Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Megfogta a kosárlabdát, és teljes erejével hozzávágta a bordásfalhoz. Hangosan csattant a gumi a fán, a tornaterem százszorosára erősítve visszhangozta a zaját, de mindez pusztán illúzió volt. A labda szánalmas gyengén pattant párat a földön, mielőtt erejét vesztve átgurult a másik oldalra.

– Nem elég! – csapott rá a kerekesszék karfájára mérgében, és még egyet kivett a nagy gyűjtőkosárból. Izzott a bőre alatt a düh, a fájdalom, a magány, a fel nem használt energia, és úgy érezte, fel akar robbanni, de nincs rajta szelep, ahol kiereszthetné a gőzt. Megfeszítette az izmait, és minden érzését beleadva megcélozta ismét a szerencsétlen falat, de ez sem volt elég. Úgy érezte, ha még tízezer labdát dobna el, az sem csitítaná a benne dúló vihart, miközben már most szaporán kapkodta a levegőt ettől a kevéske mozgástól is.

– A következőt próbáld meg a kosárba. Kíváncsi vagyok, megy-e odáig.

Riadtan fordította oldalra a fejét, mert azt hitte, egyedül tartózkodik a teremben. Délelőtt az edzőtermet jött megnézni, de mivel nagyon hamar megunta a bemutatót, néhány kínos és erőltetett mosoly váltása után átgurult ide. Mindig is szerette a tornatermek hűvös műanyag illatát, a magas falakat, a fentről besütő tompa fényt.

– Ne haragudj – fordította a kerekesszéket is az idegen felé. – Remélem, nem zavarok, csak dobálgattam egy kicsit.

A férfi jóindulatúan elmosolyodott, és megrázta a fejét. Barna tekintete csupa élet volt, miközben közelebb gurult, és megismételte a kérését.

– Dobj a kosárra. Tényleg érdekel.

Leo megnézte magának az idegent. A laza edzőruháját, sportolásra tervezett, mozgékony kerekesszékét. Vele nagyjából egykorú lehetett, mégis volt benne valami fiatalos, friss és élénk. Egyszerűen nem tudta hova tenni azt az érzést, hogy mintha egy elvesztett, vagy sokkal inkább egy soha meg nem talált önmagával találkozott volna.

– Oké – habogta némileg összezavarodva, és rácélzott a kosárra. Középiskola óta nem játszott labdajátékokat, így nem fűzött sok reményt a próbálkozáshoz, és igaza is lett. A labda visszapattant a palánkról, szomorúan csattant a földön, de mielőtt elgurulhatott volna, az ismeretlen férfi meglepő sebességgel mellette termett, és elkapta.

– Szép volt! – vigyorodott el szélesen. Leo kételkedve összeráncolta a szemöldökét. Hiszen nem is talált bele a kosárba!

– Nagyon erős vagy – gurult hozzá közelebb a férfi, és átdobta neki a labdát. Leo nem bírta ki, hangosan felhorkantott ennek a képtelenségnek a hallatán.

– Tényleg – bizonygatta az ismeretlen. – Kevesen dobnak el a félpályáról odáig. Van érzéked hozzá. Nem maradsz az edzésre?

Leo hosszan rábámult, megforgatta ujjai között a kosárlabdát. Tetszett neki az érdes, kemény felület, jól illeszkedett a tenyerébe. És volt valami vonzó az ismeretlen bugyuta vigyorában is. Lassan, még magát is meglepve vele, bólintott, aztán visszapasszolta a labdát.

– Leonyid Ivanovics – mondta kimérten.

Az ismeretlen mosolya még szélesebb lett.

– Nyikolaj Sztyepanovics, de szólíts csak Nicknek.

A kosárcsapatot nagyjából a húszas-harmincas éveikben járó, hozzá hasonló férfiak alkották. Hamar megfigyelte, hogy hiába a közös alapprobléma, valahogy mégis mindegyikük különbözik egy kicsit a másiktól. Volt, akinek amputálva lett egy, vagy mindkét lába, de olyan is, aki még mozgatni is tudta, sőt, ráállni is egy rövid ideig. Leo elképedve állt a dolog előtt. Még mindig túlságosan félt ettől a világtól ahhoz, hogy jobban belemélyedjen, így semmit nem tudott a mozgáskorlátozáshoz vezető betegségekről, és hogy mi a különbség közöttük. Még a saját problémájával sem volt tisztában, mert annyira elzárkózott a valóság elől, hogy egyáltalán nem figyelt oda az orvosok magyarázataira.

