Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Ánya hosszan bámult az ablakon át beszűrődő délutáni napfénybe. A sugarak melengették a bőrét, megvilágították a levegőben szálló apró kis porszemeket, és megtöltötték élettel a foglalkozóterem meszelt falait. Jól esett neki ez a tiszta, kék éggel és bárányfelhőkkel kecsegtető szép január végi délután a szürke keserűség után. Egy kicsit lenyugtatta a gondolatait, amik hát persze, hogy már megint Leonyid Ivanovics körül forogtak. Semelyik másik páciense nem tudta ennyire felbosszantani, semelyik másik nem volt ennyire problémás, és egyik sem okozott számára annyi fejtörést, mint ez a férfi.

Egyszerűen nem tudta, hogyan húzhatná meg a határokat nála, hogy mit rontottak el, hogy mikor vált a barátságuk túl közvetlenné, és hogyan csinálhatná mindezt vissza. És minél több könyvet és cikket olvasott a témában, annál jobban összezavarodott. Már a saját érzéseiben sem volt teljesen biztos, a terápiával kapcsolatban pedig végképp elvesztette a fonalat. Mintha az első pillanatban mindent elrontott volna, mintha baj volna az is, hogy figyelembe akarta venni a páciens lelkét is, nem csak a testét. Úgy érezte, hogy a szakmai irodalom elavult, és gépekként, megoldandó feladatokként kezeli a betegeket. De nem tudta, honnan máshonnan várhatna válaszokat, Szonya pedig, az egyetlen, akire rá merte volna bízni a kétségeit, még mindig nem jelentkezett.

Összerágta azt a szörnyű ízű mentolos, nulla százalék cukor hozzáadásával készült cukorkát, amivel a kalóriabevitelét igyekezett csökkenteni, mert Jurij egészalakos tükre előtt állva meg kellett állapítania, hogy mostanában észrevétlenül tényleg megnövekedett a feneke térfogata. Nem is csoda, ha az embert ennyi stressz éri. De talán most már csak lecsillapodnak egy kicsit körülötte a kedélyek, és hozzá fog majd szokni a mindennapokhoz.

Nyílt az ajtó, ő pedig felvette megszokott munkahelyi mosolyát, hogy Leonyid Ivanovicsot köszöntse. Csakhogy a férfi nem egyedül érkezett, Ányának pedig azonnal összeszorult a gyomra, ahogy meglátta a nyomában betoppanó párost.

Gyenisz Szergejevics furcsán aprónak, és esetlennek tűnt, ahogy hajbókolva beengedett maga előtt egy szúrós tekintetű, idős alakot, akinek a testtartása olyan egyenes volt, mintha egy deszkához szegezték volna.

– Nem túl magas ez a küszöb? A fiam házában mindet kicseréltettük a balesete után. És az ajtóval is kezdhetnének valamit, gondolhatnának rá, hogy nem olyan egyszerű nyitogatni az ő állapotában – dörrent az idegen mély, szigorú hangja. Gyenisz Szergejevics összehúzta magát, és hevesen bólogatott.

– Természetesen, már dolgozunk az átalakításokon, csak sok időbe telik, amíg végigvisszük a jogi lépéseket.

– Hát siettessék meg a folyamatot! Fizetünk a kezelésekért eleget.

Ánya szaporán dobogó szívvel hallgatta a párbeszédet, amiből kezdte sejteni, hogy ki is lehet a vendége. Felpattant, hogy eléjük siessen, de még ebből az ideges állapotból is ki tudta zökkenteni, ahogy meglátta Leonyid falfehér arcát. Majdnem el is mosolyodott, amikor találkozott a tekintetük. De csak majdnem, mert akkor ismét magára vonta a kórházigazgató a figyelmét.

