Ánya Andrejevna Zsukovszkaja

A moszkvai tél évszázadok óta híres kegyetlenségéről; sötét, mocskos, hűvös és kiszámíthatatlan. Ánya Andrejevna mégis megnyugvást talált a fényesre pucolt ablaküveg mögött meghúzódó ismerősen zord időjárásban.

A tejfehér köd jótékony homályba burkolta a világot: megfakult tőle a tökéletesre kent vakolat, megkopott a gunyorosan csillogó acél ereszcsatorna, és megtört a műanyag nyílászárók mögött játszó melegsárga fény. A szigorú élek és szögek elmosódtak, beleolvadtak a havas tájba, egyetlen nagy, neonfénnyel megvilágított piszkosfehér masszává olvadva.

Ha egy kicsit hunyorgott, még azt is el tudta képzelni, hogy jól fogja itt érezni magát. Egyszer majd ugyanolyan otthonos lesz számára a betonba öntött udvar, mint az Orosz Gyerekklinikai Kórház ősöreg tölgyfái, ugyanolyan lelkesedéssel fog járni a fényes márványköveken, mint a repedezett járólapokon, ugyanolyan mosollyal az arcán fogja inni az itteni büfé kávéját, mint az ottani autómatából, és ugyanolyan mély, szinte bensőséges kapcsolatot fog ápolni a betegeivel, mint azelőtt.

– Figyelemre méltó önéletrajz. – Ánya összerezzent, ahogy Gyenisz Szergejevics mély baritonja kirángatta a gondolatai közül. Tekintetét ráemelte a haragos kinézetű férfira, de annak varangyosbéka pofája nem árult el érzelmeket.
– Mondja, kisasszony, miért döntött úgy, hogy jelentkezik a Nevro-Medhez?

A pénz miatt. Elnyomott egy feltörni készülő sóhajt, mert hiába volt ez az igazság, mégsem mondhatta ki hangosan.

– Szeretnék szintet lépni a szakmámban. Új kihívásokra van szükségem, amik jobban kiaknázzák a képességeimet. Láthatja az önéletrajzomból, hogy kiváló értékelésekkel végeztem az egyetemen, és az előző munkahelyemen is rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Ideje egy fokkal feljebb lépni.

A hangja magabiztosan csengett, de volt ebben a képmutatásban valami, amitől minden egyes kimondott szóval egyre kisebbnek és fülledtebbnek érződött a szoba. A zakó hajtókája, akár egy kötél, minden lélegzetvétellel egyre szorosabban simult a nyakára.

– A maguk csapatáról rengeteg jó véleményt hallani szakmai körökben, így amikor megtudtam, hogy megüresedett egy pozíció, egy pillanatig sem haboztam, hogy benyújtsam az önéletrajzomat. Tudom, hogy ez az a munkahely, amellyel elérhetem a céljaimat.

Micsoda egy ócska duma. Létezik egyáltalán, aki még beveszi?

– Valóban, kisasszony, valóban. Olyan gyorsan lecsapott a helyre, hogy igazából még meghirdetni sem tudtuk. Kíváncsi vagyok, ki tájékoztatta magácskát a lehetőségről.

A hurok egy csapásra elviselhetetlenné vált, nem kapott tőle levegőt. A férfi keselyűtekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy csapdába sétált. Érezte, amint végigfut hátán a hideg veríték.

– Nos – köszörülte meg a torkát ügyetlenül. – Azt hiszem, hogy... Ez csak egy füles volt. Úgy értem, bizonyára nincs jelentősége, hiszen a szakmai szempontok a legfontosabbak.

– Szakmai szempontok, természetesen. Szonyácska bizonyára tájékoztatta Önt arról is, hogy a pozícióra már akadt egy alkalmas jelöltünk.

Ánya összerezzent legjobb barátnője nevének hallatán. Szonya a vállalatnál dolgozott titkárnőként, így amikor az egyik szakorvos egy külföldi munkalehetőség miatt felmondott, első kézből értesült a hírről. Onnantól kezdve minden nap minden órájában erről a kihagyhatatlan lehetőségről beszélt, egészen addig, amíg Ánya beadta a derekát és ezzel együtt a jelentkezését is.

– Sajnálom, akkor már megyek is – pattant fel egy csapásra, elvörösödve a szégyentől.

– Ne meneküljön úgy, kisasszony, üljön csak vissza. Lehetséges, hogy mégis akadna itt munka egy ilyan talpraesett lány számára.

Ánya vágyakozó pillantást vetett az ajtóra, ami a friss levegő és szabadság ígéretét hordozta, majd visszaült a kényelmetlen ikeás irodai székre.

