Alternatív Univerzum.

Elöljáróban csak annyit fűznék ehhez a részhez, hogy az univerzum a teljesen hétköznapi életünkből van. Szuperhősök és talizmánok nem léteznek, az esernyő jelenetet kukáztam (úgyis már a végletekig csüngött rajta a nyálkősztalagmit) és Marinette nem divat megszállott hanem simán csak rajzol. A többi a történetből majd kiderül.

**

Marinette magában morogva sétált be a tanterembe, s végig bosszúsan fújtatott miközben kipakolta a padra a dolgait az első órához.

– Gratulálok! Már megint majdnem elkéstél – kárörvendett majdnem kacarászva a padtársa, s egyben barátnője az épphogy beeső kékesfekete hajú lánynak. – Csak nem?

– De igen. Már megint! – dühöngött szörnyülködve az, s előkapta a telefonját, hogy néhány pillantást vessen rá. – Nézd! Már megint egymaga bitorolja az egészet! – mutatta a képernyőjét sértődötten. A telefon kijelzőjén zöld térkép látszott, és egy játékos karakter ácsorgott a közepén. Balra kicsinyítve ugyanannak a karakternek az arca míg jobbra egy radar helyezkedett el, ami a közelben bóklászó lényeket mutatta. Persze most éppen egy sem volt a suli körül.

– Kislány tudod, hogy nekem ez kínaiul van – sóhajtott föl a barna hajú a PokémonGo menetének az újabb bemutatására, s fél pillantást vetett az előttük lévő padra, ahol még egy üres hely árválkodott. Végszóra a becsengetés pillanatában beesett az általa hiányolt szőke is, de jelenlétét Marinette továbbra sem volt hajlandó elfogadni. – Persze bármikor szívesen veszek tőled néhány leckét ezzel kapcsolatban – sóhajtotta visszatérve a témára, de a barátnője a saját problémájába volt visszasüppedve.

– Bármikor próbálkozok, perceken belül ott van és vagy kidob a gymből, vagy be se enged, és soha nem látok senkit a környéken. Lehet, hogy nem is a közelből játszik, hanem egy negyvenéves büdös troll, aki az anyukájánál lakik és valahol a fotelben terpeszkedve hamis GPS alól szórakozik másokkal! – hörögte bosszúsan, még mindig az előző sietség utóhatásától lihegve. Az előtte ülő diszkréten fuldoklott egy rövidet a monológot meghallva.

– Aha. Gondoltál már rá, hogy a talán a szőke herceg szívat téged? – súgta Alya óvatosan. Szerinte Marinette és Adrien jól kijöttek volna, ha hagyja magát meggyőzni, de a haragtartó padtársa hallani sem akart a dologról. Mióta Alya meg Nino egymásra találtak, azóta közösen hümmögtek a tényen, hogy mennyire jó páros lenének, ha a lánynak nem volna az a borzasztóan makacs feje, és észrevenné, amit mindenki más az osztályban. Adrien már-már loholva próbálja felhívni magára a figyelmét.

Marinette megmeredt.

Nem szívesen beszélt a témáról az ominózus rágós eset óta. Bár mások is próbáltak a lelkére beszélni, neki mégis mély sebet ejtett a lelkén az incidens és soha nem engedte szóhoz jutni Adrient, sőt rendre levegőnek nézte. Így könnyebben emészthető volt számára a gond. Betudta, hogy Adrien Chloe barátja és ha az, akkor jót nem akarhat neki. Kicsit mintha a lány által elszenvedett sérelmeit kompenzálta volna azzal, hogy nem kér az ő barátjából. Ostoba elkényeztetett, gazdag, modellficsúr volt a szemében, és nem volt hajlandó mást gondolni.

– Ne hívd így azt a jellemtelen gazembert – motyogta az orra alatt. – Feleslegesen véditek be, ismerem a fajtáját. Csak arra vár, hogy mindenki elhiggye mennyire szerény, utána majd pontosan olyan lesz mint Chloe.

