Szonya

– Hogy még ez a szar is most fogy ki! – Hozzávágta az üres tusfürdősflakont a falhoz, és a tenyerébe temette az arcát. Szinte semmit nem érzett abból az almás-fahéjas illatból, ami miatt anno leemelte a bevásárlóközpont polcáról, pedig az elmúlt egy órában az egész dobozzal magára öntötte.

A szarházi izzadtság és tesztoszteronszaga beleette magát az orrába.

Reszketett. A melegvíz már régen elfogyott, libabőrösen ücsörgött a kádban, és a mosdószivaccsal sikálta megállás nélkül a karjait. Itt-ott már kivörösödött, néhol a vér is kiserkent, de így sem volt képes lemosni magáról a bélyeget.

Talán ha leszaggathatná a bőrét, eltűnnének azok a foltok is, amiket a férfi szorítása hagyott maga után.

A telefonja rezegni kezdett. Ráemelte pillantását Ilja kijelzőn éktelenkedő nevére, de nem vette fel. A férfi többször is kereste már aznap egy korábban megbeszélt találkozó miatt, de Szonyának most semmi kedve nem volt a locsogásához.

Még arra sem vette a fáradtságot, hogy valamilyen üres kifogással elutasítsa. Képtelen volt megmozdulni, gondolkodni, és többé már azt sem tudta tettetni, hogy ura a helyzetnek.

Csak kitartóan tovább sikálta a bőrét, ezúttal a sampon édesen kamillás illatához nyúlva segítségül. Hátha ez nem lesz olyan haszontalan, mint a tusfürdő.

– Sika-sika, sika-sika – dúdolgatta bugyután, és elégedetten figyelte, ahogy már nem csak a csuklóján, de az egész alkarján elvörösödött hófehér bőre. Itt-ott vérvirágok nyíltak rajta, megszínezve a sampont és a szivacsot. Most már lassan csak tiszta lesz. Csak egy kicsit kell még dolgoznia vele. Egy órácskát, vagy kettőt.

– Sika-sika, sika-sika.

Erős dörömbölés hallatszott az előszoba felől, ő pedig megmerevedett a mozdulatban.

Riadtan kapta tekintetét az ajtóra, egy gyors mozdulattal elzárta a vizet, de a csap még csepegett, csipp-csöpp, durva hangjával felhívva rejtőzködő alakjára a figyelmet.

Visszajött! Itt van megint! Nem volt elég!

– Én vagyok az, Szonya. – Ilja hangja tele volt kétségbeeséssel. – Itthon vagy, igaz?

Az ajtókilincset rángatta, de Szonya alaposan bezárta, kétszer is ráfordította a kulcsot.

Csipp-csöpp, csipp-csöpp. Nem vagyunk itthon.

– Szonya, válaszolj, kérlek. Tudom, hogy történt valami.

Az ajtó újra megremegett, ahogy a férfi teljes testsúlyával meglökte, de hiába volt régi, a zárszerkezet kitartott.

Csipp-csöpp. Szonya ugyan megnyugodott egy kicsit, amiért nem Gyenisz Szergejevics jött vissza, de most Iljával sem akart beszélni.

– Szonya, kérlek! Találkoztam a szomszédoddal. Elmondta, hogy itt járt az a szemét. Engedj be!

Az áruló! Miért jár annyit az emberek szája? Miért ütik bele az orrukat olyasmibe, ami nem tartozik rájuk?

– Szonya, könyörgöm. – A férfi hangja esdeklő volt. – Csak mondj valamit. Mondd, hogy rendben vagy. Hogy életben vagy. Hogy nem csináltál őrültséget.

Csipp-csöpp. Micsoda buta kérdések ezek? Hát nem hallja a víz árulkodó hangját? Nem érti, hogy Szonya nem akarja megölni magát, csak a bőrét szeretné lenyúzni magáról?

Újabb dörömbölés. Az ajtó zsanérjai recsegtek az ellenállástól.

– Nem válaszol? – Az új hang az áruló szomszédé volt. – Mindjárt hozok pár szerszámot, hátha. Végső esetben a szomszédos lépcsőházban ismerek egy lakatost.

Te jó ég. Ez a két hülye még betöri az ajtót.

Csipp-csöpp. Most mi legyen?

– Nincs semmi bajom – nyitotta ki a száját, hogy elküldje őket, de ajkai közül csak erőtlen sóhaj szakadt fel. Reszketett, fogai összekoccantak a hidegtől.

