"Végeztem a műtéttel. Merre vagy?

Ánya, hazamentél?

Történt valami? Miért nem válaszolsz?

Miért nem szóltál, hogy elmész?

Ánya, az anyukád sem tudja, hol vagy!

Ha ezt látod, azonnal hívj fel!"

Dr. Jurij Mihajlovics Alekszejev

Nekidőlt az autó oldalának, és ujjaival dobolt a karosszérián, amíg várta, hogy a benzinkutas kissrác teletöltse a tankot. Újra megcsörgette Ányát, de ismét csak a hangposta kapcsolt. Hiába ellenőrizte az üzeneteket, igazgatta meg a telefonkártyáját, indította újra a mobilnetet, nem a készülékben volt a hiba.

Ánya órák óta nem adott életjelet magáról.

— Kész vagyok, uram. — A srác rávigyorgott. Jó, hogy nem nyújtotta látványosan még a tenyerét is a borravalóért. Piszkos kis kölyök - ilyenek ezek mind. Jurij megdobta néhány rubellal, aztán sietett fizetni. Még tenni akart néhány kört a városban, mielőtt feladja a keresést. Végül is Ányának akár még baja is eshetett. Nem kell mindig azonnal a legrosszabbra gondolni.

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

A friss teából vitt Szonyának, és Ilját is megkínálta egy bögrével. Mivel a hálószoba túlságosan aprónak bizonyult négyük jelenléte számára, most a valamivel nagyobb, színes lampionokkal dekorált nappaliban ücsörögtek. Ánya az ajtóhoz legközelebb eső almazöld babzsákfotelt foglalta el, onnan figyelte, ahogy Ilja a másnap esedékes zárcsere részleteit ecseteli Szonyának. Leonyid Ivanovics a tévé előtt talált magának helyet. Széles kerekesszékével szinte egymaga elfoglalta a nappali egyharmadát. Megállás nélkül rágcsálta azt a sós ropit, amit a dohányzóasztalon talált, és egyhangú figyelemmel követte nyomon a beszélgetést.

Ugyanaz az ember volt, mint korábban. Ugyanaz a fintor ült az arcán, amikor Ilja felhúzta a takarót Szonya vállára, ugyanazzal a rossz testtartással döntötte előre a vállait, ugyanazokkal az eltúlzott mozdulatokkal dobálta a szájába a ropit.

És valami mégis megváltozott.

Ánya maga sem tudta volna megfogalmazni, pontosan mi a különbség. De amióta látta azt a szívből jövő, boldog mosolyt a konyhában, ez az arc folyamatosan vonzotta a tekintetét.

Azt várta, hogy újból megismétlődjön. Mintha nem tudná elhinni, hogy a valóságban is megtörtént, amíg nem kap rá ismét bizonyítékot.

— Ánya, akkor Szonya aludhat ma nálatok? Nem szeretném, hogy zár nélkül itt maradjon.

Kellett néhány másodperc, amíg visszatért a jelenbe, és felfogta a hozzá intézett szavak értelmét. Zavarba jött, amiért úgy elkalandozott, és csak remélni tudta, hogy senki nem vette észre, ahogy a páciensét bámulja már percek óta.

— Persze, megoldjuk. Mindjárt felhívom anyát — pattant fel idegesen. De hol is hagyta a mobilját?

— Ányácska, na végre! Miért nem vetted fel? — Az anyja hangja idegesen csengett. Mély levegőt vett, most semmi türelme nem volt a magyarázkodáshoz. Csak Szonyát akarta biztonságban tudni.

— Ne haragudj, nem láttam, hogy hívtál.

— Jurijjal beszéltél már? Szegény fiú, halálra aggódja magát miattad.

— Láttam az üzeneteit. Mindjárt visszahívom, csak előbb...

— Hogy micsoda? — A vonal recsegett a hirtelen felkiáltástól, belefájdult a füle is. — Ánya Andrejevna, mire véljem ezt? Mégis mi lehet olyan fontos, hogy így mellőzöd ezt a drága embert?

