Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

A szürke téli felhők nyomasztó fellegként borultak Moszkva egére. Odakint a délutáni óra ellenére szinte éjszakai sötétség uralkodott, amelyhez képest szemetfájdítóan erős kontraszt volt a bent zümmögő neonlámpa jeges fénye. A konvektorok nagy acéltestei néha-néha kattogtak, ahogy szép lassan átforrósodtak, kellemes meleget szolgáltatva a foglalkoztató teremben. Ányának eszébe jutott, hogy az állami kórházban ilyentájt mindig harisnyát kellett húznia a nadrágja alá a rossz fűtési rendszernek köszönhetően. Újabb pozitív pont a Nevro-Med számlájára; mégsem tudott nem arra gondolni, milyen boldog volt akkoriban a gyerekek között.

– Gondterheltnek tűnsz.

Szinte már el is felejtette, hogy Jurij is ott van mellette, annyira elbambult. A férfi szokás szerint az asztal szélén ücsörgött féloldalasan, onnan figyelte, ahogy Ánya sokadszorra kavarja meg a kávéját, amit valószínűleg csak dísznek tartott, mert egy kortyot sem tudott inni belőle. Sem ez, sem az ebédre odapakolt szendvics nem ment le a torkán, a fiókjában rejtegetett cukorkából viszont már egy teljes csomaggal elfogyasztott. A kukában sorakozó édességpapírok tökéletes bizonyítékai voltak zaklatott lelkiállapotának.

– Csak fáradt vagyok – sóhajtott, és voltaképp ez igaz is volt. Szemhunyásnyit sem aludt az idegességtől, amelyet a mai találkozó ültetett a szívébe. Kezdett nagyon elege lenni belőle, hogy így vagy úgy, de Leonyid Ivanovics miatt sosem tudja rendesen kipihenni magát. De most majd mindent rendeznek. Egyszer és mindenkorra meghúzzák a határokat, és onnantól kezdve nem kell többet a találkozókon aggódnia. Legalább is ezzel a gondolattal igyekezett nyugtatni magát, miközben a szíve olyan bánatosan verdesett bordái rácsai között, mint egy kalitkába zárt kismadár.

– Akkor nem ajánlom fel, hogy délután nézzünk meg valamit a moziban. – Jurij lehúzta a kávéját, aztán felkelt, és magára kanyarította az orvosi köpenyét. Mostanában minden szünetét igyekezett úgy időzíteni, hogy lehetőleg együtt tudják tölteni, pedig az ő beosztása még Ányáénál is sokkal sűrűbb és kaotikusabb volt.

– Viszont átjöhetnél hozzám, és összebújhatnánk a kanapén. Van popcorn és Netflix.

Ánya szája sarkába óvatos mosoly kúszott az ötlet hallatán.

– Ma meg akarom látogatni Szonyát. Aggaszt, hogy még nem jelentkezett. És már vasárnap óta nem voltam otthon. Mit fog gondolni az anyám?

– Talán azt, hogy teljesen belémhabarodtál.

Ánya felsóhajtott.

– Ettől félek én is.

Jurijt nem törte le a megjegyzés, csak szélesen elmosolyodott.

– Rendben, akkor először hazaviszlek anyukádhoz, hogy megpuszilgathasd, aztán a barátnődhöz, hogy megölelgethesd, és majd csak azután loplak el.

Ez már Ányából is kicsalt egy apró kis nevetést.

– Egyáltalán nem szükséges. Tudod, hogy hazatalálok egyedül is.

Jurij bólintott.

– Igen, de akkor nem jönnél át. Nekem pedig van két... nem is, három filmötletem az estére, amibe belealudhatsz.

Hát igen. Még nem voltak együtt olyan régóta, hogy messzemenő következtetéseket vonhassanak le a szokásaikról, de tény, hogy a közös filmezéseik mind katasztrófába torkolltak. Vagy azért, mert Ánya öt percen belül elaludt, vagy pedig azért, mert Jurijnak esze ágában sem volt a filmre koncentrálni. És ahogy a szemei csillogtak, az most is többet ígért holmi popcornnál.

Ánya elkapta a férfit a ruhájánál fogva, finoman magához húzta, majd végigsimított az ing keményített hajtókája mellett.

– Majd még meglátom, milyen kedvem lesz – tolta el a döntés idejét, mert a nap legnagyobb kihívása még rá várt, ő pedig előre nem akarta elkiabálni sem azt, hogy jól fog sikerülni, sem pedig azt, hogy katasztrófálisan.

Jurij elkapta a derekánál fogva, magához húzta, és... Leonyid Ivanovics ezt az időpontot választotta arra, hogy kitárja az ajtót.

Ánya megdermedt, majd olyan sebességgel ugrott ki Jurij kezei közül, mint akit rajtakaptak. Már ennyi az idő? Mikor telt el így a szünet? És miért lehetséges az, hogy Leo rendszeresen késik a találkozóiról, de most, éppen most képes az időpont kezdete előtt két perccel már megjelenni?

Egy pillanatra megdermedt a levegő hármójuk között, majd végigsöpört a vihar előtti feszültség a termen. A neonlámpa baljóslatúan pislant egyet, aztán hirtelen minden visszaállt a régi kerékvágásba. Mintha a hátborzongató kis közjáték meg sem történt volna, csak Ánya képzeletében.