– Ez a kishölgy itt Ánya Andrejevna, az egyik legjobb orvos a szakmájában. – Ánya szemei kerekre tágultak meglepetésében, de természetesen nem volt ostoba. Tudta, hogy nem a szakmai sikereiért kapta a dicséretet, pusztán a kórház színvonalát emelendő. Azért erőltetetten elmosolyodott, miközben kezet szorított Iván Vaszilijeviccsel. Hosszan a szemébe nézett, már várta a pillanatot, hogy megismerkedhessen a köcsöggel. Azóta is így hívta magában, hogy egyszer leírta róla ezt a jelzőt a naplójában.

– Én most magukra is hagyom Önöket, de kérdezzen Ányácskától bármit, készségesen fog válaszolni – ütögette meg az igazgató Ánya vállát hamis mosollyal, majd tömzsi békalábait szedve megdöbbentő sebességgel el is húzta a csíkot.

– Nos – köszörülte meg Ánya a torkát. – Kérem, foglaljon helyet – mutatott az íróasztala előtt álló egyetlen székre megszeppenve, és maga is előre sietett. Felkapta az asztalról a mappáját, és előszedegette belőle a Leóról írt kurta jelentéseket.

– Nem túl fiatal maga ahhoz, hogy a legjobb szakorvos legyen? – pillantott rá a férfi összefont kezekkel. Ánya elvörösödött.

– Én... –nyújtotta el a szót, mert nem tudta, erre mit mondjon.

– Hagyja csak a magyarázkodást. Ismerem a Gyenisz Szergejevics féléket, egy szavát sem hiszem el. Arra válaszoljon inkább, hogy viselkedik a fiam.

Megdöbbentő volt ez a határozottság. Megdöbbentő, letaglózó, és szinte félelmetes. Arra emlékeztette Ányát, ahogy Leonyid a legelső napon indított, és most már kezdte sejteni, honnan tanulta.

Még szerencse, hogy azóta Ánya sokat fejlődött, így ez alkalommal nem veszítette el a hangját. Csak biztatóan rámosolygott először Leóra, aztán Iván Vaszilijevicsre.

– Változó, uram – felelte őszintén, mert ha valamit megtanult az elmúlt időszakban, az az, hogy a Szergeszkijek nem viselik jól a szépítgetéseket. Már ha kiindulhat a fiúból az apa esetében is.

– Vannak jobb és rosszabb napjaink. Összességében azt tudom mondani, hogy Leonyid Ivanovics gyorsan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, a mozgáskultúrája megfelelő, de bizonyos izmai fejlesztésre szorulnak. Ajánlottam neki a sportolást, és igyekszem buzdítani a növekvő fizikai aktivitásra. Ezen kívül beszéltünk az izomstimulációs technikákról, de abban egyelőre nem mutatott együttműködést.

Pár másodperc feszült csend állt be a beszélgetésben, amíg farkasszemet nézett Iván Vaszilijeviccsel. Aztán a férfi váratlanul elmosolyodott.

– Úgy – mutatta meg tökéletes fogsorát. – Én is vettem már neki súlyzókat, de nem látom, hogy használná. Pedig erős fiú volt ő, de olyan hamar leeresztett, mint egy luftballon.

Leo csendesen összevonta a szemöldökét az apja háta mögött, és durcás arckifejezést öltött, amitől Ányának megint mosolyogni támadt kedve.

– Pedig az ülő életmód ellenére még így is van mire büszkének lennie. Látszik, hogy gyerekkora óta sokat sportolt, a pácienseim többsége sokkal rosszabb helyzetből indul.

Akaratlanul is eszébe jutott, milyen érzés volt legutóbb végigtapogatni Leo izmait, és az ujjai ismét bizseregni kezdtek. Te jó ég, hogy festhetett a baleset előtt? Emlékezett rá, hogy az Instagramon volt egy-két strandolós fotó is. Talán megnézhetné őket alaposabban. Természetesen csak szakmai érdeklődésből.

– Most már csak azt kellene elérnünk, hogy a helyzeti előnyét ki is használja – morogta Iván Vaszilijevics bosszúsan. – Nem tudom, magánál hogy viselkedik, de otthon csak a kifogásokat hallom.

Ánya visszaterelte a figyelmét a beszélgetésre, és bólintott.