Itt lopott pillantást vetett az említettre, aki az első padsor közepén igazgatta a lófarokba kötött hajának hullámait.

Iskola után Marinette és Alya a parkba vették az irányt, hogy a játékfüggő megmutathassa miről is szól a fáma, és fertőzhessen egy kicsit a szenvedélyével.

Gyorsan benyomta a telefonján a Niantic alkalmazását és míg betöltött, a környéket kémlelte. Kereste, hogy kinek van a közelben a telefon a kezében. Ez manapság már elég sűrű látvány, hisz mindenkinek így vagy úgy de a képernyőbe van ragadva a tekintete. Persze egy árulkodó töltőkábel nagyon sokat lök a játszótársak felismerésében, ugyanis az alkalmazás zabálja a százalékokat az aksiból mint az állat, nem ártalmas megtámogatni minimum egy zsebatomerőművel. A környéken azonban nem lófrált a személyleírásnak megfelelő személy. Vagy ügyesen rejtőzött, mert ilyenre is akad példa.

– Szóval látod? Megjelenik a Google térképszerűség a képernyődön és a közepén ott áll a karaktered, akit elkészítettél az elején – magyarázta hevesen, ahogy a konkrét játékosok szokták befertőzni az arra érdeklődőket. – Az én csapatom a piros, és Katicabogárnak neveztem el a karakteremet – mutatta, s tovább magyarázott.

 Barátnőjének ideje sem volt reagálni a gyorstalpalóra. – A kék és a sárga csapat tagjai is jellemzően a saját színeikbe öltöznek – mint én is – de ez nem valami kötelező dolog – nevetett fel, s tovább mutogatta Alyának kedvenc időtöltésének a részleteit.

– Nézd, itt van előttünk a torony. A jellegzetes épületek, emlékművek és helyek automatikusan edzőteremként jelennek meg a térképen, ahová berakhatsz egy pokémont, hogy pontokat gyűjtsön neked. Amilyen színű az edzőterem, olyan csapat uralja. Ahhoz, hogy a te csapatodé legyen, meg kell küzdened a benn lévőkkel, akik maximum hatan lehetnek. Hat férőhelyes ugyanis.

– Oké, oké kislány. Küzdeni? – kérdezett vissza a tanítvány. Marinette szélesen elmosolyodott.

– Nézd – mondta, s rábökött a kijelzőn az előtte sárgaként megjelenő edzőterem ikonra. Akkor az hirtelen olyan bejátszást csinált, mintha a karakter észrevétlenül ugrott volna egy nagyot és a falon át behatolt volna egy kisebb arénába. Szemben pillanatnyilag csak egyetlen Umbreon állt a megszokott hatféle lénnyel szemben. Az állatra bökött, s ekkor megjelent mellette a gazdája is. Elsötétülő arccal figyelte a szerinte bárgyú mosolyt, ami a karakter arcán ült. Utálta a fickót. A fekete maszkjától a cipője sarkáig, minden irritálta.

– Ó, szóval ő az a híres Fekete Macska, akivel ezért az edzőteremért szoktál megverekedni.

– Igen, így hívják – motyogta a kérdezett az orra alatt, s bosszúsan nyomta meg a kijelző jobb alsó sarkában elhelyezett kis kerek ikont, hogy megkezdje a támadást. A hat legjobb Groudonjára bízta a sikeres csatát, amit tapasztalatból tudott, hogy már az első meg fog neki nyerni, míg  a többi a kispadon csücsül, bár szíve szerint egy egész hordával egyszerre zabáltatta volna fel, a két alakot. A program írói azért nem engedték meg neki a könnyű győzelmet, ugyanis a kis Umbreon pontjait 3 menetben lehetett csak lenullázni, s mikor ezzel végzett, bosszúsan vette tudomásul, hogy ellenfele megint feltuningolta a kis jószágot, hogy a CP pontjai a maximumra álljanak vissza. A lány azt hitte ott menten idegrohamot kap.

