Fejezet

Kibámultam a szobám ablakán, ahol ugyanaz a látvány fogadott, mint bármelyik másik nap. A hatalmas fenyő az ablakom előtt, körülötte pedig olyan vastag köd, hogy szinte kísértést éreztem rá, hogy fogjak egy kést, és kinyúlva az ablakon, megpróbáljam kettévágni. Ősz volt. A levelek többsége már besárgult, vagy barnás árnyalatot kezdett ölteni. Fornwall, azok közé a kisvárosok közé tartozott, ahol évközben a lakosságon kívül egy lélek sem teszi be a lábát, nyáron azonban elözönlik a turisták. Amiatt a hatalmas édesvízi tó miatt van, aminek egyes részein gyönyörű, lagúnaszerű mélyedések találhatóak, amik a fürdőzők és a természetfotósok kedvencei. Lent, a városban legalább nyáron és tavasszal szép idő volt. Mi azonban egy kisebbfajta hegy tetején éltünk. Vagy egy nagyobb fajta domb tetején. Ahogy tetszik. Az erdő mellett. Különös módon, az év szinte minden napján köd vette körül az erdőt és a házunkat. Néha sűrűbb, néha kevésbé, de mindig ott volt. Igazság szerint, szerettem a faházunkat. Aprónak és unalmasnak tűnt kívülről, amolyan sima erdei kunyhónak. Ám ha belépett az ember, úgy érezte magát, hogy egy erdei manó és egy tündér közös lakásában van vendégségben. Nem is beszélve arról a rengeteg szobáról, ami helyet kapott szerény otthonunkban. Három emeletes volt a ház. A legalsó szintre azonban csak a kerten keresztül, egy külön lépcsőn és bejáraton át lehetett csak bejutni. Nem igen jártam oda le. Az öt szoba közül, a legtöbbet kacattartónak használtuk, meg a kerti gépek és eszközök tárolására. Meg ott volt még a nagymamám szobája, ahova olyan dolgokat rakott, amire már nem volt szüksége, ám nem akarta kidobni. Legalábbis én így tudom. Mindig be van zárva, de valahányszor rákérdeztem, hogy mi van benne, ugyanazt a választ kaptam: régi bútorok. Annyira pedig nem hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam milyen bútorok is vannak abban, hogy föltörjem a zárat, vagy ellopjam nagymama kulcsát. Nem nagyon izgatott pár poros szekrény. Becsuktam a naplómat, és visszatettem az ágyam alá. Lementem a lépcsőn, közben a kezem végig csúsztattam a fa korláton.

- Piper, ideadnád kérlek, a mezei juhar tápoldatát? – kérdezte a nagymamám, szemeit le sem véve az előtte, egy cserépben álló, narancssárga levelű bonsai fácskáról.

- Persze. – feleltem, és odamentem a növényes szekrényhez. A „növényes szekrény", egy hatalmas, sok-sok polcos bútordarab volt, ami rogyásig tele volt pakolva tápoldatokkal, növényvédő szerekkel, magvakkal és minden ilyesmivel.

