Leonyid Ivanovics Szergeszkij

– Nagyon-nagyon büszke vagyok rád!

– Ilja, ne tedd kínosabbá a dolgot.

– De tényleg! Ez igenis egy hatalmas lépés. Vagyis – pillantott félre zavarában, amiért ezt a kifejezést használta. – Vagyis gördülés. Vagy haladás. Ugrás. Nagy ugrás az életedben!

– Ugrás, Ilja? – pillantott legjobb barátjára hitetlenül. – Komolyan?

Leo a halántékát masszírozta, és most már nagyon bánta, hogy elmondta, miben mesterkedik. Titokban akarta tartani, amíg nem volt biztos a dolgában, de valahogy mégis úgy követték egymást az események, hogy nem maradt ideje hazamenni. Ányának megígérte, hogy aznap délután a kocsiért mennek, Ilja ötször telefonált, hogy hol találkozzanak, ha nem a lakásnál, Leo pedig végül idegből rávágta, hogy itt. A Mozgáskorlátozottak Moszkvai Sportszövetségének épületénél.

Innentől már nem lehetett nagy feladat összerakni, mit keres ott egy magafajta, legjobb barátja pedig addig nem hagyta békén, amíg el nem mondta, hogy a lehetőségeiről érdeklődött.

– De egyelőre csak megkérdeztem, mit lehet csinálni, azt nem mondtam, hogy részt is veszek.

– Már az is nagy dolog, hogy elgondolkodtál rajta – mosolygott Ilja jókedvűen, amitől úgy festett, mint egy boldog Buddha-szobor. – Őszintén nem néztem volna ki belőled. Ezt is Ánya ajánlotta?

– Nem! – vágta rá egyből, de még ő is érezte, hogy teljesen átlátszó a hazugsága. – Vagyis oké, ő ajánlotta, de nem miatta jöttem el – helyesbített elvörösödve, pedig ez most igaz is volt. Lehet, hogy Ánya ültette az ötletet a fejébe, de Hailey sokkal többet tett érte, hogy feléledjen benne a kedv a mozgásra. Valahol muszáj volt levezetnie a felgyülemlett energiáit, annál is inkább, mert az otthona kedd óta szabályos csatatérré alakult, ahol elég volt egyetlen rossz mozdulat, egy rossz hangsúllyal kiejtett mondat, és máris kezdődött minden elölről. Leonak néha már-már az az érzése támadt, hogy valami többről van szó, mint a kedd éjszakai elutasítás, de persze képtelen volt normális beszélgetést kezdeményezni a témáról, így csakhamar feladta a próbálkozást.

És ha ez nem lett volna elég, még Ánya is lemondta a csütörtöki foglalkozást, egy nagyon átlátszó indokkal, amiről egyértelműen lerítt, hogy csak kifogás.

– Nem értem, hogy miért nem tartanak box edzéseket is – morogta hát rosszkedvűen, miközben a fogai közé csippentett egy szál cigarettát. Persze tudta, hogy ahhoz, hogy rendesen tudjon valaki verekedni, szükségesek a lábak is, meg a megfelelő kitámasztás, de ez mégis furcsa volt annak fényében, hogy karate bezzeg volt. Na nem mintha benevezett volna rá, miután meglátta azokat a nyáladzó, fogyatékos kölyköket a képen, az úszásról pedig akkor tett le, amikor a videóból kitűnt, hogy a rajthoz úgy segítik le őket a vízbe, de... De a kosárlabda és a tenisz is egészen királynak tűnt. Nem is gondolta volna, hogy speciális, sportolásra tervezett kerekesszékekkel ilyen mozgékonyságot lehet elérni. Szinte már-már normálisnak tűnt, ahogy a labda után fordultak vele, és kezdett egyre kevésbé furcsa ötletnek tűnni, hogy ezeknek az embereknek még saját paralimpiát is rendeznek.

– De súlyemelés végül is van – optimistáskodott Ilja tovább, fel sem véve Leo rosszkedvét. Valószínűleg hozzá volt már szokva.

– Azt fekvenyomásnak hívják – javította ki legjobb barátját mogorván, bár annyira nem lepte meg a hiba. Ilja rettenetesen keveset tudott a sportolás bármilyen formájáról. Jó pár éve már, hogy szinte ki sem dugta az orrát a rajzai közül, vagy ha mégis, akkor maximum a szomszéd kocsmáig. Ilja nem szerette a menő, belvárosi szórakozóhelyeket, a bárokat, és még a koncerteket sem. Maximum kávézni lehetett elcsalogatni néha, meg hülye képzőművészeti kiállításokra, ahol Leo halálra unta magát, de azért mindig a barátjával tartott.

Pedig gyerekként senki sem mondta volna meg Iljáról, hogy később egy visszahúzódó tinédzserré fog érni. Azelőtt ő volt a legelevenebb és leghangosabb az osztályban, és ő volt az is, aki legelőször vette a bátorságot, hogy belekössön Leóba, ezzel is megalapozva későbbi barátságukat.