– Látod? – sipította a képernyőt az osztálytársának megmutatva. Persze az nem látott semmit, mert elkalandozott... és különben sem vágta mi a fene történt. – Már megint megetette egy aranygyümölccsel és kezdhetem előröl, ha meg akarom szerezni a mai pontjaimat.

– Nyugodj le kislány! Szerintem túl komolyan veszed ezt a játékot.

– Ez így görénység! – dohogta a lány, s már meg sem próbálta az előző tapasztalataiból okulva, hogy belekezdjen egy újabb 5 perces támadás sorozatba. A végén úgyis pontosan ugyanott volna, ahol most. Idegesen, döglött pokémonokkal, elpazarolva rájuk a sok muníciót, hogy felélessze és csatasorba rakja őket. Ez a sunyi fekete ruhás macska pedig röhögne a kis pixeles markába. – A kis genyadék – dohogta újra és eltette a telefonját. Próbált Alyával a szomszédos boltokban nézelődni, bámészkodni a Rue de Rivolin, de gondolatai egyre csak a sárga torony körül jártak. Nem volt képes elszakadni attól a bosszúságtól, hogy az a valaki valahol rajta röhög. Estig még kitartóan puffogott és hümmögött, amit a szülei is észrevettek, s néha álmatagon kipillantott az ablakon. Zuhanyozott, fogat mosott, ágyba vetődött, de így is ott volt a gondolataiban a dolog. Ránézett az órára, este tízet mutatott. Automatikusan pörgött a számláló a fejében. Tízpercenként 1 coin az még megvolna reggelig, hogy a napi maximumot, az 50coint megkapja mielőtt reggel visszafoglalná tőle a jól bevált kis tanyáját.

Rajta!

Sebesen, de nesztelenül osont le a nappaliba, ahol már senki nem tartózkodott. Nem is csoda. Az apukája pár óra és ébred, hogy az első adagokat bedagassza, hogy a reggeli nyitásra illatosan kéressék magukat a polcokon. Az anyukája pedig már régen elpakolt és csendben követte az élete szerelmét a szobába. A cipőjébe hangtalanul bujt bele, és a kulcsát az egyik kezében, a vékony ballonkabátját a másikban tartva leóvakodott a lépcsőn. A földszintre érve félrepillantott a pékségbe vezető ajtóra, amit apukája, most is jól lezárt, mielőtt távozott volna az emeleti lakásukba, majd a szemben lévő kaput résnyire nyitotta és kislisszolt rajta. Kívülről az ajtógomb nem engedte volna vissza, de szerencsére volt nála kulcs.

Körbekémlelt az úton és gyorsan átszaladt a túloldalra, hogy a torony azon néhány méterén belül tartózkodjon, amit a térképe érzékelni kezd, s megkezdhesse annak a pofátlan játékosnak a támadását. Elégedett mosolyt eresztett meg, amikor az első kört sikerült végigvinnie úgy, hogy semmi ellenállásba nem ütközött.

– Haha – nyögte halkan, s telefonján buzgón ügyködve észre sem vette azt a két alakot, akik feléje indultak meg a Rivoli túlvégéről, észrevéve az elmerült játékát.

