Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Másnap reggelre a szürke felhők fél méter frissen esett hó képében váltották be komor ígéretüket. Hailey, aki az itt töltött idő alatt sem szokott még hozzá a látványhoz, roppant izgatott lett tőle. Már kora reggel úgy futkározott a házban, mint a mérgezett egér, előkereste a kedvenc kötött pulcsiját, forró csokoládét főzött, kiterített egy bolyhos plédet az ablakpárkányra, majd hosszú órákat töltött azzal az eszméletlenül izgalmas feladattal, hogy különböző pozíciókból képeket lőtt a műalkotásáról, az ablakon túli világról, illetve önmagáról, ahogy az ablakpárkányra kuporodik, mintha csak nem volna elég fotel és kanapé a lakásban. A feladat elvégzéséhez néhány kép erejéig még Leo segítségét is igénybe vette, de mivel állítólag neki "semmi érzéke a fényviszonyokhoz", illetve "soha nem a rendes szögből fotóz", így - mindkettejük szerencséjére - nagyon hamar el is bocsátotta a szolgálatából.

Leo mindeközben nem találta a helyét a lakásban. Ő is egyik szobából a másikba gurult, nekiállt Redditet olvasni, aztán PlayStation-ön játszani, és letöltött még egy új, ígéretes alkalmazást is a telefonjára, csakhogy egyik tevékenység sem tudta hosszabb időre lekötni a figyelmét. Gondolatai mindig visszakanyarodtak az előző délutánra, meg a koszos macskára. Nem csoda, hiszen az éjszaka is vele álmodott. A dög Bulgakov Behemótjaként állt két lábra, rágyújtott egy szivarra, aztán megkínálta Leót néhány mézes cukorkával. Leo persze nem volt olyan hülye, hogy bármit is elfogadjon a sátán szolgájától, de amikor elutasította az édességet, a macska szája gúnyos, mindentudó mosolyra húzódott. Megvakarta cakkos fülét, és elkezdett fel-alá járkálni, miközben a termete egyre csak nőtt és nőtt, mígnem akkora lett, mint egy megtermett férfi. Addigra valahonnan egy sétapálca is került a kezébe, arra támaszkodott, majd Leóhoz fordult, és fenyegetően rászegezte mutatóujját. (Attól a ténytől tekintsünk el, hogy egy macskának nem is szokott mutatóujja lenni.)

– Tudom, hogy vágysz arra a cukorkára, ne is tagadd!

És hirtelen minden összezavarodott, mert többé már nem is édesség volt a kezében, hanem egy illat, ami az egész szobát betöltötte, aztán Ánya mosolygott, és úgy ívelt felfelé a szája széle, mint egy kedves kismacskának.

Leo teljesen összezavarodva ébredt fel a következő másodpercben. A szíve vadul dobogott, mintha csak most futott volna le egy maratont, és hát... más kényelmetlenségei is adódtak.

– Még ha legalább erotikus álmom lett volna – sóhajtotta olyan halkan, hogy Hailey-t ne ébressze fel, miközben úgy határozott, egy hideg zuhannyal oldja meg az összes problémáját egyszerre.

Leonak mostanában nem igazán volt kedve a testéhez, amin természetesen nincs mit csodálni, miután a saját idegei úgy cserbenhagyták. A probléma viszont az, hogy a testének akkor is voltak igényei, ha neki semmi kedve nem volt hozzá, ezek az igények pedig mostanában egyre gyakrabban jelentkeztek.

Pedig a kórházban az elején kétséges volt, hogy a sérülése nem-e terjedt ki ezekre a funkciókra is. Talán jobb is lett volna. Őszintén szólva teljesen hiába mozgolódott az ölében egyre gyakrabban a férfiasságának reprezentációja, ha közben annyi vágyat sem érzett magában, mint egy szobanövény.

Ez pedig további kellemetlenségeket szült. Egyre nehezebb volt Hailey elől titkolni, miközben a nő szexre éhes keselyűként körözött az otthonában.

De Leo nem akarta megdugni sem őt, sem senki mást már ebben az életben. Az még, hogy képes rá, nem jelentette azt, hogy alkalmas is. Mióta nem tudott önállóan gondoskodni magáról és a családjáról, egyszerűen nem érezhette magát többé férfinak.

– Olyan kihalt ma az utca, még autók is alig járnak – jegyezte meg Hailey kis idő múlva, ezzel kizökkentve Leot sötét gondolatai közül.

