Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Már abból látta, mekkora a baj, ahogy Ilja megállt mellette az aszfalton. A kis Ford Focus fékei visítottak a megerőltetéstől, az autó pedig akkorát rándult, hogy félő volt, le fog szakadni róla a rozsdás karosszéria.

– Vezetési stílust váltottál? – kiáltott be, miután Ilja lehúzta az ablakot. Igyekezett humorral elütni az aggodalmat, ami a baljóslatú telefonhívás óta folyamatosan kínozta, és barátja rosszkedvű ábrázatát elnézve minden másodperccel fokozódott.

Ilja egyáltalán nem értékelte a poént.

– Szállj be – parancsolta helyette rá nem jellemző sürgetéssel, és csak hosszú másodpercek bambulása után fogta fel Leo tanácstalan, és nagyon is morcos pillantásának jelentését.

– Segítenél? – adott hangot is elégedetlenkedésének, mire barátja végre kipattant az autóból, de bár ne tette volna. Idegesen jobbra-balra toporgott, amíg Leo bemászott az anyósülésre, majd olyan ügyetlenül rakta be a kerekesszéket a csomagtartóba, hogy közben legalább háromszor hozzáütötte a kocsi hátuljához. Leo felhúzott szemöldökkel, teljes értetlenséggel követte végig a műveletet a visszapillantó tükörből, közben pedig azon morfondírozott, hogy erre az állapotra csajokat kellene-e ajánlania, vagy vodkát.

Esetleg mindkettőt, elnézve a probléma súlyosságát.

– Nagy szerencséd, hogy akarok venni egy másikat – jegyezte meg, amikor barátja végre visszatalált a vezetőülésbe. – Tudom, hogy te nem tartod az ilyesmit fontosnak, de nem örülök neki, hogy össze-vissza karcoltad a kerekesszékem.

Ilja nem reagált a megjegyzésre, csak sóhajtott, beindította az autót, de annyira szét volt csúszva, hogy szinte azonnal lefulladt.

Leo egyre növekvő kétségbeeséssel figyelte barátja ténykedését, szóval amikor másodszorra sem sikerült eltalálni a kuplung-gáz egyensúlyt, finomnak egyáltalán nem nevezhető módon kifakadt.

– Ilja, veled mégis mi a fasz történt?

Barátja szerencsére nem sértődött meg a szóhasználaton, helyette csak elsápadt, és olyan szánalomra méltó arckifejezést öltött, amire már a vodka sem tűnt elég erős gyógyírnak.

– Nagy hülyeséget csináltam, haver.

Nos, igen, ezt valahogy magától is kitalálta. De vajon mekkora a baj?

– Ha egy tízes skálán kellene értékelned, akkor az "elszívsz velem egy cigarettát, amíg elmeséled", vagy a "művészeti múzeumban kell megrohadnom, amíg szenvedő arccal bámulod a festményeket" véglethez van közelebb?

– A "most azonnal kivetem magam egy kocsi alá, mert szerelmet vallottam Szonyának" melyik végén van?

Leo szemöldöke meglepetésében a homlokáig szaladt.

– Hogy mit csináltál? – Igyekezett megőrizni a helyzet súlyosságához illő komolyságot, de nem tudott nem elvigyorodni ezen a kijelentésen.

Ilja mélyet, fájdalmasan sóhajtott.

– Jól hallottad, igen. Ráadásul a lehető legrosszabb pillanatban. Semmi romantikus nem volt benne, és most egyáltalán nem is szabadna ennek a dolognak előtérbe kerülnie. Az a szemét megint megkereste, és igazából emiatt van szükség a segítségedre. Az én érzéseimnek semmi köze az ügyhöz, csak...

– Csak attól még kimondtad, és rohadtul kínosan érzed magad – bólintott Leo megértően. – Én is voltam már hasonló helyzetben, de van rá mód, hogy elvedd a vallomás élét. A lányok szeretik az ilyesmit egyébként is rosszul érteni. Ha csak nem azt mondtad neki nyíltan, hogy szeretlek, akkor...

– Azt, hogy egész életében mellette leszek – temette Ilja az arcát a tenyerébe. – Egy idióta vagyok.

Leo elhallgatott egy pillanatra. Gondterhelten ráncolta a homlokát, ahogy végigfuttatta pillantását Ilja megzuhant vállain és remegő kezén.

– Ez súlyos – kommentálta a helyzetet röviden és tömören. Már csak azért is volt aggasztó, mert legjobb barátja korábban nagyjából annyira lelkesedett a romantikáért, mint az úthengerekért. Soha életében nem hagyta el a száját annál nagyobb gesztus, mint amikor a tizenkettedikes ballagáson gyönyörűnek nevezte Verát, az első barátnőjét.

– Pontosan mi is vett rá arra, hogy ezt a vallomást épp ma tegyed meg? – érdeklődött némileg összezavarodva, mire Ilja a lehető legkétségbeesettebb hangon azt kiáltotta:

– Hát Ánya!

Leo ismét értetlenül meredt rá.

– Ánya? Mégis hogy kerül a képbe Ánya?

– Úgy néz ki, hogy ő Szonya legjobb barátnője.

– Tessék? – Ez képtelenségnek hangzott.

– Igen, tudom, hogy ez szörnyű, de tényleg így van. Egyszer csak felbukkant, mint egy... – kereste a tökéletes szót, amivel jellemezhetné -, ... mint egy kibaszott tornádó! Percekig azon gondolkodtam, hogy ez csak egy vicc, nem lehetek titokban szerelmes a legjobb barátom titkos szerelmének legjobb barátnőjébe. Aztán mire feleszméltem, nekem támadt. Nagyon agresszív volt.