Pedig ma már mindenki arra fogadna, hogy ez fordítva történt.

– Jól hangzik, nem gondolod?

Leo hosszan hümmögött. Valahogy a súlyzózás sosem tudta azt az elégedettség érzést kiváltani belőle, amit például egy hosszú kocogás, vagy másfajta kardioedzés, és most is inkább valami összetettebben gondolkodott. Ami tényleg, kőkeményen lefárasztja, hogy ne is maradjon több energiája hülyeségeken gondolkodni.

A súlyzózás csak addig volt hasznos, amíg be akart jönni a csajoknak, de mostanában nem voltak ilyen vágyai. Tényleg nem. Még Ányával is rendbe kellett hoznia valahogy a dolgokat, mert esze ágában sem volt orvost váltani, Hailey-ről pedig ne is beszéljünk.

– Majd lehet, hogy megnézem valamelyik órájukat élőben – vonta meg a vállát végül. Hiszen még abban sem volt biztos, hogy tényleg ezt akarja. Nem tűnt jó ötletnek kimerészkedni a vackából, és szembenézni azzal, hogy már ide tartozik. A nyomorékok és bénák közé.

– Most már jó lesz megismerni ezt a te szerelmedet, aki ilyen csodákat hajt végre rajtad – merengett Ilja jókedvűen.

– Nem a szerelmem – szögezte le Leo a kelleténél egy fokkal ellenségesebben. – Csak jól éreztem magam vele, ez minden. Mostanában nem valami izgalmas az életem, szóval nem csoda, ha ez összezavart – magyarázta, látszólag sikertelenül. Ilja azzal a mindentudó legjobb barát mosolyával nézett rá, ami feltételezi, hogy ő nem ismeri a saját érzéseit elég jól, esetleg még tagadja maga előtt a nyilvánvalót. Pedig itt nem volt semmiféle tagadás a történetben. Számtalanszor volt már szerelmes, feltételezte, hogy megismeri, amikor átfordulnak az érzései a szimpla vonzalomból a valami sokkal többe. És oké, azt el kell ismerni, lehet, hogy már rálépett az útra. De attól még szándékában állt megakadályozni a folytatást. Mindkettejük érdekében.

– Ne bazsalyogj úgy a bajszod alatt, mert esküszöm, hogy ráhajtok a lábadra – fenyegetőzött hát jobb híján, és morcosan rágyújtott egy cigarettára.

– Ha már olyan jókedved van, mesélj inkább a te Szonyácskádról – fújta ki a füstöt. – Mit csináltatok, miután felhívott?

Ilja korábban kapkodó üzenetekben számolt be róla, hogy a lány végre felkereste, és találkozót kért. A srác azóta egy szóval sem említette, hogyan folytatódott a történet, és mivel Leonak elege volt belőle, hogy az ő nem létező magánéletéről diskuráljanak, hát kapva kapott a lehetőségen, hogy egy kicsit másra terelje a szót.

Ilja arcáról szinte rögtön leolvadt a mosoly, tekintete megkomolyodott.

– Szóval nem hajtottál rá – vonta le Leo a nyilvánvaló következtetést.

Ilja zsebre dugta a kezét, és egy követ rugdosott maga előtt.

– Ez most nem az a szituáció – motyogta. – Segítségre van szüksége. De annak örülök, hogy ezzel hozzám fordult.

– Én nem annyira – komorodott el Leo. – Alig ismered, és ő sem tud rólad semmit. Miért éppen rád bízza a problémáit? – aggodalmaskodott. Pedig egyáltalán nem akart vészmadár lenni, de féltette a barátját egy újabb csalódástól.

Ilja megvonta a vállát.

– Egyedül van Moszkvában. A családja vidéken él, négy napnyi vonatútra. Gondolom nincs sok barátja a környéken, én meg legutóbb is segítettem neki. És talán... – pillantott fel bizonytalanul. – Reménykedem benne, hogy talán nem csak én kedveltem meg őt olyan gyorsan.

Leo megcsóválta a fejét.

– Legutóbb még csak az ágyáról beszéltél.

– Akkor részeg voltam! – háborodott fel Ilja. – És azóta sok minden változott. A héten minden nap áthívott, rengeteget beszélgettünk, hajnalig nála maradtam. Annyira... – Elharapta a mondatot. Az arca elpirult, beletúrt a hajába. – Csak szeretnék segíteni rajta. És ehhez szükségem lenne rád is.

– Rám? – lepődött meg Leo a kérésen. Elképzelése sem volt róla, mit tudna ő tenni, amikor egyedül még a nadrágját is bajosan tudta csak felhúzni.

Ilja komolyan bólintott.

– A kapcsolataidra, főleg. Mondd csak, mit tudsz a zaklatási ügyekről?

– Zaklatás? – Leo felszisszent. – Necces – ráncolta a szemöldökét gondterhelten. Nem ez volt a szakterülete, de belelátott annyira az igazságszolgáltatás rendszerébe, hogy tudja, a zaklatás tényét nagyon nehéz bizonyítani. Talán még egy gyilkosságot is hamarabb tudtak volna eltussolni, mint egy ilyen ügyben nyerni.

– Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte feltámadt kíváncsisággal, és némi aggodalommal a hangjában.

Ilja fáradtan sóhajtott.

– Fogalmam sincs. Úgy kellett harapófogóval kihúznom belőle a dolgokat, biztos vagyok benne, hogy sok mindent nem mondott még el.

Leo felmordult.

– És mi a terv, a bíróság előtt is titkolózni akar?

– Igazából... – Ilja tétovázott, továbbra is a követ rugdosta maga előtt. – Nem mondtam még el neki, hogy ez a tervem.

– Hogy tessék? Ilja, mégis mit gondolsz, miben segíthetek én egy ilyen ügyben, ha még ő maga sem akarja megtenni a feljelentést?!

– De majd akarni fogja! Majd segítek neki megnyílni, ott leszek, hogy támogassam, és lyukat beszélek a hasába. Te csak azt mondd, hogy támogatsz-e, ha idáig eljutunk.

Leo gondterhelten beszívta a levegőt, de persze, hát persze, hogy bólintott. Mi mást tehetett volna? Egyetlen nőnek sem kellene odáig jutnia, hogy egyedül sírjon éjnek éjjelén egy sötét parkban, csak mert egy idióta férfi nem képes megérteni, mit jelent a nem.

– Ne reagáljon a telefonhívásokra, és ne válaszoljon az üzenetekre – próbált jótanácsokkal szolgálni, fejben az ide vonatkozó törvények után kutatva. – És próbálja meg úgy alakítani, hogy legyenek szemtanúk, esetleg kamera felvételek. Bármi, ami bizonyító erővel rendelkezik. Minél több, annál jobb.

Ilja egy hálás mosollyal vette tudomásul, hogy a legjobb barátja a segítségére lesz a bajban, de aztán még tovább mélyültek arcán a gondterhelt ráncok.

– Ez nem olyan egyszerű. A főnökéről van szó, nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja.

– Hatalmi visszaélés? Egyre kellemetlenebb ez a történet.

Ilja gondterhelten felsóhajtott.

– És attól tartok, még én is túl keveset tudok. Ráadásul a fickó nagyon óvatos. Tudja, mit csinál.

Épp ez az, amitől Leo is tartott. Nagyot slukkolt a cigarettából, hogy ezzel is az időt húzza. Nem akart hazudni Iljának, de nem tudta, hogyan is fogalmazhatná meg, mennyire esélytelennek tartja a dolgot.

– Nézd, Ilja – fogott bele óvatosan kis hezitálás után. – Én tényleg szívesen segítek, de ha nem áll rendelkezésre elég bizonyíték már a feljelentés előtt, nem fogják a hatóságok felelősségre vonni, bármit is teszünk. Elmehetek én akár személyesen az Atyaúristenhez is, akkor sem. És ezután is nagyon problémás, mert a zaklatás tényét nagyon nehéz egyértelműen megállapítani, főleg ha egyébként is mindennapos kapcsolatban vannak a munkahelyen. Ha ez a fickó fogad egy jó ügyvédet, lefizet pár tagot, vagy esetleg eleve ismer ezt-azt az igazságszolgáltatásnál, nagyon kevés esélyünk van. Oké – tette hozzá némi hezitálás után –, én valószínűleg több embert ismerek, de... – nyújtotta el a mondatot, mert kellemetlen volt erről beszélnie. Nem szerette kihasználni a társadalmi helyzetét, még akkor sem, ha Oroszországban ez szinte mindennapos dolog volt.

Ilja lehunyta a szemét, és gondterhelten megdörgölte a halántékát.

– Ha már te is lehetetlennek látod, akkor tényleg nem tudom, kihez forduljak. Egyszerűen csak nem hiszem el, hogy ilyesmit valaki büntetlenül megtehet.

Leo lehajtotta a fejét, és összepréselte az ajkait.

– Sajnálom. – Mit mondhatott volna? Régóta tisztában volt vele, hogy a törvényeik nem azokat védik, akiket kellene, és ahol véletlenül rendben is voltak, ott is örökös kiskapuként szolgált a befolyás és pénz. És hazugság lett volna azt állítani, hogy ő nem élvezte ezeket a szürke foltokat, hiszen a száguldozás miatt sem lett felelősségre vonva. Sem a múltban, sem pedig most, amikor még balesetet is okozott a gondatlanságával.

Ebben a világban egyes embereknek megadatott, hogy következmények nélkül éljék az életüket, mások pedig ártatlanul is bűnhődtek.

– Esetleg... – szólalt meg kis hezitálás után, bár maga sem volt biztos az ötletben. – Talán, ha Szonya is benne van, megpróbálhatjuk módszeresen kivéreztetni.

– Ezt hogy érted?

– Nos, gyűjthetjük a bizonyítékokat előre megfontoltan is. Hang és videófelvételekkel. Szonyának csak arra kell rávennie, hogy belesétáljon a csapdába.

Ilja sötéten meredt maga elé egy pillanatig, aztán megrázta a fejét.

