Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Ánya Andrejevna még másnap délután is a történtek hatása alatt állt. Nagyokat ásított, és a szemeit dörgölte, miközben az utcasarkon ácsorgott a házuk előtt egy kisebb utazótáska társaságában. Jurij Mihajlovics ez alkalommal is felajánlotta, hogy érte jön, Ánya pedig úgy döntött, hogy az éjszakát nála tölti, kárpótlásul az elmaradt hétvégéért. Egyébként is kényelmesebb lesz reggel együtt munkába indulniuk közösen, és az az igazság, hogy dolgozott benne egy jó adag bűntudat is.

Mert akárhogy csűrte-csavarta a dolgot, mégis csak beleült egy férfi ölébe, aki nem a pasija. Együtt szórakozott vele, és nem egyszerűen csak élvezte a társaságát, hanem olyan élményt kapott, amire elég volt csak gondolnia, máris felfelé görbült a szája széle, a gyomrában pedig szétáradt az adrenalin okozta bizsergés. Soha életében semmi nem volt még rá ilyen hatással. Amikor kora reggel beesett az ágyába olyan fáradtnak érezte magát, mint akin átment egy úthenger, de akárhányszor lehunyta a szemét, újra és újra a műszerfalat látta maga előtt, a gázpedált érezte a talpa alatt, az elfüstölt gumik illatát az orrában, és legszívesebben hangosan nyöszörgött volna a boldogságtól. Egyik oldaláról a másikra fordult, dobálta a testét, próbált lenyugodni, de egyszerűen képtelen volt rá. A vére száguldott a testében, és elképzelni sem tudta, hogyan volt képes nem sokkal azelőtt Leonyid ölében elaludni.

És ez még most is rejtély volt számára, sőt, az is, hogyan cselekedhetett ilyen felelőtlenül. Mert alighogy végleg kivetette magából az ágy, felfrissítette magát egy kiadós hidegzuhannyal, majd elkortyolt egy kávét, Ánya fejébe az izgatottság mellé beköltözött egy sokkal kevésbé vidám gondolat is.

Kihasználta a betegét. Nincs jobb szó arra, ami történt. Felrúgta az orvosi etikett összes szabályát, és együtt szórakozott egy páciensével, aki alárendelt viszonyban van hozzá képest, mindezt egy olyan társaságban, ahová soha senki más nem vitte volna el. Ahol semmi keresnivalója egy hozzá hasonló egyszerű lánynak. A világaik között éles határvonal húzódott, amit soha nem lett volna szabad átlépniük. És ez az egész az ő hibája, az ő szakmai felelőtlensége, és... És csak ezután döbbent rá arra, hogy nem csak szakmailag, de emberileg is megkérdőjelezhető döntéseket hozott.

– Örülök, hogy látlak. Hiányoztál.

Jurij hátulról közelítette meg őt, és egy gyors mozdulattal ölelte át a testét, amitől úgy megijedt, hogy még az utazótáska is kiesett a kezéből. Aztán a tekintetük összeakadt, a férfi nevetett, majd puha csókkal köszöntötték egymást. Minden olyan tökéletes volt, olyan idilli, Ánya szíve mégsem ettől vert hevesen, hanem a tegnap éjszakai kaland emlékeitől, a gyomra nem a pillangóktól szűkült össze, hanem a bűntudattól, arcára pedig nem a boldogság csalt pírt, hanem a szégyen.

– Én is örülök – motyogta lehajtott fejjel, miközben egy kósza hajtincset a füle mögé tűrt zavarában. Jurij finoman megfogta a kezét, felkapta az utazótáskáját, és a parkoló felé kezdte el húzni őt, amitől rögtön eszébe jutott az a hatalmas, arany színű gépmonstrum, ami most az örökölt Volkswagen helyén ácsorgott a rozoga garázsban. Ánya aggódott érte, mert ha valaki megneszeli a környéken, mi van ott, pár órán belül nem marad más belőle, csak a rendszámtábla, de Leo ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje, mert szerinte "normális nő ilyen környéken nem mászkál egyedül". A férfit még az sem hatotta meg, hogy Ánya itt nőtt fel, és még soha nem történt semmi baja. Inkább kivárta, hogy ő hazavezessen félkómásan, végignézte, ahogy beparkol egy lyukba egy olyan autóval, ami többet ér, mint az egész lakásuk, aztán hazataxizott.

És Ányának még akkor sem jutott eszébe, mennyire kihasználja ezzel a betegét, csak az, hogy milyen figyelmes!

