• Hetedik felvonás •

"Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem."
/Radnóti Miklós/

A szívem heves dobogására ébredtem, szinte ki akart törni a testemből. Lassan nyitottam ki résnyire szememet, amiből már kivehettem volna Stephen alakját, de nem tettem. Lüktetett a fejem, még mindig éreztem a fájdalmat az oldalamnál, ami szinte minden mozgásomat gátolta. Aznap gondoltam először arra, hogy Stephen láthassa rajtam az erős személyiségemet. A tegnapi után persze a lelkem és a büszkeségem még rá sem mert volna nézni. Elég nehéznek bizonyult ezt valóra váltani, hisz ott ült tőlem néhány méterre, várva az ébredezésemet. Könnyek jelentek meg a szemem sarkában, amik lassan de elhomályosították látásomat. Fel kellett ülnöm, ami az elején nagyon nehezen sikerült, de Stephen segített. Megtámasztotta a hátamat, ezáltal könnyebb volt visszadőlni a felállított párnák közé.
– Kösz. - nyögtem ki végre az első szavamat aznap majd ránéztem. Szemei végig engem vizslattak, különösnek ítéltem meg, abban a szürke pólóban ami fölé ráadásképpen még egy barna, cipzáras pulóvert is felvett. Mosolyogni próbáltam, de nem lettem volna képes a képébe hazudni az érzéseimet. Nem voltam jól, és ezt ő is tudta.
– Mira elment? - kérdésemre igen nagyot nézett, de legbelül tudta, mire is gondolok valójában.
– Menekült előled, de fogalmunk sincs hova. - jelentette ki őszintén, valójában viszont nem ezért jött ide. Nem azért várt egész éjszaka itt fölöttem, hogy ezt közölje velem.
– Meg fogom keresni. - mélyen a szemébe néztem annak érdekében, hogy elhiggye azt, amit mondtam. Stephen viszont nem akarta hagyni ezt. Nem állt szándékában egyedül elengedni. Idegesen tápászkodott fel a székéből, amit aztán elfordított. Mégis miért? Ezzel tudatta velem a gondolatát, hogy nem hitte volna reakciómat.
– Stephen... - szóltam utána bal oldalamra fordulva, lábaimat pedig letettem a földre. Nem éreztem a talajt, attól függetlenül kihúztam az infúziót a kezemből, és próbáltam felállni. Nehéznek bizonyult, egyszerűen nem bírtam megtartani a testsúlyomat, de ettől függetlenül siettem elé. Az ágyat elengedve neki csapódtam a mellkasának. Kezeimmel a pólóját megragadtam kapaszkodásom miatt, az övé viszont megelőzött. A derekam köré fonta megakadályozva az esésemet. Először megrémültem a közelségén, majd úgy éreztem, ki kell préselnem valamilyen mondatot a számon, persze Stephen Strange ebben is leelőzött. Mintha mindent előre látna.
– Nem kellene elmenned... - elcsuklott hangján még ő maga is megijedt. Vigyázni akart rám, pedig senki sem bízta meg vele. Hirtelen felkapott az ölébe és óvatosan visszarakott az ágyra. Nem hittem először a szememnek. Persze ha kivitt volna a karjaiban a kórteremből, majd a kórházból akkor biztosan csak álmodtam volna az egészet. Rajta tartottam a szememet egészen addig, amíg a légcsövem nem jelzett. Kapkodni kezdtem a levegőt, Stephen pedig egy papírzacskót nyomott a kezembe. Mutatni próbálta, mit is tegyek, de a fájdalmamat egyféleképpen oldhattam meg. Tenyeremet magammal szembe helyeztem és az esetleges probléma miatt fel-le mozgattam. Nem kellett az erőmet használnom, hisz az nem működne levegő esetén. Ezt a módszert gyerekkorom óta csináltam pánikroham esetén. Nem sűrűn fordult elő, de akkor ez volt a legcélszerűbb tennem.
– Nem hittem volna, hogy a víz mágia ezen is segít. - neki is el kellett magyaráznom, hisz az életem minden napjaiban részt vett.
– Mert nem is. Ez az én régi trükköm. Voltak rohamaim és akkor általában ezt használtam. - vontam meg a vállaimat, amire a válasza a szemöldökének a felvonása lett. Aztán vettem csak észre, min is gondolkodott.
– Ezek szerint... most is rohamod lehetett... de vajon mi váltotta ki? - éreztem a fejem vörössé válik és kínosnak gondolom a helyzetet. Szemeit próbáltam figyelni, de el kellett néznem onnan, ezzel jelezve neki a saját igazát.