– Hát persze – bólogatott ő, mintegy varázsütésre visszatérve a jelenbe. – Ki az a hülye, aki ilyenkor kint bóklászik?

– Gondolom akinek nagyon muszáj – huppant le Hailey az ablakból, magára terítette a plédet, aztán nekidőlt a radiátornak. – Nem irigylem. Farkasordító hideg van.

– Igen – bólintott. Farkasordító. Vajon a macskák is ordítanak, ha fáznak?

Leo megrázta a fejét, majd ismét beletemetkezett a telefonjába. Nem az ő dolga ez az ügy. Végül is, a sátán macskájáról van szó, az pedig csak nem fagy halálra. Így gondolta... Így akarta gondolni, de az elkövetkezendő fél órában hiába próbálkozott mindennel, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a macskát, meg azt a hülye nőt. El is határozta, hogy nagyon komolyan be fog olvasni Ányának a következő találkozójukon, de előtte még... Előtte el kellett mennie egy kisállat kereskedésbe, hogy valami házikót szerezzen annak a nyomorult dögnek. Az egészről Ánya tehetett. Meg Hailey. Miért kell ilyen idióta, ártatlan megjegyzésekkel fárasztaniuk az embert, hogy "biztos nagyon éhes", meg "farkasordító hideg"? Persze akiben egy csöppnyi lélek is van, az ezek után tovább gondolja a dolgokat, és többé már nem tud elmenni a probléma mellett szó nélkül. Ő legalább is nem tudott. És ez valami rettenetesen bosszantotta.

Úgyhogy "nyilvánvalóan hülye, amiért kint bóklászik" Leo délben már ott toporgott - bár ezt a toporgást nem kell szó szerint érteni - Ilja társaságában egy kisállatkereskedésben, és az eladóval vitatkozott arról, miért csak kutyáknak gyártanak házakat. Szó szót követett, jó alaposan felhúzta magát, délután kettőre pedig azon kapta magát, hogy ott ücsörög a lakása közepén, és utasításokat osztogat Iljának, hova legyen elpakolva az extra puccos macskavár, melyik sarok a legtökéletesebb a macskaágynak, és a konyha melyik pontján lenne a legjobb helye az itatókútnak.

– Nem is tudtam, hogy szereted a macskákat – jegyezte meg Hailey némi téblábolást és csodálkozó pillantást követően.

– Mert nem is szeretem őket – jelentette ki Leo olyan természetességgel, mintha nem épp most készülne rá, hogy beköltöztessen egyet az otthonába. Az ellentmondás Hailey-nek is feltűnhetett, mert most még értetlenebbül pislogott maga elé, mint korábban.

– Nem lenne jobb inkább beadni egy állatmenhelyre, vagy ilyesmi? – jegyezte meg kis idő múlva. Leót már a kérdés is sértette.

– Hogy aztán ott élje le a hátralévő életét magányosan?

Hailey idegesen beletúrt a hajába, és hangosan szívta be a levegőt.

– Most akkor szereted az állatokat, vagy nem?! – csattant fel rá nem jellemző módon. Leo kezdett kijönni a béketűréséből.

– Nem! És hagyjál már ezekkel a nyavalyás kérdésekkel. Nem látod, hogy fontosabb dolgaim vannak?!

– Én csak próbálom megérteni az észjárásodat!

– Úgy látom, itt dúl a szerelem – lépett a szobába a derűsen mosolygó Ilja, aki ebben a pillanatban végzett a macskavár összeszerelésével - ezt bizonyítva még mindig a kezében szorongatta a csavarhúzót -, és nem átallott Leóra kacsintani. Ő erre válaszul csak a szemét forgatta, amit szerencsére Hailey nem vett észre, mert mélyre hajtotta a fejét zavarában.

Ilja - valószínűleg azért, hogy oldja a feszültséget -, most hozzá fordult.

– Amíg mi elmegyünk megkeresni a macskát, te körbenézhetnél, melyik állatorvosok vannak nyitva délután is.

– Én? De mégis hogy? A cirill...

– Használj fordítót. A DeepL például hasznos segítség. Ha nagyon nem megy, hívd fel Tányát, vagy Olgát. Jó lenne, ha rögtön lenne hová mennünk.

– Nem érne rá holnap?

Leo és Ilja egyszerre rázták meg a fejüket, majd egymásra licitálva sorolták el mindazon szörnyűségeket, amelyek létezéséről a kisállatboltban lévő eladó tájékoztatta őket.

– Tele lehet kullancsokkal.

– És bolhákkal.

– Férgekkel.