— Anya, elmondanám, ha meghallgatnál végre! Hidd el, hogy...

— Nem, lányom! Nem akarom hallani a kifogásaidat. Most azonnal hívd fel Jurijt, mielőtt elszalasztod az egyetlen esélyedet egy normális életre!

Ánya döbbenten meredt maga elé.

— De anya! Hogy mondhatsz ilyeneket?

— Ez az igazság! Huszonnyolc éves vagy, az Isten szerelmére, ma-holnap harminc! És nekem még leckéket kell adnom róla, hogyan viselkedj egy párkapcsolatban!

— Senki sem kérte! Minden rendben van köztem és Jurij között, csak most vészhelyzet van. Biztosan meg fogja érteni, csak...

— Akkor beszélj vele! Addig nem is akarok hallani rólad. Épp elég, hogy cserbenhagytál a Gyermekkórházban, nem viselném el, ha még ezt is tönkretennéd!

— Nem teszek tönkre semmit! Hallgass meg, kérlek, csak Szonya...!

De hiába magyarázkodott, az anyja szó nélkül bontotta a vonalat.

Mély levegőt vett, majd szakadozottan engedte ki magából. Rendben, legyen. Akkor először beszél Jurijjal, megnyugtatja, hogy nem nyelte el a föld, aztán újra visszahívja az anyját.

Még egy ilyen makacs nőszemélyt! Csak azért, mert negyven évet dolgozott le a Gyermekkórház büféjében, még nem kell Ányának is követnie a példáját! Manapság már rugalmasabbak az emberek, néhány évente munkahelyet váltanak. És egy kis félreértés miatt nem mennek tönkre csak úgy a párkapcsolatok sem!

Magában dohogott, miközben tárcsázta Jurijt. Semmi türelme nem volt ezekhez a felesleges extra körökhöz. Hiszen ő csak biztonságban akarta tudni Szonyát! Persze rosszul érezte magát, amiért mindenkinek aggódnia kellett miatta, de csak nem dől össze a világ, mert néhány óráig lenémítva hagyta a telefonját.

— Szia, Szivem! Ne haragudj, hogy úgy eltűntem, csak nem láttam, hogy...

— Merre vagy? Most azonnal érted megyek!

Jurij hangja belé fojtotta a szót. Olyan ideges volt, amilyennek még soha azelőtt nem hallotta. Döbbenetében nem tudott mást, csak tátogni. Egyszerűen kifutottak a fejéből a gondolatok.

— Ánya, válaszolj! Vagy talán nem akarod elmondani? Titkolózol előttem?

— Nem, dehogyis — vágta rá riadtan. A hangja nem volt több cincogásnál. — Csak átjöttem Szonyához. Nála vagyok, és ma nem hiszem, hogy tudunk találkozni, mert... — Ahogy magyarázkodott, valamiért egyre vékonyabb és idegesebb lett a hangja, mintha tényleg bűnös lenne.

— Szonya, Szonya, Szonya, Szonya! Hányszor akarod még használni ezt a kifogást?!

Kifogás? Mégis miről beszél?

— De én tényleg... — Nagyot nyelt. Miért remeg így a hangja? — Csak történt valami szörnyű, ami miatt szüksége van rám, és...

— Igen, és mi? Mi az a rohadt fontos dolog, ami miatt órákig direkt nem veszed fel a telefont?

— Nem direkt volt!

Miért hangzott ilyen szánalmasan ez a felkiáltás?

— Akkor bizonyítsd! Érted megyek, diktáld a címet.

És Ánya szemébe könnyek szöktek, ahogy további magyarázkodás nélkül engedelmeskedett a kérésnek.

Megvert seregként totyogott vissza a nappaliba. Fogalma sem volt róla, hogyan közölje a többiekkel, hogy képtelen segíteni a bajban. Az anyja egy makacs öszvér, aki nem hajlandó meghallgatni a kérését, a párja félreérti a helyzetet, ő pedig képtelen érvényesíteni az akaratát.