– Ánya? Te ugyanarról az Ányáról beszélsz, akit én is ismerek?

– Igen, Leo, és hidd el, baromi félelmetes volt. Olyanokat mondott, hogy én csak kihasználom Szonya gyengeségét, hogy a közelébe férkőzhessek.

Leo felszisszent.

– Legalább már tudom, hogy nem csak nekem tartogatta a kegyetlenségét.

Ilja felöltötte legcinikusabb arckifejezését.

– Örülök, hogy segíthettem. De ez nem változtat a tényen, hogy nekem lőttek.

Leo a nyelvét harapdálva gondolkodott, mit kezdhetnének a helyzettel.

– Na jó – döntött végül. – Vigyél oda. Segítek megoldani a problémát.

Ilja most először elmosolyodott.

– Szonyának hatalmas szüksége van rá, és...

– A Te problémádat – hangsúlyozta. – Ha most odaállítok a rendőrösködéssel meg a jogszabályokkal, nagyobb eséllyel felejti el, milyen hülyeségeket beszéltél. És még valamit tisztázzunk!

Ilja megszeppenten bólintott.

– Ánya nem a titkos szerelmem.

És ha nem lennél a legjobb barátom, nincs az a megoldásra váró ügy, amiért hajlandó lennék találkozni vele.

Szonya lakása valahol a világ vége után helyezkedett el két lakótömbbel, és belülről is úgy nézett ki, mintha egy játékboltban bombát robbantottak volna a tádzsikok. Leónak a létező összes akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne fintorogjon látványosan a színes kavalkádot alkotó bútorok láttán, de ami sokkal nagyobb probléma, hogy közlekedni szinte egyáltalán nem tudott. Egyszerűen nem volt elég hely hozzá, hogy megforduljon, ha el akarná húzni a csíkot, így pedig pontosan olyan érzés volt begurulni az aprócska szobába, mintha a kivégzésére tartott volna. Főleg mert Ilja nem hazudott: tényleg Ánya volt Szonya barátja! Kész őrület. Ilja nagyon sokkal tartozik neki ezek után.

– Hello – köszönt lazának tettetett módon, mert ha valamire most nem volt szüksége, az az, hogy bárki is rájöjjön, mennyire megviselte az elmúlt két hét. Kerülte Ánya pillantását, és igyekezett arra koncentrálni, mennyire jól telt a napja.

Ilja viszont úgy nézett ki, mint a tökéletes áldozati bárány.

– Nos, én... – köszörülte meg a torkát. – Ahogy korábban meséltem, Leo rendőrként végzett, így elég jól belelát az igazságszolgáltatás rendszerébe, szóval ha...

Leónak uralkodnia kellett magán, hogy ne forgassa látványosan a szemeit. Mégis mi ez a köntörfalazás?

– Én csak a Moszkvai Drognyomozók Felderítő osztályán dolgoztam, de az apám keze alatt fut össze a teljes Igazságügyi rendészet – szólt közbe, hogy egy kicsit teljesebb képet adjon. Ilja elvörösödött, és látványosan összetöpörödött ezt hallva. Leo nem teljesen értette, miért reagál még tizenhét év barátság után is így, ha szóba kerül a családi befolyása, de most nem ért rá ezzel foglalkozni.

– Sok embert ismerek – vonta meg a vállát. – Szívesen segítek, ha tudok.

Felnézett a lányokra, de ők is pont ugyanolyan szánalmasan festettek, mint legjobb barátja. Ánya összepréselte az ajkait, és zavartan a haját csavargatta, Szonya pedig még mélyebbre csúszott a takaró alá.

Jaj, ne már. Szívesebben hallották volna, hogy "mezei rendőr vagyok a VDNH-ról"? De hát egy mezei rendőr nem fog tudni börtönbe juttatni egy igazgatót.

Ilja volt az, aki legelőször visszatalált a hangjához a zavart szünet után.

– Szóval én már legutóbb meséltem Leónak a történtekről. És mondott is pár okos dolgot. Szonya, ha esetleg neki is elmondanád, hogy...

– Én nem akarok bíróságra menni – cincogta a megszólított a takaró alól.

Leónak pedig ezen a ponton kellett volna megvonnia a vállát, hogy ha nem akar, hát akkor ő semmit nem tehet, majd dolgát végezve hazamenni.

Ő meg ahelyett, hogy a könnyebbik utat választotta volna, inkább azt mondta:

– Ilja, Ánya, kimennétek egy pillanatra? Kettesben akarok beszélni vele.

És senki még csak nem is értékelte a jószívűségét! Ánya olyan fejjel bámult rá, mint aki képes lenne gyilkolni, Ilja pedig ájulás közeli állapotba kerülhetett, elnézve arca sápadtságát.

– Nyomás kifelé. Ezek a dolgok nem tartoznak barátokra – adott nyomatékot a kérésének. Mert ez most már nem Iljáról szólt, nem Ányáról, és még csak nem is róla, Leóról. Még akkor sem, ha eredetileg úgy indult neki.

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Ánya kimeresztett karmú anyatigrisként járőrözött a csukott ajtó előtt, készen rá, hogy bármelyik pillanatban betörje azt. Semmi értelmét nem látta annak, hogy ki lett zavarva. Szonya nem fog jobban megnyílni egy idegennek, mint a legjobb barátnőjének. Még akkor sem, ha az az idegen kedves, támogató és empatikus. De egy olyan bosszantóan fennhéjázó, beképzelt alaknak, mint Leonyid Ivanovics, biztosan nem.