- Na. Ez is megvan. – állt föl nagyi, és boldogan, csípőre tett kézzel nézett rám. A nagymamám hihetetlenül jól tartotta magát. Egykor nap szőke haja már megfakult ugyan, és sok-sok ősz hajszál tarkította, a vonásai még mindig szépek voltak, zöld szeme még mindig ragyogott, és sokkal sportosabb és energikusabb volt, mint egy pár korombeli. A ráncok pedig még nem igazán érték utol. Csak a szemei sarkában látszottak, és a nevető ráncok mélyültek el igazán. Gondolom ezek miatt volt, hogy nem is egyszer nézték az anyukámnak. Aki egyébként nagyon hasonlított rá. Legalábbis a képen, amit nagyi adott a szüleimről, ezt láttam. Pontosabban a szüleimről és a bátyámról. Autóbalesetben haltak meg. Elvileg. Gyakorlatilag fogalmam sincs. Nem voltam a kocsiban, nagyi azt mesélte, hogy egy üzleti útra indultak, engem pedig itt hagytak nála, mert a szüleimnek nem lett volna ideje velem foglalkozni. Még beszélni se beszéltem. Emlékképeim pedig nincsenek róluk. Az azonban sosem volt világos, hogy a bátyám, Vasile, miért tartott velük. Miért nem maradt velem meg a nagyival? Erre a kérdésre pedig azt a választ kaptam, hogy: „Ez családi vállalkozás volt Piper. Apád helyét Vasile vette volna át. Sokat kellett tanulnia, ezért ment velük." És hogy mi is volt az a bizonyos családi vállalkozás? Ohh, hát azt én is nagyon szeretném tudni. Ilyenkor azonban, jött az üveges tekintet és a „Kérlek, ne beszéljünk erről" szöveg. És hát mit is tehettem volna? Hisz, nagyi ismerte és szerette őket. Én nem ismertem őket. Neki sokkal nehezebb volt a veszteség, mint nekem. Hiszen... én nem is tudtam, hogy mit veszítek el.

- Kérsz egy teát? – kérdezte nagyi, én pedig bólintottam. Nagyi szerint mindenre a tea a megoldás. Szomorú vagy? Igyál egy gyümölcsteát. Hasi fájdalmak gyötörnek? Van egy remek tea-recept erre! Nem megy a matek? Készítek neked egy finom teát, attól majd biztosan jobban megy majd. A vicc az volt, hogy a legtöbb esetben tényleg bejött. De gondolom ez annak is köszönhető, hogy így lettem nevelve. Gyógynövények és az ezotéria világában. A konyhánk úgy nézett ki, mintha nagyi egy varázsital kifejlesztésén ügyködne. Fűszerek és növények lógtak le a falról, barna madzaggal összekötözve. Minden külön üvegcsében és dobozban volt tárolva és minden fel volt címkézve. Ha nem lett volna tévénk, telefonunk és a laptopom, úgy tűnne, mintha egy századdal le lennénk maradva. Ám meg voltak ennek is az előnyei. Itt mindig nyugodt voltam. A házban mindig tea és fűszer illat terjengett. Mindenhol termések voltak tálakra rakva. Mindenféle termés, éppen, amit a nagyi aznap összegyűjtött. Volt egy „könyvtár szobánk" az emeleten, ami régebbinél régebbi könyvekkel volt tele, ám én rengeteg időmet töltöttem ott, mert nagyon érdekesnek találtam őket. Mind az ezotériáról vagy a gyógynövényekről szóltak. Hát mit mondhatnék? A nagyi nevelt fel. A kandallónk előtt Rozmaring gömbölyödött össze. Mellette pedig, Tacca nyújtózott el a szőnyegen. Rozmaring, az alig egy éves boxer kutya, meglepően jól kijött, a mi kis hercegnőnkkel. Tacca, a fekete cica, habár különbözött viselkedésileg a legtöbb macskától, azért benne is megvolt az a jellegzetes „cica modor". Tacca egyébként a fekete denevérvirágról lett elnevezve. Merthogy a Fekete Denevérvirág becsületes neve Tacca Chantrieri, csak hát ki akarja ezt mindig kimondani, nem igaz?

- Tessék kincsem. – Ült le mellém a kanapéra nagyi, és a kezembe adott egy bögre gőzölgő teát. Megkavartam az ezüstkanállal a piros színű löttyöt. Sosem használtunk filtert. Nagyi szerint teljességgel hihetetlen, hogy egyesek azt hiszik, a teafilterrel helyettesíteni tudják az igazi növények ízét, és gyógyhatásait.

- Köszi. – mosolyogtam rá, majd lassan belekortyoltam a jól megszokott, erdei gyümölcs ízű, forró löttybe.

- Elviszed majd Rozmaringot megsétáltatni ugye? – Rozmaring, a neve említésére fölkapta a fejét, és nagy, kérlelő szemeket meresztett rám.

- Persze. – bólintottam, erre Rozmaring megnyugodva hajtotta vissza a fejét, két tappancsa közé. – Fölhívom Lucyt majd, hogy elkísér-e.