Adrien a monitorjára meredve bámult a semmibe. Nem tudta megfejteni Marinette gondolatait, de meglehetősen szerette volna megoldani a helyzetüket. A nefelejcskék szemű lány haragos tekintete az első iskolában töltött napján a szívébe égett, és bármit megtett volna, hogy kiengesztelje őt. Bármennyire próbálkozott, sose hallgatta meg, nem figyelt rá s rendre levegőnek nézte. Egyszer elkapott egy beszélgetést a folyosón, miszerint a lány szeret pogózni. Kissé elhúzta a száját a gondolatra. Kár érte, nem tűnt olyan vadnak, hogy rock koncertre járjon és ott tomboljon. Nagyon butának érezte hát magát, amikor jobban utánanézett és kiderült, hogy a pokémon go nevű mobilos alkalmazásról van szó. Ettől persze kissé megkönnyebbült. Nem vesztegette hát az idejét, kitanulta néhány youtube videóból mi a teendő, és fejest ugrott a játékba. Eleinte nagyon izgatott volt miatta és szeretett volna beszélni róla az osztályban, hátha kap az alkalmon Marinette és sikerül vele szóba elegyedni. Sajnos azonban nem jutott el odáig soha, hogy hozzászólhasson. Mivel belé is szorult némi büszkeség, elég szarul esett neki ez a látványos haragtartás. Elhatározta hát, hogy ráveszi Marinette-et, hogy csak azért is hozzá szóljon. Ha kell, cselhez folyamodik. Feltornázta hát magát olyan szintre, hogy felvehesse a harcot a lány állataival, és minden lehetőséget megragadott, hogy bosszantsa, kiborítsa vagy csak keresztezze az útját. Már-már mániákusan figyelte, hogy milyen szokásai vannak, mikor kel, fekszik vagy mikor játszik, s mint általában, most is a telefonja a töltőre dugva hevert az asztalán, és a képernyőn játék futott. A térképen tökéletesen látszott az egy utcányira lévő edzőterem, aminek a helyét – mint általában – egy helyi nevezetesség, ez alkalommal a Saint Jacques torony helyére pozicionálták az alkotók.

– Hello Bogaram! – csillant fel hirtelen szép zöld szeme, ahogy meglátta a jellegzetes történést a térképen. Az általa megfigyelt rész ugyanis szikrázni és füstölni kezdett, ami azt jelentette, hogy egy másik csapatbéli játékos támadni kezdte a toronyban hagyott védő pokémonokat. Ő pedig már nagyon jól kiismerte az osztálytársát ahhoz, hogy a megérzéseit helytállónak találja. Tudta pontosan, hogy a park kapuit éjjelre bezárják a parkőrök és az egyetlen hely ahonnan támadást lehet indítani, az a keleti kerítés. A forgalom gyakorlatilag nulla, járókelők is elvétve vannak már ebben az időpontban. Felkapta a szék támlájára hanyagul ledobott fehér ingét és a telefonjáért nyúlt.

– Gyerünk Plagg, ideje végre szót érteni a kis csajjal – Eme felszólítás a telefonos játékban elnevezett fekete umbreonjának szólt, amit előszeretettel használt a toronyba hagyáshoz. 

Marinette a nyelvét is kiöltötte buzgalmában, olyan sebesen bökdösték ujjai a kijelzőjét, amilyen gyorsan csak tudta. Bár tudatában volt, hogy ez a játék szempontjából nem lényeges, legalább az adrenalintól reszkető kezének hasznát vette. A harmadik menet végén nagyon elégedetten vigyorodott el.

– Megvagy – sóhajtotta.

– Te is megvagy, kicsim! – szólalt meg egy hang a háta mögött. Ijedten pördült meg, de egy másik test a derekáért kapott azután szorosan hátrafogta a kezeit.

A háta mögöttit nem látta, de érzékelte alkoholos auraként lüktető szájszagát, míg a vele szemben álló teljesen átlagos huszonéves fickóról lerítt, hogy egy koccintóban múlatták az idejüket. Biztos kirakták őket amikor emelkedett a hangulat, ezért az utcán kerestek szórakozást. Kukaborogatás, galambijesztgetés, de meglátták őt és hirtelen többre vágytak. 

