Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Hailey sikítására ébredt. Ijedtében fel akart ugrani, de a végtagjai nem engedelmeskedtek, így csak a derekát húzta meg jó alaposan. Káromkodott, miközben körbepillantott a félhományos szobában, ahol valami először tompán puffant, aztán újra az ágyra vetette magát. Egy fekete kis folt volt az. A macska.

Leo az első pillanatban még fel sem fogta, hogy Behemót tényleg náluk lakik, és ez nem álom volt. A következőben pedig az átkozott dög olyan erővel rohamozta meg a lábujjait, hogy már pontosan tudta, Hailey miért sikított. Vagyis sejtette, mert a lábfejeiben akkor sem érzett sokkal több életet némi zsibbadásnál, ha nagyon koncentrált, így inkább ösztönből, mintsem valódi meggyőződésből hajolt előre, hogy elhessegesse onnan a vérmes jószágot.

A feladat nem volt egyszerű. A macska újra és újra lecsapott, mintha csak a lábujjaikat szánta volna a reggelijének, és fogalma sem lenne róla, hogy azok nem önálló entitások, hanem hozzájuk, közel két méteres emberekhez tartoznak. De az is lehet, hogy szánt szándékkal döntött a kannibalizmus mellett, végül is a sátán macskája nem biztos, hogy beéri holmi száz százalék húsból készült macskatáppal.

Akárhogy is, mikor fél óra birkózást követően sikerült végre eltántorítani a vadászattól, még ő volt az, aki megsértődve, magasba tartott farokkal ballagott ki a hálószobából.

Hát így indult a hajnal, miután mind a ketten késő éjszakába nyúlóan fent voltak, épp ugyanamiatt a koszos dög miatt.

Leo és Hailey egymással szemben ültek a konyha szemet bántó neonfényében. Odakint még fel sem kelt a nap, de ők már a reggeli tejeskávéjukat kortyolgatták szótlanul, miközben mind a ketten a macskát bámulták. Szokatlan volt számukra a harmadik fél a háztartásban, Behemót ráadásul egészen különös módon fejezte ki az idetartozását. A macskavécét például egészen addig nem volt hajlandó használni, amíg Hailey nem végzett a reggeli elkészítésével, és bele nem haraptak, de az első falatot még le se nyelték, a macska már rohant is az alomba. Ami a konyhában volt. Mert a többi helyiségben már nem volt rá hely.

– Még szerencse, hogy olyat vettem, aminek van fedele – jegyezte meg Leo optimistán, de az érzés azonnal elszállt, ahogy megérezte a szagokat, és elment az a kevés étvágya is, amit mostanában össze tudott kaparni. Hailey sem járhatott jobban, mert szép arca fintorba torzult, kiejtette kezéből a szendvicsét, és onnantól kezdve csak a kávéját kortyolgatta tovább. Kivételesen még Leonak sem szólt, hogy folytassa az evést.

– Lehet, hogy a szagszűrőset kellett volna – szólalt meg kis szünettel később. Behemót akkor állt neki kaparni, de olyan vehemenciával, mint aki tényleg egy pokolig vezető átjárót szeretne készíteni a konyhapadlóba.

– Egy zajszűrő sem ártana – tette hozzá Leo, miután elkezdte úgy érezni, hogy a fejében is kaparnak.

Azután Behemót arisztokratikus testtartással előbújt a dobozból, mancsáról lerázta a rárakódott alomszemeket, és - mint aki jól végezte dolgát - távozott.

– Valakinek ki kéne dobnia a kakit – kelt fel Hailey is a helyéről. Felkapta a telefonját, és semmi mással nem törődve elindult a nappali irányába.

– Valakinek? – vonta fel a szemöldökét Leo, de már későn. Úgy néz ki, egyedül maradt a problémával. És ahogy ott ücsörgött a hunyorgó lámpafényben, már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jó döntést hozott ezzel a macskával.

Az állattartással kapcsolatos izgalmak nem csökkentek a nap további részében sem. Pedig erre számíthattak volna. Behemót előző éjszaka is igen vérmesen és energikusan viselkedett, amikor majd kikaparta a ketrec alját, csak hogy kiszabaduljon Ilja kocsijában - akinek jó időbe telt megnyugtatnia az idegen lányt, és visszatérni a macska-projekthez -, majd kisebb hisztit rendezett az állatorvosnál is. Az asszisztensnő, bár profi módjára viselte a megpróbáltatásokat, a végére jó néhány karmolással gazdagodott. Ezt Leo még meg is tudta érteni. Ő se szerette az orvosokat, egy állat miért tenné?