– Akkor én most hagylak is dolgozni – húzta őt Jurij ismét magához. – Munka után a szokott helyen! – búcsúzott, majd hosszan, birtoklóan megcsókolta őt. Ánya tudta, hogy ezzel csak a támogatását akarja kifejezni, de rettenetesen frusztrálta, hogy épp egy betege előtt kell ezt tenni! Az arca kipirult az élménytől, összezavarodva pislogott a kedvese után, aki már sietett is a dolgára. A férfiak elhaladtukban biccentettek egymásnak, majd Leo a kezét nyújtotta Ánya felé.

– Üdvözlöm, doktornő! – A hangja kimért és hivatalos volt, az arca olvashatatlan maszk. Csak a tekintete mélyén lobogott valami megmagyarázhatatlan tűz, amit Ánya még soha azelőtt nem látott.

Hirtelen eszébe jutott, miért is félt annyira ettől a naptól. Habár mostanában sikerült túl jó viszonyt kialakítaniuk, azért emlékezett még rá, milyen volt Leonyid a legelső találkozójukon.

Beharapta a szája szélét, és megszorította a felkínált kezet, de szinte rögtön el is kapta a tenyerét, ahogy az érintés hatására végigcikázott gerincén a borzongás. Lehajtotta a fejét, nem mert Leo szemébe nézni. Attól félt, amit ott talál, azzal nagyon csúnyán megégetheti magát. Hiszen ő volt az, aki magyarázat nélkül váltott át olyan hivatalos stílusra azok után, hogy olyan jól érezték magukat együtt szombat éjszaka, és Leo még a barátjának is nevezte.

Tudta, hogy magyarázattal kell szolgálnia. Tudta, hogy itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Csak azt nem találta még ki, hogyan fogjon ehhez hozzá.

Visszaiszkolt az íróasztal mögé, felkapta a jegyzeteit, és azokkal kezdett el babrálni.

– Arra gondoltam – igazgatta a prospektusokat maga előtt idegesen –, hogy ma csinálhatnánk egy újabb átfogó vizsgálatot, aztán megszabhatnánk, milyen irányba szeretnénk haladni az elkövetkezendő hónapokban.

Leo nem szólt semmit, nem kifogásolta a javaslatot, nem kérdezte meg a hangnem okát, csak várt, és közben figyelt. Ánya magán érezte a tekintetének súlyát, és ez a teher most nagyon is nyomasztó volt.

Intett a vizsgáló felé. Hallotta a kerekek súrlódását a linóleumon, majd az ágyra terített papír védőfólia gyűrődését. Ekkor emelte meg először a tekintetét. Távolról, nem túl feltűnően nyomon követte, ahogy Leo nagyon ügyesen és rugalmasan húzza át egyik eszközről a másikra a súlyát. Pedig még nem is él olyan régóta ebben az állapotban, hogy ilyen rutinos legyen. Már korábban is megfigyelte, hogy a súly és izomvesztés ellenére is meglepően jó a mozgáskoordinációja.

– És most mi a következő lépés, doktornő?

A férfi szavai gúnyosan csengtek. Ánya eltűrte az arcából a haját, és végre bátorságot merített hozzá, hogy rendesen ránézzen.

– Meg kell vizsgálnom az izmait.

Leo mintegy kérdőn széttárta a tenyereit, Ánya tekintete végigsiklott rajta, aztán rájött, hogy...

– Fel kellene tűrni a nadrágját.

De az a farmer nagyon szűknek tűnt, annak a típusnak, amit inkább csak fentről lehet leszedni, és egyébként is sokkal hatékonyabb a vizsgálat szempontjából, ha teljesen eltávolítják, de... Jézusom! Ezt azért mégsem mondhatta ki! Nem mintha nem tapogatta, csavargatta, rakosgatta volna emberek testrészeit nap nap után, és Leonyid is csak egy betege volt a sok közül. Annak kellett volna lennie. De akkor miért szökött fel a pulzusa ettől a gondolattól? Miért akadt így össze a tekintetük, és miért bámultak egymásra mozdulatlanul?

Végül Ánya volt az, aki először elkapta a fejét. Megköszörülte a torkát, és megpróbálta összeszedni magát, hiszen ha már egy ilyen egyszerű dolgot sem képes elvégezni, akkor tényleg nem folytathatja tovább a gyógyítást.

– Úgy értem... Ha nem megy, hívhatok egy ápolót, aki segít – dadogta, de még ki sem mondta, Leo már rá is förmedt.

– Semmi szükség rá, hogy még valaki idiótának nézzen.

– De az ápolók már nagyon sok mindent láttak, egyáltalán nem lenne...

– Azt mondtam, nem!

Ánya megszeppenve tátogott, mint egy hal a szárazföldön. Még soha nem fordult elő vele, hogy a saját betege így rendre utasítsa. Egyáltalán nem tudta, mit kellene kezdenie a helyzettel. Csak tovább gyűrögette a kezében tartogatott jegyzetek szélét, miközben Leo hosszan beszívta a levegőt, és az orrnyergét masszírozta.

– Megkértem már, hogy a lábaimat hagyjuk békén – folytatta kis idő múlva megenyhülve. Elkapta Ánya csuklóját, finoman közelebb húzta magához, és a szemébe nézett. – Bármit megteszek, amire kér, de ne hozzon ilyen rémes helyzetbe. Kérem.