– Meg bizony – felelte a társának a hátsó alak. A lány riadtan gondolt rá, hogy mennyiszer mondták neki, ne mozduljon ki otthonról éjjel, pláne nem egyedül. Azt hitte óvatos és vele ilyen nem eshet meg, hisz alig tett pár lépést a kapujuktól. Próbálta a kezeit feszegetni, de válaszként elviselhetetlenül fájdalmasra szorult a fogás rajta. Testével igyekezett ösztönösen hajlongani, feszülni, lábaival rúgni, de pillanatok alatt a  földön találta magát, a hátán az egyik támadójával, míg a másik az arcát és a haját simogatta a földre térdelve.

– Engedjenek el! – kiáltotta, de hangja elég gyengére sikeredett, majdnem cincogott. Támadói felnevettek. Tudták, hogy gúnyolódhatnak rajta, mert erőfölényben vannak a gyenge keleties arcú lánnyal szemben. 

Miért gerjed minden perverz alak a tipikus ázsiai vonású lányokra? Szörnyülködött magában Marinette, megannyi keserű tapasztalattal a háta mögött. A hátára nehezedő ellenfele s a társa is méregették, s mivel nem a kabátja  zsebeivel szemeztek, hanem az alapvetően kis termetével voltak elfoglalva, keserűn állapította meg, hogy itt bizony vége a dalnak. Ha nem történik csoda, neki lőttek.

A csoda eközben hangtalanul vonult végig a kísértetiesen üres otthonán, s a személyzeti kijáraton és a ház mögötti keskeny fogadókapun át kiosont a szabadba. Hát igen, mint minden ilyen úri rezidenciának, ennek is kényelmetlen lett volna a főbejáraton fogadnia a rendeléseket, és az estélyek alkalmával a nagyobb személyzetet. Egyes körökben nem volt divat keveredni az alacsonyabb rendűnek hitt emberekkel. Ez esetben egy bizonyos srác viszont kifejezetten örült a gazdagok eme – egyébként elég fölényes – szokásának, hisz rendszeresen köszönhette a szabadságát annak, hogy a konyhába lemenvén a hátsó kijáraton gond nélkül távozhatott s érkezhetett, amikor már a ház népe nyugovóra tért.

A háztömböt elhagyva már messziről látta, hogy valami csöves harc folyik a park kerítése mellet. Mikor elmerengett rajta, hogy nem kéne belefolynia holmi területharcba, akkor hallott meg egy gyenge ellenkező hangot. Földbegyökerezett lábbal és elkerekedett szemekkel torpant meg és vette jobban szemügyre a jelenetet. 

A földön egy fekete kabátos test hevert, rajta egy olyan fickó, aki ezerszer elmehetne mellette az utcán, nem tűnne ki a tömegből. Tucat arc, tucat ruha a középszerűség mintapéldája. Annak lehetett kollégája a másik, aki letérdelt a földre és laikus szemmel nézve a lenyomottat próbálta molesztálni. A hangot felismerve harag gyúlt lelkében, keze ökölbe szorult. Hosszú léptekkel indul meg a dulakodás irányába és gondolkozás nélkül lendítette a kezét, majd a lábát.

Keze belesajdult a fogva tartó arccsontjával való futó találkozásba, majd abba, hogy azon elcsúszva érintette az orrot és annak tompa csontját is. A térdeplőnek hirtelenjében csak a cipőjét tudta megmutatni. Negyvenes, fehér gumiorral ellátott, Agreste kollekció, bár ezt az áldozatnak nyilván nem volt ideje és oka értékelni, mikor azzal orrba rúgta. Mindketten a hirtelen bekövetkezett támadástól meglepődve – és sajgó tagokkal – vették szemügyre a dühtől eltorzult arcú szőke srácot.

