Magdi néni és Károly bácsi düledező parasztházuk verandáján üldögéltek régi rattanfoteljeikben, és az előttük elterülő hatalmas telket csodálták. Pontosabban Károly bácsi csodálta, Magdi néni viszont azon töprengett, hogy mivel tántoríthatná el férjét eszelős tervétől.

– Gyönyörű lesz! A teringettét, a miénk lesz a legszebb ház a faluban! – tört ki végül belőle a vágy, és duzzadó mellkasát még szélesebbre húzta, majd kortyolt egyet a kezében tartott vörösboros pohárból.

Máskor mindig rettentő savanyúnak érezte saját készítésű italát, azonban ebben a pillanatban mintha nektárt ivott volna. Maga elé képzelte a hatalmas uradalmat: három szoba, egy takaros kis konyha és egy boltíves borospince. És egy fürdőszoba, hát persze... Szinte mindig kiment a fejéből a fürdőszoba, pedig Magdika igazán odavolt az ötletért. Talán az egész építkezés gondolatából csak a vezetékes víz meg a villanybojler izgatta egyedül. No, de nem baj, megkapja a fürdőszobát, és akkor már ő is ugyanolyan boldognak fogja érezni magát, mint Károly bácsi egy fél liter savanyú bor után.

– Meddig fog ez tartani, papa? – kérdezte a nő, csámpásan álló szemüvege vastag üvegén keresztül pislogva férjére.

– Nem soká, Magdikám! – legyintett ő, és a hirtelen mozdulattól a bor a nadrágjára loccsant, de nem törődött vele. – Mire Palika elkezd totyogni, már állni fognak a falak. Onnantól pedig gyerekjáték az egész.

Kétségkívül a falak felállítása volt a legmeredekebb feladat mind közül, Károly bácsi ugyanis elhatározta, hogy nem ad ki súlyos összegeket téglára, ha már megvásárolt egy ilyen hatalmas földet. Van ott sár bőven, és az jobban is szigetel, mint holmi vörös kődarab. Csak egy kis szalmát kell belegyúrni, az a titka az egésznek. Vett hát egy keskeny faládikát, lapátolt bele az agyagtól sárgás színben tetsző földből, beleszórta a tonnaszámra növő toklászt, aztán borított rá vizet.

– Ez az alapja az egésznek, mama – szólt okítólag feleségéhez, majd a talajra kiterített vászonra fordította a ládikót, megkocogtatta a lapáttal a fenekét, majd felemelte a formát.

A kis sárga téglának már csak meg kellett száradnia a forró napsütéstől. A következő héten Magdi néni szorgosan szedegette a szalmaszálakat, Károly bácsi pedig a téglagyártás folyamatát ismételgette újra meg újra.

A nyár aranyló napsugarai veszítettek erejükből, majd pár hét múlva a levelek megsárgulva hullottak a katonásan sorakozó téglákra. Károly bácsi – akárhogyan próbálta is titkolni – beleunt a téglagyártásba, arcáról eltűnt a szórakozott mosoly. Vékony kardigánján átfújt a hideg szél, és egyre nehezebben mozgatta elgémberedett ujjait.

Aztán leesett az első hó, majd elolvadt, de jött helyette még több fagy, aztán még több hó. Mikor az is vízzé lett, az udvaron megjelentek a hóvirágok, a nárciszok, a cseresznyefák virágba borultak, akkor Károly bácsi meg Magdi néni újra nekilátott a téglák gyártásának. Már nem érezték a virágok illatát, csak az agyag szagát, és nem látták a színeket, csak a sárgásszürke agyagot.

Hónapokkal később, egy nyári napon egy fiatal pár jelent meg a kapuban, kézen fogva vezetve csöpp kisfiukat. Károly bácsi eldobta a lapátot, hogy üdvözölhesse lányát, Magduskát, vejét és a kis unokáját, Palikát, de felesége megelőzte.

– Hagyd csak, papa, majd én! Dolgozz csak!

Mivel kimosakodni nem tudott, kis unokája zavart tekintettel nézett a borostyás arcára, és elhúzódott ölelése elől.

A következő nyáron Palika már a félig felhúzott falak között látta görnyedezni, és bár nem látta szemből, de észrevette, hogy a ráncok elmélyültek, és megszaporodtak nagyapja arcán. Az azt követőn pedig a ferde parasztház tornácáról nézte végig, ahogy az alacsony, kendőbe burkolózott Magdi mama megpofozza a nagypapát.

– Tedd le azt a bort, te félnótás, és folytasd, mert soha nem végzel!

Erre nagypapája elcsigázottan felmászott a szemközti magas ház tetejére, s a fagerendákra a piros cserepeket kezdte rakosgatni, lassan, mélán.

Magdi néni az évek során egyre nagyobb álmokat kezdett dédelgetni a Házról. Le merte volna fogadni, hogy az építkezés az ő vasszigora nélkül nem tartana sehol, és Károly már régen átruházta volna a feladatot részeges kőműves barátaira, de ő ezt minden lehetséges eszközzel megakadályozta. A Háznak ugyanis tökéletesnek kell lennie, olyan tökéletesnek, hogy Magduska belássa végre, milyen nagy hibát követett el, mikor hozzáment ahhoz a mamlaszhoz, és a gyárkéményektől füstölgő nagyvárosba költözött. Talán végre észhez tér, és hazaköltözik Palikával, no, meg azzal az ügyefogyott férjével, hogy egészséges vidéki levegőt szívjanak.