- Ha gondolod, itt alhat nálunk. – nézett rám nagyi, a saját teáját kevergetve. - Még csak nemrég kezdődött el a suli, amíg nincs olyan nagyon sok tanulni valótok, használjátok ki.

- Rendben, majd megkérdezem. – bólintottam és tovább ittam a teámat. Amint az utolsó kortyot is kiittam, kidobtam az elhasználódott gyógynövényt, és elmostam a bögrémet, majd előkaptam a zsebemből a telefonomat és Lucy nevére nyomtam a kijelzőn. A negyedik csengetésre felvette.

- Hallo, itt Lucy a Marsról, kivel beszélek?

- Hogy honnan? – kérdeztem, nem válaszolva a kérdésére, mert tudtam, hogy kiírta a telefonja a nevemet.

- A Marsról. Ugyanis nyilvánvalóan nem arról a bolygóról származom, mint a szüleim, akik totál az őrületbe kergetnek.

- Rendben van, Lucy a Marsról, lenne kedved eljönni a Föld nevű bolygón sétálni egyet velem, és Rozmaring nevű négylábú társammal?

- Hmm... miért is ne? Végül is szinte egész nyáron nem láttam azt a kis rosszcsontot a görögországi nyaralás miatt.

- Akkor jössz?

- Ahha, felöltözöm és megpróbálom elcsípni a következő buszt. – mondta, azzal már le is rakta. Kinéztem a konyha ablakán. Nem esett az eső, de az erdőben akkor sem merek az új őszi csizmámban menni. Így a jól bevált fekete bakancsomat húztam föl, ami az égvilágon mindent kibírt. De komolyan. Volt rajtam már hóban, esőben, viharban, hőségben. Ennek a lábbelinek semmi sem árt.

Alig fél óra múlva kopogtattak az ajtón.

- Gyere be, meg kell keresnem a dzsekimet. – nyitottam ki az ajtót Lucy előtt. A hosszú, szög egyenes ében fekete haja, barna bőre és sötétkék szeme, teljességgel különbözött az én színeimtől. Az én bőröm valahol a fal, és egy vámpír színe között helyezkedett el, természetétől fogva hullámos hajamat pedig nem lehetett meghatározni, hogy milyen színű. Olyan barnás-vöröses-szőkés „színű" volt, amit, ha a nap kiszívott, olyan volt, mintha be lenne melírozva. Jah és a szemem. A szemem, fakó volt. Fakó szürkésbarna. Ha egyáltalán van ilyen szín.

- Szia Adelina néni! – integetett be a nappaliba Lucy. A nagymamám, hatalmas bosszús sóhajt hallatott.

- Lucy kedvesem, hányszor kell még elmondanom, hogy hagyjad ezt a nénizést?

- Sajnálom, képtelen vagyok rá, ez ösztönösen jön. – vonta meg a vállát a barátnőm.

- Na, szép. – csóválta a fejét a nagyi és feltette az olvasó szemüvegét, hogy belemélyedjen a kezében lévő könyvbe, ami valószínűleg vagy a boróka bogyó felhasználásáról, vagy a különböző erdei gombák tulajdonságairól szólt. Közben a szemem sarkából megpillantottam a piros dzsekimet. Magamra kaptam, és biztonság kedvéért, Rozmaring pórázát is a kezembe vettem, pont ahogy szoktam, ám még szinte soha nem volt rá szükség, mert Rozmaring rendkívül szófogadó kutya, és az erdőnkbe pedig nem igen jár senki, rajtunk kívül. Leszámítva azt a pár gombászt, ősszel.

- Akkor majd jövünk, szia nagyi! – köszöntem, majd odaszóltam Rozmaringnak, aki azonnal felpattant, és követett minket ki, a zöldre festett kapun, amin, amikor kiléptünk, egyből az erdő szélén találtuk magunkat. Egyenesen, egy kitaposott úton kellett menni, az erdő „bejáratához", amit már mind a hárman jól ismertünk.

