tw/cw: vér (illetve togának az azzal való kapcsolata, szóval inkább csak elméleti síkon but yk. a biztonság kedvéért vagy valami olyasmi), disszociáció (? - derealizáció ig)

Dekuék kaptak egy táblázatot arról, hogy hogy lesznek a terápiás üléseik. Akkor kellett realizálniuk, hogy nem ugyanaz lesz a pszichológusuk. Persze, technikailag így törvényes, bár a legtöbb iskolának, és börtönnek is egy pszichológusa volt, de Dekut nem lepte meg, hogy a UA megengedhette magának, hogy magánrendelőben dolgozó szakemberekhez írassák be őket. Talán plusz egy ok arra, hogy megbízzanak bennük.

Név alapján egyedül Dabi pszichológusa volt férfi. A férfi nyilvánvaló apakomplexusát tekintve Deku szerint nem volt a legjobb ötlet, de kíváncsi volt, hogy elér-e esetleg valamit nála. Kételkedett benne. Dabi nem tűnt annak a típusnak, aki rávehető arra, hogy megnyíljon, teljesen mindegy, mennyire ügyes a pszichológus.

A későbbiekben hetente kellett menniük, de mivel még csak most találtak mindenkinek megfelelőt, ezért még egyelőre azon volt a fókusz, hogy az első ülések meglegyenek. Azaz Deku még egy darabig szabad volt, azonban Togának egyre közeledett az időpontja, és a lány egyszerre volt borzasztóan izgatott és rettegett látványosan. Az egyik ebédszünetben, amelyeket Kaminari az utóbbi időben velük töltött, a szőkének magyarázta az aggodalmait. Talán ő volt az egyetlen ember, aki követni tudta, mert Dekunak már fájt a feje attól a sok mindentől, ami elhagyta a lány száját.

- Mi van, ha bezárnak valahová? Mi van, ha annyira veszett ügy vagyok, hogy még esélyt sem adnak nekem? – temette a tenyerébe az arcát a lány, Kaminari pedig gyengéden megveregette a vállát. – Izuku, te meglátogatnál, ugye?

A fiú csak félig figyelt a beszélgetésre, de a nevére felkapta a fejét, és igyekezett felfogni a szavakat, majd összeráncolta a szemöldökét.

- Viccelsz? Ha téged bezárnak, addig megyek, ameddig a melletted lévő szobában nem leszek, tök mindegy kit kell megölnöm, vagy mit kell hazudnom hozzá – vont vállat, mire Toga szabályosan a nyakába ugrott, már amennyire ez lehetséges volt úgy, hogy mindketten ültek. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát.

- De amúgy miért zárnának be? Ez hülyeség – rázta meg a fejét Kaminari, mire mindhárman elkerekedett szemekkel néztek rá. – Most mi?

- Néha azt érzem, hogy te elfelejted, hogy mi gonosztevők vagyunk. Embereket öltünk, meg ilyenek. Relatíve antiszociális viselkedés – jegyezte meg Dabi szarkasztikusan, mire a szőke vállat vont, mintha neki mit sem számítana. Dekunak egyre inkább összeráncolódott a szemöldöke.

- Hát, ja, amit nem támogatok, ne értsetek félre, de ezért nem fognak szerintem zárt osztályra tenni vagy ilyesmi. Mármint, ezt eddig is tudták rólatok. És itt vagytok közöttünk egy iskolában, egy hősképzőben ráadásul, szóval csak nem hiszem, hogy most fogják kitalálni, hogy ja, amúgy, jobb lenne nektek egy gumiszobában – tette hozzá, mintha tényleg annyira egyszerű lenne, ahogy a szavai alapján tűnt.

- Talán neked lenne a helyed zárt osztályon – jegyezte meg Dabi, szkeptikusan végigmérve a srácot. Kaminari csak rávigyorgott, de mind Deku, mind Toga gyakorlatilag automatikusan sípcsonton rúgták, amit a férfi azonnal viszonzott, az asztal alatti részt csatatérré változtatva, egészen addig, ameddig nemhogy már Kaminari is becsatlakozott, de Toga figyelme is gyakorlatilag teljesen elterelődött. Csak arra kapták fel a fejüket, mikor egy kisebb tömeg állt meg az összetolt asztalok mellett. A négy főből az egyik köhintett egyet – a srác, akinek néhánnyal több karja volt az átlagosnál -, mire érdeklődve néztek fel (többé-kevésbé).