– Ez nagyon veszélyes! Arra kéred, hogy direkt áldozza fel magát.

– Az ő döntése, megteszi-e – vonta meg a vállát. – Én a helyében csak felmondanék, elköltöznék egy másik kerületbe, és lecserélném a telefonszámomat. De ha tényleg börtönben akarjátok látni a fickót... Én csak ezt az utat látom.

– Melyik is a kapucsengő? – szuszogott Leo, amikor végre megérkeztek Ánya lakásához, és kifújhatta magát. Tényleg csapnivaló volt a teherbírása, ha egy kis sétától így kifáradt, és ezen valószínűleg a megnövekedett nikotin és kátrány fogyasztás sem segített.

– Egy pillanat, csak iszok egy kortyot. Nem akarok így találkozni vele először – lihegett Ilja is kipirulva.

Amikor úgy döntöttek, hogy gyalog teszik meg a Sportszövetség épülete és a lakás közötti távot, egyikük sem volt felkészülve rá, hogy a város ezen részének akadálymentesítése finoman szólva is hagy némi kivetnivalót maga után. Ennek köszönhetően az út dupla olyan hosszú ideig tartott, mint amennyivel számoltak, és egyszer még kitérőt is kellett tenniük. Nem is annyira azért, mert sok lett volna a lépcső, de a fák gyökereitől felpúposodott, töredezett járdán sok helyen lehetetlen volt kerekesszékkel közlekedni. Megannyi apró, bosszantó probléma, ami nem tűnik fel az embernek egészen addig, amíg rá nem kényszerül, hogy észrevegye.

Leo megnyitotta az Instagramot, de sokáig nem kellett keresgélnie a beszélgetések között. Az ominózus keddi eset óta Ánya hozzá sem szólt. A lakcímét is csak egy rövid, jellegtelen üzenetben közölte, nyomatékosítva, hogy minél előbb szeretné visszaszolgáltatni az autót.

Leo sóhajtott, majd feltárcsázta a lakást.

– Zsukovszkaja – szólt bele Ánya hangja rövid idő múlva. Ilja arcára széles vigyor költözött már ettől is. Leo hangtalanul belebokszolt legjobb barátja oldalába, de ezzel sem tudta letörni a lelkesedését.

– Leo vagyok, a kocsikulcsért jöttünk – mondta végül, mosolygástól remegő hangon.

– Oké, egy pillanat, csak felkapok egy kabátot.

– Ne fáradj. Felküldöm a barátomat, ha beengeded.

Már jó előre eldöntötte, hogy ezt fogja mondani. Tudta jól, hogy legutóbb messzire ment, és azt is, hogy tartozik emiatt egy bocsánatkéréssel. Ez az alkalom azonban nem volt hozzá megfelelő, és bár készült egy apró ajándékkal, hátha sikerül egy kicsit feltörni vele a jeget, azért nem akarta Ányát a szabadnapján ilyesmivel zaklatni. Úgyhogy odaadta a zacskót a legjobb barátjának, alaposan kioktatta róla, hogy ne viselkedjen furcsán, aztán képletesen seggberúgta, hogy húzzon fel a másodikra. Most elég lesz a kocsi dolgát elintézni, a többit majd a legközelebbi alkalommal.

Már ha lesz legközelebb.

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Ilja egy meglepően kedves, mosolygós fiatalember volt, aki nagyon gyorsan szimpatikussá vált számára meleg mosolyával, és tisztelettudó viselkedésével. Ánya szinte néhány másodpercen belül képes volt megnyugodni a jelenlétében, talán a srác hétköznapi kisugárzásának köszönhetően. Korábban egy kicsit aggódott, hogy Leo valamelyik driftelős haverját rángatta magával, nem akart kellemetlen szituációba keveredni a közös élményeik miatt.

De szerencsére az ég ez alkalommal meghallgatta a kérését. Az anyja is épp most ugrott le a kisboltba egy pohár tejfölért, és Jurij sem érkezett még meg az előre megbeszélt vacsorára. Így pedig senki előtt nem kellett magyarázkodnia.

Eltartott egy darabig, amíg megtalálta a slusszkulcsot, mert nem abba a táskájába rakta, amelyikre emlékezett. Keresés közben jelzett a konyhai időzítő is, hogy ki kell vennie a csirkét, és még a levest is meg kellett kevergetnie néhányszor. Irtó kínosnak érezte, hogy ennyit bénázik, de Ilja nem mutatta egy percig sem jelét annak, hogy zavarná a késlekedés. Sőt, a férfi mindvégig figyelmesen, de nem tolakodóan nézelődött, kérdezősködött a folyosón éktelenkedő ronda festményről, a családi fotókról, és Ánya anyukájának kézimunkáiról, összességében pedig nagyon odaillő látványt nyújtott az előszobában.