- Van már ötleted miben jössz a téli bálra? – kérdezte Lucy.

- A téli bálra? Te jóég Lucy, hol van az még?

- Nem lehet elég korán kiválasztani a ruhát. Emlékezz csak vissza, mi volt tavaly. Utolsó pillanatra hagytunk mindent, aztán nagy rohanás lett a vége, a ruhánk pedig olyan átlagos volt, hogy inkább ne is hozzuk szóba.

- Hát te hoztad szóba.

- Igen. De csak azért, hogy idén ezt elkerüljük.

- Jól van, majd... majd gondolkozom rajta. Körbe nézek a neten, megnézem pár környékbeli városnak a ruhaszalonját. De egyébként, ha azt akarod, hogy egyedi legyen, nem tudom, hogy egy ruhaboltban mennyire járunk sikerrel.

- Arra gondolsz, hogy varratnunk kéne?

- Nem tudom. Talán. Vagy esetleg... rendelhetnénk ebayről is.

- Na nem. Én nem bízom a véletlenre.

- De hát én már csomószor rendeltem onnan. Sőt, azt a kék strandruhámat, tudod, amihez megy a csíkos kalapom, na azt is onnan rendeltem.

- Na jó, de azért itt nagyobb a kockázat, mint egy strandruhánál. Ez a téli bál! Majdnem olyan jelentőséggel bír, mint a végzősök bálja.

- Rendben, akkor, majd még gondolkozom rajta. – Adtam meg magam. Az egyik dolog, amiben Lucyval teljes mértékben megegyezett a véleményünk, az a ruhák és a bálok. Meg néha a pasik. De az már bonyolultabb dolog. Befordultunk az ösvényen, és így már tényleg az erdőben voltunk. A sűrű ködnek köszönhetően alig egy-két méterre láttam előre. Rozmaring, habár már ezerszer járt ugyanezen az útvonalon, olyan lelkesen szaglászott, mintha most járna itt először.

- Még mindig nem értem, hogy vagy képes itt egyedül sétáltatni a kutyát. Baromi ijesztő.

- Már megszoktam – vontam vállat. – Meg amúgy is. Lent pórázra kellene tennem az autók meg az emberek miatt. Erre egy lélek sem jár.

- És ez téged kicsit sem nyugtalanít?

- Nem kifejezetten – csóváltam a fejemet. Itt egy dolog, amiben különbözünk. Lucy szerette a napsütést, a meleget, a nagy virágos réteket és a nyüzsgést. Engem kifejezett a vihar, az eső, és a villámlás vidított fel. És legalább annyira szerettem egyedül lenni, mint Lucyval. A gallyak ropogtak a lábunk alatt, és odaértünk az erdőnek ahhoz a részéhez, ahol négy irányba lehetett menni. Általában az egyenes utat szoktam választani, mert akkor se túl nagy, se túl kicsi kört írunk le, pont elég séta Rozmaringnak, de én se leszek hullafáradt a végére. Rozmaring hátra nézett ránk, nagy kíváncsi szemekkel.

- Arra – mutattam neki, a közvetlenül előttünk lévő útra, ő pedig megindult egyenesen. - Nálunk alszol? – fordultam Lucyhoz, ő pedig felsóhajtott.

- Mindig ezt csinálod.

- Mármint mit?

- Mindig akkor adsz meghívást, amikor már itt vagyok.

- ...és? – kérdeztem értetlenül.

- És nem hoztam magammal, semmit. Se pizsamát, se másik ruhát, se fogkefét.

- Tudod jól, hogy ez nem probléma, mert eddig mindig adtam. Fogkeféd meg már van nálunk. – néztem rá nyomatékosan.

- Igen, de anyám kivan, hogy folyton utólag jelentem be, hogy nálatok alszom.

- Jó. Mivel igazság szerint bármikor nálunk aludhatsz, ezért máskor nyugodtan hozhatsz magaddal pizsamát, ha akarsz. De ha ettől megnyugszol, legközelebb majd előtte szólok.

- Köszönöm – mondta úgy, mintha egy rég várt szívességet lettem volna végre hajlandó megtenni neki.