Huszonnyolc éves, és nem tud annyit megtenni a legjobb barátnőjéért, hogy átengedi neki a kanapéját.

Fáradtan sóhajtott, majd lezuttyant a babzsákfotelbe.

Elbukott.

— Sajnálom, de azt hiszem, mégsem aludhatsz ma nálam — motyogta, és nem mert felnézni.

Hallotta a néhány másodperc döbbent csendet, amit a szavai okoztak, majd az ideges mozgolódást. A néma sutyorgást a kanapé felől. Majd Szonya könnyednek szánt, de még így is remegő hangját, ahogy azt mondja:

— Semmi gond. Akkor majd Iljáéknál alszom.

— Én vagyok a világ legszörnyűbb barátnője — suttogta, és a tenyerébe temette az arcát.

— Nem — sietett jóvátenni a helyzetet Ilja hangja. — Nem, nem kell Szonyának hozzám jönnie. Biztos kellemetlen lenne. De keresünk egy hotelt. Csak van valahol egy normális szoba erre az időre.

— Nézzetek egy biztonságos környéken. Majd én kifizetem — szállt bele a beszélgetésbe Leonyid Ivanovics is. Mindannyian úgy csináltak, mintha minden rendben lenne. Mintha nem tudnák, hogy elbukott, nem látnák kivörösödött szemében a könnyek nyomát, és nem szánnák őt ezért egy percig sem.

Hálás volt nekik érte. De most talán jobban esett volna, ha összevesznek vele.

— Jurij nemsokára itt lesz értem. Talán jobb, ha addig lemegyek — motyogta, és feltápászkodott. Forgott vele a szoba. Úgy érezte, mintha egy színekkel teli világban ő lenne az egyetlen szürke folt. Monoton mozdulatokkal kereste meg a táskáját, majd magára kanyarította a sálat és a kabátot. A távoli sutyorgás követte minden mozdulatát.

— Vigyázz magadra, Szonya, és mindenképpen írj, ha a hotelba értél. Én...

— Semmi baj. — Most először nézett fel. Barátnője még mindig sápadt volt, lerítt róla, hogy nincs rendben lelkileg, mégis mosoly ült az arcán. — Majd hívlak, mielőtt lefekszek. Mindent megbeszélünk — ígérte, és megölelte. — Ne érezd magad rosszul, nem haragszom rád. Ismerem az anyukád természetét — suttogta a fülébe megnyugtatóan. Olyan kedves volt tőle! Ánya szorosan magához ölelte őt, és hálás volt a barátságukért. De még ez a boldog érzés sem volt elég hozzá, hogy elnyomja a bűntudatot, amiért cserben hagyta őt.

Ismét.

Fázósan összehúzta magán a kabátját, és megdörgölte a kezeit. Gyanította, hogy a belvárosból hosszú időbe telik ideérni még autóval is, de véletlenül sem akarta megváratni Jurijt. Az anyjának igaza volt, mégsem értett eléggé a párkapcsolatokhoz. Álmában sem gondolta volna, hogy az eltűnése ennyire aggasztani fogja majd a férfit.

— Olyan buta vagyok — lehelte, és egyik lábáról a másikra állva pásztázta az utat, mintha csak megpillanthatná bármelyik másodpercben az ismerős fényszórókat. Jó lett volna sétálni egy kicsit, hogy ne fázzon meg annyira az egy helyben ácsorgástól, de egyszerűen nem mert útnak indulni.

Újra és újra elképzelte, mit fog mondani, hogyan magyarázza el a történteket. Biztos volt benne, hogy Jurij meg fogja érteni, hiszen nem csak egy délutáni barátnős csevelybe feledkezett bele, hanem komoly vészhelyzetben volt rá szükség, de hiába tudta ezt, azért még rosszul érezte magát. Nem szeretett problémát okozni másoknak, most pedig pontosan ezt tette. Már csak egyetlen vágya maradt: tisztázni végre a helyzetet, és túllenni a veszekedésen.