– És mondd, jól sikerült a barátnős nap?

Jurij bedobta a táskát a hátsóülésre, és most zsebre tett kézzel fordult hozzá. Nem úgy nézett ki, mint aki be akar ülni, pedig Ányának önkéntelenül is hatalmasat dobbant a szíve, ahogy bepillantott a szélvédőn. Ez ugyan nem az az autó volt, de tekintetét így is vonzotta a műszerfal, a bőr borítású kormány, a kényelmes székek. Egy pillanatra újra táncot járt a gyomra az emlékei ütemére, aztán megrázta a fejét, hogy kitisztítsa belőle a zavaró gondolatokat.

– Szonya végül lemondta, más dolga volt – válaszolt kis késéssel. Azt már korábban eldöntötte, hogy a lehető legkevesebbet fog hazudni, ha már az igazságot nem árulhatja el. Pedig nagyon-nagyon szívesen kitálalt volna. Jurij ölébe akart mászni, és sűrű bocsánatkérések közepette elpityeregni, hogy mi történt, aztán a segítségét kérni, hogy mit kezdjen ezek után a betegével, és hogyan billentse vissza az orvos-páciens kapcsolatot a normális mederbe. Csakhogy Jurij valószínűleg nem értette volna meg, hogy Ánya csak barátilag ült egy másik férfi ölébe, és hogy pusztán segítő szándékból ment el vele autókázni, még akkor is, ha végül a szándék félrement. És nem csak azért, mert a barátja volt Ányának, de egyben a felettese is, ami még több problémát gördített az őszinteség útjába. Tudta jól, hogy kérvényeznie kellene Leonyid Ivanovics áthelyezését egy másik orvoshoz, de ugyanúgy tisztában volt azzal is, hogy a próbaidejének sikeressége áll vagy bukik ezen az egészen, ő pedig még az első fizetésének megérkezésével sem szedte össze magát anyagilag. Esze ágában sem volt lemondani a helyéről a Nevro-Medben, szóval nem maradt más választása, mint hazudni. Hazudni, majd megpróbálni egyedül megoldani az egészet, mint mostanában mindig.

– Akkor mit csináltál helyette? Nem unatkoztál nagyon?

Ánya megrázta a fejét.

– Anyával sütit készítettünk, aztán megnéztünk néhány vígjátékot.

Jurij elmosolyodott, és ismét megfogta a kezét, majd az egyik irányba kezdte magával húzni.

– Akkor sokkal jobb napod volt, mint nekem – jelentette ki mintegy mellékesen, de volt valami a hangjában, ami Ányának rögtön szemet szúrt.

– Nem sikerült jól apukáddal a találkozó?

Jurij összepréselte az ajkát, majd elfintorodott.

– Vele találkozni sosem jó.

Ánya már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, pontosan miért, de Jurij végül sietve hozzátette:

– De ne is beszéljünk erről. Nem akarom, hogy a mai napomat is elrontsa az emléke.

Ánya bólintott, közelebb bújt a férfihoz, és szorosan átkulcsolta az ujjait. Minden mozdulatával azt jelezte, hogy itt van, és támogatja őt. Bárcsak előző éjszaka is ezt tette volna ahelyett, hogy mindent úgy összekuszál!

– Bevallom, kicsit rosszul esett, hogy nem akartál bemutatni neki. De ha ilyen rossz a kapcsolatod vele...

Jurij megtorpant, meglepődve pillantott rá.

– Te ilyesmin aggódtál? – cirógatta meg óvatos mozdulattal a barátnője arcát. Az érintése olyan puha volt, hogy Ánya gerincén végigborzongott a jóleső érzés. Átfogta a férfi derekát - mert a téli kabátja túl szűk volt hozzá, hogy a nyakába csimpaszkodjon -, és átölelte.

– Csak egy kicsit. Aztán arra gondoltam, hogy talán még túl korai a kapcsolatunk ezen szakaszában, meg arra, hogy mennyire fogalmam sincs, hogy működnek ezek a dolgok. Végül is te sem találkoztál még anyával, pedig említette, hogy meghívna vacsorára. Úgyhogy úgy gondoltam, semmi okom...

– Jó. – Jurij magabiztos hangja váratlanul szakította félbe Ánya összevissza beszédét. Kérdőn felpillantott rá, de csak még jobban összezavarodott a férfi arcán ülő széles, jókedvű mosolytól, szemei csillogásától.

