Damien Special

Fejezet

Lehajtott fejjel és csukott szemmel lélegeztem, ahogy a testemet újra érezni kezdtem. Éreztem a hideg követ a tenyeremen, a levegőt a bőrömön. Hangosan lihegtem, mert  mint mindig, az átalakulás most is megviselte a testemet. Hirtelen egy kéz ért izzadságtól nyirkos vállamon a bőrömhöz. Felkaptam a fejem, és kinyitottam a szemem. Kacey egyik kezében egy pokróc volt, másik kezével pedig már nyúlt is a csuklómhoz, hogy megszabadítson a bilincsektől, meg a láncoktól.

- Már azt hittem, úgy maradsz.

- Mennyi volt? – kérdeztem, és a csuklómat kezdtem dörzsölgetni, mikor leesett rólam a bilincs.

- Négy óra.

- Baszki. – mondtam csodálkozva.

- Nekem mondod? Hozhattam volna több magazint is. Kétszer kiolvastam az Us weeklyt.

- Tudod, hogy nem tudom előre. – ráztam meg a fejem.

- Igen, de azt tudod, hogy kapcsolatban áll azzal, hogy mennyit mozogsz, meg mennyire fáradsz ki.

- Nincs mindig időm maratont futni, meg kondizni órákat, csak azért mert nincs elég magazinod, hogy ne unatkozz. – Azt már nem tettem hozzá, hogy valakinek iskolába is kell járnia, meg tanulni. Kiröhögött volna ha ezzel jövök, pedig komolyan fontos számomra a suli. Már csak azért is, hogy valami lekössön. Igyekszem minél több dolgot csinálni, amivel foglalkozhatok nap, mint nap, és lefoglalja a gondolataimat, meg a testemet. Mert ha a bennem lévő farkas elkezd unatkozni, akkor sajnos nem tudom sakkozással lenyugtatni. Kacey hosszú hullámos fekete haja megsimította a bőrömet, ahogy rám terítette a pokrócot.

- Felmegyünk? – nézett aztán rám karamella színű szemeivel, én pedig bólintottam, és követtem fel a lépcsőn.

***

Reggel, az ablakon kibámulva az erdőt néztem, miközben bekapcsoltam az övemet. Vénasszonyok nyara volt még, az idő nem fordult ősziesbe. Na nem mintha nekem olyan sokat számítana, nem igen szoktam fázni, még télen sem.

- Csinálunk ma valamit? – hallottam meg Kacey hangját mögülem. Egy pillanatra merevedtem meg csupán, gyanítom észre sem vette.

- Segítenem kell apának a melóval. Úgyhogy ha nem gond, fölöltözhetnél, aztán majd beszélünk. – mondtam ki, és reméltem, hogy ez még benne van az udvarias kategóriába. Mindenesetre jobb annál, hogy „Légyszi húzz el, mert egyedül akarok lenni, aztán majd szólok, ha megint dugni akarok". Mert bár, Kaceyvel megegyeztünk, hogy mik a feltételei ennek a... nos, bármi is ez, azért oda kell figyelnem, hogy tényleg így is maradjon, és ne gondoljon többet bele a valóságnál. Azért hallottam azt az apró sóhajt, amit hallatott, mielőtt fölállt és öltözni nem kezdett. Nem foglalkoztam vele természetesen. Nem gondolnám, hogy Kacey szerelmes belém. Igazából nem. Maximum azt hiszi, de ezt is kétlem. Egyszerűen csak csajból van, és gondolom néha ő is várna valami gyengédséget, vagy némi romantikázást, amit tőlem egészen biztosan nem fog megkapni.

- Lesz egy buli jövő hétvégén, Tiffanynál. Nem akarsz jönni? – kérdezte, miközben a tükörhöz fordulva szájfényt rakott az ajkaira, és közben csücsörített. Én meg azon agyaltam, ki a bánat az a Tiffany.

- Még nem tudom, meglátjuk. – válaszoltam, mert úgy gondoltam, ezzel megelégszik.

- Oké. – mondta, és még cuppantott egy utolsót a tükörképének, mielőtt a bejárati ajtóhoz vette volna az irányt.