A hangjában csengő könyörgés, és a megtört tekintet nem hatott. Ánya szája megremegett ugyan, és már majdnem kicsúszott belőle valami kedves és biztató, de aztán rájött, hogy ez a bizalmaskodás megint túllépett az orvos-páciens kereteken. Észrevétlenül elhúzódott az érintésből, és összenfota maga előtt a karjait, hogy valamivel határozottabbnak tűnjön a testtartása.

– Miért áll a saját gyógyulásának útjába? – szegezte neki a kérdést nyíltan. – Nem ígérek semmi lehetetlent, nem akarom átverni, csak a munkámat szeretném felelősséggel elvégezni. Bízhatna egy kicsit jobban is a szakmai tudásomban – duzzogott.

Leo nem nézett a szemébe, de még az arcába sem. Helyette a karjait vizsgálta olyan arckifejezéssel, mint akit rettenetesen megbántott az elutasítás.

Ánya kihúzta a hátát, és még szigorúbb arckifejezést öltött, ezzel is jelezve, hogy ő itt a szaktekintély, akit nem lehet csak úgy tapogatni.

– Magának adtam a slusszkulcsomat – bökte ki végül a férfi, elszakítva a tekintetét a kezeiről. – Ez már majdnem olyan, mintha az életemet bíztam volna Önre.

Ánya szájának sarka megremegett az elfojtott mosolytól, de most nem engedhette meg magának, hogy barátságos legyen, akármennyire is fájt ettől a szíve.

– Én nem azt kérem, csak egy vizsgálatot. Szeretném ellenőrizni, hogy az izomsorvadás melyik fázisában van. Reménykedem benne, hogy nem telt még el olyan sok idő, így tudom javasolni a szelektív ingeráram kezelést a denervált izom stimulációjához.

Leo felvonta a szemöldökét.

– És ez egészen idáig nem volt fontos?

Találó kérdés. Ánya idegességében a nyelvét harapdálta, miközben próbált kitalálni valamilyen válasz-félét, ami kellően kielégítő lehet. Azonban a férfi átlátott a próbálkozásán, mert egy sóhajjal később így folytatta:

– Rendben. Dolgozni akar, értem. Én sem szeretném, hogy magára szálljon a főnöke, vagy az apám, vagy bárki. De ha már nagyon muszáj itt lennem, akkor sem kötelező a lábaimat szekálni. Vizsgálhatnánk a többit is, nem?

Ánya rövid gondolkodás után végül bólintott, pedig valójában egyáltalán nem akarta ennyiben hagyni a dolgot. Így vagy úgy, de még mindig szándékában állt betartani az ígéretét Leo felé. Szerette volna ismét teljesnek és boldognak látni őt, mint azokon a régi Instagram képeken.

– Nos akkor... – folytatta, egy pillanatra elbizonytalanodva. – Akkor ellenőrizném, mekkora nyomás helyezedik a törzsének egyes izomcsoportjaira, hogy tudjak tornagyakorlatokat javasolni. Vegye le a felsőjét.

A férfi hangosan felhorkantott.

– Maga ma nagyon meztelenül akar látni engem, doktornő!

Ánya felfújta magát a megjegyzésen.

– Ez a munkám – fonta szorosabbra a karjait maga előtt, és dacosan felszegte a fejét.

Leo kérdőn felvonta a szemöldökét, de csak egy pillanatig habozott, mielőtt elömlött az arcán egy szemtelen mosoly.

– Ahogy kívánja – morogta, és a hangja tónusában volt valami fenyegető, nagyon is veszélyes. Lassan, nagyon lassan vetkőzni kezdett. Közben mindvégig fenntartotta Ányával a szemkontaktust, akinek ettől elakadt a lélegzete. Legszívesebben elfordult, sőt, talán még a szobából is kimenekült volna, csakhogy azzal mindkettejük számára egyértelművé tenné, hogy zavarba jött. Az pedig nagyon távol állt attól, amilyennek most mutatni akarta magát, habár az arca vörösségét így sem tudta leplezni.

– Megfelel? – kérdezte a férfi pofátlanul magabiztos vigyorral, miután maga mellé hajította a kabát és a pulcsi mellé a pólót is.

Ánya alig mert lenézni. Összepréselte a száját, és a szakmai rutinhoz imádkozott, miközben közelebb lépett, hogy meg tudja vizsgálni. Tekintete rögtön megakadt azon a hosszú, fehér forradáson, ami a férfi bal vállán húzódott, egészen le a szíve vonaláig. Körülötte több, kisebb karcolásnak kinéző heg is volt, néhány a nyaka vonalára is felkúszott. Hogy nem vette eddig észre? Bár tény, hogy mindig kabátban és pulcsiban voltak a találkozóikon, meg egyébként sem azt figyelte.

– A szélvédő szilánkjai? – kérdezte kíváncsian, miközben óvatosan végigfuttatta az ujját a sebhelyen. Szinte azonnal bizseregni kezdett az ujjbegye az érintéstől.

Leo komoran bólintott.

– Nem tudtam, hogy felcsapott plasztikai sebésznek is.

A megjegyzés kibillentette Ányát a révedezésből. Úgy kapta el a kezét, mint aki megégette magát. Elvörösödve megköszörülte a torkát.

– Sajnálom, csak szemet szúrt.

Leo felmordult.

