Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

Délután öt óra múlt, mire végre sikerült felraknia Szonyát egy metróra. Legjobb barátnőjének lelkesedése, ha át nem is ragadt rá, de határozottan jót tett a lelkének, egy idő után viszont elkezdett teherré válni számára a fecsegés. Nem akart mást, csak hazamenni, bebújni a biztonságot nyújtó takaró alá, és átgondolni a kora délelőtt történteket, attól azonban még három buszmegálló és húsz perc gyaloglás választotta el.

Anélkül rohant át a belvároson, hogy akár egy pillanatra is észrevette volna szépségét a fényfüzérekbe öltöztetett tereknek. A plázákból kiözönlő, ajándékokkal megrakodott embertömeg egyetlen szürke, arctalan masszává olvadt előtte. Csak a hajléktalant vette észre, aki mozdulatlanul feküdt egy sötét kapualj tövében, kabátján porcukorként ült meg a friss hó. Csak a részeg alakot, aki kipirult arccal egy lámpaoszloppal vitatkozott nagy hangon hol Jézusról, hol pedig Buddháról. Csak azt a sötét, sunyi kinézetű férfit, aki eredmény nélkül kéregetett cigarettát a villamosmegállóban. Csak azt a fiatal srácot, aki egymaga ücsörgött a metrómegálló hideg kövén kisírt szemekkel, fejébe húzva kapucniját.

Miközben hazafelé tartott, egyetlen szó visszhangzott körülötte minden pillanatban; áruló, áruló, áruló. Ezt ismételte cipősarkainak koppanása a töredezett aszfalton, a csuklósbusz lusta pöffenése a megállóban, a bejárati ajtó rozsdás zsanérjainak mély nyöszörgése, és ezt trillázta magas hangján a lépcsőházon átrohanó téli szellő is. A bélyeg követte, bárhová is ment, és bár Szonya társasága átmenetileg elnyomta a lelkében életre kelt kétségeket, elég volt csak újra egyedül maradnia, hogy az érzés visszafészkelje magát a gyomrába.

Mire elérte a régi, belvárosi kerületben található lépcsőházukat, az ég épp olyan sötét színbe öltözött, mint a kedve. Gondolkodás nélkül, csak rutinból írta be a kapukódot, majd kettesével szedve a fokokat rohant fel a másodikra. Űzött vadként rontott be a saját lakásuk ajtaján, a kelleténél erősebben csapva be maga után az ajtót.

– Szia Anya, megjöttem! – Hangja meglepő módon magabiztosan csengett, jól palástolva zaklatottságát.

Ledobta a lakáskulcsokat az arra kijelölt kosárkába, kihámozta magát a vastag sál és kabátrétegek alól, odatömte a ruhákat a roskadásig pakolt kabáttartóra a többi közé, majd bosszankodva vette tudomásul, hogy a bakancsáról elfelejtette odakint leverni a havat, és telehordta az előszobát sáros latyakkal. Előhalászta a fürdőszobából a felmosót, és hozzálátott, hogy feltakarítson maga után, de közben akaratlanul is kicsúszott a száján egy hangos-haragos sóhaj.

– Mi újság, talán mégsem sikerült jól a randi? Pedig reménykedtem benne, hogy azért jössz ilyen későn.

Édesanyja szavai megtorpanásra késztették. Kellett neki két szívdobbanásnyi idő, hogy eszébe jusson kora reggeli hazugsága, miért öltözködött fel olyan csinosan.

– Igen – mosolyodott el kényszeredetten a hazugság súlya alatt. – Vagyis nem. Igazából csak kávézni voltunk, beszélgettünk, semmi különös – legyintett, és folytatta a takarítást, próbálva elterelni a témáról a figyelmet. Édesanyja azonban makacs nőszemély volt. Megállította Ánya kezében a felmosót, óvatosan félretolta a sarokba, aztán kedveskedve átölelte lánya derekát.

