•Nyolcadik felvonás•

Az előző vonások tartalmából:
– Nem fogok bemenni oda. Soha.

– Miért pocsékolod el a tehetséged ilyenre? Főzni bárki tud - szólalt meg anyám és látva az emlékképet, könnybe lábad a szemem. Arcára tisztán emlékszem minden egyes nap, mióta eljöttem. Barna haját leengedve hordta, a fény mindig úgy világította meg, hogy alul szőkének láthassák. Sokat mosolygott és elég boldognak mondanám, amikor az ember egyszerűen ránézett, de aznap a kiabálását az egész utcában hallani lehetett. Velem tette meg a cselekedetet, hisz én nem akartam az ő általa választott szakirányt követni. A konyhából próbált volna engem megállítani, de már az előtte levő napon összecsomagoltam, és bőröndökkel a kezemben indultam ki az házunkból, majd az udvarunkból. Apám egyedül hagyta az ordítozó anyámat, mert el akart búcsúzni tőlem.
– Vigyázz magadra! Remélem összefutsz majd Caroline-nal - mosolyogva bólintottam fejemmel, de legbelül könyörögtem a mondata ellentétéért, hisz nem igazán vágytam akkoriban a nővérem társaságára. Igen, tökéletesen olvastad nekem létezik egy testvérem, aki olyan kiábrándítóan megfelelt a szüleimnek, hogy ügyvéddé vált, aminek a gondolatától is rosszul lettem.
– Ha így lenne, átadom neki, hogy üdvözlitek - szememet forgatva ültem be Kia mellé az autóba, bedobva hátra a bőröndöket, és már a nagyváros felé vettük az irányt. Álmomban ezek a jelenetek többször is megismétlődtek, amire pedig már úgy éreztem, hogy eleget láttam, kinyitottam a szemeimet.
Még mindig Stephen vállán pihentem, a feje pedig az enyémen. Eléggé elgémberedhetett mindkettőnk nyaka, ám még sötétség lakozott az égen. Hajnali időben lehettünk, amikor a hold uralkodik felettünk. Fájdalmat kezdtem érezni a hátamban, hisz ülve aludtunk el és a sebem körül, ami azért lassan gyógyulóban volt. Nem sokkal később Stephen felriadt jobbra húzva fejét, és hátradőlt.
– Minden rendben? - kérdeztem meg tőle szemeit keresve. Keze mellkasán pihent és folyamatosan kapkodta a levegőjét.
– Nem hiszem. Mondtam neked, hogy képtelen vagyok aludni. - igaza volt, de sajnáltam a tegnapi vitánkat is, és jót szerettem volna neki. Térdeimet mellkasomhoz húztam azonnal, nem fáztam, de reszkettem a nővéremre gondolva. Vajon ő hol lehetett akkoriban? Erre a kérdésre sem kaphattam választ soha.
– Hidd el nem csak te! - morcosan húzódtam arrébb, mint egy durcás gyerek. Arra viszont számíthattam volna, hogy nem hagyja ennyiben ezt. Hirtelen ragadta meg a vállaimat hátulról, és lehúzott az egyenletes kő felületére. Próbáltam hozzáhasonlóan a csillagokban keresni a megoldást, de Carrie soha nem volt ilyen egyszerű. Végül már Stephen is megunta a sértődékenységemet, hisz rájött, hogy hozzám külön idegzet kell.
– Nyugodtan elmesélheted, mit álmodtál. Lehet tudok segíteni - először nem akartam tudomást venni szavairól, de rá kellett eszmélnem, hogy ha valaki ő meghallgat engem.
– Újra meg újra lejátszódtak előttem azok a jelenetek, mikor eljöttem otthonról. Utálom, azt a napot és Carrie-t is - mindkét kezem öklével csaptam bele a kőbe, és éreztem, ahogy a könnyeim feltörnek. Nem engedtem meg nekik, ezért is cselekedtem úgy, hogy lehunyom a szemem és kisegítem őket. A folyékony nedvesség eltűnt egyik percről a másikra, ujjaim között viszont ott mozgattam a cseppeket kör-körösen. Stephen ámulatba ejtett arcára is emlékszem, aki megfogta volna a keringő vizet, megszakítva harmóniáját, de nem tette, helyette rákérdezett.