Leo nem lepődött meg azon sem, amikor Behemót nagy ívben tojt Hailey kamerás-videózós próbálkozásaira, és nem sétált át a hülye fénykörön, nem pózolt a lánnyal közösen, nem ült le, nem feküdt, és nem maradt egy helyben pusztán az ő kérésére, mi több, néhány óra hercehurca után néhány karmolással adta a tudtára, hogy ebből elege volt.

És Leo még azt is hatalmas türelemmel kezelte, amikor a macska érthetetlen okokból nekiállt fel-alá futkározni a lakásban, ezzel sorra leverve az asztalokon felejtett kristálypoharakat, tányérokat és evőeszközöket.

Na de hogy a kanapé mégis miben sértette meg őfelsége macskáját, arra aztán semmilyen magyarázatot nem talált. Alig telt el néhány óra, máris tele volt karomnyomokkal a bőr huzat, itt-ott már a tömése is kilátszódott. Behemót ezen kívül beleivott a wc-be, kiöntötte kajás tálját, letekerte a wc papírt, és a délben elé pakolt nedves eledelt szétkente a konyhapadlón. Nagyjából délután háromra jött el az a pont, amikorra Leo nem bírta többé elviselni a káoszt - és Hailey sápitozását -, úgyhogy végső kétségbeesésében áthívta magához Olgát.

Csakhogy a nő ez alkalommal otthon hagyta szokásos kedves-szeretetteljes viselkedését, és teljesen kifordult magából.

Esze ágában sem volt feltakarítani, mi több, Hailey-nek sem engedte, hogy bármihez is hozzányúljon. Helyette a seprűt egyenesen Leo kezébe nyomta - aki megrökönyödésében még ellenkezni is elfelejtett -, és ráparancsolt, hogy kezdjen el összetakarítani. Olga nem törődött sem azzal, hogy a családban kinek milyen szerep jutott, sem azzal, hogy Leonak a mozgáskorlátozott állapota miatt egy ilyen egyszerű feladat is milyen sok energiába kerül.

– Erre gondolt volna akkor, amikor összeszedte szegény állatot. Épp itt az ideje, hogy megtanulja, mit jelent a felelősség – morgott megállás nélkül, és karjait összefonva maga előtt, kiképzőtiszteket megszégyenítő, szigorú tekintettel követte nyomon, ahogy Leo - hányingerrel küzdve - kitakarítja az almot, elmossa a macskatányért, és úgy-ahogy rendet rak a lakásban. Már majdhogynem tisztelgett is, amikor végzett a feladataival.

– Úgy – enyhült meg Olga, amikor a feladatok végére értek, és minden csillogott-villogott. Vagy legalább is majdnem.

– Ezt minden nap meg kell majd csinálni. Figyeljen oda, hogy legyen friss vize és étele mindig kint. Ha valami gond van, nyugodtan hívjon, de mégsem buszozhatom át a fél várost valamilyen apróság miatt.

Leo összepréselte az ajkait, hogy ne törjön ki belőle a felháborodott sóhaj. Még hogy apróság!

– Hetente eljövök majd alomcserére – folytatta a nő közben rendíthetetlenül –, és akkor ellenőrzöm a dolgokat. Remélem, jól bánik majd szegénykével.

Olga meleg tekintettel rábámult Behemótra, és olyan szeretetteljesen csücsörítette össze a száját, ahogy az anyák a kisbabák láttán szokták. Leoban ekkor éledt fel hirtelen a sötét gyanú.

– Olga, magának van macskája? – kérdezte, mintegy mellékesen.

– Három is – húzta ki magát az asszony büszkén. – Mindegyiket az utcáról fogadtam be. Szóval nekem elhiheti, ha azt mondom, az idő, a gondoskodás, és a szeretet majd csodálatos társsá teszik Behemótot. Remélem, nem kell csalódjak magában.

Azzal magára hagyta Leot, aki nem tudott nem megdöbbenni a tényen, hogy már a saját házvezetőnőjük is elvárásokat támaszt az irányába. Miféle sorscsapás várhat rá még ezek után?

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Ánya Andrejevna fáradtan dőlt hátra a kényelmetlen irodai székben, a halántékát masszírozva. Az ünnepek jelentette szünet után nehezen rázódott vissza a munkába, ez a hét pedig különösen nehéznek bizonyult. A betegei is sokkal nyűgösebbek és makacskodóbbak voltak a szokásosnál, mintha ők sem szeretnének még szembenézni az élet szabta kihívásokkal. Az ég is napok óta változatlanul szürke volt, most pedig reggel óta megállás nélkül ontotta magából a hószerű sáros latyakot.

De legalább péntek volt, és már csak két beteget kellett túlélnie, mielőtt leléphetne.

