökké a szobádba, nem ilyen vagy.

Leo meg akarta kérdezni tőle, mégis honnan tudja, milyen is ő, de túlságosan marta a sav a torkát a beszédhez.

– És tessék szépen rendesen megmosakodni, megborotválkozni, felöltözni, még akkor is, ha nem mozdulsz ki. Az én fiam nem nézhet ki úgy, mint valami útszéli koldus.

Lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Az anyja egyértelműen nem volt tisztában vele, mekkora erőfeszítésbe kerül mozgásképtelen lábakkal be- és kimászni a kádba, elgurulni a szekrényig, vagy felhúzni egy alsógatyát. De az is lehet, hogy volt róla elképzelése, csak elfogadható árnak tartotta mindezt a szépségért cserébe. Tánya életében mindig is a fontossági lista első helyén szerepelt a külalak, csak azután következett minden más. Leo egészen kisgyerek korától kezdve úgy érezte, mintha csak egy jólfésült, jólöltözött kirakatbábú lenne anyja életében, akinek egyetlen érdeme, hogy megfelelő géneket örökölt. Egyforma volt orruk formája, bőrük halványsága, sötétszőke, természetesen göndör tincseik. Még a mozdulataikban is volt valami hasonlóság, ami minden idegen számára egyértelművé tette rokoni kapcsolatukat, habár Tánya külföldi társaságban rendszerint letagadta édesanya mivoltát, és unokaöccseként mutatta őt be.

– Ma elmegyek, és veszek neked néhány új ruhát. Örülnék neki, ha abban fogadnád Hailey-t.

– Nemümöm – morogta ki a párna alól.

– Tessék?

– Nem fogadom – dugta elő a fejét morcosan. – Küldd haza.

– Dehogy küldöm, és ezt a badarságot meg ne halljam mégegyszer. Az a lány rengeteg mindent feláldozott érted. Nem lehetsz olyan szívtelen, hogy még csak nem is értékeled az erőfeszítéseit!

– Te kérted meg rá, hogy utazzon ide, nem én. Nekem semmi közöm az ő ügyeihez.

– Mégis hogy érted azt, hogy semmi közöd? Leonyid Ivanovics, ne bosszants! Hailey elmondott nekem mindent. Randizni vitted, bókoltál neki, ígéreteket tettél, teljesen elcsavartad a fejét! Képes volt átutazni a fél világon, hogy a segítségedre lehessen. Mi ez, ha nem szerelem?

– Úgy tudtam, ahhoz két ember szükséges.

– Ha most azt mondod nekem, hogy úgy vitted valahányszor ágyba, hogy soha, semmit nem éreztél iránta, nagyot fogok csalódni benned.

Leo lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. Egy pillanatig sem érdekelte, hogy az anyja mit gondol róla, de most az egyszer igazat kellett neki adnia. Tényleg nem ilyen embernek tartotta magát. Habár kifejezetten zűrösnek számított a szerelmi élete, minden egyes alkalommal azzal a szent hittel vágott bele a kapcsolataiba, hogy megtalálta az igazit. Amikor szerelmet vallott Hailey-nek, minden kimondott szót komolyan gondolt. Akkor és ott valódiak voltak az érzései, csakhogy az a nyár mostanra egy álomszerű, távoli mesevilágnak tetszett. A jelen körülményei egy kicsikét sem hasonlítottak rá.

– Nem azt mondom, hogy akkor nem szerettem őt. De azóta minden megváltozott, ezt te is beláthatod. Az érzéseim sem ugyanazok többé.

– És ezzel semmi baj nincs. Csak engedd, hogy segítsen, ő pedig hamar újra fogja éleszteni benned a vágyat, hidd el! – kacsintott az asszony, és nem törődve fia további ellenkezésével felkelt, hogy utána nézzen a fürdővíznek. Olga épp akkor lépett a szobába, egyik karján egy tál káposztás rétest, másikban egy kancsó vizet egyensúlyozva. Szótlanul elrendezte terhét a dohányzóasztalon, majd Leo kezébe nyomott egy levél fájdalomcsillapítót.

– Rendbe tettem a hűtőt, és bepakoltam a friss ételeket. Ez most pár napig elég lesz – mosolygott olyan szelídséggel, ahogy csak a hozzá hasonló csupaszív asszonyok képesek, és megsimogatta a férfi homlokát. Leo megfogta az öreg, ráncos kezet, és hálásan megszorította. Tudta, hogy rengeteg élelmiszert kellett kidobni egész egyszerűen azért, mert hozzájuk sem nyúlt. És azt is tudta, hogy Olga ennek ellenére minden alkalommal telefőzi a hűtőt a kedvenc fogásaival.

– Köszönöm – suttogta mosolyogva. Ez a gondoskodás többet ért számára, mint édesanyja bármely szava.