Leonyid Ivanovics Szergeszkij

Sötét, viharos felhők borultak Moszkva egére, eltakarván a városközpont látképét uraló felhőkarcolók tetejét. A hó már három napja megállás nélkül esett, vastag réteget vonva a koszos ablakpárkányra. Valahol a közelben egy madár panaszosan csivitelt. Az udvaron egy kisbaba felsírt. A folyosón ajtók csapódtak, hangosan nyikorgott a lift. A hangok összemosódtak, és belevesztek Moszkva sűrű alapzajába, elegyedtek az autók dudáinak szavával, a villamosok tovasikló halk kattogásával, a föld alatti metróhálózat folyamatos, meg nem álló dübörgésével. És több millió ember hangos sóhajával. A város élt és lélegzett, vérkeringése megállás nélkül lüktetett tovább, hírdetve, hogy amíg Moszkva áll, addig a világ is halad tovább.

A férfi minden érdeklődés nélkül bámult ki a csíkosra pucolt ablakon át a mocskos téli tájba. A pislákoló neonfény elmélyítette sápadtságát, szemei alatt a sötét karikákat és a hatalmas véraláfutást az állkapcsán. Homlokán, a szőke, kócos tincsek alatt hófehér kötés futott végig. Karjából az infúzió csöve kúszott fel egészen egy állványig. Háta mögött gondosan felrázott párna támasztotta a derekát, éjjeli szekrényén szépen elrendezett virágcsokor. A telefon rezegni kezdett, finoman hozzáütődve a vázához. Ráemelte tompa, élettelen pillantását, de nem vette fel. Hagyta, hadd zúgjon szakadatlan, hátha lelöki magával a vázát is, és mindkettő összetörik.

A folyosón sietős léptek hangzottak fel, majd nyílt az ajtó. Friss, üde, mosolygós nővérke tipegett be hozzá - ilyet is csak a magánkórházakban látni. Kedveskedve köszönt. Olcsó parfümjének illata belekeveredett az erős virág és szúrós fertőtlenítő szagába.

– Hogy tetszik lenni? – kérdezte csevegő hangon, miközben becsukta maga mögött az ajtót.

– Remekül – hazudta a férfi rá jellemző érdektelenséggel, és újra kibámult az ablakon.

– Nocsak, hisz csörög a telefonja – pillantott érdeklődve a készülékre. – Az édesanyja keresi. Nem veszi fel?

- Nem.

Anna Boriszovna hozzá volt már szokva betege viselkedéséhez, így csupán vállat vont, és hozzá látott a munkájához. Ellenőrizte a kötéseket, újra kötötte az infúziót, és megmérte, majd feljegyezte az aznapi adatokat. Közben, hogy elüsse az időt, érdektelen dolgokról fecsegett. Az időjárásról, az aznapi hírekről. Néha közbeszúrt egy-egy kérdést is vagy megjegyzést a férfi állapotával kapcsolatban, de komolyabb eredményt - mint általában -, most sem ért el a társalgással. Azóta volt ez így, mióta egy borongós novemberi napon, közvetlen azután, hogy felébredt a kómából, átszállították a férfit a városi kórházból. Csúnya balesete volt, ronda következményekkel. Anna megértette, milyen nehéz lehet alig huszonnégy esztendősen feldolgozni, hogy kerekesszékbe kényszerülsz.

Az ápolónő az első naptól kezdve hatalmas érdeklődéssel figyelte a betegszobában zajló eseményeket, a kilincset egymásnak adó - sokszor egyenruhás - látogatókat, és a folyamatosan zúgó telefont. Irigykedve pislogott a latin betűkkel - mint később megtudta -, amerikából érkező üzenetekre, az ajándékcsomagokra, amelyek kibontatlanul hevertek az egyik sarokban, és arra a dús keblű, szőke nőre, aki túlságosan fiatalnak tetszett ahhoz, hogy anyuka legyen, és aki még fájdalmában is gyönyörű volt.

A telefon elhallgatott, az ápolónő kiment. Leo sóhajtva dőlt hátra a frissen megigazított párnára, és tekintetét a lámpára emelte. Utálta a hülye kórházat, de a külvilágot még jobban.

A telefon újra zümmögésbe kezdett. A füleire nyomta a kezeit, elátkozta az egész szerkezetet. A kijelzőre pillantott, halkan káromkodott. Most sajnos nem tehette meg, hogy nem veszi fel.

– Leonyid Ivanovics – szólt bele végül kelletlenül.

– Örülök, hogy legalább engem méltóztatsz megtisztelni a társaságoddal – dörmögte egy mély hang bosszúsan. – Anyád az előbb viharzott be toporzékolva, hogy nem veszed fel a telefont.