De ezek a férfiak mások voltak. Ők egymást kérdezgették vidáman vizsgálatokról, fejlődésről, helyes kis ápolónőkről. És nem csak erről beszélgettek, hanem hétvégéről, bulikról, családról és barátokról is. Az egész olyan természetesnek, jókedvűnek és hétköznapinak tűnt, hogy Leónak el kellett fordítania a fejét, ha nem akart fintorogni, vagy gúnyos megjegyzéseket tenni rájuk. Mert a kispad mellől figyelve számára úgy tűnt, hogy ez pusztán szerepjátszás. Hazugság, amíg úgy csinálnak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Utánozzák az életet, de ez attól még nem az. Egyszerűen nem lehet az.

– Következő hónapban lesz az első meccsünk a szezonban, azért ilyen izgatottak. Nagyratörő terveink vannak. – Nyikolaj olyan fesztelenül csacsogott mellette, mintha észre sem vette volna a rosszkedvét. Egyre-másra köszönt oda a csapattársainak, és egyesével mindenkinek bemutatta Leót, aki "lehet, hogy be fog lépni közéjük". Nem mintha egyetlen szóval is említette volna, hogy lennének ilyen tervei, de lusta volt kijavítani a túlontúl energikus srácot, így aztán megvonta a vállát, és csak tovább duzzogott magában. Higgyenek, amit csak akarnak. A legvégén úgyis ő dönti majd el, melyik bohóckodás szolgálja legjobban a céljait, már ha egyáltalán tényleg csatlakozni akar ilyen szánalmas bolondokhoz.

Összefonta maga előtt a karjait, és néha kimérten biccentett az újonnan érkezőknek, miközben tovább hallgatta Nyikolaj csacsogását.

– Idén ki szeretnénk jutni végre a nemzetközi mérkőzésekre is. Az elmúlt két évben, mióta Grigorij kilépett tőlünk, nem volt rá esélyünk, de azóta megedződtek az újoncaink is. Optimistán futunk neki a szezonnak.

– Jó nektek – dörmögte Leo, és öntudatlanul is a zsebébe csúsztatta a tenyerét. Már legalább másfél órája nem gyújtott rá, ami rettenetesen sok időnek tűnt ilyen társaságban. Most már nem is értette, miért mondott igent az invitálásra.

– Megérkezett az edző! Bemutatlak neki – vidult fel hirtelen Nick az eddiginél is jobban, és már el is gördült. Leo még mindig nehezen dolgozta fel, hogyan lehet valaki ennyire gyors kerekesszékkel. Pedig az övé is jó minőségű volt, sőt, az apját ismerve valószínűleg a legjobb a maga kategóriájában. Nem kellett volna, hogy ilyen különbségek legyenek közöttük. Ennyit számítana, hogy az egyiket sportoláshoz, a másikat hétköznapokra tervezték? Vagy talán a hajtás technikájában lehet a különbség? Van egyáltalán más módja annak, hogy mozgassa ezt a vackot?

Összeráncolt szemöldökkel vizslatta a kerekeit, amik valószínűleg a stabilitást hivatottak szolgálni. Hirtelen frusztrálni kezdte a gondolat, hogy ilyen ócska, biztonságos vacakban kell ülnie. Olyan érzése támadt, mintha egy olcsó Hyundait sóztak volna rá BMW helyett.

– Ezt sürgősen orvosolnunk kell – motyogta önérzetesen épp abban a pillanatban, amikor mellé lépett az edző. A várttal ellentétben a pasas egyáltalán nem ült kerekesszékben, sőt, még csak egy kósza botot sem szorongatott a kezében, amire támaszkodhatott volna. A világ leghétköznapibb figurája volt jól szabott ingjében és szövetnadrágjában, amiket még csak véletlenül sem sportoláshoz terveztek. Szigorúan pislogott le összefont karjai fölül Leóra, akinek ettől olyan érzése támadt, mintha megint a kiképzőtisztjeivel állna szemben. Automatikusan kihúzta a hátát, éppen hogy csak nem tisztelgett mellé.