– Örülök, hogy cirkuszi látványosságnak legalább megteszem.

Ánya hátrahőkölt a szavaiból áradó gúnytól.

– Én ezt egyáltalán nem így értettem. Nekem is vannak forradásaim – mutatta fel az alkarján a sajátját, amit még gyerekkorában szerzett, amikor biciklizni tanult. Sikerült beleesnie egy kiálló vasdarabba, az élmény pedig olyan mély nyomot hagyott benne, hogy soha többé nem ült fel a kerékpárra. – Minden ember magán viseli a múltja nyomait, ez teljesen normális. Emlékeztető arról, hogy éltünk.

– Vagy arról, hogy majdnem meghaltunk.

Ánya morcosan a derekára rakta a kezeit, ciccentett.

– Muszáj mindig ilyen negatívnak lennie? – kérdezte, tekintetét Leóéba fúrva. A barna szempár viszonozta a pillantását, de az ott kavargó sötétség valami olyasmi volt, amire nem volt felkészülve. Nem is bírta elviselni egy-két másodpercnél tovább a súlyát, le kellett sütnie a szemét.

– Akkor én most megvizsgálom – motyogta zavartan, visszatérve az eredeti szándékához, és rásimította a tenyerét a férfi vállára. Leo csiklandósan összerázkódott. A bőre forró volt és rugalmas, alatta pedig most is látványosan húzódott meg a szálkás izomzat, ami lehetővé tette, hogy olyan könnyedén emelgesse a saját súlyát.

– Pedig azt hittem, hogy hónapok óta nem edzett – motyogta Ánya belefeledkezve a megfigyeléseibe. – Érdekes, ez nem úgy fest, mint amikor valaki csak adott izomcsoportokra dolgozik – futtatta végig az ujjait a férfi lapockáján.

– Lehet, hogy ez meglepő információ lesz, de a rendőrtisztin is tartanak rendes kiképzést, nem csak a fánkot zabáljuk.

Rendőr? Ez valóban új információ volt a számára. Nem szerepelt a férfi aktájában, pedig általában fel szokták tüntetni, ha valaki mozgáshoz kapcsolódó bármilyen tevékenységet végzett.

És ez az aprócska dolog voltaképp sok mindent megmagyarázott.

Már nyitotta volna a száját, hogy tovább faggatózzon, de aztán eszébe jutott korábbi, magának tett ígérete arról, hogy szakmai berkeken belül marad, így csak összeszorította az ajkait, bólintott, és folytatta a vizsgálatot. Néha megkérte a férfit, hogy emelje fel és mozgassa meg a karjait, forgolódjon egy kicsit, itt-ott pedig megnyomkodta. Mivel véletlenül sem akarta azt a benyomást kelteni, hogy itt bármi többről van szó, mint egyszerű szakorvosi érintések, igyekezett elkerülni a gyöngédség minden formáját. Talán túl erősen is koncentrált erre a feladatra, Leo ugyanis egyszer-kétszer hangosan felszisszent, bár az is lehet, hogy szimplán csak nyavalygós típus.

Akárhogy is, röpke néhány perc alatt Ánya megállapíthatta, hogy a páciensének kissé letapadtak az izmai, a nadrágja vonalából szemtelenül kilátszódik az alsónadrágja, a mozgása meglehetősen merev, a pórusaiból pedig ugyanaz a kesernyés dohányfüst illat árad, ami az autója bőrüléseibe is beleivódott.

– Kész is vagyunk – jelentette ki, miután lejegyezte a megfigyeléseit a noteszébe - kihagyva belőle természetesen az alsónadrágra vonatkozó részt -, és máris azon kattogott, hogy milyen mozgásformát javasoljon a továbbiakra. Kár lenne hagyni, hogy ez az izomtömeg teljesen elsorvadjon.

– Van néhány sportlehetőség, amit szívesen ajánlanék magának.

– Tessék?

Leo - aki láthatóan nem értette meg, hogy a "kész vagyunk" kifejezés azt jelenti, felöltözhet - megütközve bámult rá.

Ánya elvigyorodott, felpattant, és gyorsan elszaladt a prospektusokért.

– Igazából rengeteg mozgásforma közül lehet választani, van is egy sportszövetségük, és jó néhány klub. Sokat segíthet az is, ha hasonló sorsú emberekkel tud beszélgetni. És nézze csak, van edzőterem, falmászás, még jéghoki is! – darálta hirtelen megtalált lelkesedéssel.

Leo fintorgott, és miközben a papírokért nyúlt, ismét elkapta Ánya csuklóját. Ez alkalommal egy kicsit határozottabb mozdulattal rántotta őt magához.

– Szóval ide akar lepasszolni? – a hangja hideg, már-már érzéketlen volt, de a tekintete mélyén most is megmagyarázhatatlan mélység kavargott.

Ánya lábai összeakadtak, és majdnem nekiesett a férfi mellkasának. Az arcától alig néhány centiméterre sikerült csak megállnia. Magán érezte Leo forró, dohányfüst illatú leheletét, amitől a pánik szíve megsokszorozódott dobbanásaival együtt kúszott fel a torkában.

– Eresszen el! – követelte, miközben megpróbálta kitépni a csuklóját a férfi szorításából. Ő csak még közelebb hajolt az arcához, szinte egyenesen a szájába suttogta a szavakat:

– Tart tőlem, Ánya?