– Emberre is veszélyes bacilusokkal.

Hailey minden egyes szó után egyre sápadtabb és sápadtabb lett, míg végül bizonytalanul felsóhajtott.

– Nem lenne jobb inkább egy tenyésztőtől egy bevizsgált macskát vásárolni?

Még a kérdést is félve merte feltenni - valószínűleg tartott Leo újabb kirohanásától -, de a fiú csak szelíden mosolygott rá.

– Ha szeretnél egy pajtást neki, felőlem mehet. De nem hagyom Behemótot ebben a hidegben halálra fagyni.

Ilja értetlenül pislogott rá.

– Behemót?

– Nem mondtam még, hogy így neveztem el? Na gyere, ne késlekedjünk, még meg is kell keresni.

Azzal kitolatott a konyhából, magára hagyva két értetlenül pislogó barátját.

– Még hogy nem szereti az állatokat... – sóhajtott fel Ilja a fejét csóválva.

Hailey végleg feladta, hogy megértse a szituációt.

Mire hármat ütött az óra, Ilja és Leo már a park köveit koptatták a fagyos hidegben. Aztán a lemenő nap utolsó sugarai ott találták őket még négy órakor is, majd köszöntötte őket az öt, végül a hat.

– A macskák elég mozgékonyak, lehet, hogy már nincs is a környéken – fújtatott Ilja kissé kimerülten, miután a legutolsó kukahalom mögé is bemászott, hogy bevilágítson a telefonjával. Macskának nyoma sem volt.

– Itt kell lennie – erősködött Leo. – Ánya szerint talán valaki rak ki neki élelmet a környéken. Ez lehet az otthona.

Leo korábban már beszámolt Iljának az előző nap történtekről - kihagyva a sztoriból Ánya apró szeplőit, kismacskás mosolyát, és mézes cukorka illatát -, így a férfi nagyjából értette, hogyan került a képbe Behemót, de ez nem jelentette azt, hogy meg is értette a miérteket.

Kora este volt, a nap már régen lebukott a horizont alá, és eluralkodott a parkban a sötétség. Ilja összemocskolta az egyik kukánál szürke szövetkabátját, amikor azt hitték, hogy a macskát hallják motoszkálni a szeméthalom alatt. Sajnos csak egy beszorult kismadár volt, akit ugyan kiszabadítottak, de ez még nem tette sikeressé a projektjüket. Leónak kellett ez az állat. Hogy miért, azt még ő maga sem tudta, csak egyszerűen úgy érezte, haza kell vinnie.

Talán még mindig a szánalom dolgozott benne. Talán csak sorsközösséget érzett az elhagyatott, magányos, koszos és nyüves korccsal. Talán csak Ánya története volt rá túl mély hatással.

Akárhogy is, a délután folyamán elhatározta magát. Bár a kisállat kereskedésbe még úgy tért be, mint akinek csak egy házikóra van szüksége, mert megesett a szíve egy kóbor állaton, az eladónak nem kellett sokáig győzkdnie arról, hogy ennél tehetne akár többet is. Ilja pedig partner volt a dologban egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a macskának hűlt helye az utcában, de talán az egész kerületben is.

– Nem tudom, az is lehet, hogy már valakié, és éjszaka beengedik – húzta el a száját lemondóan.

– Nem, ha láttad volna, nem ezt mondanád. Teljesen le van fogyva és hiányzik egy darab a füléből. Ő nem olyan macska, akinek van hova menedékbe húzódnia éjszakára – jelentette ki Leo határozottan, és még szorosabban fogta azt a nemrég vásárolt macskahordozót, amit a kényelem érdekében még egy pléddel is kitömtek.

Ilja megdörgölte vörösre fagyott bütykeit, lenyomta a zseblámpát a telefonján, és elrakta a készüléket.

– Még kijöhetünk holnap is, nap közben. Hozhatnánk egy kis eleséget csalinak. Vagy egy élvecsapdát – folytatta reménykedve. Leo lenézett a kezében tartogatott dobozra, és mélyet sóhajtott. Ő már úgy beleélte magát, hogy éjszakára a macska nála lesz! De azt sajnos neki is be kellett látnia, hogy a további keresés hasztalan. Nem csak túl sötét volt hozzá, de rohadt hideg is. Így is benne volt a pakliban, hogy másnap reggelre mind a ketten tüdőgyulladást kapnak.

– Tudod, nem csak Haileyt érdekli, miért akarsz olyan hirtelen macskatulajdonossá válni.