— Megmondanád, mi haszna van ennek az egésznek? — förmedt rá a zsámolyon ücsörgő Iljára. A férfi az ujjait tördelte, és nem tűnt kevésbé idegesnek nála. — Még te sem hiszel benne, hogy működni fog — fújtatott elégedetlenül, majd ismét az ajtóra irányította a figyelmét.

— Működni fog. Ismerem a haveromat, ő...

— Ő mi? Előhúz a zsebéből egy boríték pénzt, és azt hiszi, hogy ezzel megnyeri magának az egész világot? Még akkor is, ha egyes körökben pont így működik, Szonyán ez most nem fog segíteni!

— Leo egyáltalán nem az a típus! — Ilja hangja bosszúsan csengett. Ánya meglepetésében ismét ránézett, de csak egyetlen pillanatra.

— Halkabban! Így nem fogom tudni, ha közbe kell avatkoznom — mutogatott az ajtóra sokatmondóan.

De a férfi nem figyelt rá.

— Megvannak az eszközei hozzá, hogy segítsen, és nekünk most pont erre van szükségünk — lépett közelebb Ányához. — Ha Szonya beadja a derekát...

— De a barátnőmnek most nem tesz jót, ha zaklatják mindenféle kérdésekkel! Pihennie kellene és elfelejtenie az egészet.

— Mert azt hiszed, hogy ha megölelgeted, az segíteni fog? Hogy Gyenisz Szergejevics ettől leszáll róla?

— Majd én elintézem, hogy leszálljon! Ha nem álltál volna az utamba, már rég az ajtaján dörömbölnék!

Ilja hitetlenül meredt rá.

— Komolyan, Ánya? — Beletúrt a hajába, arcát elöntötte a felindultság pírja. — És azt tudod, hogy Szonya miért nem akarta elmondani neked, hogy mi történt? Hogy mi miatt kerülte ennyi ideig a témát előtted?

Ánya lelkét hirtelen jeges ujjak szorították össze. Ajka megremegett. Nem, egyszerűen nem akarta hallani, de Ilja anélkül folytatta, hogy tekintettel lett volna erre.

— Azért, mert tartott tőle, hogy ezt fogod csinálni. Meg akart téged védeni a saját rossz természetedtől. Fontos neki, hogy ott maradj azon a cseszett munkahelyen, ahol jól keresel, és együtt lehetsz azzal a bájgúnár orvossal.

Ánya összehúzta magát, átölelte a vállait. Sokkolták őt ezek a szavak. Pedig valahol logikus volt. Nagyon is érthető.

— Ezt ő mondta? — Nem akarta, de a hangja megremegett.

Ilja mély levegőt vett, majd úgy fújta ki, mint aki ezzel együtt eleresztette hirtelen támadt haragját is.

— Nem pont ezekkel a szavakkal — vallotta be. Elfordult, megköszörülte a torkát, és a pulcsija ujjával kezdett el babrálni. — A lényeg, hogy egy kicsit próbálj meg megbízni a haveromban. Ha más miatt nem is, legalább azért, mert nincs más választásod. Bár én azt hittem, hogy ennél jobban ismeritek egymást. Hiszen ott van az a hülye macska is...

A macska. Ánya nagyot pislogott.

— Mégis hogy jön ide Behemót?

Ilja fújtatott, aztán megcsóválta a fejét.

— Ha magadtól nem jössz rá, akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

Azzal visszaült a sámlira, összefonta maga előtt a karjait, és olyan arccal bámulta az ajtót, hogy abból egyértelmű volt; többet nem akar hozzáfűzni a dologhoz.

Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Leo nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen hatással rá egy emberi arc. Régebben, amikor a rendőrtiszti főiskolát elkezdte, egyáltalán nem érdekelte a társadalom jobbátétele. Messziről tett azoknak a szerencsétleneknek az életére, akiknek a védelmére kellett volna felesküdnie. Kötelességből volt ott, nem pedig szabad akaratából. És minden energiáját lefoglalta, hogy küzdjön a neki szánt sors ellen.

Folyamatosan késett az óráiról, aludt, részeg volt, vagy szimplán csak lógott. Feszegette a határokat, amik szigorúak voltak ugyan, de nem Ivan Vaszilijevics fia számára.

Aztán az egyik órán kihallgatásokat vetítettek le nekik. Egészen odáig csak jegyzőkönyveket olvasgattak és elemeztek, próbálták a négy fal között elképzelni az elképzelhetetlent. De azon az első alkalmon egy komolyabb eszközhöz nyúlt az oktató.

Ő persze - sok társával együtt -, csak mosolygott a szenvedésen, talán még nevetett is. Összevert arcokon, kisemmizett nyomorultakon. A streaming szolgáltatók végeláthatatlan kínálatának korában ezek a képsorok nem tudták elérni az ingerküszöbét.