– Mármint mi a jó?

– Szívesen megismerném az anyukádat. Igazad van, épp itt van az ideje.

Ánya meglepődve pislogott rá, majd a kabátjába fúrta az arcát és mélyen beszívta az illatát. Soha egyik barátja sem fogadta jól, amikor haza akarta ráncigálni őket, az pedig, hogy Jurij magától egyezett bele az ötletbe egyetlen elejtett mondat hatására, nem várt boldogsággal töltötte el a szívét. A férfi megsimogatta a hátát, megigazította a kabátját, és szelíden mosolygott. Aztán az arcát váratlanul elfelhőzték az aggodalom ráncai.

– De az apámról most ne beszéljünk egy darabig, jó? El akarom felejteni.

Ánya bólintott, Jurij sietve folytatta.

– Azért is néztem ki egy cukrászdát a környéken. Beváltom az ígéretemet a vasárnapi sütiről.

Ánya belefúrta a fejét Jurij kabátjába, és még szorosabban magához húzta őt. Biztos nagyon rosszul érezte magát. Valószínűleg szüksége lett volna a támogatására, az ölelésére, egy kedves szóra.

– Sajnálom, hogy nem voltam ott neked! – suttogta bűntudatosan.

Jurij szelíden mosolygott.

– Legközelebb majd nem hagysz magamra.

Nem, valóban nem fogja, ebben már biztos volt. Ficánkoló gyomrára szorította a kezét, beharapta a szája szélét, és ígéretet tett magában: holnap reggel első dolga lesz rendezni a határokat Leonyid Ivanoviccsal egyszer és mindenkorra.

Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Egy kortyra eltüntette az eszpresszót, majd megborzongott. Ritkán itta a kávét cukor és tej nélkül. Általában csak akkor, amikor emlékeztetni akarta magát arra, hogy létezik rosszabb, mint a szájában megkeseredett érzelmek. De most még ez sem segített. Sem a nyitott ablakon át beáramló jeges levegő, sem pedig a kora reggel óta tartó, folyamatos dohányzás. Leo már-már a vodkán gondolkodott, és tekintete vágyakozóan siklott a minihűtőre a nappali sarkában, csakhogy volt ezzel egy kis gond. Egyrészt Hailey, aki fél percenként csattogott keresztül a nappalin, morcosan ellenőrizve, hogy az odakészített reggeli még mindig nem fogyott el Leo tányérjából, másrészt Behemót, aki valamilyen csodás állati - vagy sátáni - ösztönnek engedelmeskedve a hűtő előtt strázsált vérmes tekintettel, harmadrészt pedig - és ez volt a legnagyobb probléma - Ilja, aki ebből az egy pillantásból is megértette legjobb barátja gondolatait.

Leo nyűgös volt, rosszkedvű, az egész teste égett az izomláztól, és akkor még el kellett viselnie ezt a poklot is. Semmi másra nem lett volna szüksége, csak csendre és sötétségre, hogy átadhassa magát az önsajnáltatás mély bugyrainak, erre tessék. Már reggel tízkor összecsődült a fél világ a lakásán, és csak azért nem hajított ki innen mindenkit, mert még ahhoz sem maradt elég ereje. És még hálásnak kellett lennie érte, hogy Hailey-nek volt annyi esze, és Ilját hívta, nem pedig Tányát.

– Megmondanád, mégis mire kellett neked a kocsikulcs?

Ilja összefont karokkal, szétvetett lábakkal terpeszkedett a fotelban a nappali átellenes oldalán. Homloka az aggodalom ráncaiba gyűrődött, tekintete bosszúsan villant a szemüveg mögött.

– Gondolom a kocsihoz.

– Amivel aztán eltűntél reggel hétig.

Leo bólintott.

– Bármiféle értesítés nélkül hagyva Hailey-t.

Ismét bólintott.

– Aztán amikor hazaértél, kijelentetted, hogy hagyjon a francba a kérdéseivel és tűnjön el a szemed elől.

Hát igen, ez pontosan így történt.

– Haver, te még mindig nem vagy túl kedves – döntötte hátra a fejét Ilja lemondóan. Leo megvonta a vállát. Nem is igazán akart az lenni.

– Ha nem tudnám az ellenkezőjét, azt hinném, hogy titokban megtanultál járni, és megint valami idiótaságot csináltál.