Kezével percekkel később segített felállni, lassú léptekkel pedig kimásztunk a kórházból. Üresség lepte a folyosókat, az álom lehetőségét ekkor is esélyesnek tartottam, de mikor a bokám félrement és még kevésbé éreztem a talajt, megragadtam ismét Stephen vállát. Valódinak véltem felfedezni a tapintását, könnyek szöktek a szemeimbe szinte a semmi miatt. Átkaroltam a nyakát, kezei érintését pedig lábam hajlatánál és derekamnál tapasztalhattam meg. Valóságos volt minden.
– A többiek visszamentek? - kérdeztem meg eléggé halkan elnyomott hangon. Mellkasának dőlve hunytam le a szememet, és hallgattam szavait, amíg el nem nyomott az álom.
– Attól függ kiről beszélünk. Wong például...

Minden álomnak véltem hinni, de tévedtem. Ez volt a legvalóságosabb mágia kettőnk között. Éreztem, ahogy a lelkem energiával telik meg, mind ezt pedig Strange utánozhatatlan személyiségének és szavainak köszönhetem. Az egész ábrándozásaimból, amikben morfondíroztam a kettőnk kapcsolatán, egy hang riasztott vissza a valóságba.
– Csipkerózsika! Hahó, Cassie! Ébren vagy te egyáltalán? - gyűlöltem Kiara ébresztéseit, de mind közül talán ezt a legjobban. Ott ült mellettem a szentélybeli szobánkban az ágyamnál. A ciklámen színű ujjatlan felsőjét se kedveltem, amiről először azt hittem odaégett a házban, jobb is lett volna, de legalább százszor elmondta, hogy azt mindig magánál tartja. Hunyorodva mertem csak rápillantani, amire egy párnát dobott az arcomba. Erre vettem a kihívást, és neki ugrottam leterítve őt a földre.
– Felébredtem... - nevetve ordítottam az arcába, amire mindketten vigyorogva néztük egymást. Mellé gurulásom után szúrt az oldalamba a fájdalom. Izzadásba torkoltam Kia viszont neki döntött a falnak és a gyógyszert lenyomta a torkomon. Fintorodva szörnyülködtem el az ízén, ami különösen hasonlított, arra amivel anyám tömött gyerekként.
– Nem lett volna egyszerűbb ideadnod? - akadtam a cselekedetén, de végül vállat vontunk mindketten. Riley nyitotta ki az ajtót, aminek nyikorgása engem idegesít írás közben, nem is hiszem el, hogy csak úgy tűrtük azt.
– Hát felébredtél! - huppant le a mi szintünkre átölelve engem. Szőke hajának gubancai eléggé zavarták a szememet, de nem szóltam már neki. Az okát azóta sem tudtam meg.
– Mennyit aludtam? - értetlen arccal kapkodtam a tekintetemet a két lány között. Láttam rajtuk, hogy alig akarták kinyögni azt a számot.
– Körülbelül három napja fekszel itt. - kikerekedett a szemem és minél előbb fel akartam állni. Kirontottam az ajtón, otthagyva őket a szobában. A lépcső kihívását nem vállaltam, hisz úgy gondoltam Stephen legalább a mozgástól megkímél. A térre ballagtam lassú lépteimmel, a seb pedig minden egyes percben gátolta a tetteimet.
– Strange - ordítottam a férfinek, akinek csak a hátán levő piros köpenyét láthattam, meg persze a fejét. Szólítására nem mozdult meg. – Stephen Strange - kiáltottam rá ismét már a teljes névét. Az indulataimon ezek után nem bírtam uralkodni. Kis terpeszállásomat követően kinyújtottam kezeimet magam mellett váll magasságban. A lelkem darabja erre az egy mozdulatra összpontosított. Mellkasom előtt formáltam ki a hatalmas vízgömböt. Mérges lettem rá, fogalmam sem volt az igazságról. A kórházat sem akartam elhinni.
– Szeretlek - suttogtam a gömbnek, zuhogó könnyeimet pedig beleraktam. A lehető legnagyobb erőmmel a mágus hátába löktem, aki a becsapódása előtt eltűnt. Fejemet kapkodtam mindenfelé figyelve. mikor tűnik fel Stephen. Aggódni kezdtem, gyorsan odarohantam, ahol pontosan állt és próbáltam ismét összegyűjteni az erőm.