- Sziasztok – szólalt meg a babaarcú lány. Uraraka. – Akkor inkább csak bele is kezdek. Bocsánatot akartunk kérni. Nem az osztály nevében, de mi, akik idejöttünk, arra jutottunk, hogy Aizawa-senseinek igaza van, és nem hősökhöz méltóan álltunk hozzátok. Vagyis. Uhm, ezt most ne úgy vegyétek, hogy amiatt érezzük rosszul magunkat, mert rosszul teljesítettünk, vagy ilyesmi. Tényleg sajnáljuk, hogy ellenségesek voltunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy örülünk a jelenléteteknek, már bocsánat, de nyilvánvalóan ti sem örültök, hogy itt kell lennetek, de Kaminari-kun – nézett itt a fiúra, aki csak biztatóan rámosolygott -, igazad volt, valószínűleg egyszerűbb lenne az együttélés úgy, ha nem utálkoznánk. Személy szerint nem hiszem, hogy tudnék a barátotok lenni, de ettől még együttműködhetnénk, ha a szituáció is úgy adja. Mint egyfajta... business partnerek – mosolygott rájuk a lány óvatosan. A három gonosztevő összenézett, majd Deku tekintete újra Kaminarira tévedt, aki egyszerre tűnt kifejezetten boldognak a fejlemények miatt, és várta feszengve a reakciójukat Uraraka szavaira. Deku felsóhajtott.

- Persze, hogyne, megbocsátunk. Vagyis én. Engem speciel különösképp nem érdekel, mennyire működünk együtt, meg mennyire nem, de ja, nem volt épp hősies az egész felállásotok – intett Deku a kezével elseprően, mert igazából tényleg nem érdekelték annyira a hőstanoncok, legalábbis senki sem specifikusan, maximum Bakugou (aki nyilván nem volt tagja a delegációnak), meg talán az elmúlt hetek után Kaminari. Aki nem tűnt teljesen elégedettnek Deku szavaival. - Jó, oké, nem kell így rám nézni, nem volt az, és most mondtam, hogy elfogadom a bocsánatkérést – nézett rá szúrósan. A fiú a szemét forgatta, de azért mosolygott.

- Én is elfogadom a bocsánatkérést – mondta Toga, sokkal vidámabban. – És köszönjük! Ritkán kérnek tőlünk bocsánatot, szóval még akkor is, ha csak az osztályfőnökötök nyomására vagytok itt, még így sincs itt mindenki, úgyhogy köszi, tényleg – mosolygott. Nem tűnt teljesen őszintének, Deku pedig tudta, hogy miért. Toga tényleg barátokat akart, nem ideiglenes együttműködést. Uraraka pedig aranyos volt, határozott, tudta, hogy mit akart és hősiességből is szorult belé - egészen a Toga típusa.

- Engem nem érdekeltek – jelentette ki Dabi egyszerűen, mire Deku beharapta az alsó ajkát, hogy elrejtse a mosolyát, Kaminari viszont felháborodottan nézett rá, és Deku nem tudta eldönteni, hogy ez hatással volt-e a gonosztevő következő szavaira, de szerette azt hinni, hogy igen. – De ha a társaim elfogadják a bocsánatkérést, akkor én is – tette hozzá, és Deku igyekezett úgy tenni, mint akit nem hatott meg a komment.

- Ahw – szólalt meg mellette Toga, ezúttal Dabit ölelgetve, aki ezt közel sem értékelte annyira, mint a trió harmadik tagja.

- Kirishima? – nézett ekkor Kaminari a rózsaszín hajú lányra, a négy fő egyikére. Deku majdnem biztos volt benne, hogy nem Kirishimának hívják.

- Eh, ő Bakugou mellett tart ki – vont vállat a lány, Deku keze pedig ökölbe szorult. – Ő még velünk sem hajlandó együttműködni általában, szóval nem hiszem, hogy rávehető ilyesmire. Meg veled amúgy is mintha valami személyes problémája lenne – nézett Dekura, aki nagyon igyekezett közömbösnek látszani.