Ez a teória annyira nem is járt messze az igazságtól. Leo arcára kiültek az érzelmek, de most az egyszer nem sietett letörölni onnan őket. Ilja az az ember volt, aki előtt megengedhette magának az őszinteséget még akkor is, ha gyengének mutatkozik közben.

– Tényleg vezetni voltam – vallotta be lazának szánt mozdulattal, de közben megremegett a hangja. Enélkül is folyamatosan az éjszaka képei kínozták. Érezte az orrában Ánya cukorkás illatát, ujjai alatt a puha bőrét, ölében a testének súlyát. De most, hogy hangosan is kimondta, érezte a testén végigszáguldó adrenalint is, a váratlanul megtalált örömöt, az élet édes, megszokott, régi ízeit.

Azt mondják, magasról lehet nagyot esni, és ebben hitt is egészen az előző éjszakáig. Csakhogy akik ezt mondást kitalálták, még nem élték át az annál is rosszabbat: a sötétségben megtalált, majd azonnal elveszített reményt.

Ilja jó pár másodpercig töprengve, félig elnyitott szájjal meredt rá, mielőtt megszólalt.

– Rákérdezzek?

Leo megrázta a fejét.

– Inkább igyunk.

– Reggel tíz van.

– Tudom, de én ezt nem bírom józanul elviselni! És most ne gyere nekem azzal, hogy az alkohol milyen szar megküzdési stratégia, mert ez kurvára nem segít.

Ilja még jobban ráncolta a homlokát, de végül csak bólintott, és a minihűtőhöz ment. Behemót ugyan továbbra is egyfejű Cerberusként őrizte a pokol kijáratát, de némi viaskodás és karmolás bezsebelése után mégis csak Ilja került ki győztesen a harcból. Leo örült neki, hogy ez alkalommal nem neki kellett megküzdenie a macskával, mert már így is tele volt karmolásnyomokkal az egész teste, pedig csak néhányszor játszott vele, és egyszer gurult rá a farkára. Mondjuk amit akkor kapott, azt meg is érdemelte.

– Azért érdekelne részletesebben is a történet – nyújtotta Ilja a színültig töltött poharat Leonak. Többek között ezért is voltak ők ilyen jó barátok. Ittak már néhányszor együtt ahhoz, hogy szavak nélkül is értsék, mikor mennyire van a másiknak szüksége.

– Ha nem haragszol, előbb lehúznám ezt.

Ilja intett, majd maga is belekortyolt a saját - jóval kisebb - adagjába. Egyszerre megborzongtak, majd kibámultak a nyitott ablakon át a szürke betondzsungelbe.

– Azt gondolom sikerült kitalálnod, hogy nem én vezettem.

Ilja bólintott.

– De lassan már azon sem lepődnék meg.

– Jó, mert... Lehet, hogy mégis én vezettem.

A férfi erre felkapta a fejét.

– Hogy mi?

– Részben.

– Mégis hogyan lehet részben...?

– Lehet, hogy ült valaki az ölemben, aki a pedálokat kezelte, amíg én...

– Várj, várj, várj. Tessék?!

– De ne aggódj, nem a forgalomban. Kimentünk a srácokhoz driftelni.

– És az öledbe ültetted valamelyiket?

– Mi? Nem! Minek nézel te engem?

– Nem tudom, haver, én már semmit nem értek.

Leo feltartotta a poharát, Ilja szó nélkül töltött mindkettejüknek. Néhány percig csendben figyelték az alant elhaladó buszt, aztán Leo folytatta.

– Ánya volt velem – suttogta, hogy Hailey, aki a konyhában tevékenykedett, még véletlenül se hallja meg. Nem mintha tudott volna oroszul, de valahogy még így is bűnösnek érződött ilyesmiről beszélni a füle hallatára. Nem voltak rendesen együtt, ez igaz. De nem is szakítottak igazán, úgyhogy tartott tőle, hogy egy ilyen információ némi veszekedést szítana. Ahhoz meg most nagyon nem volt ereje.

Ilja egy pillanatig meredten bámult rá, aztán szó nélkül lehúzta az italát, és újra töltött. Talán rájött, hogy ehhez a beszélgetéshez egy kicsit neki is többre van szüksége.

– Tudtam – tört ki belőle végül. – Annyira tudtam! – csapta a poharát az ablakpárkányra. – Még hogy ne fagyjon halálra ez a dög macska, mi?

– Én tényleg aggódtam érte!