– Nincs semmi baj – ismételte meg a próbálkozást, de a hangja most sem asszisztált a hazugsághoz.

Közben odakint kopácsolás, zúgás és zörgés hangzott fel. Ráadásul egy másik szomszéd is csatlakozott a sereghez, mert Szonya hallotta, ahogy felháborodottan azt kérdezi:

– Maguk mégis mit művelnek itt szegény lánynál?

A feleletet elnyomta egy fúró hangja, de aztán a nő ismét rikácsolni kezdett.

– Nem mondja? Hát ez szörnyű, egyenesen rettenet!

Szonya ujjai között morzsolta a véres mosdószivacsot. Ő csak el akart bújni, elfelejteni ezt az egészet, lemosni magáról a szégyent, erre most mindenki erről beszél.

Csipp-csöpp. Szép lassan belecsúszott a kád vízbe, amíg az el nem nyomta a külvilág zajait, amíg el nem fedte szemei elől a valóságot. Egy homályos üvegbúrán keresztül szemlélte a fürdőszoba pislákoló lámpáját. Itt csend volt. Béke. Magány.

– Szonya! – Mintha egy távoli telefonból szólna a kiáltás. – Szonya! – Ilja arca nem volt több sötét pacánál. Egy árnyék, amely kitakarja a lámpafényt.

– Mit művelsz?

Forró, erős karok ragadták meg a testét. Felhúzták a vízből, és ő köhögött. Minden vonal egy kicsit összefolyt a másikkal, a hangok zűrzavara szinte alig hatolt keresztül bedugult fülein. Valaki egy törölközőt terített a vállára, és durva mozdulatokkal törölgetni kezdte. Hirtelen csapta mellbe a fájdalom érzése, kidörzsölődött bőre égni kezdett.

– Főzök egy teát...

– Nem kellene a kórházat...?

– És a rendőrség...

Csak egy-egy szót sikerült felfognia a fojtott beszélgetésből, de ez is elég volt hozzá, hogy új életre keljen benne a felháborodás.

– Nem! Ne! – könyörgött, mélyet lélegezve Ilja bőrének édeskés, vaníliáskarikára emlékeztető illatából. Mintha a férfi közelsége elég lett volna, hogy hangszálai is újra működni kezdjenek, végre nem csak formálta, de ki is mondta a szavakat. – Nem akarom. Hagyjatok békén, menjetek el!

– Szonya! – Ilja hangja egyszerre volt szigorú és aggodalmas. – Csak segíteni akarunk. Szükséged van rá – simított ki finom mozdulattal egy nedves hajtincset Szonya arcából. – Nem viszlek kórházba, de szólunk a háziorvosodnak, jó? Látnia kell téged. Dokumentálnia kell az esetet. Nem hagyom, hogy megússza, aki ezt tette veled.

Ezután a szomszéd asszony fehérneműt adott rá és köntöst. Odaültették a radiátor mellé, a kezébe nyomtak egy gőzölgő bögrét, Ilja pedig folyamatosan simogatta hol a vállait, hol a karjait.

Nem merte megmondani neki, mennyire megijeszti ez a bizalmas érintés.

A férfi még akkor sem hagyta abba, amikor az orvos megérkezett. Egy pillanatra sem engedte ki a kezei közül.

– Enyhe kihűlés, és traumatikus sokk. Szerencsére semmi komoly – adta meg az orvos a diagnózist, és kedvesen rámosolygott Szonyára, de az aggodalom ráncait még ez sem tüntette el a homlokáról.

– Adtam neki egy kis nyugtatót, hogy ellazuljon, és fel is írok egy dobozzal. Maguk melegítsék fel kívül-belül, és pihenjen sokat.

– És a nyomok? – Ilja hangja sürgető volt.

Az orvos megcsóválta a fejét.

– Lefotózhatjuk, de képtelenség megállapítani, melyik sebeket okozta magának, és melyek származnak mástól.

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Ideges mozdulattal elsimította a haját az arcából, és újra átpörgette a papírokat az ujjai között. A frusztráltságtól sírni lett volna kedve, mégis mosolyognia kellett, ha nem akart még nagyobb kalamajkába keveredni, mint amekkorában egyébként is volt. Fészkelődött egy kicsit a műanyag széken, aztán felnézett, egyenesen bele Gyenisz Szergejevics undok békapofájába.

– Érti már?