Ez az egy gondolat tartotta benne a lelket, na meg a hétvégi randi ígérete. Már mindent kitalált és előkészített, szuperjó programnak néztek elébe. Éppen összerágta a szájában tartogatott almás cukorkát, amikor nyílt az ajtó. Tekintete rögtön az órára siklott. Még volt bő tíz perc a szünetéből a következő óra kezdete előtt, de a betegek gyakran érkeztek korábban a megbeszéltnél. Így is sokkal nyugodtabb volt, mint az állami kórházban, ahol egy időpontra néha három beteg is jutott, és egymást taposták az emberek a váróban, de azért Ánya nem szerette a feszültséget, ami ezzel járt.

Most azonban legnagyobb meglepetésére nem Karenyin érkezett korábban, hanem Jurij toppant be az ajtón. Ánya rögtön felpattant zavarában, és az ujjait kezdte el tördelni.

– Mit keresel itt? Épp rád gondoltam.

Jurij a megjegyzés hallatán elégedetten elmosolyodott, majd üdvözlésképp nyomott egy puszit Ánya szájának sarkába.

– Konsztantyin beteg lett. Be kell ugranom helyette az ügyeletre.

– Jaj, ne! – sajnálkozott Ánya. – De ugye nincs komoly baja?

A férfi a fejét rázta.

– Elkapott valamilyen vírust, és felment a láza. Dolgozni így nem jöhet, de amúgy semmi komoly.

– Hála Istennek!

– Csak szólni szerettem volna, hogy ma későn végzek, és nem tudlak hazavinni. Bár ha megvársz...

– Ugyan – legyintett Ánya. – Nincs semmi gond, haza tudok buszozni.

– Biztos? Mert ha esetleg mégis megvárnál...

– Biztos. Az elmúlt huszonnyolc évben sem történt semmi bajom, szóval azt hiszem, fogok boldogulni.

A férfi némi elégedetlenkedéssel fogadta a kijelentést.

– És utána látlak? – kérdezte aztán reménykedve.

– Hát holnap...

– Ma is átjöhetnél – vágott Ánya szavába, még mielőtt ő befejezhette volna. – Éjszakára. Nyolckor megjön a váltás, legkésőbb kilencre már otthon leszek.

– Nem hiszem, hogy annak sok értelme lenne. Biztosan fáradt is leszel.

– Jobban aludnék, ha tudnám, hogy mellettem vagy. Biztonságban.

Ánya kuncogott, jól esett neki a figyelmesség, még ha túlzónak ia találta.

– Csak otthon lennék, mi bajom történne? És holnap egyébként is találkozunk. Már mindent megterveztem, tizenegykor kellene összefutnunk a...

Jurij hirtelen a homlokára csapott.

– Holnap?! Basszus, teljesen elfelejtettem! Sajnálom, Drágám, de most nem jó. Apám itt lesz Moszkvában, tegnap hívott. El kell mennem vele ebédelni.

– Ohh... – Ányát letörte a hír, de igyekezett nem kimutatni. Végül is a család mindig fontosabb. – Akkor nem is fogunk találkozni vasárnapig?

Jurij láthatóan elsápadt a gondolatra.

– Dehogyisnem! Ma gyere át. Az ebéd csak néhány órát vesz igénybe, addig el leszel a házban, nézel valamit a tévében. Aztán amikor visszatértem, elmegyünk majd valahova. Cukrászdába, vagy ahová csak akarsz.

Ánya megrázta a fejét. Nem tetszett neki, hogy az egész hétvégét a férfi félelmetesen nagy házában töltse, ráadásul egyedül.

– Mindegy, akkor majd találkozunk vasárnap. Jó szórakozást apukáddal! – mosolyodott el könnyedén. Jurij arca ezzel egy időben komorrá vált, tekintete összeszűkült.

– Mi? De most mondom, hogy...!

Ánya közbevágott.

– Már úgyis régóta el szeretnénk menni Szonyával bevásárolni. Semmi gond, szükségem is volna egy lányos napra.

Még ő maga is meglepődött rajta, milyen könnyen jöttek ajkára a hazug szavak. Bár ez csak félig volt az, mert tényleg szeretett volna kettesben leülni egy kávéra Szonyával. Hétfő óta egyáltalán nem is futottak össze a kórházban, és messengeren sem írtak egymásnak.

Jurij ábrázata azonban nem enyhült meg a magyarázat hallatán, amitől Ánya kezdte azt érezni, hogy valami rosszat, nagyon rosszat tett vagy mondott. Talán megbántotta valamivel. Talán fontos lett volna, hogy ma egy kicsit összebújjanak. Az is lehet, hogy szomorú, vagy talán zaklatott az apjával való találkozó miatt. De mielőtt meggondolhatta volna magát, és kinyithatta volna a száját, hogy visszakozzon, a férfi végre nagy nehezen bólintott.