– Szóval te akarsz csatlakozni hozzánk – morogta az idegen távolságtartóan, és tetőtől talpig végigmérte Leót, akinek ettől egyáltalán nem jött meg a kedve a játékhoz, de azért nemet sem mondott rögtön rá.

– Egyelőre csak megnéznék egy edzést – határozta el magát, és hasonló szigorúsággal visszabámult az edzőre. Valamiért minden alkalommal, amikor egy hozzá képest hatalmi pozícióban lévő emberrel beszélt, automatikusan kényszert érzett rá, hogy szembeszálljon vele. Egyedül a munkahelyén nem volt így, a drognyomozók csapatában, de ott is valószínűleg csak azért, mert a főnöke közvetlenül viselkedett a beosztottjaival, és nagyon hamar bizonyította, hogy tényleg rászolgál a tiszteletre.

De neki csak ne pampogjon valaki, aki még csak bemutatkozni sem tud rendesen.

A férfi bólintott, elfordult tőle, és belefújt a sípjába. A hangra elnémult a teremben addig uralkodó hangzavar, és egymás mellé felsorakoztak a srácok, köztük a még mindig szélesen vigyorgó Nyikolajjal.

– Tíz perc bemelegítés, aztán gyakoroljuk a cselezést. Volkov, remélem ezúttal jobban fog koncentrálni. Lavrovics, ne vihogjon úgy, mint egy tinilány. Már csak egy hónap van hátra az első meccsig, szóval nincs időnk lazsálni. Hajrá! – ismételte meg a fülfájdító sípszót, aztán leült a kispadra, Leo közvetlen közelébe.

– Őszinte leszek magával, Leonyid Ivanovics – fogott bele a beszédbe, félre sem pillantva a srácokról. – Ez a csapat jó. Tényleg. Nincs szükségem léhűtőkre, akik lehúzzák a morált.

Leo oldalra sandított, száját szemtelen vigyorra húzta.

– Úgy nézek én ki, mint aki emiatt van itt, uram?

Az edző egy pillanatra felé fordult, arcán halvány, megértő mosoly játszott.

– Maga, fiam, pontosan úgy néz ki, mint az a többség, akik váratlan baleset után kerülnek hozzánk. Fogalma sincs a való világról, és azt hiszi, hogy a Sportszövetségben csak kisóvodás foglalkozásokat tartunk unatkozó mozgáskorlátozottaknak.

Leo hosszan rábámult, alaposan megnézte magának a fickót. Sűrű szemöldökét, ráncos homlokát, kopaszodó feje búbját.

– És mondja, uram, mi történik ezzel a többséggel azután, hogy rájönnek az igazságra?

A férfi most már látványosan elvigyorodott.

– Soha többé nem látjuk őket. Fogadjon meg egy tanácsot, fiam – nyújtott át egy füzetet a kosárcsapat részletes bemutatójával. – Menjen haza, gondolja át, és csak akkor jöjjön vissza, ha valóban elkötelezett a feladat iránt. Ez versenysport. Mi itt nem szórakozunk, és nem tutujgatunk senkit. Ha csak kikapcsolódásra vágyik, nem ez a megfelelő szakkör magának. De ha szeretne valódi eredményeket elérni – mosolygott most először a szemével is –, akkor várom szeretettel. Jó adottságai vannak. Egy kis helyreigazítás után akár hasznára is válhatna a csapatnak.

Percek óta ücsörgött az épület előterében, nyakába kötött sállal. Már rég belemelegedett a kabátjába, de még mindig nem indult el. Tekintete újra és újra visszatévedt a füzetre. Az elmúlt ötven év sikereit taglaló részeket gyorsan átlapozta, de a játékosok fényképei mellett elidőzött, és részletesen elolvasta az edző, Pavel Podkolzin életrajzát is.

Egyszerűen nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy neki itt még dolga van.