Vacogva ballagtak a pislákoló, narancssárga lámpafényben. Ilja autóját a park átellenes oldalán hagyták, a bejáratnál, így hosszú út várt még rájuk. Leo rágyújtott egy cigarettára, és töprengve dobolt ujjaival a macskahordozó tetején.

– Muszáj indokot találnom rá, hogy miért nem akarom, hogy halálra fagyjon?

Ilja felsóhajtott, szájából halvány páraként távozott a lehelet.

– Nem. Voltaképp jó ötletnek tartom, szóval nem szólok bele. De attól még furcsa. Rengeteg állat kóborol az utcákon, de eddig egyik sem zavart.

Leo megvonta a vállát.

– Talán eddig láthatatlan volt számomra a szenvedés. De most ez a helyzet megváltozott.

Ilja hitetlenül felhorkant.

– Hazug – jelentette ki hűvösen.

Leo felkapta a fejét.

– Tessék?

– Azt mondtam, hogy hazug vagy – ismételte Ilja hangosabban. – Ismerlek. Nem egyik pillanatról a másikra lettél érzékeny a világ dolgaira. Most csak egy kicsit hisztisebb vagy, ami érthető. De ez az állatbaráti jóság nem a saját fejedből pattant ki.

– Márpedig de! – vágott közbe Leo sértődötten. Összefonta maga előtt a karjait, a száját pedig lebiggyesztette, amitől úgy festett, mint egy durcás óvodás. – Ánya csak rámutatott a tényekre, de az, hogy segítsek rajta, már az én döntésem volt.

– Persze, és ha én tartottam volna kiselőadást a hányattatott sorsú árva állatokról, akkor is itt fagyoskodnánk most.

Leo még szorosabbra fonta össze maga előtt a karjait. Még az sem érdekelte, hogy közben a cigarettája véletlenül lyukat égetett a kabátjába.

– Egyáltalán nem értem, mire akarsz kilyukadni.

Ilja gonoszkásan elvigyorodott.

– Oh, dehogyisnem érted.

Leo már készült rá, hogy valami nagyon-nagyon gonoszat válaszoljon erre, de akkor egy furcsa hang ütötte meg a fülét. Elsőre nem is értette, honnan jön, és mi lehet ez egy kihalt parkban. Iljával egyszerre torpantak meg, egymásra néztek, aztán mind a ketten a sötétséget kezdték kémlelni. El kellett telnie egy-két másodpercnek, mire Leo kezdte beazonosítani a hang forrását.

– Ez... szipogás? – kérdezte bizonytalanul.

Hirtelen Ilja is megértette.

– Sírás! – kiáltotta, közben pedig már el is indult a hang forrása felé. Gyorsan átszelte a mezőt, és már bent volt a fák között, mire Leonak sikerült egyáltalán felvergődnie a fűre, ahol összehasonlíthatatlanul nehezebben tudott közlekedni. Persze megtehette volna, hogy itt megvárja, hogyan alakulnak az események, de... Nem. Nem az a típus volt, aki ilyenkor képes egy helyben ülni.

Eltartott egy darabig, amíg szitkozódások kíséretében végiggurult a mezőn, megkerült néhány fát, majd meglátta azt a két sötét pacát, amikben felismerte Ilját, mellette pedig egy guggolva kuporgó nőt.

Mire odaért melléjük, addigra Ilja már átkarolta a vállát, és lassan, megnyugtatóan beszélt hozzá.

– Semmi baj, kérem, csak azt mondja meg, bántották-e, tudunk-e valamiben segíteni.

A nő a kérdés hallatán megrázta a fejét, aztán még erősebben tört ki belőle a zokogás. Leo közben egészen mellé tudott gurulni, és akkor vette észre, hogy van ott még egy sötét folt.

– Behemót! – kiáltotta, hirtelen elfeledkezve minden másról, de Ilja csakhamar lepisszegte.

– Mégsem maradhat itt egymaga. Meg fog fázni – folytatta, de ez Leot már kevésbé érdekelte. Ilja láthatóan jó munkát végzett, szóval ő foglalkozhatott a macskával. Lenyújtotta a kezét, hátha ez megint segíteni fog, de Behemót ezt most másképp gondolta; ezúttal észre sem vette Leot, hanem a nő lábához dörgölőzött, és megállás nélkül dorombolt.

Ilja közben segített az idegennek kiegyenesedni, megigazgatta rajta félrecsúszott piros kabátját, megkötötte a sálját, és egy csomag papírzsepkendővel is megkínálta.