Még szélesebb mosolyt erőltetett az arcára, és bólintott, pedig egyáltalán nem értette. A kimutatás a kollégájáról szólt, a munkájáról és a fizetéséről, amihez neki egyáltalán semmi köze nem kellene, hogy legyen. A kórházigazgató valószínűleg tisztában volt vele, hogy a mosolya művi, mert előrenyúlt, és tömpe ujjaival megkocogtatott egy sort a lap szélén.

– Ez a mostani fizetése. A másik oldalon ugyanabban a sorban pedig a pár hónappal ezelőtti.

Ányának még mindig fogalma sem volt róla, mi köze van ehhez, de engedelmesen megnézte az adatokat. Aztán önkéntelenül is elsápadt, amikor rájött az összefüggésre.

– Bizony – bólogatott Gyenisz Szergejevics kedélyesen, látva a reakciót. – Novemberben még ő volt Leonyid Ivanovics szakorvosa. Aztán kisült, hogy a férfi nem járt el a kezeléseire. Képzelheti, micsoda patáliát csapott Iván Vaszilijevics, amikor ezt megtudta. Ritkán éreztem magam olyan rosszul hosszú kórházi pályafutásom alatt, mint azon a délutánon. Ezután helyeztem az Ön kezébe a páciensünket, és minden jól is haladt. Magácska meglepően hamar bizonyította a rátermettségét, és már fel is akartam ajánlani, hogy korábban átvesszük a próbaidőről. Erre egyszer csak idejön, és benyújtja ezt – lökte arrébb fintorogva a beadványt, amiben Ánya Leonyid Ivanovics kezelésének felbontását kérte. – Épp azután, hogy Iván Vaszilijevics telefonon elégedettségét fejezte ki a munkájával kapcsolatban.

Ánya összepréselte az ajkait. Már két hét is eltelt azóta a délután óta, és ő még aznap megírta a kérvényt, mégis csak most hívatta be az igazgató ezzel kapcsolatban. Ennek már eleve gyanúsnak kellett volna lennie, de ő annyira beletemetkezett a munkába, hogy nem foglalkozott az előjelekkel.

– Uram, sajnos váratlan együttműködési nehézségek léptek fel közöttünk, ahogy a beadványban is leírtam – próbálta szavakkal megenyhíteni az igazgatót, mert nem, egyszerűen nem akart visszalépni. Amilyen csúnyán kiakadt aznap délután, soha többé nem akart Leonyid Ivanovics szeme elé kerülni, és végképp nem akart bocsánatot kérni tőle. Hiszen igaza volt! A francba is, minden szava igaz volt, a lelkéből beszélt! Még akkor is, ha nem kellett volna így letámadnia őt.

De az igazgató csak a fejét rázta.

– Kisasszony, megmondtam magának, hogy a próbaidő alatt figyelni fogjuk a munkáját. És egészen idáig elégedett is voltam vele. Mi történt, na? Hát csak nem lehetett olyan kellemetlen.

– Le akartak fizetni! – csapott az asztalra Ánya erélyesen. – És a magánéletemben turkáltak! – pattant fel. Azt remélte, hogy ennyi elég lesz hozzá, hogy észhez térítse a főnökét. – Kezdett túlságosan személyessé válni a kapcsolatunk, így pedig nem lehet szakmailag korrektnek maradni.

Gyenisz Szergejevics pislogott párat, aztán értetlenül megrázta a fejét.

– Dehát ez nagyszerű hír! – mosolyodott el vidáman. – És – hajolt közelebb cinkosan –, mondja, mennyit fizetett?

Ánya úgy érezte, menten megnyílik alatta a föld. Mindig is tudta, hogy ebben a kórházban semmi sem működik normálisan, de hogy így, kendőzetlenül kérdezzen ilyeneket egy igazgató? Visszaült a helyére, és szigorúan összefonta maga előtt a karjait.

– Nem tudom. Visszaadtam a borítékot – jelentette ki, és elégedetten vette tudomásul, hogy ha a korábbi szavaival nem is, ezzel már igazán sikerült megbotránkoztatnia Gyenisz Szergejevicset.

– Visszaadta? De hát minek?

– Azért, mert én a fizetésemért dolgozok, nem pedig az extra juttatásokért! – csattant fel, de rögtön megbánta kifakadását, amint érzékelte a kórházigazgató kedvében bekövetkezett változásokat.

