Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Csatakosra izzadva, lihegve esett be Szonya lakásának ajtaján. Bár a metróvonalon egészen a Szevasztopolszkajáig tudott utazni, ahonnan alig néhány sarkot kellett csak gyalog megtennie, mégis úgy érezte, mintha egész Moszkván keresztül futott volna, hogy végre elérje a barátnőjét. Rohant hozzá, úgy, mint talán még soha sehova. A mozgólépcsőn kettesével szedte a fokokat, és a zebráknál is alig tudta megvárni, hogy zöldre váltson a lámpa.

Nem állt meg a kapucsengővel bíbelődni, hiszen már régóta fejből tudta a belépőkódot, és a liftet sem várta meg, ami lassú volt és kiszámíthatatlan. Helyette inkább végigszaladt a lépcsőházon, és mint egy felbőszült orrszarvú, úgy rontott be a lakásba. Csak akkor gondolkodott el rajta, milyen furcsa, amiért nincs bezárva az ajtó, amikor szinte átesett a küszöb mögött hanyagul szétdobált férficipőkön.

Megtorpant, homlokát ráncolva bámult le az idegen tárgyakra. Hosszú másodpercekig képtelen volt értelmet társítani a jelenséghez, épp úgy, ahogy nem értette az előszobabútor tetején hagyott szerszámokat, az ajtófélfa mellé gyűjtött faforgácsot, és a lifegő kilincset sem.

– Ánya? Ánya, te vagy az?

Értetlenkedéséből Szonya rekedtes, de még így is kétségbeesett hangja térítette magához.

– Igen, én vagyok. Itt vagyok! – Még a kabátját sem vette le magáról, csak szinte öntudatlanul átszelte a folyosót, és futott, rohant, hogy végre átölelhesse a barátnőjét.

De Szonyának már akadt társasága. Ánya rögtön felismerte a férfit. Ilja nem volt sem széles, sem magas, ahhoz mégis elég nagyra nőtt, hogy testével kősziklaként torlaszolja el útját egy rég hiányolt lányos estének.

– Te mégis mit keresel itt? – bárhogy igyekezett, nem tudta elrejteni a hangjába vegyülő számonkérést. Ezernyi kérdés tolakodott a nyelvére, kezdve azzal, hogyan lehet ilyen kicsi a világ, de végül egyik sem tudta elnyomni a lelkében életre kelő felháborodást.

– Mióta ismeritek egymást? – folytatta, ám mielőtt még jobban belelovalta volna magát a sértettségbe, tekintete rátévedt Szonyára, és hirtelen megfeledkezett mindenről és mindenkiről. A barátnője rengeteget fogyott az elmúlt hetekben, szemei alatt sötét karikák húzódtak, bőre halottfehérnek tűnt a lámpafényben.

– Te jó ég – kapta a szája elé a kezét. Hirtelen megtalált erővel tolta arrébb a halként tátogó Ilját, három hosszú lépéssel bezárta a közöttük feszülő távolságot, és két tenyere közé simította Szonya beesett arcát.

– Édes Istenem, mi történt veled? – ellenőrizte rögtön a homlokát, hogy nem-e lázas, és feljebb húzta rajta a takarót. – Főzök neked valamit. Vagy rendeljek? Mikor voltál utoljára orvosnál, mit mondott? Van mindenféle gyógyszered, ami kell? – sorolta a kérdéseket, hogy addig se azon gondolkozzon, mennyire üres, milyen élettelen Szonya tekintete.

Barátnője szokatlanul lassan reagált. Megrázta a fejét, majd megköszörülte a torkát. Nagyon rekedt volt.

– Igazából... – suttogta alig érthetően. – Igazából nem voltam beteg – árulta el, és most először költözött egy kis szín az arcába. Elpirult a szégyentől, és még mélyebbre hajtotta a fejét, miközben kihúzta reszkető kezeit a takaró alól, és felmutatta a csuklóján éktelenkedő zúzódásokat.