– Jól élünk mi ott, anyuka – mondogatta mindig neki Magduska.

De ő már csak tudja, hogy mi a legjobb a gyerekének, és nem mondott le tervéről.

– Kényes egy teremtés lett, mióta elhagyta a szülői házat. De várjon csak, majd ha meglátja a Házat! – mondogatta, ha kettesben maradt a férjével.

Az építkezés hetedik telén senki nem mondta volna meg, hogy a takaros sárga házikót nem lakják. Aki arra járt, mind megcsodálta egy pillanatra az ízléses lakot, de a hatalmas Ház elrejtette a kíváncsi szemek elől a rendezetlen kis udvart, ahol az ekkorra már omladozó, ferde parasztház állt. Az aprócska épületről az évek alatt lepattogott a vakolat, lepotyogtak a cserepek, a víz pedig becsöpögött a tető résein, és a falakon szürkésfekete penészfoltokat hagyott. A kis szoba egyik sarkában Károly bácsi ült a karosszékben magára terítve a pokrócot, s feleségét méregette, aki a hideg sparhelt mellett varrogatott.

– Én bemegyek a Házba, reszketek – szólalt meg halk, rekedt hangon.

– Nem! Majd ha befejeztük az utolsó simításokat. Le akarod lakni, mielőtt még elkészül? – csattant az asszony szemrehányóan férjére, majd mikor az válasz helyett köhögő rohamban tört ki, hozzátette:

– Még beszegem a falvédőt, és holnap átköltözünk. Annyit már csak tudsz várni!

Károly bácsi többet nem szólt, csak nézett maga elé, fénytelen szemekkel. Négy éve tartott ez a halogatás. Négy hosszú éve várta, hogy birtokba vegye a Ház kényelmét, amiért a saját izzadságával fizetett, de Magdi néninek mindig volt egy jó kifogása a beköltözés ellen. Mikor álltak a falak, és lett volna tető a fejük fölött, akkor parkettázni kellett, mikor az is megvolt, akkor csempézni. Azután új kályha kellett, mert egy ilyen házban mégsem fűthetnek azzal az ütött-kopott sparhelttel... Ha már volt kályhájuk, akkor feltétlenül kellettek új bútorok is, az új bútorokhoz pedig új szőnyeg dukál. Persze Magdi néni nem szórta a pénzt, mindenért keményen megdolgoztak – pontosabban az asszony mindenért keményen megdolgoztatta a férjét, aki a maga hatvan évével a legidősebb volt a napszámosok között.

Egy hete még a függönyt kellett beszegni, ma a falvédőt, holnap talán a párnahuzatokat. Károly bácsi minden egyes nappal egyre rosszabbul viselte a köhögést és a vacogást, de minden panaszára szidás volt a válasz, és példálózás, hogy íme, neki semmi baja, egészséges, mint a makk. A bácsi csak hallgatott, és nézte, ahogyan Magdi néni kezében mozog a tű, ahogyan a nő egy hirtelen mozdulattal megrántja a cérnát, s az elszakad. Ekkor Károly bácsiban is elszakadt valami. Minden erejét összeszedte, felállt a székből, eltotyogott az ajtóig, majd némi hezitálás után kilépett a farkasordító hidegbe. Végigsietett a hóval borított úton, amely a Házhoz vezetett, kinyitotta a hátsó ajtót, aztán belépett a konyhába. Teljesen sötét volt. A villanyt a beüzemelés óta még nem kapcsolták be. Károly bácsi botladozva, az új konyhabútor szélét fogva végighaladt a frissen festett konyhán, és eljutott a nappaliig. Ott lerogyott a kanapéra, meg sem tudott mozdulni. A pokróc, amelyet napok óta magával cipelt mindenhová, félig lecsúszva, de most is rajta volt, ám az apóka úgy érezte, hogy semmi meleget nem ad. Az egész ház olyan fagyos volt. A beteg tüdejéből kifújt levegő éppúgy felhőcskékben állt össze, mintha a kerti padon feküdt volna. Károly bácsi fogai összekoccantak, közben a szoba túlsó felén álló kályhára pillantott. Úgy tetszett neki, mintha a vastesten nyíló rácsos ajtó hatalmas száj lett volna, amely arra készül, hogy elevenen felfalja. Akkor legalább vége lenne, gondolta, mielőtt lecsukódott a szemhéja.

Másnap reggel Magdi néni ingerülten szólongatta a férjét, mikor belépett az ajtón. Járt már az összes szomszédnál és a kocsmában is, de a Házat egészen eddig még csak meg sem közelítette. Mikor meglátta Károly bácsit a díványon feküdni mozdulatlanul, odalépett hozzá, megpaskolta az arcát, aztán amikor az nem reagált, lekevert neki egy pofont. Fél perc múlva a sárga házikó falai egy elfúló sikoltás foszlányait visszhangozták...

Egy hét múlva Károlybácsit eltemették, Magdi néni pedig sok álmatlan éjszaka után besétált a központba,és feladott egy hirdetést. A Házat hamarosan új lakók vették birtokba, Magdinéni pedig beköltözött a városba egy szűk garzonlakásba, nem messze onnan, ahola lánya családja lakott. De végtelen távol mégis tőlük... Egyedül maradt.Egyedül egy halom pénzzel, a füstös városi levegővel és a beszegetlenfalvédővel. No, meg a régi álmaival...