– Tűnés! – kiáltott rájuk a fiú, felvéve az alapterpeszt, amit a régebben tanult küzdősport oktatáson vertek belé. Kezeit készenlétben és védekezőn tartotta a teste előtt, így nem érte felkészületlenül a dühből visszavágó fickó, aki bevitt egy erőteljes öklöst a gyomrába. Merő védekezésből visszatámadt, mikor a lány sikolyát hallotta. A szőke összegörnyedt a fájdalomtól, s ez után több ütést is érzékelt, közben szidta magát amiért hagyta elterelni a figyelmét. A támadók hamar megunták az egyoldalú dolgot, vagy megzavarhatta őket valami, de szerencsére elmenekültek és ott hagyták őket a járdán fekve. A reszkető ijedt lányt hasalva és a mellette a kőre puffanó megmentőjét, aki a kézfejével törölte ki a szeméből a vékony sugárban a felszakadt szemöldöke felől csordogáló vért.

– Jól vagy? – kérdezte rekedten Marinette-et, aki csak most kezdett el magához térni a sokktól. Érzékelte ugyan, hogy valaki csatlakozott a másik kettőhöz, s a dulakodás hangjait kihasználva sikított egy nagyot, hogy felhívja magára s az eseményekre a környéken lévők figyelmét. Talán ez volt, ami miatt azok ketten inkább gyorsan elszeleltek. Nem kívánták a további társaságot.

Marinette fölnézett és pillantása találkozott azokkal az aggódó zöld szemekkel, amik mögött még sosem látott a mostaninál őszintébb félelmet. Óvatosan bólintott igent, de érezte, hogy a lábra állással meggyűlhet a baja.

– Megsérültél? – erre a kérdésre nemet intett, s látván a fiú megkönnyebbült mosolyát, no és az üde fogain pirosló vért, ijedten pattant ülő helyzetbe.

– Annyira sajnálom, hogy megsérültél miattam.

Adrien elcsodálkozva nézett rá.

– Te hozzám szóltál! – állapította meg nevetve tettetve az elképedést.

– Ne légy gyökér, el is mehetek! – jelentette ki Marinette a háta mögé bökve a hüvelykujjával, s óvatosan megpróbálkozott a talpra állással. Elég jól ment.

– Azt azért ne! Lelkemre venném, hogy a hősies nőmentés után faképénél hagynának – drámázott színpadiasan a szőke, amin mind a ketten mulattak. Egy pillanatra még a tekintetük is összefonódott.

Marinette leporolta magát és itt-ott fájdalmas megállapítást tett az állapotát tekintve, majd megdörzsölte sajgó kezeit, ahol lefogták. Adrienre pillantva azonban meg kellett állapítania, hogy a fiú rosszabbul néz ki. Arcán több helyen fel volt sértve a bőr s szert tett néhány duzzanatra és foltra. Fájdalmasan szisszent fel a látványra, s nagyon is jól tudta ha most nem jegelik le akkor holnap elég kacifántos arccal fog megjelenni a suliban.

– Ha nem akarsz pár durva duzzanatot gyere, adok egy kis jeget – szólalt meg végül engedékenyen. – Még a végén miattam szakad meg az a híres divatbaba karriered.

Adrien elfogadta a felé nyújtott kezet, bár semmi szüksége nem volt segítségre a felálláshoz. Szerette volna megérinteni a lányt, így hagyta, hogy felsegítse őt. Puha kezébe csúsztatta a sajátját és zavart mosoly villantott. Véres fogai nem nyűgözték le Marinette-et, inkább sebtében a leejtett telefonja után nézet, hogy nem esett-e baja.

A kijelzőn békésen forgott a mellettük virtuálisan helyet kapó pokémon edzőterem.

– Nincs baja? -- érdeklődte Adrien, s a lány nemet intett, majd megindult az otthona felé.

– Gyere – fűzte hozzá, s a fiú a nyomába szegődött. Körülnéztek reflexből a néptelen úton, és átszaladtak a túloldalra, hogy a lány a kulcsaival babrálva bejuttassa őket a vaskos, faragott fa kapun. Adrien körbenézett a gyéren megvilágított beltérben. Egy régies típusú lépcsőházban találta magát. Alul két bejárat, felül egy lakás, a kettőt szépen művelt kovácsoltvas korláttal futtatott kőlépcső kötötte össze. Egy pillanatra megtorpant. Most akkor föl vagy le?