Ánya hirtelen el sem tudta képzelni, hogyan barátkozhat Leonyid Ivanovics egy ennyire egyszerű, hétköznapi emberrel. Valahogy paradoxonnak tűnt ahhoz képest, amit eddig megtudott róla. Már a nyelve hegyén volt, hogy rá is kérdezzen, de aztán elhessegette a gondolatot. Hiszen ő mégiscsak egy egyszerű egészségügyi dolgozó, és annak is nyilvánvalóan csapnivaló, hiszen pusztán személyes okokból le kellett mondania a legutolsó kezelést.

– Sajnálom, hogy eddig tartott – nyomta Ilja kezébe a slusszkulcsot, aki továbbra is jókedvű mosollyal ácsorgott az ajtó előtt.

– Semmi gond – süllyesztette a zsebe mélyére vigyorogva, a mozdulat közben azonban megcsörrent egy zacskó. – Jajj, majdnem el is felejtettem! – csapott hirtelen a homlokára, és vigyora még szélesebb lett. Ányának valamiért az az érzése támadt, hogy Ilja rosszban sántikál.

– Ezt Leo küldi – nyújtott át egy adag mézescukorkát. Ánya elkerekedett szemekkel pillantott rá. Amennyire vissza tudott emlékezni rá, soha egy szóval sem említette, hogy szereti. Véletlen egybeesés lenne?

– Miért? – pislogott értetlenül. Nem gondolta, hogy bármivel is kiérdemelte az ajándékot. Hiszen még órát sem tartott!

Ilja megvonta a vállát.

– Csak tippelni tudok, mi jár a fejében.

Ánya felsóhajtott.

– Én még azt sem.

Ilja félrepillantott, mintha csak egy előre kitalált szerepet játszana el, aztán odahajolt Ánya füléhez.

– Én személyesen kérdezném meg tőle a helyedben – kacsintott. Kacsintott! Ánya legszívesebben felháborodott volna ezen a szemtelenségen, de Ilja egyszerűen olyan ártatlanul mosolygott, olyan jóindulattal csillogtak a szemei, hogy képtelen volt haragudni rá. Volt a kisugárzásában valami, amitől ösztönösen képes volt megbízni benne. Csak nehogy megbánja.

– Legyen – sóhajtott fel megjátszott szenvedéssel. Végül is tényleg érdekelte, miért kapja az ajándékot, na meg akkor legalább vissza is tudja illőn utasítani. Mert muszáj lesz visszautasítania, igaz?

Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Lustán pöfékelt az ajtó mellé húzódva, igyekezve nem tudomást venni a rá szegeződő kutató pillantásokról. Tényleg rémes volt ez a környék, már most legalább három olyan arcot fedezett fel a járókelők között, akiket biztos igazoltatott volna, ha szolgálatban van. Aggódott egy kicsit, és nem csak amiatt, mert Ánya, éppen Ánya, aki ártatlanabb, mint egy kisóvodás, egy ilyen környéken lakik, de ez alkalommal a saját testi épsége is nyugtalansággal töltötte el. Nem volt egy életbiztosítás ilyen kiszolgáltatott fizikai állapotban, márkás dzsekiben és karórában ezen a környéken ücsörögni egyedül. Gondolhatott volna erre. Hirtelen nem is értette, miért vette fel ezeket a nevetséges göncöket. Hát nem mindegy, hogy a kerekesszékben gurgulázva mit visel? Valószínűleg jobban illene rá valamilyen csöves felszerelés, és biztonságosabb is volna. De hát kinek jár olyasmi a fejében, ha valahova megy, hogy pusztán az öltözködése miatt bajba kerülhet?

Zsebre dugta a kezét, erősen megszorította a telefonját, a másik karját pedig igyekezett úgy helyezni, hogy a kabátja eltakarja a karóráját. Megpróbált láthatatlan lenni, de fogalma sem volt róla, hogyan kell azt csinálni. Valószínűleg nem mustársárga kabátban és kerekesszékben.

– Mit kéregetsz itt a házam előtt, te semmirekellő?! Hogy nem szégyellsz kiállni ide a dolgos emberek szeme elé ilyen fiatalon!

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy először fel sem fogta a szavak jelentését. Utána sem nagyon érdekelte, hiszen biztos volt benne, hogy nem neki szólnak. Miért is szóltak volna? A hang tulajdonosa azonban nem érte be ennyivel. Közelebb döcögött Leóhoz, és mielőtt a férfi egyáltalán felfoghatta volna a jelenlétét, hátulról jó alaposan fejbevágta a beávásárlótáskájával.

– Hé! – kiáltott fel egyszerre a felháborodástól és a megrökönyödéstől. Ki hallott már olyat, hogy az ember békésen cigizget a járdán, aztán rozoga öregasszonyok csak úgy megverik?

– Ne itt eregesd azt a büdös füstödet, te koszos munkakerülő! Ezért ilyen szemetesek az utcák, a hozzád hasonlók miatt!

Leo csak pislogni tudott válaszul. Még mindig azt érezte, hogy itt valami tévedés történt. Már ránézésre is többet ér csak a kabátja, mint a banya egész havi nyugdíja.