– Remélem, a kollégája példáját látva nem kell elmagyaráznom, mit jelentenek a fizetésére nézve az ilyen hibák – dünnyögte elsötétült tekintettel. – Az egyetlen szerencséje, hogy ezt még vissza lehet csinálni – ragadta meg a beadványt, darabokra tépte, majd összegyűrve a kukába hajította. – Iván Vaszilijevics igazán elégedett volt a teljesítményével. Ne hisztizzen itt, az isten szerelmére, ilyen apróságokon. Hívja fel a férfit, rendezze el vele a konfliktust, és folytassa a megkezdett munkát. Ha közel kerülnek egymáshoz, annál jobb. Ha pedig béren kívüli juttatásokat kap, ne legyen ostoba, kérem. Én magácskát egy eszes nőnek gondoltam, Ánya. Ha az adózás miatt aggódik, forduljon nyugodtan hozzám, ismerek néhány kiváló könyvelőt.

Ánya köpni-nyelni nem tudott. Számított rá, hogy akadályokba ütközhet, vagy akár még a munkáját is elveszítheti a történtek miatt, de arra álmaiban sem gondolt, hogy épp maga az intézményvezető fogja törvénysértésre buzdítani.

Felkelt, és elmotyogott egy halk köszönömöt. A vállai görnyedtek voltak, lábai remegtek, szinte alig bírta el a saját súlyát.

– Ja és kisasszony? – állította meg Gyenisz Szergejevics még egy szóra, amikor már azt hitte, hogy végre véget ért ez a rémálom. – Szóljon Szonyácskának, hogy több hiányzást már nem tolerálok. Kezd felgyűlni a munka, engem pedig ez kihoz a sodromból. Remélem megérti, hogy ha a barátnője a jövő héten sem fárad be a munkahelyére, az még akár a maga karrierjére is ártalmas hatással lehet – búcsúzott széles, fenyegető mosollyal. Ánya bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót. Hátával a hideg falnak dőlt, mélyet sóhajtott, és lehunyta a szemét.

Megértette, igen.

Most már pontosan tudta, milyen csodálatos helye volt az előző munkahelyén.

Szonya

Órák teltek el teljes bódultságban. A nyugtató hatására mély, álomtalan álomba merült, és amikor ismét kinyitotta a szemét, azt kívánta, bárcsak sohase kellene visszatérnie a valóságba. Ilja még mindig ott volt mellette, az ágyra borulva bóbiskolt. Szonya hosszan nézte homlokába lógó fekete tincseit, félrecsúszott szemüvegét.

Vajon mivel érdemelte ki a férfi barátságát? És milyen ára lesz ennek?

Megbökte a vállát, hogy felébressze. Halkan kuncogott a válaszként érkező morcos horkantáson.

– Csak még öt percet. – Ilja a feje alá húzta a karját, kicsit ficergett, a következő pillanatban azonban olyan sebességgel pattant fel, hogy Szonyából kiszakadt a hatására egy ijedt kiáltás.

– Elaludtam! Mióta vagy ébren?

Ilja megtántorodott, megtörölte a szemeit, majd a helyére illesztette a szemüvegét. – Ne haragudj. Szükséged van valamire?

Szonya megrázta a fejét. Kicsit ugyan kapart a torka, érezte testében a megfázás lappangó tüneteit, de még annyira nem volt rosszul, hogy biztos legyen a dologban. Nem tudta, mikor hagyták magára a szomszédjai, de még látta az éjjeliszekrényre gondosan odakészített kancsó teát és egy tál kihűlt levest.

Emlékeztette magát rá, hogy majd meg kell nekik köszönnie.

– Sajnálom, ha aggódni kellett értem. Már jobban vagyok. – Ez persze nem volt igaz, de mostanában annyiszor volt szükség a hazugságra, hogy már gondolkodás nélkül ajkára tódultak a szavak.

Ilja ugyanazzal a hitetlen tekintettel nézett rá, mint mindig, amióta ismerték egymást, de nem rótta Szonya szemére a hazugságot. Helyette csak annyit mondott:

– Levertük az ajtóról a zárat.

Csönd állt be a beszélgetésbe, mintha arra várna, hogy Szonya erre mit reagál. De ő csak magasabbra húzta vállain a takarót, tekintete pedig azt üzente:

– Jó. És?

– Most nem lehet becsukni – sóhajtott Ilja at értetlenkedés láttán. – Van valaki, akinél ott alhatsz, amíg veszünk rá másikat?

Szonya pislogott.

– Mi? Nem. Jó lesz nekem így is. Majd tolok oda egy széket, vagy...

– Szonya!

Ilja szigorúan pillantott rá.