– Nem valami bölcs dolog késő este egy fiúval beállítanom, de kimenni sem volt az – kacsintott rá a lány, s intett, hogy kövesse fölfelé. – Annyira sajnálom, hogy ez történt – harapdálta az ajkát idegesen egy kis szünetnyi önmarcangolás után, majd kinyitotta az ajtót.

A szőke némán lett beinvitálva a nappaliba, s leültetve a kanapéra. Alig volt ideje körülnézni, folyamatosan a lányt csodálta, aki belépett, lepakolt és előkeresett egy dobozkát, amit a konyhapultra helyezett, hogy turkálni kezdjen benne a megfelelő dolgok után. Néha hümmögött, vagy a fejét csóválta, s egyesével került elő az átható gyógyszerszagot árasztó dobozból egy steril törlőkendő, némi ragtapasz és fertőtlenítő társaságában. Ezekkel Marinette odasétált a kanapéhoz, hogy a mellé tolt kis fehér asztalt közelebb húzva lehuppanjon rá a fiúval szemben.

– Azért szeretném elmondani, hogy nagyon hálás vagyok érte, hogy kockáztattad értem az életedet. Lehetett volna náluk fegyver is – jegyezte meg halkan Marinette, miközben feltépte a csomagolását a rongydarabnak, amire ráfújt egy keveset a fertőtlenítőből. Idegesen markolta meg, s pillantott a derűs zöld szemű srácra.

Jézus, hogy nem vette észre eddig, hogy mennyire menthetetlenül jóképű? – Ez könnyű kérdés. Nyilván mert undok szörnynek akarta látni, s ezt lelkileg el is érte, a saját szemével meg dacból nem mérte még végig. Ám most, egy mentőakciót követőn, az otthon békés melegében, a sugárzó zöld szempártól kifejezetten zavarban érezte magát.

– Ha lett volna náluk, akkor is megpróbáltalak volna megmenteni – motyogta a szőke.

A két tinédzsernek élete legzavarbaejtőbb pillanata következett, ebben egyetértettek volna, ha vallomásra került volna a sor. De szerencsére nem történt.

Marinette reszkető kézzel nyúlt a vele szemben ülő szemöldökéhez, közben próbált elkerülni a pillantását. Adrien az egészből mit sem sejtve, tátott szájjal csodálta meg a számára oly kedves lánynak az orra körül elszórt bájosnak ítélt szeplőket.

– Ne mondj ilyen zavarba ejtő dolgokat egy olyan lánynak, aki addig a pillanatig egy megátalkodott meleg Ken babának gondolt – kérte puha hangon, miközben a delejes szempár lecsukódott és jólesőn tűrte a lefújt anyag hűs érintését.

Adrien szemei felpattantak, szépen ívelt szőke szemöldökét ráncba szedte.

– Hogy mit?

Marinette mélyen elszégyellte magát amiért azt gondolta, hogy Adrien egy üresfejű modellpalánta. Így most testközelből ráeszmélt, hogy nem tud mit kezdeni azzal a szorongással, és sóvárgással, ami arra készteti, hogy újra és újra megérintse a puha nap barnította bőrét, ami élénk kontrasztban állt az ő fehér külsejével.

Ijedten rándult össze amikor Adrien kezét megérezte a feje hátuljára simulni. Egy pillanatra kerek szemekkel bámult rá, s legbelül sokkal hamarabb érezte, hogy mi történik, mint ahogy a belassult agya képes volt értelmezni.