– Meg van maga veszve? – kérdezte hitetlenkedve, amint megtalálta végre a hangját. Ezeket az öreg szatyrokat utálta a legjobban, amióta kerekesszékbe kényszerült. Az utcán folyamatosan belebotlott az ítélkező pillantásaikba. Mintha tehetne róla, hogy nem tud többé dolgozni!

– Addig húzzon a francba, amíg megteheti – morogta növekvő dühvel, bár a szavai nem voltak többek üres fenyegetésnél. Mégis mit tudna csinálni? Elég nyilvánvaló volt, hogy kettejük közül ki a mozgékonyabb. Tényleg vennie kell egy olyan hülye sportolós kerekessszéket, abban legalább kergetheti ezeket az unatkozó nyugdíjasokat.

Az öregasszony valószínűleg tisztában volt a helyzeti előnyével, és ezt ki is használta, mert kihúzta magát, és önérzetes hangon azt mondta:

– Nem megyek sehova addig, amíg fel nem szeded a cigicsikkeket!

– Tessék? – horkantott Leo hitetlenül. – Azt nézheti, vén kurva.

Korábban soha, soha életében nem dobott el egyetlen csikket sem. Neki azt tanították, hogy szemetelni csak az egyszerű és buta emberek szoktak, neki pedig semmilyen tekintetben nem szabad odáig süllyednie. De most nagyon felhúzta magát. Még el sem nyomta a füstölő, félig szívott cigarettát, csak egy laza mozdulattal maga mellé hajította. – Ha kell, ide is hugyozok – jelentette ki szemtelenül. Már-már szórakoztatónak találta azt a mély, ősi gyűlöletet, ami a szavai hatására az öregasszony ráncos arcára ült.

– Te kis...! – a banya pislogott pár pillanatig, és hirtelen szavakat sem talált, amivel kifejezhetné érzéseit. Helyette csak a retiküljét vágta hozzá Leohoz. A táska fájdalmasan koppant a fején, és a boszorka már ismét ütésre emelte, olyan gyorsan, hogy még védekezni sem maradt ideje.

– Anya, te mégis mit művelsz?

A valóságshowba is beillő verekedést egy hang állította meg. Egy nagyon is ismerős hang. Leo felpillantott Ánya kipirult arcára, dühösen szikrázó szemeire. Tekintete ide-oda cikázott a két nő között, és hirtelen felfedezni vélte rajtuk a hasonlóságokat.

Nagyot nyelt, és segítségkérően Iljára bámult, aki csak kínosan elhúzta néhányszor a kezét a nyaka előtt.

Hát igen, ezt elcseszte.

Ha eddig azt hitte, hogy a problémáikat majd egy következő találkozón elsimítja, most erre minden maradék reménye elszállt.

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Mély levegőt vett, és próbálta reálisan kezelni a helyzetet. Igyekezett nem kiakadni, nem kiabálni, mert az utca közepén - és éppen az egyik páciense szeme láttára -, ezt nem tartotta volna túl kifizetődőnek. Legbelül azonban fortyogott. Nem tudta, hogy mi történt, és még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy Leo tényleg felbosszantotta az anyját valamivel, de az, hogy egy felnőtt, állítólag érett nő valakit az utcán püföljön a retiküljével, több, mint amire képes volt magyarázatot találni. Dühös volt, és szégyellte magát, mert hogyan is magyarázhatná a pácienseinek, hogy az élet szép, és nem kell semmitől sem tartaniuk, amikor az anyja, épp a saját anyja lesz az elsővé, aki bizonyítja az ellenkezőjét?!

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most felmész – mondta kimérten, a halántékát masszírozva. – Addig én bocsánatot kérek Leonyid Ivanovicstól helyetted – nyomta meg a szót.

– Te ismered ezt a csavargót, Ányácska?

– Igen, anya, ő az egyik betegem, és csak a kulcsáért jött a barátjával, amit a legutóbbi foglalkozáson nálam felejtett. – Még maga is meglepődött rajta, milyen egyszerűen jött szájára a hazugság. Amióta nap nap után szüksége volt rá, hogy elferdítse a tényeket, észrevétlenül rutinra tett szert benne.

– Dehát Te...! Te nem lehetsz az orvosa! Hát nézz rá, mit keresne a Gyermekklinikán?

Basszus. Csak azt felejtette el, hogy a hazugságok szövedékes hálózatot alkotnak, és mindig résnél kell lenni, hogy az ember ne gabalyodjon bele a szálakba. Egy pillanatra elsápadt, de aztán elnyomta magában az ijedtséget. Most arra kellett koncentrálnia, hogy eltűntesse az anyját a páciense környezetéből. A saját problémájával majd foglalkozik azután.

– Nem a Gyermekklinikán van. Majd elmagyarázom. Most arra kérlek, hogy menj fel – ismételte meg nyomatékosan. Remélte, hogy kölcsönöz némi tekintélyt hangjának a düh, ami még mindig ott fortyogott a bőre alatt. Futólag bocsánatkérő pillantást vetett Iljára, és már készült rá, hogy Leonyiddal is rendezze a helyzetet. Az anyja azonban megmakacsolta magát.