– Elég legyen ebből. Kérlek – enyhült meg a hangja. – Engedd, hogy segítsek. Engedd, hogy Leo... – hangosan szívta be a levegőt. – Csak hadd mondja el, mik a lehetőségeid. Nem muszáj elfogadnod. És egy barátnőd, vagy anyukád, vagy valaki... – Elbizonytalanodott. – Biztosan van valaki,akiben jobban meg tudsz bízni. Egy nő, aki meg fog érteni. Csak kérj segítséget. Egyáltalán nem szégyen segítséget kérni, amikor szükséged van rá.

Beharapta a szája szélét, és hosszan bámult a telefonra. Ujjai remegtek, ahogy rányomott a kijelzőre, de hiába gépelte be a szavakat, mindet üresnek érezte. Mégis hogyan mondhatná el Ányának, mi történt? És épp most, amikor kezd körülötte minden a megfelelő kerékvágásban haladni?

– Nem megy – ejtette le a kezeit maga elé. – Nem tehetem ezt vele.

Ismeri őt. Ha kiderül, mi történt, Ánya nem lesz képes csendben maradni.

– Ki fogja rúgatni magát miattam – suttogta riadtan, és még messzebbre tolta magától a telefont.

Annyi minden félresiklott közöttük mostanában. Szonya egész végig tudta, hogy a kifogásai szánalmasak. A betűk a képernyőn izzó bizonyítékai voltak gyengeségének.

– Még a legjobb barátnőmet sem vagyok képes megvédeni. – Határozott kijelentésnek szánta, de hangja hisztérikusan csengett.

Ilja összefont karokkal, szigorú szigorú arckifejezéssel ült vele szemben.

– És fordított esetben nem szeretnél tudni róla?

Szonya durcásan elfordította a fejét.

– Az teljesen más. Itt nem csak róla van szó, hanem az anyukájáról is. Meg a kapcsolatáról. Hiszen caak most jöttek össze egy...

– Szonya! – vágott közbe Ilja a kifogások áradatának. – Nem hiszel benne, hogy elég felelősségteljes a barátnőd ahhoz, hogy maga hozza meg ezeket a döntéseket?

Szonya nem pislogott hajának takarásából, de nem felelt.

– Azért vagytok legjobb barátok, nem? – folytatta Ilja enyhébb hangon. – Hogy számíthassatok egymásra. És neked most szükséged van rá, még ha nem is vagy hajlandó ezt belátni. Hívd ide, és beszéljétek meg együtt, hogyan tovább.

– Nem is tudom... – Ez még mindig rossz ötletnek tűnt. És továbbra is marta a lelkét a bűntudat, amiért az elmúlt hetekben olyan távolságtartóan viselkedett.

– Csak vedd fel a telefont. Írj neki. Hidd el, az este végére hálás leszel magadnak, hogy túlestél rajta. És valahol aludnod is kell. Én is szívesen vendégül látnálak, de azt hiszem, ma nincs szükséged a sokkra, amit anyám megismerése jelentene – kacsintott a helyzethez egyáltalán nem illő komiszsággal. És talán épp azért, mert ennyire abszurd volt a szituáció, Szonya felnevetett.

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Idegesen rángatta le magáról a köpenyt, és durva mozdulattal hajította az öltözőszekrénybe. Hiába múlt el egy egész munkanap a beszélgetés óta, még mindig nem tudta túltenni magát a kórházigazgató szavain. Az eltelt időben a hangulata úgy váltakozott, akár az áprilisi időjárás. Először szomorú volt, aztán kétségbeesett, most pedig a düh uralta az érzelmeit.

– Nem létezik még egy ilyen pénzéhes, undorító, mocsok varangy! – morogta, miközben kirángatta pulóverét a táskája alól. Az anyag egy kicsit meggyűrődött, mivel délelőtt hanyag mozdulatokkal gönygyölte össze, és ez most jobban bosszantotta, mint kellett volna. Felakasztotta az egyik ócska, törött vállfára, és heves mozdulatokkal megpaskolta, de ezzel az ősi módszerrel aligha sikerült ráncba szednie az anyagot, csak a port verte fel vele.

– Még ez is – dünnyögte, mert Jurijjal ma délutánra közös cukrászdázást terveztek, de gyűrött holmiban mégsem mehetett el. Pedig most nagyonis szüksége lett volna az idegeinek egy forró csokoládéra, meg valami cukorban tocsogó süteményre. Nem mintha a feneke összement volna az elmúlt két hétben, hogy ismét elengedhesse a diétát, de aktuálisan nem a kinézete volt az, ami a legjobban aggasztotta.