– A félelem helyszíne - hallottam hangját a fejemben, a mondat értelme pedig azonnal felismertem. A könyvtár helyett viszont visszasiettem a lépcsőhöz, rárakosgatva felváltva lábaimat. A vizemet hívtam magamhoz, ami a kezemen körül meg is jelent. A sebemre szorítottam hatása pedig sikeresen enyhítette fájdalmamat. Felérve vette észre azt a személyt, akire nem hittem volna, hogy tudom haragudni. A hatalmas üvegablaknál állt ismét háttal nekem.
– Nem akarok több játékot. - siettem elé artikulálva az "á" betűt és egy dobbantás is mellé sikeredett. A dühös, hisztis kislányokra emlékeztettem őt, amire nem akart rátérni, de legbelül később ráeszméltem.
– Mi franc történt? Stephen válaszokat akarok. - nem kezdtem el sírni, talán ennyiből lehettem másabb. Az utóbbi mondatomnál már felém fordult és végre rám is emelte szemeit.
– Elbuktál. - kijelentése után nem tudtam eldönteni, hogy idegesen vagy értetlenül reagáljak válaszára. Pontosan tudtam, mire gondol, de nem lettem volna képes be tenni oda a lábamat ismét.
– Ez nem igaz. - próbáltam volna tagadni, de képtelennek éreztem. – Nem fogok bemenni oda. Soha. - hátamat a falnak döntöttem, karjaimat pedig egymásba fonta jelezve neki. – Válaszolnál akkor a kérdésemre? - bólintott egyet, amire halvány önbizalmat hozó mosolyt csalt az arcomra, de legbelül tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. A következő pillanatban esett le az egész.
– Végig tudtad... - jelentettem ki felé fordulva meglepett arcommal. Ezt a jelenetet is képes volt megtörni az egyszerűségével.
– Akkor elmondja vagy sem? - kérdésére morcossá vált az arckifejezésem és fejemet lehetségesen bele is vertem hátrafelé a falba.
– Nyugodtan, habár úgy tudtam a drága időköved megsemmisült. - mondatomra odakapta, a fejét és kiolvashatatlan érzelmet véltem felfedezni arcán.
– Hogy mondtad? - néha jobban szeretnék erre a szavaira egy egyszerű „Semmit" válaszolni, de az akkori énem be akart neki olvasni.
– Igen, jól hallottad, képzeld én is tudok néhány dolgot. Olvastam róla, és a könyvtár könyveihez hozzányúlok főleg, ha Riley kihozza a legtöbbet. Wong is tud írni, már ha érdekel téged, habár az utóbbi három nap is igazán hidegen hagyott. - itt ébresztettem fel a benne élő vitát is, amire lehet szükségünk volt.
– Mintha te törődtél volna bármivel vagy bárkivel, abban a percben amikor Mira ellen támadtál sérülten. Megijedt, és ezt te is tudod. Ha a négy elem nem lehet együtt az csakis a te hibád lesz, Cassandra. - bűntudatot keltett bennem a legelőször. Elrugaszkodtam a falamtól, és a lépcső felé igyekeztem, de még mielőtt lábamat letettem volna az első fokra, visszanéztem rá.
– Túl sok lehetőség létezik, Stephen, és nem lehet mindig a legjobbat választani. Bármit megtettem volna, hogy megmentsem akár Kia-t, akár Riley-t vagy Nessa-t, még Wong-ot is. Fontosak vagytok nekem, és nem lett volna képes kivédeni a tűzet, ezt te magad is tudod. - ezzel hagytam ott magára. Lent szinte mindenki arcán láttam a sajnálatot. El akartam menni, egyszerűen eltűnni a szemük elől. Olyan dolgot tettem, amit eddig soha. Talán amikor anyámnak mondtam meg az igazságot a vágyaimmal kapcsolatban, akkor tört ki közöttünk ekkora vita, ami persze azóta is tartott. Épp ezért éreztem hatalmas fájdalmat a lelkemben, nem lettem volna képes Stephen arcába nézve azt mondani „Utállak".
Félve haladtam el a többiek előtt egészen a tér ajtajáig. Hátra akartam nézni, de rettegtem a megvető tekintetektől, amik igazán nem is léteztek csak én képzeltem oda őket. Amíg a kövek tartottak csoszogtam, majd megálltam és lehuppantam a földre térdemet mellkasomhoz húzva. Zokogni szerettem volna, egyszerűen nem tudtam mit kellene tennem.