- Akkor majd írj! – mondta, azzal közelebb lépett, és a száját az enyémre tapasztotta. Az a ragacsos cucc, ami a száján volt, átment az enyémbe is, és éreztem a nyelvemmel a csillámokat benne. Az egész olyan volt, mintha egy tündérnek adott volna orál szexet. Mikor megfordult, még nem mozdultam addig, amíg el nem hajtott a lila mercedesével, aztán visszamentem a lakásba, és a kézfejemmel megtöröltem a számat. A bőrömön rózsaszín csillámló ragacsos anyag kenődött el. Utáltam lecsókolni róla a szájfényt, pedig már igazán hozzá szokhattam volna. Nem szóltam neki, mert az már olyan lett volna, mintha a pasija lennék. Megegyeztünk, hogy azt csinál a másik amit akar, azzal akivel akar, nincs beleszólásunk egymás életébe.

A konyhába fordultam, és csináltam magamnak egy teát. Nem kellett apának segítenem a melóval. Sőt, ami azt illeti, több, mint valószínű, hogy már el is ment. Újabban nem kell a segítségem neki teliholdkor sem, ugyanis farkasként is kezd lenyugodni, nincs nagy veszély, hogy elszökik, vagy bármi hülyeséget csinál. Az én farkasom viszont olyan, mint akinek az ereiben vér helyett energia itallal kevert kávé fut. Nyughatatlan. A kávéfőző sípolással jelezte, hogy kész az ital, én meg egy fehér bögrébe töltöttem. Semmilyen édesítőt nem tettem bele, én így szeretem, feketén. A bögrével a kezemben visszamentem a szobámba. Leültem az íróasztalomhoz, és elővettem egy üres, fehér papírt, majd rajzolni kezdtem. Változó, hogy mikről szoktam rajzolni. Van, amikor azt rajzolom le, amit éppen látok. Máskor meg amit látni szeretnék. Olyan is van, amikor a kettőt kombinálom. Ezúttal egy olyan helyet kezdtem el rajzolni, ahova elszeretnék menni. Skócia. A tévében láttam tegnap egy dokumentum filmet, amit ott forgattak. Szeretnék utazni minél többet, de ez nálam sajnos nem nagyon játszik. Ahogy az lenni szokott, alig pár perc múlva tiszta szén lettem. Az ujjaim, a csuklóm, a könyököm, sőt valószínűleg az arcom is. Bár a zöldnek igen sok árnyalatát használhattam volna ehhez a rajzhoz, mégis a szén mellett döntöttem. Imádom a szén képeket, de pontosan nem tudom megmagyarázni a miértjét.  A rajztudásomat a nagyszüleimtől örököltem. Legalábbis anya mindig ezt mondta. Ugyanis már egészen kiskoromban is szerettem rajzolni. Anya szülei – akiket nem ismerhettem, mert meghaltak mikor én csak pár hónapos voltam – mindketten nagyon szépen rajzoltak. A nagymamám imádott festeni, és szobrászkodni, a nagypapám meg a rajzképekhez értett nagyon. Anya mindig megjegyezte, hogy egyáltalán nem tartja igazságosnak, hogy ez a dolog ugrott egy generációt, és ő ebből a tehetségből semmit nem kapott. Azért persze imádta, ha rajzoltam neki. Minden egyes alkalommal meglepődött, hogy „ő ilyet egész biztosan nem tudna rajzolni, akkor hogy sikerül egy totyogósnak". Apa mindig nevet ezen az emléken. És a legtöbbször hozzá teszi, hogy: „Tudod, a legtöbb anyuka esetében ez jószándékú füllentésnek lenne betudható, hogy a gyerek büszkének érezhesse magát. De nála nem. A te anyukád volt a legügyetlenebb a rajzolás terén. akivel valaha találkoztam". Nem sok emlékem van anyáról, de ezen mindig elmosolyodok. Éppen egy zsebkendővel „maszatoltam el" a satírozásomat, hogy elérjem a kívánt hatást, amikor rezegni kezdett mellettem a mobilom.

- Igen? – szóltam bele, anélkül, hogy megnéztem volna a kijelzőn, hogy ki hív.

- D, figyelj tudom, hogy szabadnapos vagy, de nem tudnál bejönni? – szólt bele Spyke a telefonba.

- Miért mi van?

- Seraphine. Eric azt mondja megint nem akar enni. – mondta, én meg felsóhajtottam.