Ánya szíve egy pillanatra megszűnt dobogni, és csak bámulta a zöldes-pirosas foltokat anélkül, hogy felfogta volna, mit jelentenek.

– Allergia? – szökött ki belőle a bugyuta kérdés, de már azelőtt tudta, hogy helytelen a feltételezés, mielőtt választ kapott volna. Tudta, hogy mit lát, nagyon is jól, csak egyszerűen képtelen volt felfogni. Minden egyes porcikája elutasította még csak a lehetőségét is, egészen addig a pillanatig, amíg Szonya remegő hangon azt nem suttogta:

– Gyenisz Szergejevics. Elkapott a csuklómnál fogva.

Ánya hangosan szívta be a levegőt. A düh egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt szétterjedt testében, beköltözött a bőre alá, és viszketni kezdett.

– Bassza meg – csapott hatalmasat az éjjeliszekrényre. Ütésének erejétől feldőlt az odakészített bögre.

– Az a szemétláda! – sziszegte, ahogy eszébe jutott, mennyire a bolondját járatta vele alig néhány órával ezelőtt.

– Undorító, szemét, szarházi varangy!

Tudta, hogy most nem erre van szükség. Tisztában volt vele, hogy egy jó barátnő ilyenkor átöleli a másikat, és szorosan tartja addig, amíg kiadja magából a fájdalmát.

De bassza meg! Képtelen volt nyugton maradni.

– És még képes nekem azt mondani, hogy...! – Nem folytatta, mert nem akart Szonyára még több feszültséget pakolni, de hangosan összekoccantak a fogai, ahogy elharapta a mondatot.

– Most azonnal megkeresem – pattant fel hirtelen, még számára is megdöbbentő energiával. – Előkerítem akár a pokol legmélyéről is, de nem fogja megköszönni, amit tőlem kap! – indult meg az ajtó felé nagy hévvel, de Ilja az útját állta.

– Az nem lenne jó ötlet – tárta szét a karjait, ezzel teljesen eltorlaszolva utat. – Már beszéltünk a dologról, és arra jutottunk, hogy...

Ánya hitetlenül rámeredt. Nem tudta eldönteni, hogy az okoskodás vagy ez a látszólagos higgadtság ingerli-e fel jobban, de nem is gondolkodott sokáig a dolgon. Megfeszítette az állkapcsát, és elveszítve minden önuralmát, taszított egyet a férfin.

– Tűnj az utamból, Ilja Iljics, amíg még megteheted! – förmedt rá.

– Ánya, kérlek...

– Ne Ányázz itt nekem! Egyáltalán mi a francot keresel itt? – Mutatóujjával erélyesen rábökött a férfi mellkasára. – Mit keresel a kiszolgáltatott barátnőm házában? – ismételte meg a kérdést még hangosabban.

– Ánya – szólt közbe Szonya is, de rémült cincogása szinte teljesen elveszett a veszekedés viharában.

– Én csak segíteni szeretnék – lépett hátra Ilja két lépést, védekezően maga elé tartva a kezeit.

– Hogyne, te aztán segítesz! Vagy csak kihasználod, hogy olyan rohadt védtelen! – lépett utána Ánya, és tovább böködte, minden egyes mozdulatával nyomatékot adva a szavainak.

Ez végre Ilját is kimozdította látszólagos nyugalmából. Arca elpirult, szemei szikrákat szórtak, és kihúzta magát, amitől sokkal nagyobbnak és ijesztőbbnek tűnt, mint eddig.

– Én soha nem tennék ilyet! – szögezte le olyan tiszta határozottsággal, hogy Ánya már majdnem hitt is neki. Egy józanabb pillanatában valószínűleg ennyi elég is lett volna, de most ott kattogott benne az elhatározás, hogy meg kell védenie Szonyát mindentől és mindenkitől.