– Természetesen én is ezen a véleményen vagyok. Ezért is javasoltam neki különféle mozgásformákat, és rendszeres gyakorlatokat is előírok. – Azt nem akarta hozzátenni, hogy neki is voltak problémái az együttműködéssel.

– Ez mind szép és jó, de azt mondja meg nekem, kisasszony, milyen konkrét sikereket ért már el? – szegezte neki a kérdést a férfi. Ányát hirtelen elöntötte a pánik. Mit mondhatott volna erre? Hogy sétáltak néhány kört a friss levegőn?

– Hát... Én... Igazából... – habogta szerencsétlenül, de mielőtt végleg lejáratta volna magát, Leonyid közbeszólt.

– Legutóbb a doktornő javaslatára felkeresetem a Mozgáskorlátozottak Moszkvai Sportszövetségét. A héten meglátogatom néhány órájukat.

Ánya szeme kirekedett a megdöbbenéstől. Ezt Leo eddig egy szóval sem említette. Nem is tudta hirtelen, hogy a megkönnyebbülés, a hála, vagy az öröm érzése ültetett-e széles mosolyt az arcára, de tátogott egy köszönömöt a férfinak, amíg az apja nem figyelt.

– Valóban, fiam? És ezt miért nem mondtad?

Leo megvonta a vállát.

– Még elég friss a dolog.

Iván Vaszilijevics visszafordult Ányához, és most már nem csak a szája, de a szeme, sőt, az egész arca mosolygott. Olyan volt, mintha ez az apró változás, a reménysugár új embert faragott volna a szigorú férfiból. Ányának eszébe jutott, amikor az anyjával beszélgetett erről. Hogy egy szülőnek is szüksége van időre, hogy feldolgozza a változást. Hogy őt is meg lehet érteni, amiért foggal-körömmel harcol a fia egészségéért.

Kiradírozta fejéből a köcsög megnevezést, és szép, tiszta kék tintával a helyére írta: Iván. Jól sejtette, amikor arra gondolt, hogy nem szabad az igazgató és Leo elbeszéléseiből kiindulnia.

– Örülök, hogy ilyen jól együtt tudnak dolgozni – jegyezte meg a férfi. Ánya bólintott, de árulónak érezte volna magát, ha nem teszi hozzá:

– Ennél többet sajnos nem tudok felmutatni.

Iván hosszan a szemébe nézett, aztán bólintott.

– Leonyicska legalább olyan makacs személyiség, mint én voltam ennyi idősen, és az anyja hajthatatlanságából is van benne bőven. Tudom, hogy nehéz vele, a tisztin is gyakran kifogásolták a viselkedését a felettesei.

Leo a háttérben a szemét forgatta, amitől Ányának csiklandozni kezdte torkát a nevetés.

– Köszönöm az őszinteségét, Ánya Andrejevna – kelt fel a férfi váratlanul, máris távozni készült. Ányát kirázta a hideg, mert Iván Vaszilijevics épp olyan hangsúllyal ejtette a nevét, ahogy Leo szokta.

– Szívesen állok bármikor rendelkezésére – pattant fel előzékenyen, és növekvő zavarral fogadta a felkínált kézfogást. A férfi hosszan és erősen tartotta a markában, mielőtt ismét elmosolyodott.

– Kisasszony, kikísérne a liftig?

– Úgy láttam, kedveli magát – fogadta Leo megkönnyebbült mosolya visszatérve a terembe.

Ujjai között meggyújtatlan cigarettát egyensúlyozott, arca még mindig sápadt volt, de a szemei elismerően csillogtak, ahogy felpillantott.

– A jó pontjaimat inkább magának köszönhetem – legyintett Ánya, és helyet foglalt az íróasztal mögött. – Azért a liftnél még biztosított róla, hogy nyomon fogja követni a további munkámat is – húzta el a száját. – És a kezembe nyomta ezt – rakta le a vastag borítékot Leo elé. – Előleg a motivációm növelésére.

Leo tekintete egy pillanat alatt elsötétült, vékony vonallá préselte a száját, aztán bólintott. Ánya undorodva meglökte a borítékot, de a férfi nem nyúlt érte.