- De, persze, bemegyek. – dörzsöltem meg a homlokomat. Seraphinet kölyökkorában szállították hozzánk a menhelyre, és természetesen én foglalkoztam vele nagyjából mindig. Nyilvánvaló okokból kifolyólag értek a farkasokhoz, és tisztelnek engem. Lényegében én vagyok az alfájuk. De Seraphine... ő egészen más. Függ tőlem. Ilyet erős kötődést még nem tapasztaltam nemhogy állattal, még emberrel sem. Beindítottam a kocsi motorját, és a vadaspark felé vettem az irányt. Ez már körülbelül a századik alkalom, hogy Seraphine nem hajlandó normálisan enni. A durva az, hogy még én sem nagyon tudom az okát. Elvégre egy farkasról beszélünk, nem egy pincsi kutyáról. Hajtania kellene a túlélőösztönnek, akármi is van. A vadaspark kapuja előtt leállítottam a motort, és Spyke bódéjához érve bekopogtam az üvegen.

- Spyke! – szóltam be neki, mert a kistévéjén nézett valami valóságshowt, és nem hallotta a kopogásom.

- Csá D, bocs haver, de Nancy ma volt benn körbenézni, egész nagy volt a forgalom aztán mondta, hogy csináljunk valamit Seraphinnal, mert fél hogy pletykák kezdenek majd terjengeni, hogy nem megfelelő helyet biztosítunk az állatoknak, aztán biztos azért nem eszik.

- Ez faszság. – ráztam meg a fejem.

- Jah, én tudom. De Nancy... hát tudod.

- Jah. – bólintottam. – Nancy igen ritkán jön ellenőrizni. Ő a társtulajdonosa a parknak, és inkább csak a papírmunkát intézi. Egy kezemen megtudom számolni, hogy hányszor volt benn a parkban, amióta itt dolgozom. – Amúgy nem para, hogy szóltál. Szólj máskor is, komolyan. Seraphine az én gondom. – mondtam, Spyke pedig bólintott. Bementem a kapun, végig az úton, egyenesen a jól ismert rácsig, ami hosszan húzódott jobb oldalt. Eric állt a rácsnak dőlve, kesztyűben, meg overálban, maga mellett a földön egy olajzöld vödörrel.

- Na mi történt? – álltam meg Eric mellett. Megigazította a baseball sapkáját, és rám nézett halványbarna szemeivel.

- Nem evett mióta utoljára benn voltál. Itt volt egy négy gyerekes család az előbb, Nancynek meg pont akkor sikerült besétálnia, amikor a kölykök arról faggattak, hogy Seraphine miért nem eszik. Az egész nem volt amúgy nagy ügy, csak Nancy paranoiás.

- Jah, gondoltam. – bólintottam.

- Azért csak menj be hozzá. Én megyek, megnézem a malackáinkat. – mondta, azzal meg is fordult, miután a kezembe nyomta az olajzöld vödröt. Kinyitottam a ketrec ajtaját, és beléptem. Egyből éreztem, hogy megváltozott körülöttem a levegő. Amikor velük vagyok, mindig átélem azon kevés pillanatok egyikét, amikor örülök ennek az átoknak vagy mi az életnek, amit örököltem. Hihetetlenül képesek megnyugtatni. Volu jött oda elsőként, mivel ő a bétám, a többiek csak ő utána merészkedtek oda. Kivéve Seraphinet, őt ugyanis teljességgel hidegen hagyják a szabályok. Aminek persze az lett a következménye, hogy Volu morgott rá egy kissé, nemtetszését kifejezve. Seraphine persze úgy tett mintha meg sem hallotta volna, tovább dörgölőzött a farmeromhoz, akár egy kiskutya. Féltérdre ereszkedtem a földön, és mindkét kezemmel beletúrtam a bundájába.

- Mi a baj kislány? – néztem bele a szemébe.  Láttam magam tükröződni a szürke szemekben, és halványan elmosolyodtam, amikor lehajtotta a fejét és közelebb lépett. Szántottam az ujjaimmal a világos szőrök között, megnyugtató ritmusban, egészen addig, amíg már nem hallottam a halk nyüszítést. Egyik kezemmel az olajzöld vödörbe nyúltam, és felvettem egy darab friss húst. Seraphine orra elé tartottam, aki szagolgatta pár másodpercig, aztán a fogai közé kapta. És végül természetesen – ahogy az lenni szokott – a vödör egész tartalmát megette.