– Mégis miért kellene megbíznom a szavaidban?! – sziszegte hát. – Mi a bizonyíték rá, hogy nem csak úgy mondod, mert azt hiszed, hogy ezt akarom hallani?

Ilja felszegte a fejét, és egyensene Ánya szemébe nézett.

– Az elmúlt öt hét – jelentette ki. – És ha arra van szükség, lesz belőle öt hónap, öt év, akár öt évtized is, nem érdekel. Támogatni fogom Szonyát az életem végéig is. Akkor is, ha soha nem kapok cserébe semmit.

Ez váratlanul érte. Kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de a torkán akadtak a szavak. Ökölbe szorított tenyere ellazult, és csak bámult értetlenül azokba a nagyon is határozott, nagyon is őszinte szemekbe.

Mégis mi mindenről maradt le az elmúlt időben?

Bizonytalanul hátrafordult, de Szonya arcáról semmit nem tudott leolvasni. Pedig a vallomás mögöttes tartalma nagyon is egyértelmű volt. Talajtvesztve toporgott egy kicsit, nem tudva, mit kellene most kezdenie a helyzettel, de szerencsére a barátnője megszabadította a döntés súlyától.

– Ilja, elmennél Leóért, ahogy korábban beszéltük? – kérte.

Ánya nagyokat pislogott. Ez az a Leo, akire ő is gondol? És mégis honnan ismerik ők egymást Szonyával?

Karbafont kézzel figyelte, ahogy a férfi felveszi a kabátját, majd távozik, és csak utána zuttyant le az ágyra.

– Kész őrület – szakadt ki belőle egy hosszú sóhaj. Továbbra is mérges volt, és ha abban a pillanatban felbukkant volna Gyenisz Szergejevics, gondolkodás nélkül nekiment volna. De a kezdeti dühe lecsillapodott annyira, hogy ne akarja azonnal felégetni az egész világot, a helyén keletkező feszült csöndben pedig új aggodalom vert gyökeret benne.

– Hogy történhetett ez az egész? – kérdezte, pedig igazából azt akarta mondani, "Hogy nem vettem észre?".

– Érthetetlen – masszírozta meg a homlokát, miközben újra és újra végigpörgette maga előtt az elmúlt hónapok eseményeit. – Hol volt a szemem, amikor szükség volt rá?

Miért voltam ilyen önző? Hogy foglalhattak le ennyire a saját életem problémái?

Szonya feljebb húzta magán a takarót, és az ölébe ültette kedvenc, kacsa alakú plüssjátékát.

– Nem vehetted észre. – A hangja még mindig rekedtes volt és gyenge. – Nagyon sokáig még én sem vettem komolyan.

Ánya megrázta a fejét, és közelebb csúszott, hogy átölelhesse barátnője vállait.

– Minden rendben lesz. Most már itt vagyok neked, segíteni fogok, és...

– Még mindig nem tudom, hogy van-e akkora jelentősége az ügynek, mint amekkora feneket kerítenek neki.

Ányában bent rekedt a szó. Egy pillanatig nem tudott mást, csak döbbenten tátogni.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan.

– Én... – Szonya kényszeresen morzsolgatta ujjai között a kacsaplüss szárnyait. — Nem is tudom. Ez nem akkora dolog – vonta meg a vállát. – Nem erőszakolt meg, vagy ilyesmi.

Ánya morcosan rámeredt ezt a badarságot hallva, de azért meg is könnyebbült, hogy nem igazolódtak legrosszabb balsejtelmei.

– Bármit is csinált veled, az komoly dolog, és van jelentősége.

Szonya még mélyebbre horgasztotta a fejét.

– De ő csak néhányszor hozzám ért. Lehetett véletlen is.

Ányának uralkodnia kellett magán, hogy ne kezdjen el kiabálni tehetetlenségében.

– Biztos vagyok benne, hogy nem volt véletlen – jelentette ki szárazon.

– Ebben még én sem vagyok biztos! – pillantott fel Szonya ingerülten. – Ánya, ha még te sem hallgatsz meg...