– Na és jóképű fiú volt? Mesélj róla valamit! Hogy hívják? – Melegbarna szemei megteltek jóindulatú kíváncsisággal. Ánya még a korábbinál is rosszabbul érezte magát, amiért hazudik neki.– Jajj, anya! Majd megtudod, ha eljön az ideje. Egyébként sem hiszem, hogy újra keresni fog.

Irene Konsztantyinovna mosolya egy csapásra eltűnt arcáról, szája szélét lebiggyesztette, és teátrálisan bedöcögött a konyhába, hogy hozzálásson a tányérok értelmetlen, de nagy zajjal járó rendezésének.

– Vagy ha keres is, túl elfoglalt leszel, hogy felvegyed. Ismerlek már, Ányácska. Az unokáimat meg majd csak a sírból láthatom, mint szerencsétlen apád!

Ánya mélyet sóhajtott, és az anyja után ment. A konyha széltében nagyon kicsi volt, így a sarokba állított sámlin húzta meg magát, hogy ne legyen útjában az asszonynak, aki széles csípőjével szinte faltól-falig kitöltötte a teret.

Fogalma sem volt, hogy mit mondhatna ezekre a vádakra. Az anyjának voltaképpen igaza volt; soha semmit nem tett annak érdekében, hogy kialakítson magának egy párkapcsolatot.Nem mintha ne lettek volna udvarlói, sőt! Mind a középiskolában, mind az egyetemen népszerűnek számított, köszönhetően egzotikus kinézetének. Kreol bőrével, mandulavágású szemeivel, és dús fekete hajával mindig is kilógott nem csak az osztálytársai közül, de a családjából is.

Neki viszont sohasem jutott ideje és energiája az ismerkedésre. Néha-néha randizott, életében kétszer hosszabb kapcsolata is volt, ezek az ismertségek azonban sohasem tartottak tovább egy-két hónapnál. Mindig volt valami fontosabb; év végi felmérések, felvételi, vizsgaidőszak, gyakornokság, diploma, új munkahely. Ha az ember egészségügyi pályán akart elhelyezkedni, ráadásul ösztöndíjjal tanult, sokat le kellett cserébe tennie az asztalra. Állhatatosan haladt előre a céljai felé, az pedig sohasem zavarta, hogy ennek oltárán fel kell áldoznia a magánéletét. Úgy gondolkodott róla, mint fölösleges zűrzavar, aminek megélésére még bőven előtte áll az egész élet. Boldog volt az életével, élvezte a függetlenséget, az önállóságot, a szakmai sikereket.

Az idő múlására végül mindannyiukat édesapja korai, hirtelen halála döbbentette rá. Jól emlékezett arra a két évvel ezelőtti pillanatra, amikor ott állt a temetőben édesanyja oldalán néhány jó barátjukkal körbevéve. Feketében voltak, de a természet aranysárga ünneplőbe öltöztette a fákat, és ragyogó, felhőtlen kékre festette az eget az édesapja tiszteletére. A pap prédikálása csak távolról ért el hozzá, helyette azt a fehér galambot hallgatta, amelyik a közeli tölgyfán ücsörögve búgta jól ismert dalát. Nem nézett a koporsóra, helyette az anyját figyelte. Ráncos homlokát, megőszült haját. Életében először vette észre rajta az öregedés jeleit, pedig a nő akkor már bőven elmúlt hatvan éves. Ányának ott és akkor volt muszáj megértenie, mit is jelent valójában az élet végessége, és az idő múlása.

Akkoriban jelent meg az első penészfolt a konyhában, és kezdett szépen lassan szétesni minden. A régi polgári lakásban sok teendő akadt, a talpraesett családfő hiányát pedig hamar megérezték. A nyílászárók öregek voltak, réseiken szemtelenül ki-be járkált a téli szellő, a vízvezetékrendszer talán már száz évvel korábban is használhatatlan volt, a kábelek már nem szolgálták ki egy modern otthon áramigényeit, a vakolat mállott, és a radiátorokkal is lehetett valami, mert évről évre egyre több gázt használtak, miközben egyre nehezebben sikerült felfűteni a lakást.