– Itt lakik a közelben? Szeretné, ha hazakísérném?

Az idegen most bólintott.

– Sajnálom. Nem akarok gondot okozni – mondta szaggatottan, amikor könnyei végül szóhoz engedték jutni. Rendkívül magas és kétségbeesett volt a hangja.

– Egyáltalán nem okoz, ezen ne is aggódjon – szögezte le Ilja sietve, majd a barátjához fordult.

– Haza tudsz menni egyedül?

– Nincs rám szükséged? – Leo hangja bizonytalanul csengett. Ő is tisztában volt vele, hogy a jelenléte csak egy újabb terhet jelentene Iljának, de attól még fájt neki a tudat, hogy ennyire mellőzve van. Az igaz, hogy csak az apja miatt jelentkezett a rendőrtiszti főiskolára - amit rendszeresen hangoztatott is -, de valójában soha nem tudta volna végigcsinálni a kiképzéseket, ha nem lebegett volna később előtte célként az emberek megsegítése. És most itt kuporog az orra előtt egy láthatóan összetört nő, ő pedig figyelmen kívül van hagyva, aztán elhajtva, mint valami kisgyerek.

– Nem, te vidd csak a macskát. Vagyis... – állít meg egy pillanatra. – Hölgyem! – fordult vissza váratlanul. – Ez a macska az öné?

Leo már készült közbeszólni, hogy nincs az az isten, hogy átengedje bárkinek is a háziállatát. És talán nem is csak a macska miatt lobbant fel benne a düh, hanem a mellőzöttség érzése is dolgozott benne. De szerencsére a nő még azelőtt megrázta a fejét, hogy ő felcsattanhatott volna.

– Nem, csak idejött hozzám, amikor meghallotta, hogy sírok. Gondolom hogy megvígasztaljon.

– És haza akarja vinni?

Leo a háttérben elégedetlenül felmordult, de szerencsére nem kellett sokáig aggódnia, mert a nő szipogva így folytatta:

– Sajnos a főbérlőm nem engedné.

– Akkor viheted – Fordult Ilja újra az irányába.

– Egyébként is az volt a tervem.

Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Hatalmasat ásított, és hátradőlt az ágyban. A betegei aznap nagyon lefárasztották, mégsem tudott időben lefeküdni aludni, mert ahhoz egyszerűen túl izgatott volt. Ma délután, amikor hazafelé tartottak, elhívta Jurijt randira.
Egész héten együtt jártak a munkába és haza is. A férfi minden nap felajánlotta, hogy elviszi, reggelente pedig a lakásuk előtt várt rá, pedig ez a kerület rettenetes volt csúcsidőben, ráadásul kitérő. Ánya az első két napon még tiltakozott a túlzott figyelmesség ellen, mert nem akarta, hogy úgy tűnjön, kihasználja a férfit - akinek így jóval korábban kellett kelnie a szokásosnál -, de aztán hamar feladta a próbálkozást. Jurij hajthatatlan volt, neki pedig - ezt be kellett vallania magának - rettenetesen jól esett egy kicsivel tovább aludni, aztán csak behuppanni a befűtött autóba. Ha ez nem lett volna elég, Jurij minden reggel kedveskedett neki valamilyen aprósággal. Általában kávét hozott az egyik útba eső Starbucksból, de kedden még reggeli is volt nála. Ez a gesztus szokatlan volt Ánya életében, még soha egyik barátja sem tette meg érte ennyit, pedig elmondhatatlanul jól esett neki. Néha egészen úgy érezte tőle magát, mint egy királynő.

Ezért is örült annyira, hogy a férfi igent mondott a randira. Többször is eszébe jutott már a hét folyamán, hogy szervezhetne valamit ő, cserébe a sok apróságért, de eddig nem volt elég bátor hozzá, hogy ki is nyissa a száját. Jurij kész programötletekkel állt elő minden egyes délutánra, és a hétvégére is voltak már tervei. Ánya nem is vette volna a bátorságot, hogy megmásítsa kedvese akaratát, de a tegnap délutáni beszélgetés Leonyid Ivanoviccsal ráébresztette arra, hogy igenis tennie kell neki is ezért a kapcsolatért, ha azt akarja, hogy működjön. Végül is ketten vannak benne, és ha neki hiányzik az, hogy jobban megismerjék egymást, akkor ki kell nyitnia a száját, és közölni az akaratát. Vagy - ami még jobb -, tennie érte, hogy ez megváltozzon.