- Kacchan amúgy is hiába kérne bocsánatot, közölném vele, hogy feldughatja magának – szólalt meg végül, mert nem tudta megállni, de közben azért vállat vont, hogy valamelyest nemtörődömnek látszon. Dabi a szavaira halkan felnevetett, Kaminari viszont csúnyán nézett rá, de ő állta a tekintetét. – Komolyan mondom. Van, ami megbocsáthatatlan – tette hozzá. A szőke erre összeráncolta a szemöldökét, végül aprót sóhajtott, majd újra a rózsaszín lányra nézett, akinek Deku egyszerűen nem tudta felidézni a nevét, bármennyire is próbálkozott.

- Leültök? Vagy inkább nem – kérdezte, a lány pedig vállat vont és Urarakára nézett, aki óvatosan végigmérte a triót.

- Én visszamegyek Iidához, de ti nyugodtan – mondta végül, majd megfordult, és elindult a tanterem ajtaja felé. Nem volt rossz abban, hogy diplomatikus legyen, de azért Dekunak nem volt olyan nehéz átlátnia rajta. Nem akart velük a szükségesnél több időt tölteni, de ezért már nem igazán hibáztathatta. Még akkor sem, ha Togának nyilvánvalóan rosszul esett.

- Akkor én maradok – mosolygott rájuk a rózsaszín hajú lány, majd odahúzott egy széket. – Mina, egyébként. A keresztnevem, de szinte mindenki így hív, szóval nem zavar – mutatkozott be, mint aki megérezte, hogy Deku nem emlékezett a nevére. Igyekezett elraktározni az információt.

- Én sem bánom – szólalt meg a fiú, akinek fekete, madárszerű feje volt. Tokoyami, talán. A maszkos fiú csak vetett rá egy pillantást, majd aprót bólintott, és hozott mindkettejüknek egy széket.

Azért Deku reménykedett benne, hogy az ilyen nagyméretű közös ebéd nem válik szokássá.

***

Himiko ritkán félt ténylegesen valamitől.

Az élete első éveiben, mint minden gyerek, csak csinálta, amihez kedve volt. Azonban ez egy idő után elkezdte megrémíteni a körülötte lévőket, így megtanulta ezekhez a részeihez hozzákötni, hogy ezek nem jó dolgok, mert nem akarta, hogy még egyszer úgy nézzenek rá, mint ahogy a szülei tették a madár miatt. Azonban a szituáció esetleges újra megtörténésétől sem igazán félt, legalábbis nem ez lett volna a megfelelő szó, a szorongás sokkal kifejezőbb. Szorongott, mert volt egy olyan, a lényének igen nagy részét kitevő oldala, amit az állítólagos szerettei nem tudtak elfogadni.

Himiko sokáig a vámpíros történetekben talált menedéket. Volt idő, amikor napi szinten idézett Bramtől, és nem tudná megszámolni, hogy hányszor is olvasta el Carmilla* történetét. Egy ideig elég volt. Aztán eljött a pont, amikor már nem.

Utána Himiko újra azt csinálta, amihez kedve volt. Nagyrészt. Persze, aztán lettek barátai, a gonosztevők ligáján belül, és hozzájuk megtanult valamelyest alkalmazkodni, de az más volt, mint a szüleivel. Ők nem próbálták elnyomni őt. Himiko egyszerűen csak megtanulta, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem kell kimondani hangosan.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem hallgatta éjszaka, ahogy Izuku ereiben folyik a vér, mintha csak fehér zaj lenne, ami segíti őt elaludni. Ahogyan azt sem, hogy ne akarta volna megölni és ő lenni Izuku, átváltozni Izukuvá, tulajdonképpen átvenni a helyét, pusztán szeretetből. Tiszteletből nem tette. Mert tudta, hogy Izuku nem akarná, és nem ment szembe ezzel, mert nem csak szerette, tisztelte is a fiút.

Abban viszont nem volt biztos, hogy az jó ötlet volt, hogy egyáltalán nem beszélt sem neki, sem Dabinak az egész kapcsolatáról a vérrel, mert kezdte egyre inkább mindenhonnan az kísérteni őt. Valaki megsérült gyakorlat közben? Himiko alig tudta megállni, hogy ne teremjen azonnal mellette. Kint meghalt valami állat? Himiko szinte érezte a vérének az ízét. Még miközben megvolt neki is folyamatosan vasszagot érzett, és ez azért még számára is felkavaró volt.

Hozzászokott ahhoz, hogy a ligával bármikor vérhez juthat. Itt azonban nem ez volt a helyzet, és nem tudta, felmerje-e hozni Aizawa-senseinek, mert ugyan nem volt kifejezetten gyengébb vér nélkül, de folyamatosan éhesnek érezte magát. Kicsit inkább olyan volt számára a vérfogyasztás, mint egy függőség, amely gyerekkorától, vagy legalábbis a képessége megjelenése óta megvolt, és amitől nem tudott megszabadulni. Nem lehetett. Próbálta.