Nem emlékezett, mikor kezdődtek az első veszekedések az anyjával. A problémák napról napra gyűrűztek be az életükbe, amiképpen szép lassan, fokról fokra halványulni kezdett édesapjának emléke. Az összezördüléseik sohasem voltak nagyok vagy ellenségesek, de határozottan megváltozott a levegő minősége a lakásban.

– Nem mondasz semmit, mi? Pontosan ez a terved! Le akarod rázni azt a szerencsétlen fiút, még csak esélyt sem adva neki, hogy bizonyítson!

Ánya mélyet sóhajtott. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy beszámoljon az igazságról, de aztán elhessegette az ötletet. Az csak még nagyobb katasztrófához vezetne.

– Nem volt szimpatikus. Majd még keresgélek, előbb-utóbb úgyis szembe fog jönni valaki. De ez a modern világ, anya, manapság már teljesen máshogy működik az ismerkedés, mint a te korodban, és kitolódott a gyerekvállalás ideje is.

– Ez badarság! A szomszéd Verának már kettő van, pedig négy évvel fiatalabb nálad.

– Anya, értsd meg, hogy egyszerűen mindenki más! Én nem akarok még családot, nem állok rá készen. Jól érzem magam így!

– Na és amikor én már nem leszek?

– De még itt vagy, én pedig nem vagyok hajlandó azt hallgatni, ahogy jó előre temeted magad! Inkább mondd, hogyan sikerültek a mai mérések?

A konyhára hirtelen mély, vihar előtti csend ereszkedett. Irene, mintha csak meg sem hallotta volna lánya kérdését, befejezte a tányérok pakolgatását, megmosta, majd megtörölte a konyharuhában a tenyerét, végül pedig elkezdett a folyosó irányába döcögni.

– Anya. Rosszak voltak az eredményeid?

Semmi válasz. Ánya felpattant a sámliról, és akkor látta meg először. A pulton, félretolva a kenyértartó mögé ott árválkodott az az apró kis műanyag doboz, amit a gyógyszerek tárolására vásárolt pár héttel ezelőtt. Minden vasárnap gondosan kiadagolta a reggeli, déli és esti tablettákat is, csak hogy az anyjának már ne kelljen mindezzel törődnie, de a tegnap déli és a mai déli rublika is teljesen tele volt!

– Nem vetted be a gyógyszereidet!

– Jajj, dehogyisnem, lányom. A reggelieket és az estieket mindig beszedem, de napközben teljesen jól vagyok. Nem kellenek azok nekem.

– Anya! – tátogta Ánya hitetlenül. Mérgében azt sem tudta, mit mondjon, helyette csak a hűtőhöz rohant, és feltépte azt.

– Nem etted meg az ebédedet sem!

– Csak a felét. Nem voltam olyan nagyon éhes, szóval gondoltam meghagyom neked.

– És a vércukrod? És a vérnyomásod? Hol vannak a naplóid, amiket az orvos adott?!

– Az orvosok csak azt akarják, hogy pazaroljuk a drága tesztcsíkokat. Dehogy kell azt napi hússzor mérni, lányom – legyintett az asszony, mintha semmi különösebb dolog nem történt volna, majd teljes nyugalomban folytatta útját a nappali felé.

– Jesszusom, már elmagyaráztam neked a megfelelő szénhidrátbevitel fontosságát! Nem a semmiért porciózom ki neked az ételt, az egészet meg kell enned! Mikor mértél utoljára? Egyáltalán hova raktad azt a szerencsétlen vércukormérőt? Anya, az orvos is megmondta, hogy ha így folytatod, még komolyabb problémáid lehetnek! El akarod veszíteni a látásod, vagy azt akarod, hogy levágják a lábad? Épp elég probléma, ami a veséddel van...!