– A magáé. Megérdemli – mondta helyette kimérten.

– Nem érdemlem, és egyébként sem fogadhatom el! – Most, hogy csak ketten voltak, Ánya kiengedte magából a feszültséget. – Még a cukorkáról is beszélnünk kell, amit a múltkor nekem küldött – fonta össze szigorúan a karjait maga előtt.

– Nem ízlett?

A kérdés olyan váratlanul érte, hogy egy pillanatra el is mosolyodott. De csak egy pillanat volt az egész, aztán felszegte a fejét, és büszkén jelentette ki:

– Elfogyott.

Leo értetlenül pislogott rá, ezért hozzá kellett tennie:

– Szóval szeretném odaadni az árát.

– Tessék? – A férfi arcán az értetlenség tovább mélyült. – Egy csomag édességről beszélünk, Ánya.

– Én pedig kapok fizetést a munkámért, és nincs szükségem motivációra – köpte a szót megvetően, és még messzebbre tolta magától a borítékot.

Leo pislogott, de nem nyúlt érte. Teljes csendben ültek egymással szemben, még a neonlámpa elektromos zúgását is hallani lehetett. Ánya úgy érezte, megint kezd hasogatni a feje.

– Nem teszi végre el? – csattant fel idegesen. Leo megrázta a fejét.

– Nekem ehhez a pénzhez, és a maguk üzletéhez semmi közöm, Ánya. Miért nem mondott neki nemet? Ha ennyire zavarja, küldje vissza postán, megadom a címet. – Azzal már maga elé is húzott egy papírlapot, és meglepően szép betűkkel felírta az adatokat.

– Nahát – pislogott rá Ánya érdeklődve. Pedig azt hitte volna, hogy Leo inkább amolyan macskakaparásos srác. Jobban illett volna az általa megismert személyiséghez. – Maga csupa meglepetés – jegyezte meg apró mosollyal. – De attól tartok, eszem ágában sincs elvinni a postára ezt. Még a végén elveszik a postás zsebében.

Leo megvonta a vállát.

– Az enyémben, a postáséban, vagy a magáéban, oly mindegy.

– Nekem egyáltalán nem – rázta meg Ánya a fejét. – Vannak szakmai elveim.

– Ha ettől tart, biztosíthatom, hogy most már akkor sem fogom egy lefizethető alaknak nézni, ha elteszi ezt a mellékes juttatást.

– Egyáltalán nem erről van szó! – Ányának kezdett elege lenni belőle, hogy vitatkoznia kell egy ennyire nyilvánvaló dologról. – Én a gyógyításra esküdtem fel, arra, hogy minden egyes embert egyenlő félként kezelek anyagiaktól függetlenül. Ha bármit is elfogadok cserébe, azzal a saját lelkiismeretem szenved csorbát. Értse meg, egyszerűen nem tehetem meg!

Leo hosszan bámult a szemébe. Olyan hosszan, hogy Ánya már-már azt hitte, nem is fog megszólalni, de a férfi végül pislogott, megrázta a fejét, és hangjában határozott értetlenséggel kérdezte:

– Akkor mégis miért dolgozik egy magánkórházban?

A kérdés mélyen, sokkal mélyebben érintette, mint amire fel volt készülve. A teste automatikusan reagált, és még mielőtt felfoghatta volna, mi történik, elhomályosították látását a könnyek. Felzokogott, irányíthatatlanul, és mire rájött, hogy egy betege előtt történik mindez, már rettenetes erőfeszítésbe került visszafognia magát. Mélyen elövörösödött, a tenyerébe temette az arcát, és próbált mélyeket lélegezni, hogy minél hamarabb leküzdje a szánalmas érzelmi megnyilvánulást, de minél jobban erőlködött, annál nagyobbra nőtt a gombóc a torkában. Szinte már fizikai fájdalmat okozott, amiért vissza kell tartania. Most is, mint már hónapok óta mindig.