Ányában váratlanul bugyogott fel a harag. A férfi elengedte a kezeit, de neki már esze ágában sem volt hátrálni. Felszegte a fejét.

– Semmi okom tartani magától! – jelentette ki határozottan, szikrázó tekintettel.

– És mi van, ha okot szolgáltatok rá?

– Nem fog! – Még magát is meglepte vele, milyen határozottan ki tudta jelenteni ezt. De hát azok után, amit szombaton műveltek, hogyan kételkedett volna benne? Leo mellett tökéletesen biztonságban érezte magát egy olyen veszélyes szituációban is. Ennél több bizonyítékra nincs szükség. – Nem fog megijeszteni. És nem fog bajba sem keverni. Hiszek benne. Ezért nem adom át másik kollégának.

Persze a felszín alatt ennél sokkal több oka volt rá, kezdve azzal, hogy a kórházigazgatót valószínűleg nem érdekelnék az érvei. Most mégis úgy érezte, ez a helytálló kijelentés. Azért nem adja őt át senkinek, mert hisz benne, hogy nem lesz baj. Leoval nem.

A férfi tekintete megenyhült. Remegő tenyerét leheletfinom mozdulattal Ánya arcára simította, akinek elakadt a lélegzete. Ösztönösen oldalra döntötte a fejét, mert ez már majdnem olyan volt, mintha... De Leo aztán elhúzódott. Lágyan elmosolyodott, amitől visszatért arcára az a kisfiús báj, ami jókedvében jellemezte.

– Akkor folytassuk a sétákat – kérte, és a pólójáért nyúlt, kihasználva az alkalmat, hogy Ánya lába a földbe gyökerezett. – Esküszöm, hogy többé nem viszem sehova, ha nem szeretné. És szombaton érte is megyek az autónak – kacsintott játékosan. De a keze még mindig vadul remegett.

Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Már a harmadik cigarettát szívta, de a keze még mindig remegett. A szél vadul süvített a kórház legfelső emeleti erkélyén, a hajába és kabátjába tépett, de szinte észre sem vette féktelen ostromát. A benne dúló vihar sokkal sötétebb és haragosabb volt ennél.

Nem tudta kizárni az agyából a vágy leküzdhetetlen, mocskos képeit. Elég volt néhány érintés, egy kis intim közelség, és ő alig volt képes uralkodni az ösztönein. Hát ennyire régen volt már nővel? Ennyire kiéhezett és szánalmas, pont ő, éppen ő, aki nevetni szokott aljas férfitársain, kigúnyolni szánalmas próbálkozásaikat, és ösztönlénynek nevezni őket? Elég volt néhány hónap önmegtartóztatás, hogy a szintjükre süllyedjen? Vagy az a pojáca tehet róla? Az, aki annyira kihívóan szorította Ányát az ölelésébe, hogy az üzenet egyértelmű volt? Az, akinek a lekezelő pillantásából szavak nélkül is érteni lehetett, hogy az egész csak műsorként szolgált, mert Leót nem tartja ellenfélnek? Annak a férfinak az eszement, gúnyos mosolya elérte, hogy egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig tisztán lássa, mennyire keveset ér másokhoz képest.

Aztán legszívesebben behúzott volna neki egyet.

És mivel ezt nem tehette, hát megsokszorozódott intenzitással tört fel benne a vágy, hogy elvegye tőle, amit annyira védelmez, hogy pofára ejtse, amiért lenézi őt, hogy a képébe dörgölje, hogy egy semmirekellő.

Mintha Ánya nem lenne sokkal több holmi szaros kis játékszernél, férfiak farokméregetésénél.

És a legrosszabb, hogy ez a színjáték nem szólt semminek és senkinek. Mert mit tudott volna tenni valójában? Minden, amire vágyott, csak a képzeletében létezett, és csakis ott létezhetett, mert ha Ánya csak két lépéssel is hátrébb áll, képtelen lett volna utána nyúlni. Olyan egyszerűen kibújhatott volna a kezei közül, és ez volt talán a legfrusztrálóbb az egész helyzetben. Ezért szorította úgy, ezért rántotta magához, ezért nem akarta elereszteni.

Csak remélni tudta, hogy az erőszakossága nem hagyott nyomot az érzékeny bőrén.

Soha életében nem süllyedt még ennyire mélyre. Pedig már azt hitte, hogy elérte a legalját, de nem, volt tovább, ő pedig egyre csak csúszott és csúszott a végtelen alagútban, anélkül, hogy észrevette volna. És mire feleszmélt, már levegőt sem kapott.

Még most is maga előtt látta Ánya mozdulatlanná dermedt, sápadt alakját, összezavarodott tekintetét. Ez nagyon nem az volt, amit el akart érni. Ma délután azzal a szándékkal gördült a kórházba, hogy mindent helyrehoz, és visszaállítja azt a laza, de meglepően szórakoztató barátságot, ami korábban köztük volt.

Ehelyett majdnem mindent összebarmolt, hacsak nem ténylegesen is.

Mélyeket szívott a füstből, majd hosszan lélegezte ki. Lassú, egyenletes sóhajtás a dohányzás. Olyan, mint egy elcseszett, önpusztító légzésgyakorlat. Stresszoldásra kiváló.