– Badarság. Ennyi idősen van mindenféle problémája az embernek, ez teljesen természetes. Nem kell nekem ez a sok drága csicsibucsi. Ha annyira szeretnél ilyen kuszkuszokat vásárolni, hát lelked rajta, de ha nekem hatvanöt évig jó volt a hagyományos kenyértészta, hát jó lesz most is.

Ánya mély lélegzetet vett, hogy elnyomja a kitörni készülő vihart. Tudta, hogy a kiabálással semmire sem megy, bár sajnos a türelmes magyarázat sem segített. Leült már ötször, tízszer, százszor is az anyjával, hogy átbeszéljék a tápanyagokban található szénhidrátok fajtáit, a rostok fontosságát, a fehérjebevitelt, de eredményt ezidáig nem ért el vele. És nem azért, mert Irene ne értette volna meg a hallottakat. Okos nő volt ő, aki egész egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni saját betegségéről.

– Anya. Kérlek, ülj le a nappaliban, és együtt mérjük meg legalább a vérnyomásodat, az nem használ tesztcsíkot. Tudnunk kell, ha megint túl magas, hogy bevedd rá a gyógyszeredet, amit délben kihagytál. Azt még megértem, ha a vitaminokat néha nem szeded be - nem, igazából nem értette meg. Azért vásárolta őket halomszámra drága pénzért, hogy az anyjának jót tegyen, nem azért, hogy ott álljanak a dobozban érintetlenül -, de legalább a fontosabb gyógyszereidet ne felejtsd el.

– Nem kell azokból annyi, Ányácska. Tényleg jól vagyok.

– Akkor bizonyítsd egy méréssel.

– Hogyan, ha épp most húztál fel a veszekedéssel? Inkább menj, aztán vacsorázz valamit. Régen volt már az ebéd, már ha az a fiatalember meghívott, akiért ilyen csinosan felöltöztél. Remélem, legalább értékelte az erőfeszítéseidet.

Ánya arcára önkéntelenül is mosolyt csaltak ezek a szavak. Megcsóválta a fejét, és lemondóan sóhajtott.

– Mérd meg az értékeidet rendszeresen. Kérlek – mondta még, majd magára hagyta a vérnyomásmérővel akrobatikázó asszonyt.

Kiment a konyhába, és hozzálátott a hűtő módszeres kipakolásának. Még elő kellett készítenie nem csak a vacsorának valót, de édesanyja számára a holnapi öt étkezésre elegendő ételeket is, pontosan százhatvan gramm szénhidrátra kiporciózva, az orvos javaslatára. A dietetikus által összeállított étrend órarendszerűen a keskeny konyhapult fölött függött, abból leste, melyik fogások lesznek a soron következők. Ellenőrizte a következő három napi tételeket, gyors bevásárlólistát írt, és fejszámolást végzett. Túró, teljes kiőrlésű kenyér, paradicsom, saláta, felvágott, valamilyen húsféle... Felsóhajtott, és fáradtan a pultnak dőlt. Megint rengeteg pénzt fog otthagyni a boltban.

– Nem baj, megoldjuk – nyugtatta magát félhangosan, és máris tovább forogtak fejében a kerekek. Eszébe jutott, hogy még meg sem nézte az eheti újságokat; talán lesz olyan bolt, ahol a neki kellő termékek épp akcióban vannak. Ellenőrizhetné ezen kívül a másik pénztárcáját is, hátha maradt benne pár elkószált rubel. És már csak két hét van fizetésig! Ha addig kihúzza valami egyszerűvel, mondjuk ebédre ketchupos spagettit pakol...

Megrázta a fejét, és arcát a tenyerébe temette. Egy szemétládának érezte magát, amiért cserbenhagyja az előző munkahelyét és a betegeit. És mégis, ebben a pillanatban alig várta már, hogy elkezdje új életét a Nevro-Medben.