– Nem, én... – ujjai közé csippentette az orrnyergét, és mélyet lélegzett, hogy lenyugodjon. – Ne haragudj – mondta kicsivel szelídebben. – Csak segíteni akarok. Folytasd.

Szonya rövid ideig bizalmatlanul méregette, aztán aprót bólintott.

– Szóval nagyon sokáig nem is történt semmi különös. Ilyesmi minden titkárnővel megesik, nem? Csak aztán egyik délután itt parkolt a kocsija a ház előtt.

Ánya hangosan, a fogai között szívta be a levegőt.

– Valószínűleg túlreagáltam a dolgot – sietett leszögezni Szonya. – Megijedtem, szóval meg sem vártam, hogy mit akar tőlem. Rögtön sarkon fordultam, és metróra ültem. Csak kóboroltam a városban, arra sem emlékszem, miket csináltam, csak hogy egyik pillanatról a másikra éjszaka lett, én pedig egy parkban voltam és fáztam.

Úgy törtek felszínre belőle az emlékek, mintha megnyitottak volna egy csapot. A kezdeti tétovázást átjárta a kényszer, hogy meséljen, és Szonya egyre többet és egyre gyorsabban beszélt.

– Akkor találkoztam először Iljával. Megkérdezte, hogy segíthet-e. Engem pedig megnyugtatott a gondolat, hogy nem egyedül kell hazajönnöm. Lehet, hogy furcsának tűnhet, amiért egy idegenre támaszkodtam, de annyira össze voltam zavarodva, hogy már egyáltalán nem tudtam gondolkodni. És jól is esik a társasága, van a jelenlétében valami nagyon megnyugtató. Csak...

Magához szorította a kacsaplüsst, és egyenesen Ánya szemébe nézett. Tekintete olyan zavaros volt, akár egy űzött vadé.

– Csak olyan furcsa. Azóta is folyamatosan hívogat, meg átjár hozzám beszélgetni. Minden második délután együtt nézünk Disney meséket, pedig őt is sürgeti a szakdolgozat leadásának határideje, és tudom, hogy el van csúszva vele. És ő vetette fel először azt is, hogy ami történt velem, az erőszak. Folyamatosan próbál rábeszélni arra, hogy meséljek a történtekről és kérjek segítséget, de én nem hiszem, hogy ez olyan komoly dolog lenne. Szerintem Ilja csak túlaggódja. Ő nem ért ehhez, mert csak egy férfi, és persze, hogy fogalma sincs arról, milyen nőként ebben a világban felnőni. – Egyre csak sorolta és sorolta azokat a képtelen érveket, amiket minden bizonnyal az elmúlt hetek alatt gyűjtött össze. Végül egy utolsó sóhajjal kiadta magából a feszültséget, és esdeklően pillantott Ányára.

– Igazam van, ugye? És te segítesz majd neki megmondani.

Ánya lehajtotta a fejét, hosszan hallgatott. Nem tudta, mi Ilja terve a továbbiakra, de igazat adott a férfinak. Már ebből a kevésből is kristály tisztán látszott, hogy a baj komolyabb, mint azt Szonya felfogni képes, és tényleg szüksége lesz segítségre a továbbiakhoz. Mégsem akarta elveszíteni ezt a törékeny bizalmat, ami az elmúlt hetek után végre újra épülni látszott közöttük, és ez volt a legnehezebb. Úgy akart segíteni, hogy annak a barátnője se lássa kárát. Óvatosan, megfontoltan, a lehető legfinomabban.

– Ismerem Ilja Iljicset, és azt is, akit magával akar hozni – vezette hát fel távolról a témát. Félve sandított Szonyára, de a lány arcán egyelőre nem látott mást, csak egy kis meghökkenést. – Leonyid Ivanovics a páciensem – folytatta felbátorodva. – És egyszer... – Beharapta a szája szélét. Először arra gondolt, hazudni fog a driftelős éjszakáról, de aztán elszégyellte magát. Hogyan is várhatná el, hogy Szonya bízzon benne, ha nem képes őszintén beavatni őt a dolgaiba? – Egyszer elmentünk autózni. Úgy gondoltam, terápiás jelleggel sokat segíthetne, ha felelevenítené az élményt. Tudod, egy balesetben sérült meg a gerince.