Ismét kirázta a hideg, de nem tudta eldönteni, hogy a hőmérséklettől, vagy a rá váró beszélgetéstől. Idegességében egy összefagyott hóbuckát kezdett el rugdosni, hogy addig is levezesse a felgyülemlett energiáit. Hosszú nap volt ez. Nagyon-nagyon hosszú.

— Tessék, meg ne fázzon.

Riadtan pördült meg a sarkán, ahogy meghallotta Leonyid Ivanovics hangját közvetlen a háta mögül. Észre sem vette, amikor utána jött.

— Azt hittem, kerekesszékben nem lehet settenkedni — kapott a szívéhez, ami ki akart ugrani a helyéről.

— Nem is. De nagyon elgondolkodott.

A férfi a kezébe nyomta az aranyos, kék pingvint ábrázoló melegítőt, ami máris kellemes langyost árasztott magából.

— Nem néztem volna ki magából, hogy ilyesmivel mászkál.

— A családtagjaim dugdossák tele velük a kabátzsebeimet — megvonta a vállát, aztán rágyújtott. — Állítólag kerekesszékben könnyű megfázni.

— Meglepően figyelmes — motyogta Ánya esetlenül. Most valahogy nem tudott mit kezdeni a társasággal. — Csak emiatt jött le?

— Dehogy — Leonyid Ivanovics elvigyorodott, és magasba emelte a meggyújtott cigarettát. — Dohányozni.

De mind a ketten tudták, hogy ez hazugság, hiszen Szonyát nem zavarta az sem, ha a konyhájában füstöltek.

Mozdulatlanná dermedve ácsorogtak egymás mellett. A szél még mindig erősen fújt, és a melegítő jó szolgálatot tett Ánya tenyerében. Mélyre bújt a sálja mögé, onnan figyelte, ahogy párosukat melegsárga fénybe öltözteti az utcalámpa gyenge fénye.

— Nem tudom, meddig tart, hogy ideérjen — motyogta egy idő után. Gyanította, hogy a férfi csak azért jött le, hogy ne maradjon egyedül az éjszakai utcán. Értékelte a gesztust, de nem akart a terhére lenni.

Makacsságért azonban Leonyid Ivanovicsnak sem kellett messzire mennie.

— Én csak dohányzok — mondta a lehető legérdektelenebb arckifejezéssel, és mivel az előző cigaretta már leégett, előhúzott egy másikat a dobozból.

Ánya felsóhajtott.

— Nem kell csak a látszat miatt tönkretennie a tüdejét, remélem tudja.

— Nagyon el akarja hinni, hogy maga miatt vagyok itt.

— Nagyon el akarja hitetni, hogy nem.

Találkozott a tekintetük. Leonyid Ivanovics rámosolygott, megint azzal a könnyű, napsütésre emlékeztető mosolyával. Ánya nem tudta, hogyan reagáljon erre, így csak kipirult arccal elfordult.

— A rokonainak igaza van. — Zavarában megint ahhoz nyúlt, amihez a legjobban értett: a szakmájához. — Tényleg vigyáznia kellene magára. A mozgáshiány miatt nem ugyanolyan a keringése, és még csak nem is érzi, ha átfagynak a végtagjai. Ez veszélyes lehet.

A férfi mellette fáradtan felsóhajtott.

— Majd teszek egy-egy medvét a cipőmbe is.

— Pingvin — jegyezte meg Ánya, és sértődötten lóbálni kezdte a férfi orra előtt a melegítőpárnát. — Ez egyértelműen egy pingvin.

Leonyid Ivanovics fél pillanatig ráncolta a homlokát, aztán kitört belőle a nevetés.

— Ez pedig itt — ült az arcára egy sunyi mosoly —, egy jegesmedve! — rántott elő a zsebéből egy másikat. — Mondtam, hogy sok van belőlük. Azt hiszem, Hailey minden létező figurát beszerzett.