– Aggódtál. Hát hogyne. És Hailey-ért nem aggódtál, amikor egész éjszaka téged várt, és azon gondolkodott, hogy engem hívjon-e, az anyádat, vagy a rendőrséget?!

Leo megütközve nézett rá. Ebbe még bele sem gondolt. Oké, talán ez tényleg szemétség volt tőle. Bocsánatot kellene kérnie Hailey-től, aztán elmondani neki az igazat az érzelmeiről, de...

– Olyan nehéz ez az egész! – sóhajtotta. – Nem hiszed el, Ilja, mennyire. Nincs szükségem nőkre. Ányára sem. Haileyre sem. Senkire.

– Nem úgy nézel ki.

Leo hátradöntötte a fejét, és megmasszírozta a halántékát.

– Ma reggel voltaképp rád sem.

Ilja szélesen elmosolyodott.

– Annál inkább itt maradok! – Majd koccintásra emelte a poharát.

Leo nem érezte magát ilyen jókedvűnek, de végül is... Egy kis alkohol mindig is jó megoldást jelentett a szív bajaira.

Két óra múlva - vagy talán csak egy volt? - ott ültek egymással szemben a még mindig tárva-nyitva álló ablak alatt, közöttük az asztalon egy kiürült vodkás üveggel, két feldőlt pohárral, meg egy teljesen teli hamutállal, és totálisan elbeszéltek egymás mellett.

– És az autózás, Ilja! A vezetés, a fények! Én annyira... Tudod, hogy annyira!

– Én is hazavezettem a sötétben. Azt hiszem, beletolattam egy fába.

– Mint amikor kifutnak az ujjaid közül a dolgok, de aztán... Ott a kontroll! A vezetésben. Az erő! Érted?

– Kontroll? Kontroll - bólogatott merengve.

– Igen, a kontroll. Amikor ott ült az ölemben, érted? Annyira bízott bennem. Bennem! És minden olyan normális volt.

– Bárcsak képes lennék elveszíteni a kontrollt.

– Aztán felkelt, és tudod, mi volt az első dolga? Bocsánatot kért, amiért a súlyával biztos elszorította a vérkeringésemet!

Leo reményvesztetten elnyúlt az ablakpárkányon, nagyot böfögött.

– Szar ez az egész – kommentálta.

– Ne is mondd! – szontyolodott el Ilja is. – Megadtam a telefonszámomat, de azóta sem hívott fel.

– Jobb is, ha nem keres, csak a baj van vele.

– Igen. Biztos – bólintott Ilja hatalmasat, hogy közben véletlenül le is fejelte a saját kezét. – Igazán megdughattam volna.

Leo hirtelen felkapta a fejét.

– Hogy micsoda? Nem, dehogyis! Ez egy hülye ötlet, Ilja. Nem tehettem meg. Vele nem. Most már nem.

– De te biztos, hogy megtetted volna! – Ilja hirtelen mozdulatott tett a kezével. – Ott álltam a nappalijában, két lépésre a hálótól! És én csak egy zsebkendőt adtam neki, meg a telefonszámomat!

Leo értetlenül pislogott párat.

– Te most véletlenül... pontosan... miről is beszélsz?

– Szonyáról!

– Hát Szonyáról! Persze!

Rácsapott az ablakpárkányra, amitől az egyik feldőlt pohár legurult, és hatalmas koppanással ért földet, de erős üvegből készülhetett, mert nem tört össze.

– De ki is az a Szonya? – vakarta meg az állát fél pillanattal később.

– Hát ő! – ugrott talpra Ilja. – A macskás lány. Tudod! – magyarázta olyan vehemensen, hogy teljesen kipirult az arca.

Leo még mindig értetlenül meredt az előtte imbolygó alakokra - vagyis inkább egy alakra, amiből kettőt látott -, de nem lett világosabb számára a sztori.

– Egész úton ölelgetett. És a vállamon sírt. És a haja. Meg az illata...

Leo nagyot sóhajtott, mert ezek a szavak benne is szép képeket keltettek életre. A tenyerébe támasztotta az állát, mint egy iskoláslány, és nagyokat pislogott.

– Ó igen, az az illat! – merengett. Ismét eszébe villant minden, ami történt, meg az is, ami nem történt, de történhetett volna. Korábban egyszer sem hagyott ki kínálkozó alkalmat, és talán emiatt, de soha nem fojtogatta még így a "mi lett volna, ha" kérdése. Most viszont... Most égett a bőre az elfojtott vágytól, az idegei pattanásig feszültek, a szíve pedig... A szívét mintha beszippantotta volna egy feketelyuk, nem maradt más a helyén, csak sötétség.