Szonya pislogott, valószínűleg nem értette, hogy jön ide ez a téma. Ánya elvörösödött és a hajába túrt. Voltaképp ő maga sem tudta, miért innen közelítette meg a mondandóját. – Úgyhogy elmentünk együtt, és megengedte, hogy vezessem az autóját. Valami drága márka volt, már nem is tudom... – tűrt el egy hajtincset a füle mögé. – Aztán nálam maradt a kulcsa, és Ilja jött fel érte. Rögtön szimpatikusnak találtam. Tényleg megbízhatónak tűnik...

Nem úgy, mint a barátja – tette hozzá gondolatban keserűen, és egy pillanatra összeszorult a gyomra, ahogy eszébe jutott, nemsokára ismét találkozni fognak. Először a veszekedésük óta.

De ez nem tartott tovább egyetlen szívdobbanásnál, hiszen most nem ért rá a saját problémáival foglalkozni. Szonya sokkal fontosabb volt.

– Szóval én úgy gondolom, hogy adhatunk neki egy esélyt. Nézzük meg, mit talált ki. És ha valamilyen kényelmetlen dologba akar belerángatni, majd én leszek a szócsöved, aki elküldi. Ha csak a számítás legapróbb jelét észreveszem rajta, könyörtelenül meg fogom mondani neki. Nem hagylak magadra. Fogni fogom a kezedet ezen az úton végig. És... – felpillantott, bele egyenesen Szonya világoskék szemeibe. – Ezután is mindig. Soha többé nem engedem meg, hogy így eltávolodjunk egymástól. Rád fogom törni az ajtót, ha arra van szükség. Melletted leszek, Szonya, de kérlek, ne titkolj el előlem semmi fontosat legközelebb. Még akkor se, ha kényelmetlen, vagy kínos bevallani. Kérlek, én... – Elcsuklott a hangja. Nem is tudta, mikor tolakodtak a könnyek a szemébe, de szúrni kezdett a szeme. – Sajnálom, úgy sajnálom.

Szonya beharapta a száját, és babrált még egy kicsit a kacsaplüss csőrével, mielőtt reagált.

– Emlékszel, amikor az egyetem második évében úgy berúgtál, hogy lehánytad a srácot, aki meg akart csókolni? – Amikor felpillantott, a helyzethez nem illő, csalafinta mosoly ült a szája sarkában, és a tekintete is megtelt élettel. – Az is kínos volt, mégis rögtön elmondtad nekem.

– Istenem, ne is emlékeztess rá... – masszírozta meg Ánya a homlokát, de ő is elmosolyodott az emlék hatására. – De te is tudod, hogy igazából nem az alkohol miatt volt.

– Ettől csak még rosszabb a történet.

Ánya felsóhajtott.

– Neked is le kellett volna hánynod Gyeniszt – szállt be ő is a mókába, és végre a helyzet abszurditásán elnevette magát.

Szonya is kuncogott. Először jókedvűen és hangosan, majd egyre furcsábban kezdte venni a levegőt. Ánya csak másodpercekkel később vette észre, hogy a mosoly ellenére kövér könnycseppek gördülnek végig az arcán.

– Annyira hiányoztál – vetette magát Szonya a nyakába. – Ígérem, hogy soha többé nem fogok titkolózni – zokogta. – Soha-soha.

Ánya mélyet lélegzett barátnője almás-fahéjas illatából, és szorosan magához ölelte őt a derekánál fogva.

– Én sem fogok – ígérte neki. Beletemette az arcát a göndör, szőke tincsekbe, és végre ő is utat engedett a könnyeinek.