– Azt mondja, szakmai kihívásokat keres... – Gyenisz Szergejevics úgy hümmögött, mint aki tökéletesen tisztában van vele, mire is van Ányának igazából szüksége, de mindezt végül nem öntötte szavakba. Helyette ficergett egy kicsit, eldugta méretesre nőtt pocakját az íróasztal takarásába, kezébe vett egy tollat, azt kezdte el forgatni, miközben mélyen Ánya mellei közé nézett.

– Szóval gyógytornász-fizikoterapeuta. De úgy látom, eddig csak gyerekekkel foglalkozott.

– Igen, a képesítésem lehetővé teszi ugyan, hogy felnőtt páciensekkel is együtt dolgozzak, de az elmúlt években gyermekek mellett szereztem szakmai tapasztalatot.

Ánya legnagyobb megdöbbenésére a férfi békaszája széles mosolyra húzódott.

– A vezetőség már tanácskozik róla, hogy bővítsük a szolgáltatásaink körét gyermekekre is.

Nem akart hinni a fülének. A szívéhez kapott, megdobbant mellkasában a remény. Egy apró kis cinege repült a férfi mögött húzódó koszos ablakpárkányra, boldog csicsergésével felhívva magára a figyelmet.

– Természetesen ez még a jövő zenéje. Ha döntésre is jutunk, évekbe telhet a kivitelezés, na meg persze megigényelni rá a megfelelő támogatásokat. Addig pedig igazán semmit nem tudunk kezdeni az Ön szakmai múltjával. De ha mégis bizonyítaná előttünk rátermettségét... – A férfi újra rábámult Ánya melleire, aki ettől teljesen elborzadt. A jókedv, épp mint a madárka a párkányról, egy pillanat alatt elszállt a szívéből.

– Pontosan hogyan kellene bizonyítanom?

– Nos, ez igen egyszerű. Amennyiben elfogadja a feltételeinket, pályakezdőként fogjuk alkalmazni, határozott idejű munkaszerződéssel és próbaidővel. Ez ellen igazán nem lehet kifogása, hiszen felnőtt páciensek esetében magácska tényleg pályakezdőnek számít. Kapni fog egy mentort, aki folyamatos figyelemmel fogja kísérni a munkáját, és visszajelzést ad nekünk Önről. Végig kell majd lépkednie az összes lépcsőfokot, amit minden újoncnak is, de úgy gondolom, figyelembe véve a nálunk elérhető szakmai kihívásokat – szeme sarkából rápillantott Ányára, és gúnyosan elmosolyodott – Ön mindezen kellemetlenségek ellenére is megtalálhatja nálunk a számításait.

Azzal fogott egy tollat, felírt valamit egy papírlapra, és a lány tenyeréhez csúsztatta.

– Erre számíthat a próbaidő végén. – Egy fizetési ígéret volt. A francba is, nagyon jó fizetési ígéret! És ez még csak a pályakezdő munkabér. Ánya elnyomta magában az undort, amit a férfi vizslató tekintete keltett benne, a viszolygást, amiért eladta a lelkét az ördögnek, majd hamisan elmosolyodott, és a tenyerébe temette a cédulát. Valóban megtalálta a számításait.

Mire végzett az állásinterjúval, Szonya már a recepció előtt várta. A lányt alacsony termete ellenére is könnyen ki lehetett szúrni a szürke gránittal kikövezett aulában, köszönhetően élénkvörös kabátjának. Aggodalmas arckifejezéssel toporgott a liftajtó előtt, táskáját idegesen fel-alá lóbálva.

– Úgy látom, valaki nem számított rá, hogy gyalogszerrel jövök – kiabált Ánya a lépcsőfordulóból, széles kézmozdulatokkal üdvözölve legjobb barátnőjét, és sietős léptekkel megindult felé. Úgy rohant végig a lépcsősoron, hogy maga sem tudta, a megkönnyebbülés vagy a szégyen hajtja-e lefelé. Szonya ölelésében akarta találni magát minél előbb.

A tömzsi, hirtelenszőke lány arcán elfehéredtek a szeplők a heves reakciót látva. Teljesen félreértette a helyzetet.

– Jajj Drágám, úgy sajnálom. Én is csak ma reggel láttam az értesítést, hogy az egyik tulajdonos unokaöccsét vették fel a pozícióra, de azért még reménykedtem, hogy...

– Szóval tényleg tudtál róla. – Ánya hangjában nem volt szemernyi szemrehányás, miközben eltolta magától a lányt, és nyugtatólag rámosolygott. – Ne aggódj semmin, attól még felvettek.