Megdörgölte a szemhéját, és fáradtan hátradöntötte a fejét. Rábámult a havat ígérő komor felhőkre. Tudta jól, hogy a düh most is csak arra szolgál, hogy eltakarja azokat az érzéseket, amelyekkel képtelen szembenézni.

Olyan volt számára az a szombat éjszaka, mint egy korty vodka a szomjazónak. Átmenetileg megnedvesítette a száját, enyhülést hozott, de a testében tomboló szárazságot csak elviselhetetlenné mélyítette.

Ánya az orvosa volt, mégis ő volt az egyetlen ember, aki nem kezelte betegként. Az ő szemében nem csillogott sajnálkozás, a mozdulatai nem voltak óvatosak, a szavaival nem próbálta kerülgetni a megkerülhetetlent. Még most, amikor gyógyítania kellett, akkor sem volt tolakodó vagy fontoskodó. Ánya a korty vodka volt, amely boldoggá tesz, elbódít, elvarázsol. De miután belekóstolt, csak még szomjasabbá vált tőle.

Mire hazaért, a lakás csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Hailey végre elpakolta az út közepéről a holmijait, kiszellőztetett, és meggyújtott vagy három tucat - ki tudja, honnan szerzett - illatgyertyát. Olyan érzés volt, mintha nem is a saját lakásába tért volna haza, hanem egy párhuzamos univerzumba, ahol minden épp olyan, mint az eredetiben, csak valahogy mégsem. A szobáknak kellemes, már-már ünnepi hangulatot kölcsönzött az imbolygó fény. Még Behemót sem rohangászott fel-alá, ahogy szokott, mintha megérezte volna, hogy az idő nem alkalmas rá.

– Csakhogy megérkeztél, már nagyon vártalak!

Hailey úgy libbent mellé, mint egy erdő-tündér. Váratlanul bontakozott ki a sötétségből, puha léptekkel. Édes parfümillat lengte körbe. A haját felkötötte, arcán lágy sminket viselt.

Leo rögtön azon kezdett el gondolkodni, mit felejthetett el. Évforduló? Szülinap? Első randi? Dehát eleve nyáron találkoztak! Még nem telt el annyi idő. Akkor fél éves forduló?

Hailey közben óvatos mozdulatokkal lehámozta róla a kabátot, ahogy mostanában mindig tette, majd a vállára simította a tenyerét. Leo felmordult, mert rögtön az eszébe villant, hogy nemrég egy másik tenyér érintette ugyanilyen mozdulattal, csak kevésbé finoman.

Szexuálisan frusztrált volt, nincs ezen mit tagadni.

És ezen az sem segített, hogy Hailey reggel óta ilyen furcsán viselkedett.

Hétfőn délután háromig fetrengett egyedül a nappaliban, abban a hiszemben, hogy bele fog halni a másnapba. Valószínűleg így is történt volna, ha Hailey nem suhan be három után tíz perccel a szobába, egy aszpirin és pohár víz társaságában. A lány ezek után készített ételt, és hozott pár kancsó friss vizet is, de nem volt hajlandó Leohoz szólni, aki megértette az álláspontját. Olyan ocsmány részegre itták magukat Iljával előtte, hogy az nem érdemelt bocsánatot.

Kedd reggelre viszont a nő bosszúságának - ha volt is - nyoma sem maradt. A hétköznap nem egyszerűen csak visszatért a szokásos medrébe, hanem egy váratlan, száznyolcvan fokos fordulatot vett. Hailey ébredés után még hosszan bújt a vállához, cirógatta őt, kedveskedett neki, aztán benyomta a rég nem használt hangfalat, és órákon keresztül vidáman táncolt a kedvenc slágereire. Láthatóan jó kedve volt, még akkor is, amikor Leo - Ányához kapcsolódó zaklatott gondolataiba mélyedve - elindult a kórházba.

– Éhes vagy? – kérdezte a lány, tovább masszírozva Leo görcsbe feszült vállait, egyetlen pillanatra sem hagyva őt levegőhöz jutni. Megrázta a fejét. A kórházban történtek után gondolni sem tudott evésre. Egy szemét, erőszakos, szar alaknak érezte magát, egy meggondolatlan hülyegyereknek, aki nem érdemel mindezek után vacsorát.

Felkészült rá, hogy össze kell vesznie Hailey-vel emiatt. A lány azóta tömte megállás nélkül, hogy összeköltöztek, és a vitáik legnagyobb része is ebből fakadt. Most azonban csak elmosolyodott, és átölelte Leo nyakát.

– És ha felnyitunk egy zacskó nachost, és folytatjuk azt a bugyuta sorozatot?

Ez... meglepően vonzó ajánlat volt. Leo mégsem tudott szó nélkül elmenni a szokatlansága mellett.

– Kifogyott itthon a saláta és a csirkemell?

Hailey csak kuncogott a megjegyzésen. Meglepően bájos mozdulattal eltűrte a haját, és a konyha felé libegett.

– Néha megengedhetünk magunknak egy kis lazítást, nem?

Ha hazaérve azt érezte, hogy egy másik dimenzióba került, hát akkor az, ami a nappalijában fogadta, egyenesen egy varázsvilág volt. A hétvégi dorbézolás nyomai teljesen el voltak tüntetve, a minihűtő újra feltöltve, a függönyök szépen elrendezgetve. A tisztára pucolt ablakokon át halványan szűrődtek be a város fényei, máskülönben csak a falon táncoló gyertyafény törte meg a sötétséget.