– Én ugyan nem megyek innen sehová, amíg össze nem szedi a szemetet!

– Anya, kérlek, ezt most fejezd be! Te is tudod, hogy az első emeleti szomszéd az, aki...

– Ne próbáld meg nekem védeni ezt a pernahajdert, Ányácska! Itt rontja a levegőt a normális, dolgozó emberek szeme láttára!

– Neki is ugyanúgy joga van az utcán közlekedni, mint bárkinek! Elhiheted, hogy kettőtök közül neki a rosszabb! Nem hiszem el, hogy épp te vagy ennyire érzéketlen, amikor...

– Azt hiszem, mi inkább lelépünk. Bocsánat a zavarásért és köszi a kulcsot. – A veszekedésüket Leo megemelt hangja vetett véget. Ilja megvonta a vállát, és némán sziát tátogott Ányának. Láthatóan őt érintette meg a jelenet a legkevésbé.

– Várjon! Még el akartam mondani, hogy... – lépett Leo után, de anyja elkapta a kezét.

– Majd elmondod a foglalkozáson. Most pedig velem jössz, és megmagyarázod, hogy mi ez az egész a Gyermekklinikával!

– Anya, nem lehetne ezt inkább holnap? – A feszültség egyre csak növekedett benne, ahogy végérvényesen is belegabalyodott saját hazugságának szövedékébe. Hirtelen elöntötte a mélységes fáradtság. Annyi, annyi dolog történt vele az elmúlt hetekben, ami aggodalomra adott okot. A gombóc, ami már hetek óta kitartóan kínozta, most teljesen elszorította a torkát. Szüksége lett volna egy ölelésre, néhány baráti jó szóra. Szonyára volt szüksége, de a lány még mindig nem vette fel a telefont, és fertőző betegségre hivatkozva még mindig nem engedte be a házába.

– Hát ti meg mit ácsorogtok idekint?

És Jurij is ezt a pillanatot választotta arra, hogy megérkezzen. Egy hatalmas virágcsokrot szorongatott a kezében. Értetlen pillantással végigmérte Ánya papucsos - kabátos valóját, Irene kócos haját, aztán tekintete az utcán távolodó Leonyidra esett.

– Az nem az egyik beteged?

Már csak ez hiányzott! Miért kellett hirtelen mindennek így összezavarodnia?

– Megmondanád, mit keresett a lakásodnál az egyik beteged?

Ánya percek óta úgy érezte magát, mint aki nincs is jelen a saját életében, csak egy távoli tévéképernyőről figyeli az eseményeket. Hirtelen minden, minden a nyakába szakadt, és ő nem akarta vállalni mindezért a felelősséget, csak egyszerűen elbújni a világ elől, betakarózni egy meleg plédbe, és butaságokról beszélgetni Szonyával. Mindennél jobban hiányzott neki a legjobb barátnője, a sokszor kelekótya tanácsai, a buta kis megjegyzései, és rettenetesen fájt neki, amiért nem tudja őt utolérni, és még csak rendes magyarázatot sem kapott az elzárkózás okára.

Segítségre volt szüksége, nem számonkérésre. De Jurij is csak futólag, kapkodva ölelte magához, pedig ő úgy bújt hozzá, akár egy szeretetéhes kóborcica. Nem tudta, mivel fejezhetné még ki az esendőségét, de lassan már a sírás kerülgette.

– Csak visszaadtam neki a kulcsát, amit nálam felejtett a kórházban – cincogta halkan, nagyon halkan, legalább ehhez az egy hazugsághoz görcsösen ragaszkodva.

– Nem tudtad volna a következő foglalkozáson odaadni neki, Ányácska? Vagy leadni a recepción, menjen érte oda – Az anyja kidugta a fejét a szekrényből, ahol eddig a vázák között válogatott. Úgy látszik, sikerült megtalálnia azt a kivételes darabot, amit még az esküvőjén kapott valamelyik rokonától. Elégedetten az asztalhoz döcögött vele, és belehelyezte a gyönyörű csokrot.

– Nem értem, miért baj az, hogy személyesen adtam oda neki. Semmi rosszat nem tett, te voltál az, aki elverte egy retiküllel.

– Hát honnan tudhattam volna, hogy az egyik beteged? Egy utcai kéregetőnek néztem. Tudod, hogy tele van velük minden!

– Na de anya! Már ránézésre lerí róla, hogy nem olyan. – Segítségkérően Jurijra pillantott, de a férfi tekintete hideg volt, viselkedése távolságtartó.

– Szerintem sem jó ötlet, hogy megadtad neki a címedet. A magánéletedet el kell különíteni a szakmaitól. Mi van, ha ezután a nyakadra jár, és zaklatni fog? Ránézek majd odabent az aktáira.

Már csak ez hiányzott. Ánya torkát a sírás fojtogatta, és nem érezte magában az erőt hozzá, hogy visszavágjon, de azért odadünnyögte:

– Csak egy átkozott kulcsot adtam vissza neki! Nem értem, mi olyan hatalmas probléma ebben, és miért engem támadtok.

