Ezen szavakat kaptam HNori1 tól, hogy egyem a zuzáját érte >__<  Most épp nem vagyok beléd annyira szerelmes, mint eddig ... lejjebb estél a kis szerelem létrán ezzel a szóval XD

Csak viccelek. ✧･ﾟ: *✧ⓜⓔⓡⓡⓨ ⓒⓗⓡⓘⓢⓣⓜⓐⓢ:･ﾟ✧*:･ﾟ✧

Imádlak, mint mindig. Nélküled tuti nem fogtam volna bele ebbe az őrültségbe, hogy két hónap alatt legyártsak ennyi sztorit...hajcsár vagy... és vágod, hogy a mai napig hiányzik még a sztorik fele, mégis bízol bennem, hogy megcsinálom... XD te tudsz valamit, amit még én se kapizsgálok...

Köszönöm, hogy a nyáron valamiért elleptél engem, mint legyek a sza... vagyis mint hangyák a cukrot... Örülök, hogy azóta is részese vagy a mindennapoknak és közösen töltjük fel egymást inspirációval, no meg hülyeséggel... Köszi, hogy kibéleltünk egy kis tyúkólat és elkezdtünk benne pipiket nevelni az utókor számára ( itt az Ötlet-Elő facebook csoportról beszélek, ahol az ifjú szárnybontogatóknak boldogan adunk hátszelet. Szárnyalni már nekik kell... ez van :3 ) - keresd a csoportot bizalommal és lépj be <3

Na szóval itt a történet...

*****

A fények és a szerelem városa soha nem volt annyira gyönyörű, mint a karácsonyvárás időszakában. 

A hosszú évek alatt ez lassan alakult ki és tökéletesebb már nem is lehetett volna. Mégis minden évben sikerült újra és újra rákontrázni az előző évnek a pompájára. Ezt bizonyította a város számos pontján felállított nyilvános karácsonyfa, a megannyi tradicionális vásár s minden élő élettelen dolog, ami a karácsonyi csodának az érzését keltette az emberekben.

A kwamik hosszú életében csak cseppnyi idő volt, amit a rohamosan fejlődő emberiség mellett eltölthettek, de minden pillanatát élvezték. Kivéve amelyiket nem annyira.

Halk sóhajjal csodálta eme szín és fénykavalkádot a teremtés erejével felruházott Tikky, a katicabogárra hajazó élőlény, akinek valójában nem sok közös vonása volt az imént már említett rovarral. Piros színe és kisebb teniszlabdányi fejecskéje legalábbis biztosan nem keltett semmi kacabó érzetet a szemlélőben. A mellette a pocakocskáján fekvő Macskaforma élőlény azonban le sem tagadhatta volna mivoltát. Hegyes fülecskéi, kackiás bajuszkája s az ingerültségtől ide- oda vetődő farkincája miatt minden ellenvetés nélkül állíthatjuk, hogy ő egy Macskaszerzet volt.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte piros társa a gondolataitól szagló sötét bundás társát. Saját bevallása szerint is meredek vállalkozás volt, hisz a macskafélének az elmúlt pár száz évben jócskán megváltozott az ízlése, s jóformán csak a hasa boldogsága érdekelte.

– Természetesen az otthon rám váró érlelt csoda, mi más – sóhajtotta élvetegen, enyhe nyálcsíkfolyammal a szája szegletében a kérdezett.

– Ehh. Sejthettem volna.

Mégsem ismerte félre a társát. A kaján járt az esze. Pedig ahogy a távoli fényeket bámulva elrévedt, szinte biztosra vette, hogy szomorúság csillant meg zöld szemeiben.

– Neked nem szoktak hiányozni? - kérdezte hirtelen felindulásból.

– Kik? – kapta fel a kis labdafejét fekete társa, s alaposan rácsodálkozott annak távolba révedő ábrázatára.

– Akiket eddig elvesztettünk – érkezett az elhaló, sóhajtás szerű válasz.

Marinette szobája elcsendesedett. A két alak, aki a kerek ablakból csodálta a város éjjeli fényeit, nyugodtan lehetett a kamasz szobájában anélkül, hogy bárki megzavarta volna a kis légyottjukat. A gazda ugyanis ebben a percben a vacsoráját fogyasztotta a szülei társaságában, s még egy kis ideig nem szándékozott a lazuló kwamikra nyitni az ajtót. Ama ajtó nyitódásával a macska kwami minden bizonnyla sebtében kilő a saját rezidenciája irányába, hogy nyoma se maradjon az ottlétének.

Az elvesztettek alatt Tikky mindazokat értette, akikkel az életük során találkoztak, társukul szegődtek majd a haláltusájuk tanúivá váltak. Talán a sok keserűség és fájdalom alakította, formálta őket olyanokká, amilyenné váltak. Sokáig nem volt kihez csapódniuk, csak átjöttek a saját dimenziójukból és kíváncsian figyelték az eseményeket.

Az egész azzal kezdődött, hogy Plagg a korlátok nélküli, irányíthatatlan erejével elpusztított néhány bolygót, csillagot, amik törmelékeit Tikky felhasználva, ügyesen egymáshoz terelgetve egy új naprendszert alkotott. Jó mókának ígérkezett átjönni a saját dimenziójukból, és erejük korlátait feszegetni, próbálgatni, s végül figyelni, hogy mi alakul ki belőle.