– Mindegy, majd kérünk inkább elvitelre – határozott, és lerogyott a padra. Jurij legutoljára másfél órával ezelőtt írt neki, hogy közbejött egy sürgős műtét, és nem tudja, mikor fog végezni. Ánya bosszúsan felsóhajtott, mert úgy érezte, képtelen akár egy perccel is tovább maradni a kórházban, de haza sem mehetett. Az elmúlt hetekben az anyja zsörtölődése elviselhetetlenné fokozódott, úgyhogy nem maradt más választása, mint Jurijhoz menekülni. Szinte már-már hozzá is költözött, annyi időt töltöttek együtt, és bár a férfit ez látszólag nem zavarta, azért Ánya igen kellemetlenül érezte magát miatta. Bárhogyan is próbálta csűrni-csavarni, mindig arra a következtetésre jutott, hogy nem érett még meg a kapcsolatuk egy ilyen komoly lépésre, amit inkább a kényszer, mintsem a szerelem szült. Ráadásul továbbra is kellemetlenül érezte magát a számára túlságosan fényűző és egyben személytelen házban, amitől időről időre elfogta a szorongás.

Megigazította a garbós pulóver nyakát, hogy egy kicsit több levegőt kapjon, aztán megnyitotta a híreket. Gyorsan végiggörgette az újdonságokat, de egyikre sem nyomott végül rá. Semmi kedve nem volt még tovább rontani egyébként is bosszús hangulatán.

"Az igazgató egy igazi idióta, nem tudom, te hogy tudod elviselni" – pötyögte be mérgében Szonyának, de aztán megállt a küldés gomb fölött. Hosszan rábámult a Messenger oldalon váltott pár szavas, semmitmondó beszélgetéseikre az elmúlt hetekből.

"Hogy érzed magad? Mikor jössz megint dolgozni? Hiányzol!"

"Ne haragudj, még nem tudom. Az orvosom azt mondta, hogy majd ha elmúlik az összes tünetem. Vigyázz magadra!"

"Főztem levest, átviszem délután!"

"Dehogy, ne fáradj vele! Már van ebédem. Puszi"

"Munka után átmegyek, meglátogatlak."

"Ne, nem szabad. Fertőző betegség, nem akarom, hogy elkapd."

Mélyet sóhajtott, és inkább kitörölte azt, amit írt. Már nem először történt meg vele, hogy valamit meg akart osztani legjobb barátnőjével, de végül inkább nem tette. Nem akarta őt zavarni a gyógyulásban, és mostanában kezdte azt hinni, hogy igazából vele van a baj. Valamit elrontott, csak nem vette észre. Figyelmetlen volt, esetleg érzéketlen, és emiatt romlott így meg a kapcsolatuk.

Megmasszírozta a halántékát, aztán hozzáfogott, hogy megfogalmazza azt az üzenetet, amit már régen el akart küldeni.

"Sajnálom, ha megbántottalak valamivel. Kérlek, beszéljük meg. Nagyon hiányzik a barátságunk, szükségem van rád. Írj, hogy mikor tudnánk találkozni!"

Még háromszor átolvasta a sorait, aztán mély levegőt vett. A keze remegett, a mellkasát pedig elöntötte a forróság, miközben ott körözött mutatóujjával a küldés gomb fölött. Már majdnem erőt vett magán, és megnyomta, amikor hirtelen megjelent a képernyő sarkában a három pötty, jelezve, hogy Szonya is épp ebben a pillanatban pötyög neki üzenetet.

Összezavarodva pislogott a telefonjára, hátha csak valami hiba történt. Még egy ilyen véletlen nem létezhet, hogy egyszerre gondoljanak egymásra. Egyre szaporább szívveréssel bámulta a képernyőt, amin hol eltűnt, hol újra felbukkant a három pötty, de üzenet percekig nem érkezett. Végre rászánta magát, hogy ő kezdje a megnyílást, ezért rányomott az enterre.

A következő másodpercben Szonya üzenete is megérkezett.

"Szia! Ne haragudj, hogy csak így a semmiből írok rád, de szükségem lenne a segítségedre. Sajnálom, hogy eltűntem és nem is nagyon válaszoltam, de történt néhány dolog, amit nagyon szégyelltem. Kérlek, ha ráérsz ma este, gyere át hozzám. Nagyon fontos lenne."
Ánya még el sem olvasta teljesen az üzenetet, már kapta is magára a kabátját. Hát persze, hogy kérdések és halogatás nélkül ott lesz! Még akkor is, ha a világ végére kellene érte szaladnia.