– Szóval te is ott dolgozol az osztályon? – csapott le Irene a megjegyzésre, teljesen figyelmen kívül hagyva Ánya motyogását. – Érdekel, mióta bővült ki a gyerekkórház felnőtt részleggel, és hogy Ányácska miért nem mesélt erről.

– Gyerekkórház? – Jurij értetlenül ráncolta a homlokát. Rábámult Ányára, aki tudta, hogy most már tényleg itt az ideje a színvallásnak. Lerakta maga elé a cukorkászacskót, amit egész eddig a kezében szorongatott, és elfelejtett visszautasítani, majd az ujjait morzsolva hozzáfogott a történethez.

– Igazából munkahelyet váltottam. Decembertől dolgozom a Nevro-Med magánkórházban.

– Na de Ánya! – Irene megbotránkozva kapta a szája elé a kezét. – Miért? És hogyhogy nem említetted? Mi van a gyerekekkel? – zúdította rá a kérdések halmát. – Hiszen úgy szeretted a helyet!

– Igen, de nem fizettek jól – köszörülte meg a torkát. – Kellett valamit csinálnom, mert... – Elharapta a mondat végét, mert nem akarta Jurij előtt hangosan felemlegetni a szegénységüket. A házuk belseje így is épp elég árulkodó volt. – A lényeg, hogy szakmailag jó döntés volt! És az új helyen ismertem meg Jurijt is – tette hozzá, mintegy enyhítő körülményként. A taktika valószínűleg bevált, mert Irene nem faggatta tovább, helyette elmosolyodott, és a férfihoz döcögött.

– Még nem is volt alkalmam megköszönni a csodálatos virágot. Sajnálom, hogy egy ilyen helyzetben kellett találkoznunk – gügyögte olyan hangon, mintha Jurij nem is Ánya párja lenne, hanem az övé. Ami azt illeti, jobban is illettek volna egymáshoz most, hogy így összefogtak ellene.

Összepréselte az ajkait, rábámult a cukorkászacskóra, aztán amíg az anyja meg a párja egymással bazsalyogtak, megpróbálta észrevétlenül kinyitni, és a szájába gyömöszölni egy édességet. Szüksége volt rá. Sőt, ennél sokkal többre is szüksége lett volna. Egy egész cukorkahegy sem lett volna elég ahhoz, hogy legyűrje a torkában dolgozó keserűséget.

– Ányácska, most tálaljuk a vacsorát! – csapott a kezére az anyja jó érzékkel, még ennyi örömöt sem hagyva meg neki. – Nem megmondtam, hogy ne zabálj annyi édességet? Ettől ilyen nagy a feneked!

Jajj ne! Elvörösödve pislogott Jurij felé, aki csak mosolygott a jeleneten.

– Szerintem formás kis popsi – jegyezte meg, amikor Irene kiment a konyhába a levesért. Ányának semmi kedve nem volt most a testrészeiről beszélgetni, de azért egy mosolygásnak szánt fintorral jelezte Jurij felé, hogy értékeli a megjegyzést.

– Rosszkedvűnek tűnsz.

Nahát, tényleg? Micsoda megfigyelés!

– Nem értem, miért engem bántotok mind a ketten – fonta össze maga előtt a karjait.

– Én egyáltalán nem bántani akarlak, Ánya. – Jurij mellé ült az üres székre, és finoman megsimította a vállát. – Csak aggódom érted, ez minden.

– Felnőtt ember vagyok, csak meg tudom ítélni, ki és mennyire fenyegető a számomra! – csattant fel türelmét vesztve. Miért gondolja mindenki, hogy egy felelőtlen kisgyerek, akit meg kell védeni a saját döntéseitől?

– Tudom, hogy ezt gondolod, de még csak alig két hónapja dolgozol felnőtt betegekkel. Higgy nekem. Tudom, miről beszélek.

Hát persze. Mindig mindenki olyan baromi okos. Kedve lett volna a képükbe dörgölni, hogy nincs igazuk. Hogy Leonyid Ivanovics egy kedves ember, aki még azt is megengedte, hogy vezesse a drága kocsiját. Hogy ő sokkal jobban ismeri náluk, mert rengeteget beszélgetett már vele.

De hiába akarta ezt mondani, egyszerűen nem tehette. Nem csak azért, mert senki, még az anyja és a párja sem tudhatták meg, hogy visszaélt egy betege bizalmával, de őszintén és teljes meggyőződéssel még azt sem jelenthette ki, hogy ismeri őt. Végül is kik voltak ők egymásnak? Csak egy orvos és betege. Talán tényleg nem kellett volna ennyire megbíznia valakiben, akit alig pár hete ismer. De ha őszinte akart lenni magához, Jurijról is épp ugyanilyen keveset tudott.

Aki többet szeretne megtudni Iljáról, annak ajánlom még olvasásra:
https://www.wattpad.com/1383795199-orosz-mes%C3%A9k-reinkarn%C3%A1ci%C3%B3-spin-off-gy%C5%B1jtem%C3%A9ny-3