– Ki az a Carrie, és miért nem vagy hajlandó előttem sírni? Észrevettem már egy ideje, de tudd, hogy ez nem gyengeséged - ismét igaza lett, és kivételesen már akkor is megértettem a mondata lényegét. Nem szerettem volna kijelenteni a saját tényeimet a nővéremről, de úgy hittem, hogy ő sosem változik. Épp ezért is csaptam a földhöz az előbb még kezemben levő vízcsóvát.
– A testvérem Caroline - hajtottam le a fejemet ismét felülésem után. Meg kellett tudnia az igazat a családomról és rólam. – Ő lett anyám büszkesége, akiről mindig példát lehet venni. Azt hiszem itt, New York-ban lett ügyvéd és ilyenkor is igazán értem meg Aria és Kia helyzetét, de nekik legalább van valami kapcsolatuk. A nővérem és én már akkor sem igazán beszéltünk, mielőtt még elment az egyetemre - boldognak éreztem magamat, hogy elárulhattam ezeket a mágusnak. Figyelmesen hallgatta végig, szinte ette a szavaimat, majd feltette kérdéseit.
– Hány év lehet köztetek, és mióta nem láttad? - nagyot néztem először, amikor kiejtette száján a szavait, hisz ezekbe már régóta nem gondoltam bele. Voltak közös emlékeim Carrie-vel, de ritkábbá váltak az évek során, és én is kezdtem elfelejteni őket.
– Öt, ha jól emlékszem. Harminchat körül lehet. - megálltam néhány pillanatra, hisz nem tegnap történtek meg velem az események. – Azt hiszem tíz éve talán tizenkettő. Mielőtt ellógtunk volna otthonról egyszer meglátogatott, de emlékszem még rá. Jól megjegyeztem a mindig tökéletes mosolyát, amire anyám büszke volt - mérgelődni akartam, de Strange megfogta a vállamat. Keze puhának tűnt és kellemesen nyugtatónak hatott érintése. Felé emeltem a tekintetemet, fejemmel együtt fordítva és mély levegőt vettem.
– Nem gondolod, hogy azóta minden megváltozott? - kissé elmélyültem ebben a kérdésben, de hirtelen jutott eszembe az ő álma. Ijedtnek és sebezhetőnek látszott ébredésekor. Témát így szerettem volna váltani, persze megválaszolatlan kérdések nélkül.
– Nem... - lassan végre felálltam a kőről, kissé nyújtóztam majd belecsaptam a másik részbe. – Veled mi a helyzet? Miért tűntél olyannak, amikor felébredtél? Valamitől elkezdtél félni szerintem - fejét jobbra fordította, és lesütötte szemeit. Percekkel később ő is mellém tápászkodott, aminek magassága miatt nem igazán örültem, de mindenre találtam megoldást. Beletörődtem az alacsonyságomba és jobb kezemet a vállára raktam.
– Rajtad a sor, Stephen - biztató mosolyt sugalltam felé, hisz félelmet szinte soha nem lehetett látni a máguson. Mindig erőssé nőtte magát mellettünk, azt reméltem hozzá hasonlóvá válok idővel, de rájöttem, hogy ez lehetetlen.
– Valamit jelenteni-e kell ennek. A végső csatánkat láttam, amikor Stark meghalt. Ismétlődtek a gondolataim és a jelenetek - először figyeltem meg szemeiben az értetlenséget, amire folyton kereste a választ. Az elmém viszont egyből kapcsolt. Megszorítottam gyengén kezeit, amin a maradandó sérülése virított. Kellemesnek éreztem megérinteni annak ellenére, hogy felülete érdesnek tűnt. Nem gondolkodtam azon, mi is történhetett vele, hisz Wong irományában megtudhattam Strange történetének egy részét. Éppen annyit amire szükségem volt.
Pillanatok alatt hagytam magára a varázslót, elengedve őt és rohantam a lányokhoz. Egyértelműnek gondoltam, ha ők is folyamatosan ismétlődő álmomban vettek részt, akkor ennek befolyása lesz ránk. A szobánk ajtaját szinte betörtem, így már nem nyikorgásán aggódhattam. Csupán egyetlen ágyban feküdtek akkor aznap, az pedig Riley. A szőke lány nem aludt, hisz szemeivel a plafont figyelte. Egy pillanat erejéig rám emelte őket, de jelentéktelennek érezte az ott létemet.