Az anyja szombat óta duzzogott a munkahelyváltás miatt. Nem állt szóba vele, vagy ha mégis, akkor véget nem érő veszekedésbe torkolltak a beszélgetéseik. Jurijnak nem panaszkodhatott, hiszen egy helyen dolgoztak, Szonya pedig, a drága Szonya még mindig nem vette fel, ha hívta, nem engedte be, ha átment hozzá, és az üzenetváltásaik is olyan üresek voltak, mintha távoli rokonok beszélgetnének egymással.

És akkor, amikor Ánya azt hitte, hogy rosszabb már nem történhet, jött Leonyid Ivanovics, és a világ legtermészetesebb módján mutatott rá arra, hogy cserben hagyta a korábbi betegeit, és a pénzt választotta a hivatás helyett.

A szívét mintha egy marék szorította volna össze, elhatalmasodott rajta a fájdalom, a lemondás, de amikor megérezte kézfején az óvatos érintést, csak dühvel volt képes a figyelmességre reagálni.

– A maga hibája az egész! – söpörte odébb a felkínált tenyeret nagy erővel. – Nem ugyanolyan gyógyítás ez is? – tört ki belőle a kétségbeesett kérdés. – Nem teszek jót magával minden egyes alkalommal? Hallgatom a hisztijeit, a kívánságait, próbálok alkalmazkodni a rémes személyiségéhez! Miért akkora baj, ha a munkámért cserébe megkapom azt a fizetést, ami elég egy tisztességes életre?

Leo megütközve bámult rá, meglepetésében még a szája is nyitva maradt. De ennyi nem volt elég, Ánya úgy érezte, semmi sem csillapíthatja a benne tomboló fájdalmat és sértettséget.

– Teljesen összezavar! Az egyik pillanatban lekezelő, a következőben pedig barátságos, összevissza beszél, a csuklómnál fogva rángat, nem hajlandó együttműködni, aztán mégis elmegy a Sportszövetségbe, amit ajánlottam! Mi a franc van magával? Higgye el, ez a pénz – ütögette meg az asztalon heverő borítékot – egyáltalán nem volna elég arra, hogy ezt csináljam, ha nem lenne mellette hivatástudat!

Leonyid Ivanovics kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Ánya egy erőteljes mozdulattal leintette.

– Nem, még nem fejeztem be! Egész hétvégén a múltkori ülésünkről gondolkodtam. Elolvastam könyveket, cikkeket, szakvéleményeket, hogyan kell a pácienseinkkel megfelelő kapcsolatot kialakítani, hátha csak én nem vagyok elég szakképzett ahhoz, hogy rendesen kezeljem. De tudja mit?! Nem bennem van a hiba. Nem én vagyok a rossz orvos, amiért nem tudok bánni egy érzelmileg labilis emberrel! Nekem csak a testtel kellene foglalkoznom, ha sétálni akar, menjen el a pszichológusával. Vagy képes lesz a jövőben együttműködni, hogy normális keretek között, személyes kérdések nélkül, az orvos-beteg határokat meghúzva megtartsuk az órákat, vagy átadom egy kollégámnak. Ezt pedig tüntesse el, de nagyon gyorsan! – vágta hozzá a borítékot a férfihoz.

Leo becsukta a száját, lehajtotta a fejét, és amikor megint felnézett, az arca olvashatatlan volt.

– Azt hiszem, akkor ezt a mai napot sem kell a számlánkhoz írnia – mosolyodott el kedélyesen, de a tekintete sötét volt és vészjósló. Ebben a pillanatban félelmetesen hasonlított a kisugárzása az apjáéhoz.

– Örülök, hogy együtt dolgozhattunk, várom a kollégája hívását – búcsúzott, a zsebébe hajtogatta a borítékot, és meglepő fürgeséggel kitolatott a teremből.

Ánya arcán végigfolytak az addig visszafojtott könnyek. Tenyerét zakatoló szívére szorította, és mély levegőt vett. Amikor meglátta az íróasztalon hagyott, darabokra morzsolt cigarettát, csillapíthatatlanul kitört belőle a zokogás.