Aztán a tanár leállította a videót. Hagyott egy pillanatot, hogy a sötétségbe borult szobában emésztgessék a látottakat, majd megemelt hangon azt mondta: "Ezek nem színészek. Valódi embereket láttatok, valódi könnyekkel.". Végighullámzott a termen a döbbenet, de amikor azt hitték, a hatást már képtelenség fokozni, a mélységes csendben hozzátette: "A héten rögzítettük. Az összeset"

És Leónak többé már nem volt kedve mosolyogni. Még akkor sem, ha filmben látta az esetet. Most pedig, ahogy Szonya arcára nézett, pontosan emlékezett az érzésre. Az első pillanatra az életében, amikor rádöbbent, mi a szakma igazi lényege. Ez a felismerés segítette végül elvégezni a tiszti kart, ez volt az, ami a kemény kiképzéseken keresztül vitte, és most ez volt az is, ami miatt elhatározta magát egy ügy mellett, ami egy órával korábban még csak egy bosszantó kérésnek indult.

Miután becsukódott az ajtó, várt néhány pillanatot, és csak akkor szólalt meg újra, amikor elhaltak a folyosón a neszek.

– Nagyon sajnálom, ami veled történt – gurult előrébb, hogy egy vonalba kerüljön Szonya fejével. A lány még mélyebbre bújt a takaró védelmébe, hogy az orra is alig látszott ki alóla, és olyan bizalmatlanul méregette őt, mint egy mindenre elszánt vadmacska.

– Én tényleg nem szeretnék feljelentést tenni. Nem történt olyan nagy dolog, Ilja csak félreértette a helyzetet.

Leo tekintete lesiklott a lány csuklóján éktelenkedő zúzódásokra, de nem mondta ki hangosan is, hogy a bizonyítékok mást mutatnak.

– Figyelj. Nekem eszem ágában sincs rábeszélni semmire. Jogom sem lenne hozzá. De szeretném, ha meghallgatnád, hogy milyen lehetőségeid vannak, mielőtt döntesz. – Még maga is meglepődött rajta, mennyi határozottság cseng a hangjában. Régóta nem gördült le nyelvéről ilyen őszintén ez a tónus.

Szonya egy darabig tétovázott, ugyanazzal a szűk, vadmacska tekintettel méregette őt, de aztán nagy nehezen bólintott.

– Hallgatlak.

Leo felsóhajtott megkönnyebbülésében. A nehezén túl voltak. Kapott egy esélyt, innentől már csak annyi a dolga, hogy ki is használja azt.

– Mindenek előtt szeretném, ha tudnád, hogy bármi, ami ma itt elhangzik, köztünk fog maradni. Ugyan nem szakmabeliként járok el, pusztán egy barátom kérésére, de követni fogom a protokollt.

Szonya fészkelődött egy kicsit, és kidugta fejét a takaró alól.

– Még Iljának sem mondod el?

– Nem, még neki sem.

– Akkor sem, ha nagyon erősködik?

– Akkor maximum egy monoklival lesz gazdagabb.

A lány ugyan nem kommentálta a megjegyzést, de a szája széle finoman megremegett, és most már nem fordította el a fejét, ha Leo ránézett. Lassan, de haladtak.

– Oké. Szóval, Ilja elmondásaiból azt raktam össze, hogy a zaklatás a munkahelyeden kezdődött. A bántalmazó a főnököd, egy igazgató, akinél titkárnőként dolgozol. Igaz az állítás?

Szonya elhúzta a száját.

– Nem mondanám bántalmazónak. Csak... nem is tudom.

Leo megértően bólintott.

– Tudom, hogy ez a szó durván hangzik. De nevén kell nevezni a dolgokat. A főnököd nem csupán szóbeli megfélemlítést alkalmazott, hanem testileg is megfenyegetett. Ez már túllépi a zaklatás fogalmát, és bántalmazásnak minősül. Még ha el is tekintek a szexuális közeledés vádjától, a zúzódások a karodon egyértelmű bizonyítékok.

Szonya lehorgasztotta a fejét, és a takaró szélét kezdte el gyűrögetni.

– És ha nem is történt igazából semmi? Ha csak túl érzékeny vagyok, Ilja pedig felfújja a dolgokat?

Leo elnyomott egy feltörni készülő sóhajt.

– Akkor meghallgatlak, mint egy szakember, meghívlak egy kör vodkára, mint egy barát, aztán rábízlak Ánya hatékony kezelésére. Kimosom Ilja fejéből a sok badarságot, ő megnyugszik, hogy nincs semmi baj, te beletörődsz, hogy mindvégig igazad volt, Ánya pedig visszajapja a barátnőjét. Mindenki csak nyer vele.

Szonya homlokráncolva, pislogás nélkül nézett a szemébe, mielőtt feltette az utolsó, öt millió rubelt érő kérdést.

– És miért éri ez meg neked?

Leo kinyitotta a száját, hogy rávágja a választ, de benne rekedt a levegő. Valahogy hiteltelen lett volna, ha azt mondja, hogy Ilja miatt. Tátogott néhány másodpercig, aztán lehunyta a szemét. Még ő is csak most jött rá, mi húzódik meg valójában a háttérben.

– Azért, mert azzal, hogy segítek neked, újra fontosnak érezhetem magam – vallotta be az igazságot. – Egy kicsit ismét... egésznek.

Szonya hosszan, nagyon hosszan bámult rá fürkésző tekintettel. Aztán arcvonásaiban megkeményedett az elhatározás.

– Gyenisz Szergejevics tette ezt velem. Annak a kórháznak az igazgatója, ahol Ánya is dolgozik, és ahova - úgy tudom -, hogy te is jársz.

És végre mesélni kezdett...

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Az idő ólomlábakon vánszorgott, amíg hallgatta a csukott ajtó mögül kiszűrődő fojtott beszélgetést. Kiabálásnak vagy sírásnak nyoma sem volt, és mivel a percek múlásával sem lett fokozottabb a hangulat, készenlétben álló idegei szép lassan megnyugodtak.