Olyan volt, mint azok a hülye pillanatok a filmekben, amikor a főhős eldönti, hogy belevág a nagy kalandba. A szíve hevesen vert, a vére vadul száguldott az ereiben. Nem akart híres játékos, vagy nemzetközi aranyérmes lenni. Esze ágában sem volt időt és energiát áldozni a sikerért, és komolyan venni egy bugyuta játékot. Soha nem volt igazi rajongója a sportoknak, és még mindig nem állt szándékában paralimpiai babérokra törni, vagy közösködni ezekkel az életet hazudó kitaszítottakkal. Mégis ez volt az első olyan alkalom egész addigi életében, amikor a kezébe adták a döntés jogát. Izzadt ujjai között egyre gyűrögette a prospektus sarkait, mintha csak a sors fonalát húzogatná bizonytalanul. Furcsán elveszett érzés volt ez így, hogy nem magasodott fölé ősei alakja, hogy nem kapott kész, konkrét válaszokat egy harmadik személytől.

Tudta jól, hogy ha most visszafordul, akkor az első Szergeszkij lesz generációk óta, aki nem az államot szolgálja az életével. Hogy az apja először játszadozásnak fogja hinni az egészet, aztán mérges lesz, és követelni fogja, hogy bármilyen módon, de térjen vissza a rendőrséghez. Előre látta azt a rengeteg konfliktust, amit a döntésével a nyakába zúdít, és épp ezért remegett, nagyon erősen remegett a keze, amikor megfogta a kerekeket. Tekintetét ráemelte az üres folyosóra, hallgatta a lustán zümmögő neonlámpákat. Aztán elszánta magát. Zakatolt a szíve, amikor huszonnégy éve alatt először saját elhatározásból gördített egyet az életén.

Mélyet lélegzett a hűvös, február eleji levegőből. A nap szikrázva sütött, a moszkvai ég kékjét csak egy-egy kósza bárányfelhő törte meg. Úgy érezte, végre tényleg kap levegőt, most először azóta, hogy Ánya felbontotta a szerződésüket azon a csúfos, két héttel ezelőtti kedd délutánon.

Akkor is épp ugyanilyen gyönyörű volt az időjárás, mintha nem tudta volna, hogy a gyász órájához súlyos esőfelhők illenek. Leo hosszú, hosszú ideig ácsorgott a kórház legfelső emeleti teraszán, míg ujjai vörössé nem fagytak, és az egyik ápolónő rá nem rivallt, hogy most már ideje lesz bemenni, mielőtt át kell szállítani a traumatológiára. Pedig mennyire szép is lett volna csak elfagyni, ahogy ősszel a későn nyíló virág, örökre az időbe dermedni ott és akkor, amikor végleg beterítette a sötétség, és nem foglalkozni vele, mi történik azután.

De az idő kereke megállíthatatlanul forgott tovább, és a hétköznapok olyan természetességgel folytak, mintha nem tört volna össze közben egy emberi lélek. Hailey továbbra is játszotta a morcos macska-egér játékát, Tánya idegesítő Facebook idézetekkel próbálta jobb kedvre deríteni a vasárnapi ebédnél, Ilja pedig annyira belemerült Szonya társaságába, hogy Leónak nem volt szíve a nyakába varrni a saját problémáját is.

És ahogy egyik hétköznap következett a másik után, egyszerre már nem is tűnt olyan sötétnek a gödör. Minél mélyebbre fúródtak szívében Ánya szavai, annál világosabban látta, mennyire igaza van.

Nem udvarolhat valakinek, akit nem áll készen szeretni. Nem kívánhatja, ha képtelen vele lefeküdni. Nem viselkedhet vele barátságosan, ha soha nem voltak barátok. És nem zúdíthatja rá a viharos érzelmeit, amíg még ő maga sem képes kibogozni azok pontos jelentését.

Fájt neki az elutasítás, igen. Hogy amíg Ánya társasága számára az életet, a támogatást és megértést jelentette, addig ő nem volt több a nő szemében, mint egy megoldandó feladat. A felismerés hosszú napokon és álmatlan éjszakákon át kínozta. De így, két héttel később, a Mozgáskorlátozottak Moszkvai Sportszövetségének udvarán szívva a februári friss levegőt, mégis hálás volt érte.