– El fogom felejteni, igaz? – motyogta maga elé kétségbeesetten. Ilja talán megérezte, hogy most nagy szükség van rá, mert közelebb húzódott, és barátilag vállba veregette.

– Ez csak a szokásos marhaság – folytatta Leo. A nyelve lassan, nagyon lassan forgott, épp úgy, mint a fejében a fogaskerekek, de azért igyekezett magyarázatot találni az érzéseire. – Mindi... – csuklott egyet. – Mindig olyan könnyen megtetszenek nekem a lányok.

Ilja egyetértően bólogatott, és tovább veregette a vállát.

– Ott van ez a varázslat. – Leo hirtelen előrehajolt, és széles mozdulatot tett a levegőben. – Mindig ott van ez a varázslat. Az elején. Tudod, mint a hülye tinisorozatokban.

Ilja most a fejét rázta.

– Nem-nem. Nem – emelte magasba a mutatóujját, és rábökött Leo mellkasára. – Ez csak nálad van így. Nekem sosincs ez a gyomorfelfordulós meg álmatlan marhaság.

– Mert te nem is szoktál rendesen szerelmes lenni, nem tudod, milyen ez.

– Nem. Nem – csóválta Ilja a fejét, és minden szavának egy bökéssel adott nyomatékot. – Megmondom én neked, haver, hogy mi van. Az van – megállt a mondat közepén, amíg megingott és elveszítette a fókuszt, de aztán olyan vehemensen folytatta, mintha ez a kis közjáték meg sem történt volna.

– Szóval az van, hogy te nem is a lányokba vagy szerelmes. Hanem a szerelembe – tárta szét a karjait úgy, mintha most prezentálta volna a Nobel-díjat érdemlő ötletet.

Leo pislogott párat, míg felfogta a szavak értelmét, aztán teátrálisan rádőlt az asztalra. Kezeit a feje alá húzta, miközben érezte, hogy eluralkodik rajta a mély bánat.

– De most még annyi esélyem sincs, hogy megszerezzem, igaz? – suttogta a kérdést maga elé.

Ilja ráült a kerekesszék karfájára, átölelte a vállát, és mellé borult az asztalra.

– Én itt vagyok neked. Mindig.

Leo mérgesen fújt egyet. Hálás volt ugyan a legjobb barátjának, de nem ez volt az, amire igazán vágyott.

– Te menj inkább, és szedd össze ezt a Szonya-lányt – fordult el, hogy ne is lássa a férfi arcát. Ilja felkuncogott, és még közelebb húzta őt magához.

– Jó, jó, jó. Figyelj. Figyelj rám! – ismételte a szavakat úgy, mintha Leo nem hallotta volna elsőre. – Én tudom, hogy te mit gondolsz, de az egy hülyeség. Mármint oké, szar ez a helyzet, de... – csuklott egyet. – De legalább most már tudod, hogy ha valaki összejön veled, az magadért szeret.

Leot annyira megbotránkoztatták ezek a szavak, hogy még a duzzogásról is megfeledkezett. Visszafordult, és összeráncolt szemöldökkel meredt legjobb barátjára.

– Ilja, te szerintem tényleg be vagy rúgva!

– Nem – háborodott fel a férfi rögtön. – Vagyis de. Lehet. De attól még nem mondok hülyeséget. Az elmúlt másfél évben olyan ritkán találkoztunk! Tudod, mert mondtam is neked. Mondtam, hogy hiányzol, de te nem hallgattál meg, és amikor lett egy kis szabadidőd, rögtön elrepültél Miamiba.

Leo összepréselte a száját, majd ő is magához ölelte a barátja testét.

– Tudom haver, tudom – sóhajtotta bűnbánóan. – Annyira sajnálom.

– És nem is csak ez! – folytatta Ilja a kifakadását. – De ezek a nők? Hailey nagyon kedves, meg szexi, meg minden, de... Ott volt az a másik is. Mi a neve? Úristen, mi volt a neve! Az a nő, aki tíz évvel idősebb volt nálad.

Leo váratlanul elvigyorodott.

– Sok jóra megtanított az ágyban.

Ilja felsóhajtott.

– Igen. Meg előtte az a rocker, aki úgy húzta a vodkát, mint a nagyapám. Meg az a másik szerencsétlen a felső tízezerből, jesszusom!