Úgyhogy most - életében először - randit szervezett, és eldöntötte, hogy olyan programokat fognak majd csinálni, amik rá a leginkább jellemzőek. Olyan helyeken, ahol biztonságban érzi magát, és könnyebben megnyílik. Aztán persze majd este átmennek a férfi lakására, ahogy eredetileg is tervben volt, és ismét együtt fogják tölteni az éjszakát.

A gondolatba belebizsergett a teste, és izgatottságát alig tudta az anyja előtt leplezni, aki árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát és arckifejezését, mióta megtörtént az első randi. Akkor persze majd kibújt a bőréből idegességében. Először azért, mert Ánya nem töltötte otthon az éjszakát, és még csak üzenetet sem írt, hogy mi van vele, így joggal aggódott. Utána pedig a boldogság miatt, épp ugyanezen okokból. Még sosem látta azelőtt Jurijt, de ennyi elég is volt hozzá, hogy Irene a lehető legjobb véleménnyel legyen róla.

És azért Ánya is nyugodtabb volt így, hogy nem kell nagyon az anyja előtt magyarázkodnia, miért marad távol majd' minden délután. A terveit azonban nem akarta megosztani vele, így amint csak lehetett, eltűnt a szobájába, ahol azon nyomban hozzá is látott a munkához.

Ennek már öt órája, és Ánya több ív papirost is teleírt az ötleteivel és terveivel. Ilyen izgatottságot azelőtt soha, még az első szerelménél sem élt át. Talán azért, mert eddig egyszer sem gondolkodott el rajta, hogy egy kapcsolat róla is szólhat, az ő igényeiről és személyiségéről. Tartozik Leonyid Ivanovicsnak, amiért felnyitotta a szemét.

Ebben a pillanatban rezgett egyet a mobilja, ezzel jelezve, hogy értesítés érkezett. Rögtön felkapta, mert bár általában csak az egyik farmos játék szokta kiírni, hogy ideje begyűjtenie a terményt - rettenetesen rá tudott függeni az ilyen gyüjtögetős játékokra -, néha azért előfordult, hogy Szonya írt valamit. Legjobb barátnője pedig igen türelmetlen szokott lenni, ha "fontos" dolgokról akart megbeszélést kezdeményezni.

Ez alkalommal azonban valami más zavarta meg a lefekvés előtti sziesztáját. Az instagramját olyan ritkán szokta használni, hogy már el is felejtette, hogy letöltötte, épp ezért az értesítés ikont sem ismerte meg rögtön. Az elmúlt években Ánya csak egy-két képett rakott fel arra a platformra arról, amikor elmentek a volt munkatársaival csapatépítő kirándulásra, meg arról, amikor Szonyával buliztak néhány alkalommal. Az elején persze ez az alkalmazás is rendszeresen értesítette, hogy "Szonya_love hosszú idő óta most először osztott meg új tartalmat a történetében", de egy idő után - talán mert soha nem nyitotta meg -, ezek eltűntek. Ez a mostani azonban egészen más volt. Egy bizonyos "Leo" - latin betűkkel írva - bekövette őt, és üzenetet küldött neki. Persze rögtön összerakta a képet, kiről lehet szó.

Ánya nem szokott ügyet csinálni belőle, ha a betegei - vagy azok hozzátartozói - ismerősnek jelölik, mert szívesen segített a szabadidejében is. Voltak szülők - nem is kevesen -, akik rendszeresen pánikoltak, ha a gyereküknek a közös torna alkalmával valami fájt, esetleg elfelejtették az ismétlésszámot, néha pedig csak egy kis lelki megerősítésre vágytak. Ánya fontosnak tartotta, hogy mindig rendelkezésre álljon, még ha néhány kollégája elítélte is emiatt. És eddig abba sem futott bele, amitől sokan óva intették, hogy valamelyik hozzátartozó aztán zaklatni kezdené. Az pedig nem zavarta, hogy a szabadidejéből kell a munkájára áldoznia, hiszen egyébként sem tartott igényt nagyon rá.

De ez most más volt, mert az új betegei közül eddig még senki nem jelölte őt be. Persze most már felnőttekkel dolgozott együtt, akik - remélhetőleg - sokkal könnyebben fel tudták dolgozni a kapott feladatokat, Leonyid pedig pláne nem tűnt annak a típusnak, aki segítséget kérne ilyen apróságok miatt.

De... Ánya nem tudta elengedni a gondolatot, hogy talán mégis valami baj lehet. Máskülönben mi okból keresné a férfi?