El kellett érnie a gödör alját, és valakinek rá kellett mutatnia arra, hogy ott van. Meg kellett dermednie egy pillanatra az időnek ahhoz, hogy tovább mehessen. Be kellett gördülnie ebbe az épületbe, és kezébe vennie a sorsát, hogy újra képes legyen lélegezni.

Soha ennyire jól nem esett még kortyolni a levegőt.

Hazafelé úton olyat tett, amire hosszú hónapok óta nem volt képes rávenni magát; betért egy plázába. Furcsa érzés volt a fiatalokkal zsúfolásig tömött folyosókon kacskaringózni, és az talán még furcsább, hogy amíg az utcákon minden szem rászegeződött, addig itt, ahol a leginkább számított rá, egyáltalán nem tűnt ki a tömegből. Az emberek tekintete úgy siklott át rajta, mintha ő is csak egy lenne a szépen feldíszített kirakatok közül. Az ingerek sokasága, a színek és szagok annyira túltelítették őket, hogy ennél többet már képtelenek voltak befogadni. Leo csepp volt csupán a tengerben, és ilyen hálás még soha nem volt ezért a kapitalizmusnak.

A bevásárlóközpont akadálymentesítésére semennyi panasza nem lehetett. A liftek tágasak voltak és gyorsak, a folyosók döccenő és küszöbmentesek. A kedvenc üzleteiben széles sorokat alakítottak ki, így nem kellett azon aggódnia, hogy beszorul valahová, vagy nem lesz elég helye megfordulni. Csupán egy-egy olyan boltot látott, ahol a földre is pakoltak holmikat, de ezek egyébként is olyan ósdi, kínai cuccokkal voltak teletömve, hogy még ép állapotában sem jutott volna eszébe bemenni.

Így aztán viszonylag gyorsan és kényelmesen be tudta szerezni azokat a dolgokat, amikre szüksége volt. Az eladók mindenhol szívesen siettek a segítségére, és ez csak egy icipicit tűnt tolakodónak a normálishoz képest. Valahogy most jól jött, hogy elég volt csak kiejtenie a száján Hailey kedvenc parfümmárkájának a nevét, máris szorgos kezek pakolták elé a mintákat, hogy megtalálja a megszokott illatot, vagy pusztán körbe kellett írnia a krémek tubusának kinézetét, hogy összeállítsák neki a megfelelő csomagot. Soha ilyen egyszerűnek nem tűnt még női holmikat vásárolni, és bár fenn állt az veszélye annak, hogy valamiben mégis mellényúlt, legalább abban az egyben biztos lehetett, hogy kedvelt, minőségi termékeket rakott bele a kosárba.

Úgyhogy amikor a liftben ücsörögve végignézett a három drága, masnival átfűzött kis ajándékcsomagon, biztos volt benne, hogy ez kezdetnek elég lesz hozzá, hogy Hailey-vel beszélgetést kezdeményezzen. Abban nem reménykedett, hogy tiszta vizet tudnak önteni a pohárba, és ahhoz is gyengének érezte magát még, hogy szakítson vele, de ha ilyen nagy tettekre nem is volt képes, legalább kárpótolhatta őt valahogy az elmúlt időszakért. Tényleg gorombán viselkedett vele, és habár a nővel sem volt könnyű egy fedél alatt élni, azért ennél többet érdemelt.

Jókedvű volt, még mosolygott is, amikor kigördült az utcára, és rágyújtott egy cigarettára. Tudta ugyan, hogy ha sportolni fog, erről is le kell majd szoknia, de most valahogy még ez sem tűnt olyan hatalmas kihívásnak.

Az ég kéken ragyogott, a moszkva folyó lustán hömpölygött a híd túloldalán. Mi rossz történhet egy ilyen csodálatos napon? Amikor megcsörrent a telefonja, vidáman fogadta Ilja hívását.

– Mi újság, eszedbe jutott végre öreg, elhanyagolt barátod?

– Baj van, haver. – A férfi hangja semmi jót nem ígért. – Szükségem van a segítségedre. Merre vagy? Érted megyek!