– Aludtál az éjszaka? - kérdeztem meg az ágy szélére ülve. Nem nézte végig cselekedetemet, folyamatosan a plafont bámulta.
– Nem eleget - szemeibe könny gyűlt kimondva saját szavait. Kezeiért nyúltam volna, helyette viszont hatalmas ölelését kaptam. Félt, de fogalma sem volt mitől. Ebben egyetértettem vele, hisz nem tudhattuk, mivel állunk szemben.
– Újra meg újra? - heves bólogatásba kezdett, de legfőbb feladatának azt tartotta igazán, hogy fejét a vállamba fúrja. Ismertem már egy ideje a makacs Riley-t is, de nem bírta sokáig. Megtört.
– Nem te vagy az egyetlen. Ne aggódj! - simítottam meg a hátát majd óvatosan az ajtó felé pillantottam, ahol Stephen állt. Elgondolkodtam ezen az egészen, de rájöttem, hogy egyedül semmire sem megyek.
– Hol van Kiara? - szavaimra jelent meg Strange mögött kikerekedett szemekkel. Értetlenségét megértettem, de nem igazán szerettem volna, ha meg is kérdezi a helyzetet.
– Mi a franc történik itt? - kezében levő müzlit majszolva tette fel kérdését, amire nem voltam hajlandó válaszolni. Stephen próbálta volna lenyugtatni, de túlságosan őszinte.
– Valami befolyásolja az álmokat. Képtelenek vagyunk aludni - értetlenül néztem rá és szívesen meglöktem volna a vállát, helyette viszont elméleteket gyártottam.
– A könyvtárban van valami használható? - kérdésemre akadt ki legjobban Kiara. Úgy érezhette túlságosan egy rugóra jár az eszem a mágussal ez pedig rosszul eshetett neki. Erre tudtam gondolni, de soha sem kaptam rá választ, hisz fel sem tettem a kérdést.
– Szerintem magatokra hagylak. Keresek felhasználható dolgot - szólalt meg Stephen kilépve a szobából. Nem szerettem volna Kia-ra nézni, helyette a padlót bámultam. Szép lassan ült le az előttem levő ágyra, térdemen fekvő ideges kezemet pedig megragadta. Ijedtségemre nem jutott sok idő, de azért megpróbáltam elhúzni. A szőke lány mellettem fogta meg a másik mellső végtagom pillanatok múlva. Mintha ragasztóval kentek volna be minket, annyira szétválaszthatatlanná váltunk.
– Nessa! - ordítottam el magamat a fények láttán. Ámuldozó tekintetét soha nem lehetett még megfigyelni, de akkor biztosan ezt reagálhatta. A színek találkozásának lehettünk tanúi. A ragyogás kellős közepén kezdte el magyarázni a dolgokat, mikor a fény egyre jobban nőtt.
– A színek az elemeit lennének. Lenne rá egy vers, de nem vagytok négyen, így nem működik. Hiányzik a piros... - megakadva rohant ki a szobából, majd percekkel később tért vissza egy barna gerinces, vastag könyvvel. – Az őseim ebből olvastak, de szerintük is több létezik. - ebben a pillanatban szabadult fel Kiara dühe ismét, amit már a levegőben is éreztetett. Vízzel és földdel képtelenek lettünk volna megállítani. Mély lélegzete enyhe tornádót keltett körülöttünk.
– Mit kellene tennünk, hogy ezt elválasszuk? - utalt a helyzetünkre Kiara, szavai után pedig Aria tűnt fel Nessa mögött. Zavarodottan a papírjait bújta, idegessége ezek után tovább fokozódott. Az agyamat ellepte a fájdalom, a szenvedéseim társaságában.
– Cassie, ne merészeld lehunyni a szemed! - ordította Riley kartávolságra tőlem. Nem bírtam tovább tartani egy nehezebb szemhéjamat, míg a végére bele nem kerültem az elmém rabságának. Szemtanúja lehettem a képzeletem őrültségeinek.
— Caroline-nak olyan szép családja van — hallottam anyám áradozását a fejemben.
— Carrie ne menj el! — majd saját ordítozásomat, amikor kitette a lábát a házból. Utáltam azt a napot és hetekig nem válaszoltam az üzeneteire. Már akkoriban is bántam ezt a tettemet, de abban a helyzetben nem húztam fel magamat.