– Kihagytad a sztoriból Nasztaját, Violettát, Michelle-t, Arinát...

– Jó, jó, jó! – szakította félbe Ilja indulatosan a felsorolást. – Igen. A lényeg az, hogy tök fura volt mindegyik, oké?

Leo szemei előtt megbillent a világ, ahogy megpróbált feltápászkodni, hogy értetlenségének nagyobb nyomatékot adjon, de inkább visszacsúszott az asztalra.

– Minden nő fura a maga módján.

Ilja hangosan kifújta a levegőt.

– Jó-jó-jó, igen. – Ilja megmasszírozta lehunyt szemhéjait, mintha ez segítene kitisztítani a látását. – De – folytatta a kis közjáték után visszatért energiával. – De Ánya nem tűnik akkora kreténnek.

Leo mélyet sóhajtott, és inkább visszadőlt a karjai védelme közé az asztalra.

– És mégis mit kezdjek ezzel az információval? – morogta. Persze, hogy Ánya kedves, és okos, és érzékeny, és izgalmas, és... De a többiek is azok voltak!

Ilja felkelt, és ügyetlenül hajlongva felnyalábolta a korábban elgurult poharat.

– Nem tudom, haver – vonta meg a vállát, miután orraesés nélkül sikerült végrehajtania a műveletet. – Csak a meséid alapján ő a legszimpatikusabb Lena óta.

De Lena a legelső barátnője volt, tíz teljes évvel ezelőtt!

Leo hangosan felhorkantott, és inkább maga elé húzta a másik felborult poharat.

– Idehozod azt a megmaradt üveget a hűtőből?

Zörgés. Zúgás. Valami irtózatos hangzavar tört utat a koponyájába, soha nem látott migrénnel ébresztve őt hétfő reggel egy telehányt vödör társaságában. A gyomra savas volt, a feje hasogatott a fájdalomtól, a világot meg mintha egy soha meg nem álló búgócsigára ültették volna.

Röviden felnyögött, aztán kiszakadt belőle egy böfögés. Pár pillanatig azt sem tudta, hol van, és hogy került oda. Félig kinyitotta a szemét, de rossz ötlet volt, mert rögtön megfájdult a tűző napsütéstől.

– Vizeeeet – hörögte öntudatlanul, miközben minden erejével azért küzdött, hogy ne gyarapítsa tovább a vödör tartalmát. Nagyon undorító volt.

Mégis hogy jutott idáig?

A zörgés közben abbamaradt, és ettől egy pillanatra fellélegzett - de csak egy pillanatra, mert ahogy tudata elkezdett tisztulni, úgy élesedtek ki sorra a testében sajgó fájdalmak. Az izomláz, a migrén, a gyomorrontás. Nem is csoda, hiszen alvás nélkül, éhgyomorra ivott meg egy kávét, és aztán...

A vodka gondolatától is rosszul lett. Öklendezni kezdett, így megpróbálta feltornázni magát ülő helyzetbe, de a karjaiban nem volt elég erő hozzá, hogy engedelmeskedjenek. Remegve rogyott össze a saját súlya alatt, de a mozdulattal együtt legalább sikerült visszanyelnie a gyomorsavat is.

– Mi a fasz – motyogta az arcát dörzsölgetve, hátha ettől felfrissül, de természetesen semmi hatása nem volt.

Halványan emlékezett rá, hogy Hailey vetett véget a bulinak valamikor kora délután. Addigra felütötték a minihűtő teljes tartalmát, ami nagy szó, ugyanis Leo mindig gondoskodott róla, hogy elegendő alkohol álljon a rendelkezésére. Ilja szomorúra itta magát, és romantikus nótákat kornyikált mély torokhangon, Hailey pedig...

Leo emlékezett rá, hogy Hailey angolul magyarázott valamit hevesen, Ilja pedig oroszul próbált rá felelni. Mind a ketten tőle várták el, hogy fordítson a másiknak, de ő...

Ő mit is csinált mindeközben?

Lehunyta a szemét, és megmasszírozta a halántékát, de ez aligha segített. Tudta, hogy ki kellene nyitnia a száját, és szólni Hailey-nek, hogy segítsen, mert az már most biztos volt, hogy önmagától ma nem fog felkelni erről a kanapéról. És kivételesen nem csak azért, mert járásképtelen.

Csakhogy a torka kapart a savtól és szárazságtól, belőle pedig kiáltás helyett csak egy rekedt sóhaj szakadt fel.