Egyszer a többi kwami szót emelt az ellen, hogy a két társuk ilyen bugyuta játékkal üti el az időt, s Tikky annyira megbántódott, hogy elvonult sírni a kedvenc helyére. Ezt a helyet egy későbbi társa ős katlannak keresztelt el, mikor meghallotta, hogy a kis partnere mindig oda járt ha bánatát ki kellett engednie. Hogy miért a katlan volt erre a megfelelőbb szava? „Tikky szomorkodó sarkocskájának" mégsem keresztelhette a tudományos kamara színe java előtt, nemde? S mindez azt bizonyítja, hogy a kwamik nem csak harcolásra valók, hanem a nagy ötleteket is kiválón ültették el a kor embereiben, azokban, akik erre fogékonyak voltak. A katicák és  a macskák nem álltak minden alkalommal a harcmezőn. olykor könyvtárakban, kutató laborokban kushadtak, s lélekben, elméletben harcoltak az elmékben lévő homály ellen.

Szóval így alakult ki az élet, és megkezdődött az evolúció hosszadalmas folyamata, amibe barátaink kisebb nagyobb szerepet vállaltak.

Számukra a legmókásabb rész az emberfélék megjelenésével kezdődött meg. Csodálkozva, csillogó szemmel bámulták őket. Csodálatuk két alanya hozzájuk hasonlatos külsőt öltött, s egyengették útjukat, eszközt adtak a kezükbe. Azok pedig elkezdték istenként tisztelni az olykor közéjük óvakodó piros, avagy fekete szerzeteket. Persze ez nekik hatalmas móka volt, és boldogok voltak, amikor kialakultak a barlangok falain az első kezdetleges rajzok róluk.

Róluk!

Az esetlen szénrajzok, a mesék amiket egymásnak átadtak az égből érkezett idegenekről, az isteneikről. Mire kettőt pislogtak már istenként tisztelték és nekik tulajdonították a teremtést és a pusztítást, miként a vadászat és a szaporodás erőit is megkapták a mendemondák által. Félték őket és tisztelték. Táncot jártak, áldozatot mutattak be, a kedvüket keresték.

A következő fontos lépés az életükben évezredekkel később adatott meg, amikor egy keleti ékszerkészítőt annyira mélyen beavattak a mágikus világukba, sőt magukkal vitték a saját dimenziójukba is, ahol az annyira megvilágosodott, hogy képes volt elkészíteni olyan ékszereket, melyek által képesek lehettek bármikor megjelenni a Földi világban, sőt huzamos ideig ott létezni anélkül, hogy vissza kellene menniük a sajátjukba, feltöltődni.

Megszülettek hát a csodálatos dobozkák, melyek megkapták a varázskört, ami a kínai szimbólumokból állt össze. Erejüknek végre lehetett korlátja, képesek voltak elfojtani, s irányítót is kaptak az ékszer viselője által. Az egész terv egyszerűen túl jól hangzott, túl jónak tűnt.

Azt hitték jót tesznek. Hitték, hogy a felfedezett és féltve gondozott kis világukba még több törődést vihetnek majd a végre korlátozott erejükkel, de nem így lett.

Az emberek gyarló és önző érzelmeik által vezérelve egyre csak saját céljaikra használták fel az erejüket. Háborúk törtek ki, civilizációk pusztultak el, birodalmak születtek, így akár nyomon is lehetett volna követni a talizmánok és hordozóik sorsát. Tulajdonosaik mindig nagy dolgokat vittek véghez, s még nagyobbat buktak általuk. Az idő pedig egyre csak sodorta az ártalmatlannak vélt dobozkákat s annak lakóit.

– Nem hiányoznak! – szakította meg a csendes merengést a macska kwami. – Egy részük olyanná formáltak minket, amilyenek most vagyunk. Morzsolódtunk mellettük. Sokat tanultunk tőlük az emberiségről ahhoz, hogy ne hiányozzanak. Egyet tehetek. Élvezem amíg tart, mert ki tudja, hogy mikor jön valaki, aki náluk rosszabb.

– Ebben igazad van – jegyezte meg halkan a kis piros kwami, s merengve nézett ki az ablakon a társa szavaira gondolva.

– A bugyuta karácsonyi szokásaikat azért szeretem. A rengeteg fényes égősor, mintha egy-egy lélek volna. Olyankor úgy érzem viszont látok minden egyes elvesztett lelket.

A csendes vallomás megmelengette Tikky szívét, s barátságosan megbabusgatta a továbbra is hason fekvő partnere füle tövét.

Sejthette volna, hogy a másik fele nem fogja bevallani a dolgot. De az utolsó mondata valahogy egészen nyilvánvalóvá tette a kis piros kwami számára, hogy igenis emlékszik mindenkire, a szívében hordozza őket.

Még akkor is ha a szíve alatt  hasát hordozza, amit szeret látványosan kényeztetni.

***

Hát ez volt a második karácsonyi szösszenetem.

Kicsit rövidke, kicsit semmit mondó, de remélem egynek elment ^^

Ne felejtsétek el  lecsekkolni HNori1 történeteit is, amiket a páratlan decemberi napokon kaptok tőle, a ti kérésetekre. <3

Illetve ha kihívásra vagy fejlődésre vágyó palántácskák vagytok, esetleg ötletekben gazdag de írni nem akaró sztorigyárosok, akkor lépjetek be hozzánk az Ötlet-Elő nevű kis fészbuk csoportunkba, ahol segítséget kérhettek - adhattok és fejlődhettek egy hasonlo érdeklődésű kis csapat által :D 

pusszancs .

✧･ﾟ: *✧ⓜⓔⓡⓡⓨ ⓒⓗⓡⓘⓢⓣⓜⓐⓢ:･ﾟ✧*:･ﾟ✧✧･ﾟ: *✧ⓜⓔⓡⓡⓨ ⓒⓗⓡⓘⓢⓣⓜⓐⓢ:･ﾟ✧*:･ﾟ✧✧･ﾟ: *✧ⓜⓔⓡⓡⓨ ⓒⓗⓡⓘⓢⓣⓜⓐⓢ:･ﾟ✧*:･ﾟ✧