Fókusza elcsúszott az ajtóról, gondolatai el-el kalandoztak.

Szonya tényleg a hevessége miatt nem beszélt vele eddig? És mit akart Ilja azzal a macskával?

Hangosan kifújta a levegőt, aztán előtúrta a kabátzsebéből a telefonja mellé rejtett néhány szem cukorkát. Remegő ujjakkal babrált a papírral, majd hátradöntötte a fejét a falhoz, és lehunyta a szemét.

– Még erre sem kaptam magyarázatot. Miért küldte a zacskó édességet, és honnan tudta, hogy az a kedvencem?

Oldalra sandított. Ilja szája sarkában elfojtott mosoly remegett.

– Ki tudja? – vonta meg a vállát. – Rejtélyes fickó, nem igaz?

Ánya fáradtan megdörgölte a homlokát.

– Aggódok Szonyáért – jelentette ki. – Leonyid Ivanovics...

– Leo. Nem szereti a teljes nevét.

Ánya összeráncolta a homlokát.

– Leonyid Ivanovics olyan, mint egy figyelemre vágyó kisgyerek. Nem tudja, hogyan kell kérni, ezért addig bosszant másokat, amíg meg nem kapja, amit akar.

Ilja pislogott néhányat, aztán váratlanul kitört belőle a kuncogás.

– Meglepően pontos elemzés. De én nem aggódnék. Jó lelke van, csak szereti titkolni. És egy ideje... – kereste a szavakat. – Egy kicsit elvesztette a talajt. Ez minden.

Ánya megértően bólintott.

– Nagy törés lehetett a baleset.

Ilja megvakarta az állát.

– Igen. De én nem erről beszélek.

Egymásra néztek, aztán hosszan hallgattak. Ánya nem értette, mire akartak utalni a férfi szavai, Ilja pedig nem magyarázta meg őket.

– Azért mégiscsak... – szólalt meg néhány perc tovabbi fülelés után. – Mégiscsak aggódom. Szonya a jelenlegi állapotában nagyon sebezhető. Elég egy rossz hangsúly, egy félreérthető megjegyzés, és teljesen bezárkózik.

Ilja összevonta a szemöldökét.

– Ezt Leo is pontosan tudja.

– Lehet – sóhajtott gondterhelten. – De nem az a típus, aki képes megválogatni a szavait.

Ilja oldalra döntötte a fejét, és értetlenül pislogott rá.

– Ezt miből gondolod?

– Hogyhogy miből? – fortyant fel. – Velem is folyton úgy viselkedik, mint egy...! Mint egy...! – De fogalma sem volt, mihez hasonlíthatná, ezért nem fejezte be a mondatot, csak mérgesen fújtatott, aztán az asztalra csapott. – Ajánlom neki, hogy Szonyával kedves legyen.

Ilja ujjaival az asztalon dobolt. Komótosan felemelte a pillantását, elmosolyodott, és teljes magabiztossággal kijelentette:

– Nem lesz semmi baj. Lehet, hogy nem néznéd ki belőle, de pontosan tudja, mit kell mondani. Szonyával is meg fogják találni a közös hangot. Eddig minden nővel sikerült neki, persze csak ha ő is úgy akarta.

Elfordította a fejét, arcán bizakodó mosollyal nézett fel a plafonra. Majd úgy, mintha csak magának mondaná, halkan még hozzátette:

– Most már csak az a kérdés, veled miért nem próbálja meg.

Leonyid Ivanovics Szergeszkij

– ... És akkor összeszedtem minden bátorságomat, és megmondtam neki, hogy hagyjon békén. Hogy a közeledése kényelmetlenül érint, és sajnálom, ha kívülről úgy festett, de én nem akarok tőle semmit.

Leo szorosan markolta a kerekesszék karfáját, izmai megfeszültek az elfojtott idegességtől. Nem tudott másra gondolni, mint hogy rá akar gyújtani. Ezt a történetet nem fogja kibírni nikotin nélkül.

– És erre ő? Mit mondott?

– Nevetett – sóhajtotta Szonya. Szánnivaló látványt nyújtott.

– Hangosan kikacagott. Azt mondta, "Szonyecskám, drága, buta Szonyecskám, hát maga azt hiszi, hogy bármit is szeretnék egy olyan nőtől, mint kegyed?". És én hittem neki. Megkönnyebbültem, hogy csak rémeket látok. Pár napig minden vissza is állt a rendes kerékvágásba, aztán... – Szonya hirtelen szaporábban kezdte venni a levegőt, arca pedig kipirult. Ismét mélyre bújt a takarója védelmébe, de Leo - bármennyire is szerette volna -, nem engedhette meg neki, hogy visszavonulót fújjon.

– És aztán? Mi történt azután? – noszogatta meg, és még közelebb hajolt hozzá, hogy rendesen értse a szavait.

– Aztán megint elkapott a liftben. – Szonya az arcára szorította mind a két tenyerét. Nem sírt, de úgy kapkodta a levegőt, hogy alig lehetett tőle érteni a szavait. – Az egész testével a falhoz nyomott, és... "Szonyecska, maga ismét el akar csábítani engem? Mit fog szólni a feleségem, ha megtudja, hogy csak az én kedvemért öltözködik így?". Pedig csak egy egyszerű kosztüm volt rajtam. – Hangja remegett, mintha csak tényleg bűnösnek érezné magát a történtekért. Leo ösztönösen előrenyúlt, hogy bátorítóan megszorítsa a kezét, de az utolsó pillanatban megállt. Talán túl intim lenne most egy ilyen mozdulat.