Lassított felvételként élte meg, hogy a zöld szemek rá tapadva, egyre közelebb kerülnek hozzá. Szemei maguktól csukódtak le s ernyedten mozdult arra, amerre a fiú akarta, mikor annak a másik keze az arcára simult, hogy kicsit oldalra billentse egy kényelmesebb szögbe. Épp csak, hogy az orruk ne érjen össze, amikor fájón lassú mozdulattal birtokba veszi a száját. Először csak az ajkát érintette hozzá, hogy néhány apró és lusta puszival hintse meg, majd nyelvével megnedvesítette s átváltott játékos harapdálásba. A halk cuppanó hangok felerősödve visszhangoztak az elméjében, majd hirtelen véget ért a játék és luktető homlokát az övéhez támasztotta, míg a feje hátuljáról a keze lecsúszott a tarkójára, hogy az ott található hajszálakat játékosan tekergesse az ujjára.

Mindketten egy fél perc néma csenddel áldoztak a pillanat oltárán.

– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked. Nemhogy meleg nem vagyok, de erre a csókra már hónapok óta sóvárogtam – mormolta halkan a másiknak a szájába. Marinette félig leeresztett szemhéja alól bámult kifelé, hogy az információt emésztgessen, de amikor Adrien lassan visszahátrált a kanapéra ő is meglepődött, hogy teste magától mozdult utána. A fiú meglepetten de elégedetten nyugtázta, hogy a már régóta epekedve várt eseménytől több szakad a nyakába. Szó szerint. A lendülettől a kanapé támlájának esett, a lány pedig az ő feje mellett támaszkodott meg, hogy ne zuhanjon rá, de rá jellemző módon elügyetlenkedte, s teljes mellszélességgel puffant Adrien mellkasának. A meglepett srác szélesen elmosolyodott.

– Máris folytatásra vágsz, bogaram?

Marinette bosszúsan fújtatott.

– Ne adj nekem buta beceneveket – szólt, a száját morcosan félrehúzva a kialakult szituációtól.

– De hiszen te adtad a játékosodnak ezt a nevet, nem?

Eltelt egy másodperc, vagy legalább kettő, mire a lányban összeilleszkedtek a kirakós darabjai. Elkerekedett szemekkel bámulta a derűsen mosolygó szőkét, s hirtelen nem tudta eldönteni, hogy megfojtani, vagy tovább csókolni kellene a lelki üdvéért.

– Fekete Macska? – kérdezte egyszerre hitetlenkedve és mérgelődve.

– Teljes életnagyságban, szolgálatodra Bogárkám – vigyorgott rá szemtelenül.

Marinette belemarkolt a szőke sörénybe és annál fogva vette rá az áldozatát, hogy állát fölemelve ránézzen, miután jobb pozíciót felvéve a combjai közé vette a srác összezárt combjait és feltérdelve fölé magasodott.

– Most nem menekülsz!

Adrien a fenyegetést komolyan véve, merészen csúsztatta föl kezeit a lány derekára.

– Nem állt szándékomban.

Így esett, hogy a macska végül becserkészte a bogarat.

*****

Közérdekű infó. A sztorihoz a saját karaktereimet photoshopoltam át és bevallom még egy fake GPS programmal is megküzdöttem (ami bannolás ellenében tilos) hogy a helyszínre teleportálhassak, pontosan az iskola és a park mellé ^^' A színeket itt ott megváltoztattam, vagy át szerkesztettem, de alapvetően így néznek ki a képernyők a játékban :3 (pl zöld umbreon nincs csak kék meg sárga, de itt Plaggnak kellett az a szín)

Remélem azért a sok gamer szöveg ellenére élvezhető volt és holnap is benéztek, hogy egy nagyon jópofa kis sztorit mondjak el... amikben nem lesz emberi tényező :)

ééés igen itt kissé megrezegtettem a 18 as lecet a csókkal, pedig ígértük, hogy ebben a szériában nem tombolnak a hormoncunamik ^^'

Ha még nem nézted meg  HNori1 mai fejezetét az alternativ univerzum témára, akkor ne habozz. Ezzel a fejezettel is kitett magáért. 

ha hiba , elírás van jelezd kérlek^^ jobb a kis mocskos lelkemnek ha nincsenek benne bakik...