– Legyen. De vasárnap mindenképp gyere át. A randit pedig majd pótoljuk jövő héten. Elviszlek valamilyen szép helyre, mit szólsz?

Ez nem pont az volt, amit Ánya eltervezett, de ennél többet már nem volt szíve kötekedni, úgyhogy bólintott.

– Rendben, akkor vasárnap.

Három órával később kezdte úgy gondolni, rosszul döntött. Inkább kibírta volna azt a kis időt egyedül, mintsem otthon üljön egymaga egész hétvégén. Szonya ugyanis nem ért rá. A legjobb barátnője életében először nem kapott az alkalmon, hogy együtt csináljanak valamit, és ez Ányát elképesztően zavarta. Persze rábólintott a reakcióra, hiszen mi mást tehetett volna? De amikor egyedül maradt, rögtön elkezdett kombinálni. Mi van, ha egy randi van a dologban? Mi van, ha Szonya életében először titkolózik előtte? Vajon azért történik mindez, mert rossz barátnője volt? Nem figyelt rá eléggé? Valami gond van közöttük?

A vérnyomása egy pillanat alatt az egekbe szaladt, és rövidesen azon kapta magát, hogy idegesen kapkodja a levegőt. Úgyhogy Ánya tudatosan megpróbálta lelassítani a gondolatait. Kiment a hűvös levegőre, arcát a szürke ég felé tartotta, és lassan, mélyeket lélegzett.

Az az igazság, hogy az elmúlt években nagyon erősen függött Szonyától. Talán túlságosan rátelepedett. Lehet, hogy a barátnőjének csak egy kis időre van szüksége, ennyi az egész.

De az aggodalom mégis gyökeret eresztett a lelkében, hiszen évek óta legjobb barátnők voltak, és ilyen még soha, semmikor nem fordult elő. Szonya ráadásul meg sem indokolta, miért döntött így, egyszerűen csak faképnél hagyta őt, mielőtt eszébe juthatott kérdezősködni.

– Talán egy kicsit tényleg túlgondolom – masszírozta meg a halántékát. – Tudja, hogy számíthat rám. Ha gondja van, úgyis meg fogja mondani.

Azzal le is zárta magában a Szonya-témát, csakhogy hamar rájött, hogy semmi egyebet nem tud felmutatni helyette, az anyja ugyanis épp erre a szombatra tervezett közös túrázást és múzeumlátogatást a barátnőivel, neki pedig ennyiben ki is merültek a szociális kapcsolatai.

Tényleg több élet szorult egy hatvan éves öregasszonyba is, mint belé?

Szóval Ánya kezdett kétségbe esni. Jurijhoz már nem akarta visszakönyörögni magát azok után, hogy úgy megbántotta a férfit, de otthon sem ülhetett cserében. Az túlságosan is szánalomra méltó lenne.

Úgyhogy összecsapta a tenyerét, főzött magának egy forró kakaót, aztán ötletelni kezdett.

– Szedd össze magad, huszonnyolc éves vagy! – förmedt rá saját magára, és fejben ismerősei nevét kezdte el pörgetni. A lista sajnos nem volt túl hosszú. Ott voltak a volt kollégái - akikkel értelemszerűen még mindig nem akart találkozni -, a mostani kollégái - akikkel meg még nem ismerték egymást elég ideje -, és Szonya meg Jurij. Kétségbeejtő lista volt.

– Vagy... – ütögette meg az ajkait töprengve, miután fél óra gondolkodás után semmire sem jutott. Igazából volt még valaki. A múltkori beszélgetés után megfogalmazódott a fejében egy gondolat, de az ötlet kivitelezéséhez nem lett volna elég a foglalkozások ideje. Ezzel átlépne ugyan egy határt, hiszen nem tartozik a munkakörébe az ilyesmi, de úgy érezte, nagy baj nem származhat belőle. Egy kérdést pedig igazán megért a dolog. Valószínűleg úgyis van már programja szombatra, vagy ha nincs is, azt fogja mondani. Biztos nem kíváncsi a szabadidejében is Ánya fejére. Úgyhogy a reménytelenség biztos tudatával írt rá Leonyid Ivanovicsra, csak hogy elmondhassa magáról, hogy ő legalább megpróbálta.

"Van kedve a jövő keddi órát megtartani inkább most szombaton?"

A válasz nem váratott sokáig magára: Leonak volt kedve.