Nagy nehezen legyűrte a vágyat, hogy szünetet kérjen és rágyújtson, majd intett.

– Folytasd, kérlek. Mi történt aztán? Hogyan jutottunk el a mai naphoz?

A lány ficergett egy kicsit, lejjebb húzta köntöse ujját, hogy eltakarja a foltokat, és csak nehezen találta meg ismét a szavakat.

– Utána már nem csak a munkahelyen keresett meg, hanem ilyen-olyan ürüggyel a házamhoz is járt. Általában nem is csinált semmit, csak hozott néhány papírt, hogy aláírjam, meg ilyesmi. Nem... – elcsuklott a hangja. – Én nem hiszem, hogy a rendőrség ilyesmivel foglalkozik, hiszen ő általában csak beszélt velem. Ez szerintem nem számít bűnténynek. Igazából a mai is az én hibám volt. Megint a falhoz préselt. Fogdosott, és veszekedett velem, hogy vissza kellene mennem dolgozni, mert különben Ányát is kirúgja. Ettől mérges lettem, és adtam neki egy pofont. Felhúzta magát, elkapta a csuklóimat, és...

Szonya hirtelen megtalált energiával hadarta az eseményeket. Talán, hogy gyorsan túl legyen a kellemetlen emlékeken. Nehéz lehetett róla beszélni. De Leónak most muszáj volt őt megállítani.

– Várj, várj, várj. Ányát mondtál? – Megemelkedett a pulzusa. Eddig eszébe sem jutott, hogy ő is ki lehet téve a veszélynek, de most, hogy szóba került, ez az információ hirtelen minden másnál jelentőséggteljesebbnek tűnt.

Szonya idegesen bólintott.

– Én intéztem el neki az állásinterjút. Azóta Gyenisz Szergejevics érezteti velem, hogy a lekötelezettje vagyok. – Gondolkodott egy kicsit, aztán riadtan felpillantott. – Gondolod, hogy neki is baja eshet?

Leo azonnal válaszra nyitotta a száját, de kis hezitálás után lenyelte az aggodalmát.

– Nem – mondta nagy nehezen, de főleg azért, mert nem akart Szonyára további terheket pakolni. – Nem hiszem, hogy kikezdene vele is, amíg a közelben van az az orvos. – Fintorgott, ahogy eszébe jutott a férfi. Utálta bevallani, hogy valamilyen szempontból hasznos is a jelenléte.

– Jurij – nevezte meg Szonya.

– Igen, ő – sóhajtott. – A Gyenisz Szergejevics félék nem szoktak annyira bátrak lenni, hogy foglalt nőkre lövöldözzenek. Csak...

Csak a lehetőség mégis benne van a pakliban. – Attól még óvatosnak kell lenni. Minél hamarabb az ügy végére kell járni, nehogy mások is belekeveredjenek.

– Azt gondolod, hogy van rá esély?

– Előtted is volt egy titkárnője. És ha most szó nélkül eltűnsz, utánad is lesz egy.

Szemét alaknak érezte magát, amiért úgy tett, mintha bárki más is érdekelné Ányán kívül, de szakmaiságot ígért, így félre kellett tennie minden személyes aggodalmát. Még akkor is, ha legszívesebben most azonnal rohant volna az ügyvédjéhez, hogy lecsukja azt a barmot, aki veszélyt jelent Ányára. Százalékosan ugyan csekély veszélyt, az igaz, de akkor is...

– Nézd, Szonya. Én nem akarok a sokadik ember lenni, aki megmondja neked, mit kellene csinálnod. De azok alapján, amiket elmeséltél, ez az ügy van annyira komoly, hogy bíróságra vigyük. – Igen, és ha esetleg nem lenne elég komoly, hát elintézné, hogy azzá váljon, ha azzal megvédheti Ányát. Meg sem próbált könnyíteni a lelkiismeretén azzal, hogy más indokot keres. Amióta a nő nevét meghallotta, képtelen volt tisztán a problémára koncentrálni. – Nem hitegetlek azzal, hogy könnyű dolgod lesz, mert nem lesz. De gondold végig; nem akarsz revansot venni azért a rengeteg álmatlan éjszakáért, amit neked okozott? Nyugodt szívvel tudnád élni tovább az életedet, tudván, hogy még mindig kint jár a világban, biztonságának és hatalmának teljes tudatában? Ráadásul egy munkahelyen a barátnőddel.

És ez az utolsó érv volt mind közül a legfontosabb.

– Akkor Iljának... – Szonya továbbra is a takaróval babrált zavarában. – Iljának szerinted igaza volt? Szakmailag szemlélve, és nem barátilag.

Leo lassan, megfontoltan bólintott.

– Attól tartok, ez alkalommal nem csak a túlféltés beszélt belőle. És gondold csak meg: ha Ányával csinálná ezt az a féreg – hangja megremegett már csak az elképzeléstől is –, hogyan reagálnál rá?

Szonya beharapta a szája szélét.

– Aggódnék érte. És... – nagy nehezen felnézett, szája sarka visszafogott mosolyra húzódott. – És meg akarnám verni azt a szemetet, aki ezt művelte vele.

Leo szélesen elvigyorodott, aztán bólintott.