Hailey elrendezte a hatalmas adag nachost a dohányzóasztalon, a hozzá tartozó több féle szósszal együtt, aztán kifutott a konyhába, és kis kutatás után két öblös pohárral, és egy palack vörösborral tért vissza.

– Arra gondoltam, hogy ezzel kiegészíthetnénk a hangulatot – mosolygott elragadóan. Leonak most tűnt csak fel, hogy az itthon megszokott melegítői és pulcsijai helyett csak egy egyszerű köntöst visel, lazán megkötött csomóval a derekán. A ruha lágy esése követte minden mozdulatát, néha finoman kettényílt, sejtelmesen fel-felvillantva az alatta meghúzódó puha bőrt.

Mintha összeesküdött volna a világ a háta mögött, hogy Hailey is pont akkor legyen sokkal szexibb még a szokásos önmagánál is, amikor egyébként sem teljesen ura önmagának. Nem mintha a gondolatok mögött lett volna szándék a cselekvésre, mi több, ez alkalommal a vágy is hiányzott. Délután is inkább csak a düh uralta a gondolatait, mintsem a valódi akarat.

De a teste azért reagált. Ez nem olyasmi, amit irányítani tudott volna. Elég volt a tudat, hogy a bornyitóval játszadozó nő az oldalán szinte teljesen meztelen, máris megemelkedett a pulzusa, és érezte az ismerős, szétfeszítő érzést is a bőre alá bizseregni.

Rettenetesen szégyellte magát miatta. Gyorsan átkulcsolt egy díszpárnát az ölében, és igyekezett mélyeket lélegezni. Az kéne még, hogy Hailey is észrevegye a reakcióját, és valami hülyeséget gondoljon.

De csak nem bírta megállni megjegyzés nélkül.

– Nem fázol így? – kérdezte óvatosan, fel sem pillantva, mintha csak az aggodalmát akarná kifejezni. A szándék azonban félrement, mert Hailey arcára rögtön kiült a csábító mosoly, mint aki egész idő alatt csak arra várt, hogy észrevegyék a meztelenségét.

Végül is ez logikus. Valószínűleg direkt csinálta. Hailey sosem kérette magát, ha szexről volt szó.

– Igazából melegem van – húzkodta meg a köntöst a nyakánál fogva, szavaival is alátámasztva Leo balsejtelmét. – Segíthetnél megszabadulni ettől a ruhadarabtól.

Megborzongott a nő hangjából áradó csábítástól. És ez alkalommal nem azért, mert annyira tetszett neki, sőt, életében először azt gondolta, hogy ez a színjáték zavaróan hamis.

– Hailey, kérlek, ezt most ne – morogta erőtlenül. Igyekezett határozottnak tűnni, de érezte, hogy a kiállása nem az igazi. Ő, aki mindig mindent az irányítása alatt tartott, egyszerre csak halvány változata lett önmagának, mintha az események nem is vele történnének meg, csak messziről, a fejében létező egy nagyon távoli pontról figyelné őket.

– Miért? – búgta a lány, mintha észre sem vette volna, hogy a hangulat kezd kellemetlenné válni. – Nem tetszem? – csúszott közelebb a kanapén. Egészen közel, hogy összesimuljon a testük. Leo megpróbált elhúzódni, már amennyire tehette, és higgadtságot erőltetni a hangjába.

– Nem erről van szó, bébi. Csak...

– Csak? – a lány rákapott a szóra. – Valami baj van? Szeretnéd, hogy leszopjalak?

Leot a gondolattól is elöntötte a kétségbeesés, de érezte, hogy a nadrágjában valami mocorogni kezd a gondolatra, főleg miután Hailey ujjai utat találtak a pólója alatt, és a bőrét kezdték el simogatni.

– Ne! – kapta el a kezét, és eltolta magától. Elmondhatatlanul kellemetlenül érezte magát, de még csak azt sem tudta megfogalmazni, pontosan miből ered ez az érzés. Csak azt tudta, hogy el akar futni, vagy legalább elhátrálni, de képtelen rá. Talán még soha életében nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak és gyengének. Pedig mostanában folyamatosan át kellett lépnie a saját határait az állapota miatt.

– Kérlek, Hailey, hagyj békén.

A lány bosszúsan fújtatott. Szép ívű szemöldökét összeráncolta, száját csalódottan lebiggyesztette.

– Pedig szerintem neked is jót tenne. Nem a semmiért vagy ennyire frusztrált. Hadd segítsek rajtad – hátrált el egy kicsit, amitől Leo végre fellélegezhetett, de csak addig, amíg fel nem fogta a lány szavainak értelmét. Miért hangzott ez úgy, mintha egy férfi mástól már nem is lehetne ideges, csak attól, ha tele van a zsákja?

– Hailey, te hallod magadat? – pillantott a lányra teljesen megütközve. – Miért olyan lehetetlen elképzelni, hogy most nem akarom?

– Leo, ismerlek téged! – vágta rá energikusan a lány. – Vagyis – pontosított –, annyira jól talán még nem, de ha valamit jobban tudok, mint Ilja, akkor az az, hogy mekkora a szexuális éhséged. Első kézből tapasztaltam. Tudom, hogy mire van szükséged, szóval engedd, hogy megadhassam neked.