Himiko sokáig próbált normális lenni. Mikor rájött, hogy nem tud, akkor egyszerűen hagyta magát annyira őrültnek lenni, amennyire nem szégyellte, mert az élet sokkal viccesebb volt úgy. Kedvelni úgy sem fogják, akkor utálják igazán. Féljenek tőle. Ne neki kelljen félnie.

Szóval, ha Himiko tudta is valaha, hogy milyen félni, már nem emlékezett rá. Úgyhogy arculcsapásként érte az érzés, mikor megtudta, hogy nemsokára be kell ülnie egy pszichológushoz, egy dilidokihoz, akivel kiskora óta fenyegették.

Izuku próbálta megnyugtatni azzal, hogy mesélt, neki milyen volt, illetve elmondta, hogy ha akar, egy szót sem kell szólnia, de ha túl sokat beszél, az sem baj (és hasonlók, amelyekre Toga annyira nem emlékezett). A probléma viszont az volt, hogy Himiko maga sem értette igazából, hogy mitől is fél. Szóval csak magára erőltetett egy mosolyt, és bólogatott Izukunak válaszul, de a fiú már réges-régen megtanult átlátni rajta. Egy idő után elhallgatott, és egyszerűen csak magához ölelte.

- Úgyis magadnak látod majd, hogy milyen – súgta a fülébe, Himiko pedig bólintott egyet, és akkor érkezett meg érte Aizawa-sensei. Nem próbált meg vele beszélgetni, és Himiko sem tudta, hogy mit mondhatna (ritka alkalmak egyike), úgyhogy csendben telt az útjuk odáig.

A helyszínen úgy igazából már nem kellett várniuk, úgyhogy a férfi odaküldte az ajtóhoz Himikot, aki megállt előtte, felemelte kopogásra a kezét, majd úgy maradt. Érzékelte az ajtót, a feliratot, a folyosót, lényegében mindent, de furcsán elmosódott, mintha nem is lenne ott. Hol is volt? Mit is keresett ő ott? Egy pszichológusnál, az összes lehetséges helyszín között. Tudta volna mozgatni a kezét, az ő keze volt, de olyan volt, mintha az ajtó, a folyosó, az iroda és még Aizawa-sensei is egy másik világhoz tartoztak volna, amihez ő nem.

- Toga? – szólította meg Aizawa-sensei néhány másodperc után. A lány nem először élt meg hasonlót, de már rég ennyire intenzíven, és általában olyankor, mikor nem kellett valamit tennie, mikor nem kellett ennyire aktívan részt vennie a világ eseményeiben, ki tudta magát vonni belőle. Általában hagyta, hogy csak játszódjanak a szeme előtt az események, mintha csak egy filmet nézte, de most úgy érezte magát, mintha bekerült volna egy film forgatására, aminek nem tudta a forgatókönyvét, vagy a történetét, és még arról sem volt elképzelése, hogy milyen szerepet kellene eljátszania, merthogy nem is volt színész, csak egy közmunkás, akit berángattak az utcáról, jobb híján. Az egész nem tűnt valódinak.

És igazából ennyi az egész. Semmi sem tűnt valódinak, de legkevésbé Himiko maga, mert ott állt egy terapeuta ajtaja előtt, egy olyan helyen, ahová még a szülei sem merték ténylegesen elvinni soha, egy profi hőssel, aki a UA oktatója is és arra készült, hogy bekopogjon – és aztán? Aztán mi? Himiko el kellett gondolkodjon azon, hogy vajon van-e bármi az ajtón túl, vagy túl messzire merészkedett az élete előre megírt opciói között, és amikor megpróbál benyitni, visszarugdossák őt az elejére, mert nem, Himiko, az igazán nem volt a terv része, hogy bárki téged megpróbál meggyógyítani. Himiko elgondolkodott, hogy ő valódi-e. Majdnem biztos volt benne, hogy nem az.

Lassan, anélkül, hogy észrevette volna, hogy megmozdult, bekopogott – már ha tényleg bekopogott, mert mégis hogy kopoghatott be, ha valójában ott sem volt, ha valójában nem is létezett.