– Hát ő meg mit csinál? – intett a fejével Rozmaring felé, aki egy balra ágazó ösvény előtt állt, és meredten nézett a köddel borított nyílásba.

- Fogalmam sincs, valamiért mindig arra akar menni, mikor ezen az úton jövünk. – vontam meg a vállam.

– Rozmaring! – szóltam a kutyámnak, de nem reagált. – Rozmaring! – emeltem fel a hangom, mire rám nézett. – Erre megyünk. – intettem a fejemmel, a jobb oldalon nyúló ösvényre, Rozmaring pedig – ahogy az lenni szokott – azonnal megfordult, és gyors léptekkel ment a jobb oldali ösvény felé. Mire hazaértünk, már kezdett sötétedni, és a sétálástól éhes is lettem kicsit. Belépve a házba, éreztem, hogy nagyi már készíti a vacsorát.

- Mhmm... ezért szeretek hozzátok jönni. – szagolt bele mélyen a levegőbe Lucy. – Otthon ilyet nem érezni. Anyám csak a mirelit lasagnat képes elkészíteni. És még néha azt is elrontja. – legyintett grimaszolva.

- De hát azt csak be kell tenni a sütőbe. – nevettem fel.

- Hát ez az! – szegezte nekem a mutató ujját, én pedig nevetve megráztam a fejem. A vacsora azonban tényleg finom volt. Kucsmagombás rántotta, madársalátával, paradicsomszószos piritóssal és szamócabóléval. Nagyi egyik specialitása.

- Nagyi, van tiszta ágyneműnk? – kérdeztem vacsora után, azzal a szándékkal, hogy előkészítem Lucy fekhelyét.

- Már megágyaztam neki Piper.

- Ohh. Okés, köszi. De megcsináltam volna.

- Tudom. – mosolygott rám.

- Segítsünk még valamit?

- Nem kell, menjetek nyugodtam, nekem úgy is mindjárt kezdődik a műsorom. – legyintett, én pedig bólintottam.

- A nagyid még mindig a Szerelem és Bűnhődés-t nézi?

- Hát persze. Ez a negyedik évad. – legyintettem. Az esténk további része természetesen pontosan ugyanúgy telt, ahogyan minden este, amikor Lucy nálunk alszik. Háromnegyed óráig tanakodunk, hogy milyen filmet nézzünk. Aztán kiválasztunk egyet, és mire végignézzük, nagyi már alszik, ezért letudunk surranni a konyhába, hogy a nem is annyira titkos, titkos rekeszből elővegyünk pár egészségtelen rágcsálnivalót, aztán visszasurranunk és kiválasztunk még egy vagy két filmet, amit az este folyamán megnézünk. Ez rendszerint addig tart, amíg az egyikünk be nem alszik a film közbe. Akkor az, aki ébren maradt elrakja a laptopot, a hangfalakat és a rágcsás tálat, majd ő is elalszik. Ezúttal Lucy aludt el az Én, a robot c. film közben. Amit már csak azért sem értettem, mert ki az, aki elalszik Will Smithen? Pláne, ha abban a filmben még a szokottnál is jobban néz ki. A kifli alakú holdat láttam a szobám ablakából. A fénye egy sugárban bevilágított a padlóra. Nem tudok fénynél aludni. Egy egészen kicsinél sem. Ezért az oldalamra fordultam, és belefúrtam a fejem a párnáim közé, a takarót pedig egészen a fülemig felhúztam. Sosem voltam jó alvó. Ami azt illeti, párszor előfordul, amikor egyszerűen nem tudok elaludni éjszaka. Egyetlen egy másodpercre sem tudok elaludni, és mire felébredek már reggel fél kilenc van. Nagyi sokféle gyógynövénnyel próbálkozott helyrehozni az insomniás problémámat, de úgy tűnt, semmi sem segít. Amit persze személyes kudarcnak élt meg. Az egy-két órás forgolódás jónak számított. A lényeg, hogy elaludtam. Akármilyen nehezen is.