A fényes jövő már annál inkább érdekelt. Hívogatott a fehérség, de engem nem vert át. Időben jöttem rá, tervére és hamarosan sikerült mindennek véget vetni.
Riley öklei köré sziklát tapasztott, ami hatására elrobbant a keze az enyémtől. Ezzel lépett ki a körből, megszakítva velünk levő kapcsolatát.
Abban a percben amikor feleszméltem és visszatértem a valóságban Riley felé kaptam a fejem. Kirohantam a nagy lépcsőhöz, orromhoz kapva kezemet, de semmit sem találtam.
– Aria, menj ki kérlek! Cass, vigyázz rá! - lökte ki gyengén a szobából Nessa a göndör lányt egyenest a kezembe. Az ajtó becsapódott, én pedig lábra állítottam Kiara húgát. Ezt követően azonnal az egyik lépcsőfokra telepedtem le és a gondolataimban mélyedtem el.
– Szerinted jól van Kiara? Mi történt miután elváltatok egymástól? Cassandra, mi folyik itt? - ragadta meg kezeivel fejét és mellém ült. Sírást véltem észrevenni rajta, ami nem tudott feltörni. Jobbnak láttam semmivel sem felzaklatni őt, hisz mindig is labilis lelken uralkodott.
– Nem tudom - fordultam felé könnyes szemeit figyelve. – Szabad? - bólintása után jobb kezemet arca mellé helyeztem és elfordítottam a csuklóm. Könnyei cseppekben távoztak szemeiből, ezek együttállását pedig megfagyasztva tenyerébe raktam. Hidegségétől először megrémült, de az olvadása miatt megszokta. Vigyorogva nézett felém elfelejtve a szobában történteket.
– Remélem Kia is megtudja a titkotokat Nessa-val! - suttogtam fülébe, majd a könyvtár felé indultam. Nem akartam átlépni a küszöbét ezért is torpantam meg. Aria szavaim miatt a sarkamban volt, hisz azt hitte tisztában lehetek az igazsággal, pedig korántsem. Leginkább bíztam abban, hogy már tudja, mivel ismertem őt. Gyerekkora óta a titkokat utálta a legjobban.
– Stephen! Wong! - kiáltottam el magamat, de válasz nem érkezett. Szaporítottam lélegzetvételemet majd ismételtem. Kétségbeesetté váltam a belső aggodalmam miatt, amit ki kellett mutatnom.
Az ajtó ekkor vált nyithatóvá, amelyen Kiara és Riley sétált ki. Orruk szinkronban vérzett, a vörös folyadék pedig állukig csorgott. Szótlanul bámultuk, ahogy Nessa zsebkendőt hozott nekik. Közelebb merészkedve figyeltük tovább őket, ahogyan a lépcsőn ültek.
– Ismerünk mi olyat, akit Starknak hívnak? - kérdésére abbahagytam a fal támasztását az ablak mellett. Vajon miért kérdez ilyet? Elé kellett lépnem egyenest szemeit fürkészve. Maga sem értette, mi is történt vele és mi okból kérdezte ezt tőlünk. Közülünk kizárólag én és esetleg Riley ismerhette ezt a nevet, hisz mi járkáltunk sokat a könyvek közé. Habár én Wongnak írtam össze dolgokat, amikre először kiakadt, de azért teljesítette őket.
– Kiara... mi történt odabent? - kérdeztem meg a padlót bámuló lánytól aggódva. Nem sikerült elkapni tekintetét, amiért hibásnak lehet nevezni, de egy biztos soha nem láttam még azelőtt olyannak. Félt tettem hátára kezemet biztatóan, de eltaszítva felállt és kisétált a térre.
– Riley. Mi a franc történt? Miért ilyen Kiara? - vontam felelősségre a szőke lányt, habár tudtam, hogy nem ő okozza ezt az egészet. Nem riadt meg a kérdéseimtől egy cseppet sem. A szavakat kereste a fejében és bennem. Vajon mit lehetne célszerű?