– A megverés kielégítő bosszú lenne, de nem túl hatékony. Helyette... itt van a számom – kereste elő a mobilját, majd az éjjeliszekrény szélén talált tollal felkörmölte azt egy blokk üres sarkába. – Gondold végig, mit szeretnél, aztán hívj, vagy írj nyugodtan bármikor, és összehozok egy találkozót az ügyvédemmel. Még akkor sem kell végleges döntést hoznod, de szerintem megéri meghallgatni, mit javasol. Nem kerül semmibe, maximum egy kínos ebédbe a családommal. És... – kezét kézfogásra nyújtotta. – Köszönöm, hogy megbíztál bennem. Nagyon bátor és erős voltál – szorította meg Szonya jéghideg ujjait támogatóan. – De szeretném, ha tudnád, hogy mostantól nem kell egyedül viselned a terheket. Bármire szükséged van, számíthatsz rám.

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Amikor végre nyílt az ajtó, Iljával egyszerre pattantak fel, és egymással versenyt futva igyekeztek Szonyához. Szinte átestek Leonyid Ivanovicson, aki morgolódva igyekezett kitolatni a túl pici szobából, de egyikük sem foglalkozott vele. Ánya átölelte a barátnőjét, jobból is, balról is megszemlélte az arcát, de nyomát sem látta rajta zaklatottságnak, sőt, a szája széle mintha egy picikét még felfelé is görbült volna.

– Mit mondott? Ugye nem volt durva veled? Mert ha igen... – A mondat végét lógva hagyta, bár már ő is sejtette a választ.

– Ne aggódj. – Szonya megszorította a kezeit. – Csak beszélgettünk. Nagyon kedves volt, és rávilágított néhány érdekes dologra. Sok mindent át kell gondolnom.

Ánya megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és mégegyszer magához ölelte a barátnőjét.

– Ha beszélni akarsz róla valakivel, tudod, hol találsz – simogatta meg a vállait. Örült neki, hogy az általa jósolt katasztrófa elmaradt, bár így sem egyezett még ki teljesen a dologgal.

Főleg Ilja "én megmondtam" pillantását látva.

Összepréselte az ajkait, és felsandított a küszöbbel hadakozó Leonyid Ivanovicsra.

– Várjon, segítek – kelt fel sóhajtva. Kettesben akart maradni vele, hogy kifaggathassa a történtekről, és a legvégén talán - de csak talán - megköszönje neki a közbenjárását. Végül is, ha tényleg elintézi, amit ígért, ez a legkevesebb.

Két hosszú lépéssel átszelte a szobát, kipréselte magát azon az aprócska résen, ami a fal és a kerekesszék között maradt, közben pedig igyekezett nem a szemét forgatni a férfi morgolódását hallva.

Mert persze Leonyid Ivanovics ezt sem állta meg szó nélkül. Egyre-másra bizonygatta, hogy nem kell neki segítség, és Ánya más körülmények között hagyta is volna, hogy próbálkozzon, de ez alkalommal inkább mögé lépett, és egy ügyes rántással kiszabadította a kisszoba fogságából. Egyszerűen nem maradt türelme hozzá, hogy most vele is lefussa a szokásos köröket.

– Ment volna egyedül is – fonta össze a karjait maga előtt a férfi.

Ánya kifordította a folyosó irányába, és elnyomott egy sóhajt.

– Tudom.

Találkozott a pillantásuk. Egy hosszú szívdobbanásnyi ideig csak méregették egymást távolságtartóan, bizalmatlanul, mint két róka, akik egymás vadászterületére tévedtek.

Aztán a férfi elfordította a fejét.

– Jól esne most egy cigaretta.

És ezzel megszületett közöttük a néma fegyverszüneti egyezmény.

Ánya szélesre tárta a konyhaablakot, ahol Szonya apukája is dohányozni szokott nagy ritkán, amikor Moszkvában járt. Megborzongott a kintről érkező hidegtől, összehúzta magán a kardigánját, és nekidőlt a radiátornak.

Rábámult Leonyid Ivanovicsra, aki az öngyújtójával kattintgatott, többször is egymás után. Tenyerével óvta a lángot a huzattól, homloka ráncokba gyűrődött a koncentrálástól.

– Nem kell velem maradnia – mondta, miután végre füst szállt fel a cigarettából. – Nem teszek tönkre semmit.

Ánya keresztezte maga előtt a lábait, és megigazította a pulóvere nyakát.

– Tudom – válaszolta egyszerűen, és nem mozdult.

A szél odakint csilingelve táncolt a csupasz fák ágain, hátára kapta a tegnapi porhavat, és újratakarta vele a világot. Az ablakon át bereppenő pelyhek szikrázva ültek meg Leonyid Ivanovics hajában és pulóverének ujjain.

Hallgatlak. Csak a hűtő zúgolódott néha, csak a radiátor pattogott elégedetlenül.

A marlboro lassan parázslott. Súlyos lepelként telepedett a konyhára a csend.

– Főzök egy teát – jelentette ki néhány perc némaság után esetlenül, és a gázgyújtóval kezdett el babrálni.

Furcsa érzés volt ismét szemtől szemben állni a férfival, kettesben a szűk konyhában. Nem telt el még sok idő a veszekedésük óta, mégis, mintha a korábbi könnyed, őszinte beszélgetéseiket végérvényesen elfedte volna a múlt, és nem maradt más semmi a helyén, csak az üres csendesség.

És az ő dolga volt megtölteni hangokkal.

Sokáig matatott. Egy ronggyal teljesen körbetörölte a konyhapultot, és kifényesítette a csapot. De aztán elfogytak a feladatok, nem volt már többé mibe fojtania halogatását.

Még egyszer utoljára megigazította a konyharuhát, majd nagy levegőt vett.