– Fel? – Szonya hatalmasra tárta egyébként is kerek, világoskék szemeit. Csodálkozásában olyan arckifejezést öltött, mint egy albínó unokatestvére annak a mémként elhíresült gyűrűsfarkú makinak, akinek a képe egy időben szabályosan uralta a közösségi médiát. Ányának muszáj volt elmosolyodnia erre a gondolatra.

– Fel bizony. Csak másik pozícióra. Bár attól tartok, sokkal inkább köszönhetem ennek – mutatott végig a mellkasán – a lehetőséget, mintsem a szakmai kompetenciámnak.

– Én mondtam, hogy ez a zakó tökéletes választás lesz! – húzta ki magát Szonya örömében, habár ez termetét aligha tette tekintélyesebbé. – Gyenisz Szergejevics egy vén kujon, ezt mindenki tudja. Még jó, hogy ezzel legalább lehet számolni – kacsintott és elvigyorodott.

Ánya ezt egyáltalán nem tartotta olyan vidám dolognak.

– Szerintem ez nem helyes. Nagyon kellemetlen érzés volt, ahogy bámult, és egy állásinterjún egyáltalán nem ennek kellene számítania.

– Ugyan, vedd bóknak. Ez egyszerűen csak azt jelenti, hogy csinos vagy! Nekem is gyakran megcsipkedi az arcomat, mintha egy kislány lennék, de tudod, hogy megy ez.

Ánya nem tudta, de egy kicsikét sem tetszett neki. Kételkedését nem öntötte további szavakba, de arckifejezése elárulhatta.

– Ajj, ne vágj már ilyen képet, elcsúfítja a pofidat. Én minden nap az irodája előtt ücsörgök, és még egyben vagyok, te pedig munka közben alig fogsz találkozni vele. Lehet, hogy a B kosarad érte el, hogy felvegyenek, de biztos vagyok benne, hogy az eszed fogja őket elvarázsolni!

Ánya nagyot sóhajtott, mert továbbra sem nyugtatta meg a magyarázat.

– Remélem, hogy igazad van. Össze kell majd kapnom magam, hogy bizonyítsak, mert ha nem sikerül, hamarosan munkanélküli leszek.

– Munkanélküli? - szaladt fel a lány szemöldöke. – Már hogyan lennél az? Épp most kaptál új lehetőséget.

– Egyelőre csak próbaidőre vesznek fel, kezdőként. Ha nem teljesítem az elvárásokat...

– Hah, erre gondolni sem érdemes! – vágott közbe Szonya jókedvűen, és megragadta barátnője karját. – Majd eltátja ez a sok beképzelt orvosprofesszor a száját, ha meglátják a teljesítményedet! Ismerlek téged, végighallgattam, milyen csodákat értél el a gyerekek körében, és egy pillanatig sem kételkedem benned.

– És nem is csak ez zavar, de tudott rólad is, említette a nevedet. Van egy olyan érzésem, hogy bajba kevertelek, és... – vágott közbe barátnője bókjainak, egyre növekvő idegességgel. Minél tovább beszéltek az elmúlt fél óra eseményeiről, annál inkább növekedett benne az érzés, hogy valami itt nincs rendben. A mellkasa a szegycsontja környékén iszonyatosan szúrt, és megint alig kapott levegőt.

– A titkárnője vagyok, Ánya. Egyedül én ismerhettem a részleteket, így logikus a következtetés.

– De nem lesz...?

– Nem lesz. És ne is vesztegessünk több szót az aggodalmaidra, mert tudom, hogy mi bánt téged igazából.

Közelebb lépett barátnőjéhez, és megszorította a kézfejét.

– Ez volt a helyes döntés. Itt is meg fogod találni ugyanúgy a boldogságodat, ebben biztos vagyok. Még ha nem is gyerekek mellett, de olyan emberekkel dolgozhatsz majd együtt, akiknek segítségre van szükségük. A te segítségedre. Koncentrálj az egyéni céljaidra!

A céljaira... Igen, valóban ez volt az egyetlen helyes döntés, amit megléphetett. Pénzre volt szüksége, sürgősen és - ami még ennél is fontosabb - tartósan. Hisz még egy hülye zakója sem volt, amit felvehetett volna, ezt is Szonyától kapta kölcsön!

Ám hiába fogta fel ésszel, hogy jó, vagy legalább megfelelő döntést hozott, a lelke nem követte ezt a logikát. Mélyet sóhajtott.

– Azt hiszem, igazad van.

– Persze, hogy igazam van. És most szeretnék kérni egy széles mosolyt, mert ez az ünneplés órája! Gyere, meghívlak egy süteményre a közeli kávézóban, isteni a brownie-juk!