Hailey. Ez a név megragadt a fülében. Nem úgy hangzott, mint egy átlagos orosz nagynéni, sőt. Eddig még nem is gondolt rá, hogy a férfinak barátnője lehet. Talán több is annál, ha a családjaként hivatkozott rá.

Lesütötte a szemét, és még mélyebbre bújt a sálja mögé. Nem akart olyasmiről kíváncsiskodni, ami nem tartozik rá.

Leo talán félreérthette a reakcióját, mert fél pillanattal később szelíd hangon folytatta.

— Hé, ne törjön úgy le. Mindenkivel előfordul, hogy a szülei a legrosszabb pillanatban makacsolják meg magukat. Megoldjuk, nem lesz Szonyának semmi baja.

Ánya sóhajtott. Leonyid Ivanovicsnak fogalma sem volt róla, hogy ez a probléma ennél sokkal összetettebb.

— Az anyámmal már hetek óta veszekszünk. Nem is aludtam otthon emiatt — fogott bele a magyarázatba, bár maga sem tudta, mi készteti rá, hogy megnyíljon. — De ez még rendben is lenne. Két ennyire eltérő generáció együttélése mindig nehéz. Csak azt hittem, hogy legalább most számíthatok rá. — Lehajtotta a fejét, és ismét a hóbuckát kezdte el rugdosni. — Nem mintha eljutottunk volna odáig, hogy elmondjam, mi a baj. Csak rám nyomta a telefont.

Leonyid Ivanovics értetlenül pillantott rá.

— És ezt csak úgy hagyta?

Ányából kitört az indulat.

— Mégis mit kellett volna csinálnom?

A férfi a homlokát ráncolva beleszívott a cigarettába. Néhány másodpercig mérlegelte a mondanivalóját, mielőtt ismét megszólalt.

— Ennél harciasabbnak képzeltem a veszekedéseink alapján.

Ánya a füle tövéig pirult, és elfordult. Erre már igazán nem tudott mit mondani.

Jurij a körülményekhez képest gyorsan megérkezett. Valószínűleg átlépte a sebességhatárt, máskülönben nem tehetett volna meg ilyen nagy távolságot ennyi idő alatt. Ányát ez még jobban aggasztotta, mint a korábbi telefonbeszélgetésük, hiszen a férfi soha nem szokott gyorsan hajtani.

— A következő találkozóval kapcsolatban majd írok egy E-mailt — búcsúzott Leonyid Ivanovicstól sietősen. — Köszönöm szépen, hogy velem várt, és jó éjszakát! — hadarta, miközben fél lábbal már az autóban ült.

Jurij nem várta meg, hogy elhelyezkedjen és bekösse magát. Amint a helyére kattant az ajtó zárja, felbőgette a motort, és olyan nagy gázzal indult, hogy Ánya az ülésbe préselődött. Szívesen rászólt volna, hogy vezessen óvatosabban, de nem akarta még tovább szítani a feszültséget.

A férfi ideges volt. Nem szólt semmit, de így is látszott megfeszült testtartásán, összepréselt ajkain és sötét tekintetén.

Hamar kiértek a kereszteződésbe, de egy piros lámpa az útjukat állta.

Ánya az ujjait tördelve próbálta összeszedni a gondolatait.

— Ne haragudj, hogy aggódnod kellett miattam — fogott bele nagy nehezen. — Csak a munkában lehalkítottam a telefonomat, és úgy maradt. A kabátzsebemben hagytam, nem is foglalkoztam vele.

A lámpa zöldre váltott. Jurij makacsul az útra szegezte a tekintetét, és ismét nagy lendülettel indult.

— Ezt bárki mondhatja... — morogta, miközben lendületesen bevett egy kanyart. Ánya csúszkált az ülésben, ijedten megkapaszkodott az oldalában.

— Tényleg így történt — bizonygatta növekvő kétségbeeséssel. — De legközelebb majd odafigyelek rá. Nem fog többet előfordulni.