- Nyitva van – szólt ki valaki, és Himikonak körbe kellett néznie, hogy biztosra menjen, hozzá beszélnek, hiszen ha nem volt valódi, mégis hogy lehetett megszólítani?

Vagy talán ez az egész a fejében történt, és azért nem volt valódi, mert testben nem volt ott, az egészet csak az agya hozta létre, hogy azt higgye, hogy létezik, de valójában nem így volt, és kómában feküdt egy kórház egyik eldugott, kényelmetlen rácságyán, mert a szülei annyira nem tudták elfogadni. Vagy talán börtönbe került, mikor megölte azt a fiút, és ezt az egészet csak képzelte, hogy valami szabadságérzetet adhasson magának. Vagy-

Himiko vett egy mély levegőt.

Kinyitotta az ajtót, és belépett, vagy inkább Himiko kinyitotta az ajtót és belépett, és Himiko, a valódi Himiko, ha volt egyáltalán valódi Himiko, csak nézte, és fogalma sem volt, hogy melyikőjük is az igazi, vagy ő melyikőjük, vagy hol volt a határ a két Himiko között.

A terapeuta felnézett rá, és felvont szemöldökkel intett a fejével a fotel felé. Himiko odafordult, majd lassan, vagy épp pillanatok leforgása alatt helyet foglalt. Próbálta nem csak bámulni a nőt, hanem rámosolyogni, vagy bármi, de az agyában csak egyetlen gondolatmenet futott, az amelyik nem bírta befogni arról, hogy miért igenis valószínű, hogy Himiko egyáltalán nem valódi.

- Minden rendben? – kérdezte óvatosan a nő, Himiko elé tolva egy pohár vizet az asztalon. Himiko kis fáziskéséssel vetett egy pillantást a vízre, majd bólintott. Mikor újra a terapeuta arcára nézett, biztos volt benne, hogy ő nem hitt neki. – Dr. Kato Wakana vagyok – mutatkozott be. – Kriminológus, klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta – sorolta a végzettségeit és Himiko csak még egyszer bólintott. – De mit kell tudni önről?

- Toga – mondta a lány gondolkodás nélkül. – Toga Himiko – tette hozzá, és ezúttal a nő volt soron, hogy csupán bólintson, várva, hogy a lány folytassa, de Himiko nem volt benne biztos, hogy mit is kell tudni róla. Elgondolkodott azon, hogy mi az, amit mondott magáról ilyen szituációkban. – Legálisan gonosztevőnek számítok. Szeretnék azokká válni, akiket szeretek. Sokan vannak, akiket szeretek, azt hiszem.

- Maga közéjük tartozik? – döntötte oldalra a fejét kíváncsian a nő és Himiko értetlenül nézett rá, mert ez nem volt benne a forgatókönyvben, amiből éppen próbálta felolvasni azt a néhány dolgot, amit Toga Himikóról tudott.

- Én... Nem? Vagyis nem tudom. Talán? – gondolkodott hangosan. Mit számított, hogy szerette-e magát vagy sem? Ellentétben azokkal, akiket Himiko szeretett, Himiko nem volt valódi. Nem volt mit szeretni rajta. – Nem, azt hiszem nem. – De ugyanakkor valaminek, ami nem valódi, számít, hogy szeretik-e? Hogy lehetne szeretni valamit, valakit, aki nem létezik?

- Miért? – dőlt előre kissé a nő.

- Miért nem szeretem... magamat? – kérdezte Himiko értetlenül, a nő pedig bólintott. – Nem tudom. Kellene?

A nő, vagyis Kato, már bemutatkozott, szóval Kato egy ideig még nézett rá, valószínűleg várva, hátha Himikonak lesz még gondolata a kérdéssel kapcsolatban, majd visszadőlt a székében és a kezébe vett egy tollat.

- Mondja csak, Toga-san, tudja, hol van most? – kérdezte Kato és Himiko aprót bólintott. – Igen?

- Egy pszichológiai rendelőben – mondta a lány egyszerűen. – Az ön pszichológiai rendelőjében.

- És emlékszik, hogy miért van itt? – vonta fel a fél szemöldökét a nő, és Himiko kezdte kényelmetlenül érezni magát a fürkésző tekintete alatt.