– Mindketten mást láttunk... - csuklott el a hangja majd ahhoz a falhoz sétált, amit pillanatokkal ezelőtt támasztottam. Onnan a kint levegőhöz jutott Kiara-t is figyelhette. – ...egy dolog van, amit neki is mutathattak a látomások - lecsúszott a padlóig, térdeit pedig lassan átkarolta. Nessa és Aria a korlát mellett nézték végig a jeleneteket. Aranyosak voltak együtt.
Lábaimra állva lépkedtem Riley felé várva majd letérdeltem vele szemben. Összekavarodtak a fejemben a szavak, épp ezért próbáltam kicsit oldani a hangulatot.
– Emlékszel a gólyaavatóra? - felém kapta tekintetét, amiben némi zavarodottság jelent meg egy halvány mosollyal a száján.
– A Shakira számra gondolsz? Jó volt táncolni, akkor még nem foglalkoztunk semmi mással, csakis a középiskolába való beilleszkedéssel. Bár most is ott lennénk! - szeme lehunyása után fény jelent meg körülötte majd ijedten álltam fel, amíg ő eldőlt.
– Riley! - pulzusát kerestem, amit szerencsére éreztem és hatalmasat kellett sóhajtanom ezt követően. Próbáltam felébreszteni, de nem reagált.
– Lélegzik? - kérdezte meg mögöttem Nessa, aki hamarosan mellém lépett. Kiara ekkor toppant be az ajtón. Visszatért a régi ingerlékeny formájába, amire nem igazán vágytam abban a helyzetben.
– Mit tettél már megint? - ordított felém megmozdítva a szőke lány alvó testét. Felültette, megtámasztva testét a falnak majd elkezdődött a vita. Visszagondolva lehet nem így kellett volna történnie az eseményeknek.
– Elnézést kérek, Cassie. Valójában őt akartam volna meggyanúsítani. Biztosan közöd van hozzá, te boszorkány! - fejét Nessa felé fordított én viszont kezemmel védeni akartam. Aria is kiállt mellette, így két oldalról lett bekerítve. Kiara viszont képtelennek érezte abbahagyni.
– Ő nem tett semmit se, Kiara. Végig velem volt a korlátnál - Aria mondata sem tudta meggyőzni az ingerlékeny nővérét, aki makacsan ragaszkodott a saját verziójához.
– Bárhonnan képes varázsolni a sznobsága az álcája. Annyira gyűlölöm az ilyen embereket - ekkor telt be nálam a pohár és Nessa gyenge hátralökését követően jobb karommal vizet zúdítottam rá. Csuklóm forgása után egyenest elé álltam.
Ütni készült, amit sikeresen védtem ki majd nyakon ragadott. Fejemet hasába fúrtam épp annyira, hogy mozdíthatóvá tegyem a testét. Kirontottunk a térre vezető ajtón, amiben csakis az ő háta sérült a fa anyagon kívül. A közepére érve kezdtem el hátrálni, kezeimet pedig készenlétbe helyeztem. Arcom védése nem bizonyult elégnek, hisz a gyomromba kapott ütést elég csúnyán bekaptam. Felszisszentem és reflexszerűen mellkasát céloztam. A levegőt persze elég nehéznek bizonyult legyőzni, a maga módját őt tartottam a legerősebbnek. Nem a haragja miatt, inkább a hatalmas harmóniája okozta a tiszteletemet. Egyensúly minden és mindenki között. Ez hiányzott igazán Kiara-ból.
– Ugye tudod, hogy csak egymás idejét húzzuk! - kiáltottam rá ütése elhajlása után. Meglepetten állt meg másfél méter távolságot megadva nekem.
– Miről beszélsz? - kérdését lihegéssel kiegészítve tette fel, nagy örömömre pedig szigorúan nézett rám.
– A mágusok eltűntek - térdeim támasztását abbahagyva próbáltam kinyögni ezeket a szavakat. Értetlen arcával találhattam szemben magamat, aminek hála meg tudtam fordulni. Még mielőtt bementem volna az ajtón utánam szólt.
– Ez a Stark... tudta... mik is ezek a lények... - ijedten fordultam hátra szemeit keresve. Ekkor jöttem rá igazán az igazság darabjaira...

...amiket szerte hagytak...

Őszintén sajnálom, hogy körülbelül három hete egy szavamat sem láttátok, de becsúszott a magánéletem. Próbálok sietni a következő fejezetekkel és a beígért új regényemmel prológusával is.