Némi hezitálás után végre megnyitotta az üzenetet.

"Mit szól az új lakótársamhoz?"

Ánya már majdnem felháborodott, hogy neki ehhez mégis mi köze, de aztán az internet - rettenetesen lassú, szakadozó internetük volt, de egyedül ezt húzták be a lakásba -, nagy nehezen végre betöltötte a képet is, és meglátta a macskát. Egyből megismerte a cakkos füléről. Csakhogy ez a cica most egy kényelmes sarokban gubbasztott, kissé morcos ábrázattal. Látszott rajta, hogy valaki megfürdette, és egy pici, piros nyakörvet tett a nyakába, apró fém medállal.

"Behemótnak hívják, bár kiderült, hogy lány. De ez úgysem számít, a hétvégén visszük ivartalanítani."

Ánya hirtelen nem tudott mit mondani a rá törő érzelmektől. Csak nézte ezt a szerencsétlen sorsú, árva kismacskát, akit úgy megtépázott már az élet, és aki talán soha még nem ismerte, mit jelent egy radiátor melege, egy kéz simogatása, vagy a teli bendő. Aki ma, vagy holnap, esetleg holnapután összefagyott volna az egyik kuka mögött anélkül, hogy bárki elsiratta volna. Akit elüthettek volna, elkaphattak és megkínozhattak volna keserű sorsú vandálok, meggyilkolhatott volna egy póráz nélkül sétáltatott kutya, vagy belehalhatott volna egy egyszerű macskák között terjedő betegségbe.

De ő már nem fog. Mert őt mostantól Behemótnak hívják, még akkor is, ha kislány.

Pislogni kezdett, hogy a tekintete kitisztuljon az őt eltöltő hála könnyeitől.

"Köszönöm, hogy nem hagyta magára." - írta az érzelmeivel küzdve. Soha nem gondolta volna, hogy épp Leonyid Ivanovics lesz az, akire hatással lesznek a szavai. Aki meghallgatja őt, majd meg is érti a mondanivalóját. Ő volt az egyik legutolsó ember, akiből kinézett volna egy ilyen jó cselekedet. Pedig mi oka is van rá, hogy szívtelennek gondolja? Hiszen a beszélgetéseikből már kisült, hogy több rejlik a férfi lelke mélyén, mint amit elsőre kinézne belőle. És mégis... Ánya elszégyellte magát, ahogy rájött, hogy tudattalanul is azonosította őt a körülményeivel. Persze egy betegéről volt szó, a betegeiről pedig sosem szokott gondolkodni. Segített nekik anélkül, hogy bármiféle értékítéletet alkotott volna a személyiségükről. De azért a tudattalan véleménye mindenkiről meg volt.

Leonyidról például az, hogy a férfi lehet akármennyire közvetlen, nagyszájú, néha talán még érzelmes is, soha nem ereszkedne le az átlagos emberek szintjére. És soha nem választana semmiből rossz minőséget.

Erre tessék. Befogadott egy beteg, vézna, cakkos fülű kóbormacskát.

Az öröm lágy könnyei hirtelen átváltottak ólomsúlyú, bűntudatos könnyekké. Az érzelmi állapotán az sem segített, amikor megkapta a választ:

"Semmiség. Legalább mi számkivetettek tartsunk össze."

Kifújta az orrát, és megtörölgette könnytől maszatos arcát. Ánya gyakran meg szokott hatódni, úgyhogy már oda volt készítve egy adag papírzsebkendő az ágya mellé.

Pislogott még párat, hogy biztos jó legyen, aztán a kezébe vette a telefonját.

Most már érdekelte, mit találhat Leonyid Ivanovics "Leo" profilján.

Mentségére szóljon, soha életében nem csinált még ilyet. Egyetlen betegének - vagyis a gyerekek esetében inkább azok hozzátartozóinak - sem nézegette soha a képeit. Most viszont hajtotta a kíváncsiság. Úgy érezte, sokkal többet meg kell tudnia erről a férfiról ahhoz, hogy új fiókot nyithasson neki az elméje mélyén. És izgatta a kíváncsiságát az is, hogy a kis kerek profilképen egy teljesen más arc köszönt vissza, mint amit őt megismert. Tudni akarta, honnan zuhant a férfi a mélybe. Talán orvosi szempontból is hasznos lehet, hogy aztán a lehető legjobb segítséget tudja majd nyújtani.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal nyugtatta magát, miközben gyorsan elnavigált a profilig. Az internet lassan, egymás után töltötte be a képeket, mintha csak nehezére esne rácsatlakozni erre a varázsvilágra. Mert amit ez a profil mutatott, az semmiképp sem lehetett valóságos.