Édes Isten, ugye nem csatlakozott Iljához az éneklésben?

Szorosan lehunyta a szemét, és igyekezett mozdulatlanul feküdni, hogy ezzel is ellensúlyozza a szédülést. Minél kevesebb ingert kellett befogadnia leamortizált szervezetének, annál biztosabb volt, hogy képes lesz életben maradni. Máskülönben az is kétséges volt.

A zörgés hirtelen újraindult, ő pedig hangosan felnyögött. Káromkodott is volna, ha képesnek érzi magát rá. Valahonnan a tudata egy távoli szegletéből eszébe villant, hogy ez a hang talán telefonzúgás. Ügyetlen mozdulattal tapogatta végig a dohányzóasztalt maga mellett, levert onnan egy üres poharat, majd végre megérezte ujjai között az Iphone körvonalait. Ösztönösen vette fel a hívást, rá sem pillantva, ki az. Úgyis tudta, hogy az anyja. Hailey biztos beköpte őket Iljával a tegnapiért.

– Jó napot kívánok, Ány Andrejevna vagyok, remélem, nem zavarok – szólt bele az a nagyon is ismerős hang. Leo szíve azonnal hatalmasat dobbant. Ijedten nyitotta ki a szemét és könyökölt fel, mintha bizony a nő láthatná, milyen állapotúra itta magát, és feltétlen és mihamarabb bizonyítania kellene előtte, hogy nincs is semmi baj. Csakhogy a hirtelen mozdulattól rögvest émelyegni kezdett, amin nem segített az sem, hogy ismét szemközt találta magát az undorító vödörrel.

– Igen – szólt bele riadtan a telefonba, de a hangja rettenetesen száraz volt. Megköszörülte a torkát, de az sem segített. – Mármint nem. Nem zavar – folytatta a homlokát masszírozva. Inkább gyorsan visszacsukta a szemeit, és imádkozott, hogy sikerüljön értelmes szavakat kipréselnie a száján.

– Amiatt keresem, mert nem beszéltük meg, hol legyen a következő találkozónk.

Leo bólintott, de aztán rájött, hogy ezt a beszélgetőpartnere nem látja, szóval kipréselt magából egy újabb "igen"-t.

– Arra gondoltam, hogy tarthatnánk... – Ánya hangja bizonytalan volt. Egy pillanatra elnémult, mély levegőt vett, majd cincogó hangon folytatta. – Hogy tarthatnánk ismét a kórházban. A szokásos foglalkoztatóban.

Hát idáig jutottak. Leo számított rá, hogy ez fog történni. Nem a semmiért ivott előző délután alkoholmérgezésig, nem a semmiért kívánta, hogy bárcsak megfulladt volna a hányásában, és hát igen, az első pillanattól kezdve összefacsarodott a szíve, amiért Ánya ismét magázza.

De arra eddig nem gondolt, hogy még a sétáktól is búcsút kell vennie.

– Rendben – préselte ki magából a szót, közben elnyomva egy feltörni készülő böfögést.

Ánya mélyet szuszogott a vonal tulsó felén. Olyan közel volt a hangja, mintha megint egymás fülébe suttogtak volna.

– Rendben – ismételte meg végül. – Akkor várom magát kedden a szokott időben. Viszonthallásra.

Leo bontotta a vonalat, majd lehanyatlott a párnára. Rápillantott a macskára, aki a kanapé túlsó feléről vizslatta őt nagy zöld szemeivel.

– Mi van? – förmedt rá az állatra morcosan. – Csak nem te is magázni akarsz mostantól?

Jobban fájt neki ez a hangnem, mint ahogy előre képzelte. Olyan kurva hivatalos volt a beszélgetés, hogy Ánya akár az adóbevallásáról is érdeklődhetett volna!

De a macska ezúttal nem rúgott még egyet a gazdájába. Talán megsajnálta. Talán a pokol szolgája úgy ítélte meg, hogy így is eleget szenvedett az elkövetett bűneiért. De az is lehet, hogy ez is csak egy lépcsőfok volt a sátán büntetésvégrehajtási intézetében. Akárhogy is, Behemót óvatos mozdulattal ráugrott Leo mellkasára, összegömbölyödött éppen a szíve felett, majd elégedett dorombolásba kezdett.

Leo lehunyta a szemét, ujjait végigfuttatta a selymes bundán, majd mélyet sóhajtott.

Soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd egy utcamacska lesz a támasza zaklatott lelkiállapotában.