- Mert a UA elrendelte – felelte a lány, Kato pedig megforgatta a kezében a tollat, de nem vett elő papírt, hogy leírjon vele valamit. Himiko összekulcsolta a kezeit az ölében és csak meredt rájuk egy ideig, a csend egyszerre nehezedve rá és oldva fel a korlátot, amit tudattalanul maga elé emelt. – Tudom, hogy hol vagyok, de mégis... Olyan, mintha nem. Mintha nem lennék ott. Tudja, miről beszélek? Kicsit mintha, az egész csak a fejemben történne. Minta, nem is tudom... – Persze Himiko pontosan tudta. – Mintha nem lennék valódi?

A nő óvatosan rámosolygott, és még közelebb tolta Himikohoz a pohár vizet, amit a lány ezúttal megivott. Hosszas, furcsán kellemes csend után aztán teljesen más téma irányába terelte a beszélgetést, és Himiko egyre inkább feloldódva válaszolgatott a kérdéseire, hiába várva, hogy egy ponton a nő arcára kiüljön az undor, vagy hogy elővegye a jegyzetfüzetét, és leírja, hogy „őrült" kétszer, vagy talán még többször aláhúzva, Kato csak beszélgetett vele tovább, türelmesen, de mégsem túl óvatosan, mintha Himiko egy porcelándarab lenne, ami bármelyik pillanatban összetörhet. Nehéz volt elhinni, hogy valaki képes volt így beszélgetni az emberekkel, valaki olyannal, mint Himiko, és mégis, a nő a legkevésbé sem tűnt úgy, mint aki bármit is megjátszik. Talán ez volt a legmeglepőbb az egészben.

- Állítaná azt, hogy gyakran szorong? – kérdezte Kato, valamikor az idejük vége felé, ezúttal maga elé téve a jegyzetfüzetét. Himiko megrázta a fejét, a nő pedig felsóhajtott. – Hát, rendben. Akkor egyelőre annyit mondanék, hogy legközelebb találkozunk – mosolygott rá a lányra, Himiko pedig felvonta a szemöldökét.

- Nem küld el pszichiáterhez, hogy diagnosztizáljon, nem tudom, pszichopátiával?

- Egyelőre nem látom értelmét semmilyen diagnózisnak. – Himiko továbbra is értetlenül nézett rá, kezdve újra kissé kényelmetlenül érezni magát. – Nem vagyok híve annak a nézőpontnak, hogy a diagnózisok dobozok, amelyek inkább korlátoznak, azonban maga különleges eset, nem gondolja? Nem önszántából van itt, és még egy darabig vissza fog térni, szóval nem akarok elsietni semmit, és csak olyan lépéseket tennék, amit ön is szeretne.

- Nem szeretnék papírt arról, hogy valami nem stimmel velem – vont vállat a lány, Kato pedig bólintott és bezárta a jegyzetfüzetét.

- Őszintén, sejtettem – tette hozzá, és egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki még mondani akar valamit, de Toga nem volt biztos benne, és az arckifejezés hamar eloszlott. - A miharabbi viszontlátásra! – mosolygott rá és a lány viszonozta a gesztust, majd felugrott a fotelből és sokkal vidámabban hagyta el a szobát, mint ahogy belépett.

Valódi volt. Himiko valódi volt, Himiko létezett és az agya csak el akarta vele hitetni, hogy ez nincs így, mert... Mert fél az első találkozásától a terapeutával. Pontosan, csupán ennyiről volt szó, de ettől még nem volt semmi baj Himikoval, mert bárki félt volna egy hasonló szituációban. Bárki reagálhatott volna így.

És ha éjszaka - mikor már mindkét bajtársa, barátja és családja aludt, és csak az ő szívverésüket és a vérük folyását hallotta – újra azon gondolkodott, hogy biztosan nem lehetett valódi, akkor az csak a fáradtság miatt lehetett, és amiatt, mert újra olyan helyzetben kezdte érezni magát, ahol meg kellett felelnie a körülötte lévőknek, és ez rányomta a bélyegét a napjaira. Semmi más miatt, mert Himikoval nem volt semmi baj.

notes: idk de ez már 16ezer éve ott van a vázlataim között, úgyhogy most már nem érdekel. sigh

anyway toga <3 én úgy szeretem őt, ti ezt nem értitek. remélem, hogy nagyjából tartható a karakterizáció, amivel próbálkozom nála - nem épp a legkönnyebb karakter de valahol meg annyira fun ugh i love her sm

hogy tetszett? kommenteknek, csillagoknak mindig örülök, legyen szép napotok! ^^