A férfi gázt adott, a kanyarban kisodródtak a sávból. Nem úgy nézett ki, mint aki tudja, hogy mit csinál. Odakint esni kezdett a hó, tovább nehezítve a látási viszonyokat. Ánya szíve egyre hevesebben vert rémületében.

— Jurij, kérlek, nem beszélhetnénk ezt meg valahol leparkolva?

— Haza akarok érni minél előbb.

Haza. Ánya mélyre csúszott az ülésben. Ő is ezt akarta: hazamenni. De már fogalma sem volt róla, hol is van igazán otthon, és hiába is ismerte volna a választ, akkor sem adnak neki döntési lehetőséget.

Összepréselte az ajkait, elfordította a fejét. A hó megállíthatatlanul szakadt, szúrta az orrát az autósillatosító szaga, a torkában pedig egyre nagyobbá és elviselhetetlenebbé vált a gombóc.

— Nem tudom, mivel engesztelhetnélek ki. — A hangja erőtlen volt és sírós.

— Úgy gondolod, van miért?

Ez a kérdés összezavarta. Hát nem azért veszekednek már percek óta?

— Azt hiszem — sóhajtotta. — Mármint igen — helyesbített, attól tartva, hogy ha még el sem ismeri a hibáját, csak még tovább mérgesedik a helyzet. — Persze, hogy van. Felelőtlen voltam. De egyszerűen nem szoktam még hozzá, hogy egy párkapcsolatban nem csak én létezem, és eszembe sem jutott, hogy aggódni fogsz értem. Annyira sajnálom. Nem akartam a terhedre lenni.

Jurij végre rápillantott, tekintetében megolvadt a jég.

— Úgy, szóval ezért. És nincs semmi más, ami miatt aggódhatnék?

Ánya még csak a kérdést sem értette. Végigpörgette fejben az eseményeket, de nem talált kifogásolni valót.

— Mire gondolsz? — kérdezett vissza tanácstalanul.

Jurij nem válaszolt, helyette csak finoman elmosolyodott. Szabad kezével megcirógatta Ánya kézfejét, majd összefűzte az ujjaikat, miközben végre lassítani kezdett, majd bekanyarodott egy gyorsétterem autós kiszolgálójába.

— Éhes vagy?

Ánya csak most, megérezve a sültkrumpli és hamburger illatát jött rá, hogy órák óta egyetlen falatot sem evett.

— Igen — bólintott bátortalanul. Úgy érezte, nem érdemli meg ezt a fajta gondoskodást, hiszen hibázott.

De Jurij nem csak megrendelte a kedvenc menüjét - amiről eddig csak egyetlen egyszer mondta, hogy szereti! -, de ráadásként még egy forrócsokit is kért neki, extra adag csokisziruppal és tejszínhabbal.

— Köszönöm — motyogta Ánya zavarában, amikor félreálltak, várva a rendelés elkészülését.

Jurij szelíden mosolygott rá. Arcvonásaiban nyoma sem maradt korábbi dühének.

— Szeretlek, Ánya — mondta váratlanul. A hangja gyengéd volt és dallamos. — Elhiszem neked, amit mondtál, még akkor is, ha kívülről ez teljesen másként nézett ki. De én szeretlek, és megbízom benned — folytatta valamivel határozottabban. Kinézett az ablakon, az egyre sűrűbb hóesésbe. Még mindig szorosan tartotta Ánya ujjait.

— Egyszerűen csak örülnék neki, ha jobban vigyáznál magadra. Ha nem viselkednél ilyen felelőtlenül. Mert én elhiszem neked, ha azt mondod, nem történt semmi más, de egy kívülálló attól még meggyanusíthat vele, és azt sosem mosod le magadról. Ráadásul nem csak egy emberen múlik a dolog. Lehet, hogy te jószándékú vagy, de nem bízhatsz benne, hogy mások is azok. Csak meg akarlak védeni, érted? Hallgass rám, és ne mászkálj egyedül.