– De most éppen nincs rá szükségem! – csattant fel Leo dühösen. Egy dolog, hogy mások mondják meg, mit és mennyit egyen, mikor menjen aludni, mikor keljen, még azt is, hogy mit mozogjon, de azt azért nem fogja lenyelni, hogy a szexuális vágyairól is többet tudjanak nála. Kész őrültségnek tűnt, hogy ezen még vitatkozni kell.

– Majd ha lesz, szólni fogok – tette hozzá, abban a hiszemben, hogy ezzel eloszlathatja a kiéhezett keselyűként viselkedő barátnője aggodalmát, de ez épp ellenkezőleg történt. Hailey elvörösödött, majd felpattant, dühös mozdulattal feldöntve a dohányzóasztalra készített sajtszószt.

– Én pedig nem vagyok a bejárónőd, aki készenlétben áll a parancsaidra várva, hogy kielégíthessen!

Most erre mit lehet mondani? Hála Istennek, remélem ez azt jelenti, hogy többé nem nyaggatsz?

– És én ezt nem is kértem – sóhajtotta helyette a halántékát masszírozva. Van valami a levegőben, hogy ezen a napon mindenkivel össze kell vesznie? – Csak szeretném, ha bekapcsolnád azt a rohadt sorozatot, és végre elfelejtenénk ezt az egészet.

Bár kételkedett benne, hogy képes lesz ezek után békében hátradőlni, és a tévére koncentrálni. Eleve nehéz ügynek tűnt a lelazulás, de most egyenesen lehetetlennek.

Hailey-ből váratlanul kibuggyant a nevetés, de ez a hang hátborzongatóbb volt, mintha kiabált volna.

– Hát ennyi? Erre vagyok jó neked? Csináljam meg a vacsorát, tartsak rendet, gondoskodjak rólad, kapcsoljam be a tévét, de egyébként kuss a nevem, és csak akkor húzol elő a fiókból, ha szükséged van rám?!

– Jézusom, Hailey – temette Leo az arcát a tenyerébe. – Nem, én ezt nem így értettem. Tudod, hogy...

– Nem! – vágott a lány a szavába. – Nem érdekelnek a kifogásaid! Jobban értem, hogy mi történik veled, mint azt hinnéd. De mi van akkor, ha néha én is vágyom egy kis gyengédségre? Mi történne, ha végre nem minden csak rólad szólna, hanem egy kicsit rólam is?

Most már Leóban is elpattant az utolsó húr.

– Mert én kértem, hogy ide költözz? Hogy kényszerítsd magad egy rohadt tyúkanyó szerepébe, és le se szállj rólam? Hailey, én csak annyit kértem, hogy hagyd békén a farkamat. Mi ebben az a rohadt nagy kihívás? Gyengédségre vágysz? Jó! Megölellek, megcsókollak. Veszek neked egy vibrátort is, vagy ötöt, vagy használd a kurva zuhanyrózsát, nem érdekel. De most már leszállnál rólam végre?

Remegett a dühtől, az arca kimelegedett, és minden porcikájával vágyott rá, hogy szétverjen valamit. A falat, a szekrényt, az ajtót, bármit, ami kemény és fájdalmat tud okozni. Amin levezetheti ezt a rengeteg felgyülemlett energiát, ami jelenleg csak a dühét táplálta. Nem volt hozzászokva, hogy ennyire tehetetlen legyen. Világéletében heves természetű volt, de nem voltak rá módszerei, hogy kezelni tudjon egy veszekedést egy helyben ülve, a kanapéról.

– Ohh, gyere nekem ezzel az érvvel már megint! – járkált Hailey fel-alá a nappaliban, és Leot csak még jobban idegesítette, hogy ő bezzeg megteheti. – Mégis mit csinálnál nélkülem? Ki főzne, mosna, vásárolna rád? Ki gondoskodna rólad? A macska? Az orvosnő? Olga?

Hát... Leo igazából Olgára gondolt.

– Ahelyett, hogy veszekszel velem, talán hálásnak kellene lenned azért, amit kapsz! Megbecsülni, hogy itt vagyok. – Hailey-nek pityergősre állt a szája, szemeiben elfojtott könnyek csillogtak. – Én nem vibrátorra vágyok, hát nem érted? Nem önmagamra, nem az élvezetekre, nem a szexre, hanem rád. Veled akarok lenni. Azt akarom, hogy szeress – szipogta. Leo sóhajtott, mert ezt utálta a legjobban. Képtelen volt elviselni, ha az emberek körülötte sírtak. Ő sem szokott.

– És mi lenne, ha bekapcsolnád a tévét, leülnél a seggedre, én átölelnélek, és úgy lennél velem?

De a lány már nem hallgatott rá. Összehúzta magán a köntöst, felszegte a fejét, aztán sértetten kiviharzott a szobából. Még be is csapta az ajtót maga után, pedig azt soha nem szokták becsukni, hogy könnyebben tudjon közlekedni.

Leo hátradöntötte a fejét, és felsóhajtott. Voltaképp örült neki, hogy Hailey elment, és ennyivel megúszta a dolgot. Még nem állt készen rá, hogy szembenézzen az állapotának ezzel a férfiassághoz kapcsolódó kritikus pontjával, és fogalma sem volt róla, hogy valaha is készen lesz-e rá.

Az az egy biztos, hogy a mai meccset megnyerte.

Még akkor is, ha ezért cserébe a kanapén kell majd aludnia.