- Nem vagy könnyű eset. – csóváltam meg a fejemet. Végülis még kinőheti. Ha úgy vesszük, még a „tini korban van". Na nem mintha farkasoknál ez számítana. Soha nem láttam, vagy hallottam még ilyenről. Seraphine persze mindig is máshogyan viselkedett, mint a többi farkas. Még ahhoz képest is szokatlan, hogy fogságban született. A kezemet a farmeromba töröltem, miután kiléptem a kapun. Intettem Spykenak köszönésképpen, és biccentettem az éppen jegyet vásárló párnak, majd a kocsimhoz sétáltam. Mikor beindítottam a motort, a felbőgő hanggal párhuzamosan, a gyomrom is hangosan felkordult. Eddig észre sem vettem, hogy éhes vagyok. Vajon a Seraphinennak adott nyers hús hozta meg az étvágyamat? Meglehet. Mert most tényleg farkas éhes vagyok. Útközben azon agyaltam, hogy mi van otthon, amiből össze tudnék ütni valamit. De belépve a házba rájöttem, hogy felesleges volt recepteken gondolkoznom, ugyanis a tömény fűszeres sült hús illat arra engedett következtetni, hogy apa beelőzött.

- Apa? – néztem körbe a nappalival egybekötött konyhában. Apám a tűzhely fölött kavargatott valamit a wokban, most pedig felemelte a fejét.

- Helo fiam! Éhes vagy?

- Naná! – bólintottam.

- Teríts meg, mindjárt kész. – mutatott az asztalra. Apának vannak jobb és rosszabb napjai. A jobb napokon megcsillogtatja a főző tudományát, és ilyenkor rendes kaját eszünk. A rosszabb napokon meg – amikor általában anyát, meg a bátyáimat hiányolja – legjobb esetben rendelünk kínait vagy pizzát. Rosszabb esetben meg nem látom egésznap, mert elvonul a szobájába, vagy túlórázik a munkahelyén. Ezért ameddig csak lehet, kiszoktam élvezni a jobb napjait, és akár háromszor, négyszer is szedni abból, amit elkészített. Így volt ez most is. A wokban elkészített sült hús, meg zöldség, rengeteg szafttal, meg fűszerrel, kibaszott finom volt.

- Hol voltál? – kérdezte, miután belekortyolt a hideg sörébe.

- A parkban.

- Ma nem szabadnapos vagy? – vonta össze kérdőn a szemöldökét. Helyeslően bólintottam, mert épp tele volt a szám.

- De Spyke felhívott. – mondtam, miután lenyeltem, ami a számban volt. – Seraphine megint nem volt hajlandó enni, aztán Nancy meg kiakadt, mert pont látták a műsort a látogatók. – Apa értetlenül csóvált egyet a fején.

- Érdekes ez az állat. – mondta végül.

- Hát jah. –bólintottam. Végülis így is mondhatjuk. A tál alján megmaradt kevés ételt, már nem akartam bennhagyni, így megfogtam és az egészet a tányéromba öntöttem.

- Látom, holnap nem maradékot fogunk enni. – nevetett fel.

- Jah bocsi. De ez tényleg rohadt jó lett.

- Jah, semmi gond. Örülök, hogy ízlik. – bólintott. Ebéd után természetesen elmosogattam és elpakoltam, ha már a fater volt olyan jófej, hogy megcsinálta az ebédet. Egy kockás rongyba törölgettem a kezemet, amikor éreztem, hogy jön. Az üresség. Gyűlölöm ezt az érzést. És a legrosszabb, hogy nem is tudom, hogy mitől jön rám csak úgy random. Lehet agykurkászhoz kellene járnom. Mondjuk még el sem tudom rendesen magyarázni, hogy mi is ez. Olyan... olyan mintha hirtelen teljesen kiürülnék. Az ég világon semmihez nincsen kedvem, és nem látom semminek az értelmét. Mintha nem lenne célja az életemnek. Ráadásul egyik percről a másikra önt el egy ilyen hullám, és kurvára nem tudom, hogy miért. Mondjuk azt mér megfigyeltem, hogy átváltozás után egy-két nappal kivétel nélkül mindig rám jön. Esküszöm, mintha csaj lennék. A gondolat menet végén annyira felhergeltem magam az egészen, hogy két megoldást láttam magam előtt. Az egyik, hogy elmegyek futni az erdőbe, úgy öt órán keresztül, aztán lenyomok néhány fekvőt levezetés képpen. A másik pedig... a hajamba túrtam, elővettem a telefonom, és már tárcsáztam is Kacey számát.