– Miről beszélt vele? – szánta rá magát végül a kérdésre.

Leonyid Ivanovics nem sietett a válasszal. Hosszan beleszívott a cigarettába, és az orrán keresztül fújta ki a füstöt.

– Azt szerintem maga is tudja.

Ánya már el is felejtette, mennyire idegesítő tud lenni.

– Igen, de én arra vagyok kíváncsi, hogy pontosan mivel tömte tele a fejét. Tudnom kell, hogy...

– Majd elmondja, ha akarja.

Ányába belefojtotta a szót a felháborodás. Néhány pillanatig csak tátogott, aztán megrázta a fejét.

– Azt hiszem, nem érti, milyen komoly számomra ez a téma.

A férfi komótosan elnyomta az albakpárkányon a cigaretta végét, majd visszatette a dobozába a csikket.

– Én pedig azt hiszem, maga nem érti, mivel jár az, hogy Szonya megbízott bennem.

Bizalom. Az utolsó dolog, ami eszébe jutott volna egy olyan ember kapcsán, aki képes borítékvastagságban mérni az emberi értéket.

– Szerintem rosszul tette – fonta össze a karjait maga előtt. – Rossz embernek adta ki a titkait, aki nem tudja reálisan felmérni a helyzetet. Szonya most nem tud önállóan jó döntéseket hozni, egyszerűen nincs abban a lelkiállapotban.

Oldalra sandított, várva Leonyid Ivanovics visszavágását, de a férfi élő és lélegző szoborként, a nyugalom tökéletes megtestesüléseként bámult kifelé az ablakon. Ezen Ánya még jobban felhúzta magát.

– És én még meg akartam köszönni a közbenjárását – dünnyögte sértődötten.

Felforrt a víz. A kanna sípolásának hangja késként hatolt az éjszakába.

– Akkor tegye azt. – Ánya szinte alig értette a férfi szavait, mert a teavízzel volt elfoglalva, de meglepetésében még így is kicsúszott kezéből a cukortartó. Szétgurultak a konyhapulton a fehér kristályok, de ő nem foglalkozott vele, csak megpördült a sarkán.

– Hogy mondta?

– Köszönje meg, ha ez volt a szándéka.

Ánya döbbenten pislogott.

– Maga most direkt hergel?

Leonyid végre ránézett, és mosolygott.

– Nem. Csak ha nem veszne össze velem két perc alatt, találhatnék végre alkalmat rá, hogy elmondjam, én is köszönöm a legutóbbit.

Ettől teljesen összezavarodott.

– Mit? Csináltam valamit? – dadogta. Emlékeiben kutatott, de nem talált semmi különöset.

A férfi továbbra is melegen mosolygott rá, ami teljes ellentétben állt azzal, amit elvárt volna tőle ebben a szituációban.

– Összeveszett velem. És igaza volt. Köszönöm, hogy volt bátorsága kimondani.

Ez végképp belé fojtotta a szót. Csak állt ott döbbenten, az ujjait tördelve, és nem hitte el, hogy megtörténik. Hogy egy olyan konok, vagy legalább is annak tűnő ember, mint Leonyid Ivanovics, egész egyszerűen elismeri a szavai jogosságát.

És még tudta tetézni is!

– Az elmúlt hetekben átértékeltem néhány dolgot. Ma beiratkoztam kosáredzésre is. Nem jutottam volna idáig a segítsége nélkül, Ánya. Tényleg hálás vagyok, hogy mindent beleadott, bármennyire nehéz páciens is lehettem.

Ahogy beszélt, végig Ányát figyelte melegségtől csillogó, hatalmas barna tekintettel. Ajkán őszinte mosoly játszott, haját összekócolta az ablakon beröppenő jeges szél.

– Ugyan, én igazán nem tettem semmit – dünnyögte Ánya sután. Arcán felkúszott a zavar pírja. Gyorsan elfordult, és elkezdte a kiborult kristálycukrot összekanalazni. – Még csak rendes foglalkozásokat sem tudtam tartani. El sem kezdtük az ingeráram kezelést, vagy a járásterápiát, vagy...

– És tudja, hogy nekem nem is erre volt szükségem. – Nem látta, de a férfi hangján hallotta, hogy még mindig mosolyog. – Remélem, ha van beleszólása abba, ki lesz az utódja, megteszi nekem, hogy egy hasonlóan melegszívű embert választ. Ha létezik még ilyen.

Ettől még jobban zavarba jött. Megremegett a kanalat tartó keze, szóval inkább letette a pultra.

– Igazából nem fogom átadni másnak – cincogta olyan magas hangon, hogy abból talán semmit nem lehetett érteni. – Vagyis nem adhatom. Nem engedik meg.

Rövid csend ereszkedett a konyhára, amíg azt hitte, hogy a férfi tényleg nem értette, amit mondott.

Aztán Leonyid Ivanovics köhintett a háta mögött, de olyan hangon, mintha csak a felindultságát akarná leplezni vele.

– Tényleg? – A hangja bizonytalan volt, mintha nem merne reménykedni.

Ánya lassan, megfontoltan bólintott.

– Tényleg.

– Ez azt jelenti, hogy jövő kedden ismét találkozunk?

Ismét bólintott.

– Attól tartok, újra bosszanthat heti kétszer két órát.

Leonyid - váratlan módon - felnevetett.

– Nem fog csalódni bennem, doktornő.

És a hangjában olyan öröm csendült, amit Ánya még soha azelőtt nem hallott.