Leonyid Ivanovics tényleg rengeteget fogyhatott az elmúlt időben. Persze most sem volt olyan vészes, mint ahogy hajlamos volt előadni, de azért... azért tényleg látszott a különbség.

A legutolsó kép szeptemberi keletű volt. Egy buliban készült. Az asztalon kiürült poharak és teli hamustál, körülötte boldogan mosolygó, tökéletes emberek. Csak úgy ragyogtak a fiatalságtól és szépségtől, mint azokon a reklámfotókon, amiket ügyes marketingesek szőnek álmokból és tündérmesékből. Csakhogy ez valóságos volt, vagyis egy alak rajta mindenképp. Leonyid olyan szép, életvidám volt rajta. Az embernek belesajdul a szíve, ha arra gondol, mindörökké elveszítette ezt a mosolyt.

De talán mégsem. Talán még visszakaphatja. Ánya megfogadta magában - már nem először -, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni ennek érdekében.

Vajon a kép többi szereplője hol van most? Ők lennének azok a hamis barátok, akikről legutóbb beszélgettek? Vagy ezek még annál is rosszabbak, és csak egyetlen fotó erejéig szálltak le az égből, mielőtt örökre eltűntek, csak a csillogás utáni sóvárgást hagyva maguk után?

Ánya megdörgölte az orrnyergét, majd tovább görgetett. A csodálkozás hullámokban öntötte el, minél többet látott, annál mélyebben. A képek között természetesen volt egy csomó, amik buliban készültek más emberekkel, főleg nőkkel, néhánynak a főszereplője egy-egy különleges koktél volt vagy szivar, egy-egy felvétel előfordult koncertekről is, de a legnagyobb részük... a legnagyobb részük tájkép volt, mindenféle külföldi útról. Valóság lehet, hogy valaki a húszas évei elejére már bejárta a fél világot? És ez a valaki itt van, az ő kezei között gyógyul, és ők egymással beszélgetnek heti kétszer két órát?

Ánya mélyet, vágyakozóan sóhajtott. Még soha nem mozdult ki az országból, Moszkvából is alig. Ő eddig csak a tévében és képeken láthatta mindazt a csodát, amelyek - az Instagram alapján - a páciense valóságát tették ki. Nagyvárosok, tengerpartok, múzeumok. És repülőből készült képek a felhők felett.

De - és ez már az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt -, Leonyid nem szeretett úgy utazni, bulizni, és csajozni sem, mint amennyire odáig volt az autókért. A férfi minden második bejegyzése erről szólt - pedig nem kevés képet pakolt fel az online térbe.

– Hát ennyire eszeveszettül szeretett vezetni? – jegyezte meg félhangosan egy szomorú mosoly kíséretében. – Pedig olyan régóta nem is lehetett jogsija.

Kinyitotta a tenyerét, és számolgatni kezdett. A férfi néhány évvel fiatalabb is volt Ányánál, ha jól emlékszik az adatlapjára, akkor idén múlt huszonnégy. Szóval ha rögtön megszerezte a jogosítványt, amint lehetett, akkor is csak... Hét. Hét éve van meg neki. – És hét év alatt ez nem is az első autója?

Na igen. Meglepetés meglepetés hátán. Azt eddig is tudta, hogy a családja befolyásos, hiszen ezért pitizett nekik a kórházigazgató. Az anyagi helyzetéről is volt elképzelése a tegnapi beszélgetéseik alapján. De ez...

– Ez egy egészen más világ – sóhajtotta, és hirtelen belészúrt a keserű felismerés, hogy igazából Jurij világa is közelebb áll Leoéhoz, mint hozzá.

Megrázta a fejét, és elhessegette a gondolatot. Most nem a saját problémáival kellett törődnie, hanem valaki mással. Valakivel, aki imádott utazni és vezetni. Akit rettenetesen letörhetett a veszteség, amit elszenvedett, hiszen a legmagasabb felhőkről kellett alábuknia. Ánya bezárta az Instagramot, mert arra már rájött, hogy ez is csak egy kirakat a sok közül. Sok mindenre rávilágított, de mégsem volt elég árnyalt. Ha tudni akarja az igazságot, akkor beszélnie kell vele. Jobban meg kell ismernie, még többet kérdezősködnie. Fel kell tépni azokat a sebeket, hogy utána egy új, szebb heggel forrhasson össze.