Ánya összezavarodva pislogott rá. Ezeknek a szavaknak semmi értelmük nem volt. Sehogyan sem tudta összeegyeztetni azzal, ami történt. Jurij csak nem azzal gyanusítja, hogy... Hogy nem is Szonyával lógott, hanem férfiakkal? Mármint persze, azok is voltak ott, de ez a feltételezés attól még annyira abszurdnak hangzott, hogy vitába szállni is feleslegesnek tűnt ellene. Mi van, ha csak félreérti, mire akar célozni, és épp ezzel teszi magát igazán gyanússá?

Szólásra nyitotta a száját, de aztán becsukta. Úgy döntött, jobb lesz, ha inkább hallgat. Hiszen épp lenyugodni látszik a vihar. Kár lenne újra feléleszteni a tüzét.

Megérkezett a rendelésük. Jurij rámosolygott, amikor átnyújtotta neki a forrócsokit.

— Szeretlek — ismételte meg korábbi kijelentését, ahogy összeértek az ujjaik.

Ánya bólintott, és végre ő is elmosolyodott, bár a gombóc a torkából még mindig nem tűnt el.

— Én is téged — erősítette meg a köteléket. Azt remélte, ezzel a vallomással önmagában is mindent jóvátehet.

Kimerülten rogyott a franciaágyra, de még képtelen volt elaludni. Fél percenként ellenőrizte a mobilját, hogy érkezett-e új üzenete, és már pontosan át tudta érezni, Jurij mitől volt korábban olyan ideges. Idegőrlő volt ez a várakozás

A férfi már édesdeden szundított mellette. Halkan szuszogott, az arca olyan békés volt, akár egy angyalé. Persze Ánya tett róla, hogy kifáradjon. Egy ilyen veszekedés után úgy érezte, kutya kötelessége kárpótolni a férfit, még akkor is, ha fejben alig tudott odakoncentrálni. Ez az alkalom inkább szólt a kötelességről, mint a valódi élvezetekről, de nem bánta.

Folyamatosan Szonya járt a fejében, és az, hogy mi lett vele. Sikerült találnia egy hotelt? Mindent összepakolt, nem felejtett otthon semmit? Mi van, ha az éjszaka valaki megneszeli a zár hibáját, és kifosztja a lakást? Tényleg rábízhatja a fiúkra a továbbiakat, nem lesz baj?

Unottan görgette a közösségi médiát, szinte oda sem figyelve a képekre és videókra. Csak igyekezett valamivel elütni az időt, ha már aludni úgysem tudott. Nagyokat ásított ugyan, de túl ideges volt ahhoz, hogy lehunyja a szemét.

Éppen egy aranyos pingvin párról készült animációs videón mosolygott, amikor végre felugrott a chat értesítés.

"Kipakoltam, minden rendben!"

Ánya azonnal reagált.

"Vittél magaddal fogkefét? Van mit enned?"

"Igen, vettünk mindent. Nagyon rendesek voltak velem a fiúk. Örülök, hogy ilyen jó kapcsolatot ápolsz a pácienseiddel, biztos ez is sokat számított, hogy ilyen kedvesek voltak velem."

Ánya lehunyta egy pillanatra a szemét, és megmasszírozta a homlokát. Jó kapcsolatot. Hát persze.

"Szerintem ez inkább a te érdemed. Ilja nagyon..." Kedvel téged. Ezt akarta írni, de inkább visszatörölte a betűket, és máshogy fogalmazta meg, amit gondolt.

"... nagyon jó ember. Örülök, hogy összebarátkoztatok."

Szonya válasza most váratott magára egy kicsit. A három pötty a képernyő alsó sarkában megjelent, majd el is tűnt.

Ánya idegesen bámult a képernyőre. Valami rosszat mondott?

"De mégiscsak Leo segített a legtöbbet." Érkezett meg a válasz kis késéssel. Aztán sorban a többi is.

"Gondolkodtam a dolgon."

"Azt hiszem, elfogadom az ajánlatát."