– Épp vizsgált az ápolónő. Nem tudtam...

– És az az ápolónő egész reggeltől bent van a szobádban? – vágott közbe az egyértelmű kifogásnak a férfi. – Tányácska csak ma vagy ötször hívott, állítása szerint.

Leo mélyet sóhajtott, és hátradőlt a párnán. Mit mondhatott volna erre? Vallja be, hogy nincs kedve hallgatnia az anyja véget nem érő sóhajait?

– Majd hívom én, ha alkalmas.

A vonal túlsó vége recsegett a tábornok elégedetlen sóhajtásától. Ivan Vaszilijevics nehezen viselte mind felesége, mind fia hajthatatlanságát.

– Van itt még valami más is – folytatta és durva hanglejtése, szavai pattogóssága semmi jót nem ígért. – Hívott az orvosod is. Arról tájékoztatott, hogy nem veszel részt a gyógytornáidon.

– Ez nem igaz. Persze, hogy részt veszek, ha az átkozottak csoportosan besereglenek a szobámba, mintha valami kiállítási tárgy lennék!

– Leonyid Ivanovics! – fojtotta belé a panaszáradatot apja meglepően nyugodt hangja. – Tudod, hogy nem erről beszélek. Nem működsz együtt az orvosokkal.

Leo magában morgott egyet, de aztán elővette a jól nevelt, szelíd hangját.

– Én mindent megteszek, ami tőlem telik.

– De az nem elég! – A vonal panaszosan recsegett az indulatos felkiáltástól. – Mindent bele kell adnod! Csak a legkitartóbbak győzhetnek! – Újra a szokásos, lelkesítő szöveg. Leonak belefájdult a feje. – Jövő héten hazahozunk a kórházból, de utána is járni fogsz a gyógytornára. És szereztem neked egy pszichológust is – enyhült meg újra az apja hangja. – Mindent elintézünk, neked csak annyi a dolgod, hogy a gyógyulásra koncentrálj, és minél hamarabb talpra állj.

Eltartotta fülétől a telefont, tekintetét a plafonra emelte. Amikor tavaly nyáron elköltözött otthonról, azt remélte, végre tényleg a saját döntései irányíthatják majd az életét. Egész eddig minden jól is alakult, és bár a munkahelyén még el kellett viselnie az atyai tekintet áldatlan hatásait, végül sikerült elérnie, hogy egy olyan részlegre kerüljön, amire Ivan Vaszilijevics Szergeszkij személye a legkevésbé van befolyással.

– Leonyicska? Fiam?

A tehetetlenség érzéséből fakadó düh lávaként töltötte ki a gyomra és tüdeje helyét. Nem akart többé engedni a nehezen kiharcolt szabadságból.

– Apa! Felnőtt ember vagyok, ha pszichológusra van szükségem, majd elmegyek hozzá magamtól. Kérlek ne kezelj úgy, mintha még mindig irányíthatnál! Bármit is teszel, soha többé nem fogok lábra állni, hát nem érted?! Ne intézz nekem semmit és hagyj békén! Ne hívjatok többet! –  darálta meglepő energiával, fogai összekoccantak, keze ökölbe szorult. Választ nem várva kinyomta az átkozott mobilt, és az éjjeliszekrényre hajította. Mély sóhajjal visszadőlt a párnák közé. Legalább azt megtudta, hogy a következő héten hazamehet. Örült neki, hogy végre megszabadulhat ettől a mocsok helytől. A gyógytornára sem fog eljárni. Nincs semmi értelme, hiába hitegetik ezzel az orvosok, meg holmi százalékok felsorolásával, érvekkel, új technológiával és tanulmányokkal. Nincs semmi értelme. Soha többé nem lehet normális. Kapni fog egy olyan hülye kártyát, ami igazolja, hogy mozgásában korlátozott, aztán jobb esetben vezethet egy amolyan idióta, bumszli autót, aminek speciálisan van kialakítva a vezető oldala, hogy a gázt és a féket kézzel is lehessen irányítani. Normális életet élhet, hát hogyne! Már most borsódzott a háta, ha erre gondolt. Nem mintha a közeljövőben tervezett volna nagy sétákra menni, vagy akár csak kilépni... kigurulni a szobájából.

A telefon újra megszólalt. Ilja kereste, az egyik legjobb barátja. Nem érdekelte, ma milyen sületlenségekkel próbálkozik őt jobb kedvre deríteni, így kikapcsolta az átkozott Iphone-t, és nehézkesen a másik irányba fordult. Újra kibámult a moszkvai szürke égboltra.

– Bárcsak meghaltam volna – sóhajtott, és ezt az egyet most komolyan is gondolta.