– Sajnálom - motyogtam magam elé fél órán keresztül, államat a térdemre támasztva. Az ajtó hamarosan kinyílt majd becsapódott, oly erővel amelyet még a süket is hallott volna.
– Én kérek elnézést - szólalt meg mögöttem, aminek tulajdonosát azonnal felismertem. Úgy éreztem hátra kell néznem, de nem igazán hallgattam magamra.
– Miért? Én sértettelek meg először. - lassú léptekkel sétált mellém mondatomat követően. Piros köpenye egy pillanatra leszállt róla, amíg le nem huppant a közelembe.
– Előtte viszont én miattam nem tudhattad mi is a valóság. - erre már nem akadtam ki, hisz ettől is jobb okot találtam a memóriámban. Felé fordítottam a fejemet, térdeimet pedig kinyújtottam.
– A meggondolatlan cselekedetem miatt aggodalmat okoztam neked. - halvány mosoly szökött az arcomra mondatom után. Bal kezemen megtámaszkodtam, jobbal pedig vállát ragadtam meg. A piros köpenye megsimította hátamat, amire szélesebb vigyorrá nőtt a mosolyom.
– Egy teljesen egyszerű kérdés. Hogy csináltad? - levettem róla kezemet, és fejemet neki döntöttem. Kérdésemre észrevettem, ahogy cipője orrát bámulta. Nehezen akart erről beszélni, de tudnom kellett.
– Agamotto szeme a mi idősíkunkban tényleg megsemmisült, amikor odaadtam Thanosnak. Milliónyi lehetőséget láttam a végkimenetelről, de a Bosszúállók többségére bíztam a megoldást. Nem tudom, hogy hibáztam-e, de Tony Stark meghalt a kövek használatakor. Remélem tudsz követni? - nem kellett öt diploma a rövidke történetének a megértéséhez. Bólintásomat követően szóltam közben.
– Igazából ezt a könyvet nem egyszer végig tudnám lapozni. Wong rendkívül precízen leírja a történteket, csak annyit nem értek, ez hogyan is kapcsolódik, ahhoz amit velem tettél. - meglepett arca gyorsan változott át, lehajtott fejű szomorkássá. Nem igazán szeretett volna erről beszélni.
– Néha úgy érzem, az idő tovább él bennem. Nem értem hogyan, de nem tudok aludni. - akkor vettem csak észre szemei alatt a karikákat. Különös érzés fogott meg, ami által jobb kezem automatikusan arcához kapott. Éreztem bőrét az ujjaimnál, de nem hittem volna ilyet róla.
– Mióta nem alszol? - kissé tartottam reakciójától, de közben attól is, hogy elrántja arcát kezemből, de nem tette. Szemembe próbált nézni, amit én szívesen vállaltam.
– Egy ideje már. Talán aggódsz értem? - mosolyodott el kérdésén, amit én sem tudtam megállni. Őszintének kellett lennem legalább azon az egy napon. Ezek után már úgy is máshogyan viselkedtem volna vele. Lassan elvettem kezemet róla, habár nem igazán akartam, de elzsibbadt.
– Lehet neked kellett volna három napig aludnod. - ennél többet nem tudtam kinyögni, hisz minden második gondolatomon mosolyogtam.
– És addig magamról fantáziáltam volna? - itt húzta ki nálam a gyufát. Először értetlenül kaptam rá a tekintetemet egy „Hé" szóval vegyítve, majd nekem is kacagnom kellett saját magamon.
– Ezek szerint olvasol az álmaimban, a gondolataimban? - erre vártam volna leginkább válaszát, és akkor először nem viselkedett a szokásos módon. Stephen Strange változott? Ezt a kérdést folyamatosan feltettem, de ő mindig ezt csinálta.
– Nem vagyok rá képes, de a tiéd roppantul egyszerű. - nem akartam elhinni, hogy ezt pont ő mondja pedig mégis. Gyengén meglöktem vállát tenyeremmel, aminek következményében dülöngélt egy sort, nevetését pedig mai napig is hallom.
– Ez nem ér. Nem is vagyok annyira egyszerű. Mondd ki, és megölellek! - a legeslegszebb naplementét láthattam aznap a társaságában, amit az ő beszólásai csak szebbé tették. Imádtam ott ülni vele nem gondolni se Mira-ra, se a többi gondra amely körülvett minket.
– Miért kellene az ölelésed? - kérdése ettől függetlenül nem vitte el a kedvem az adott dologtól. Nem gondoltam át, mit is mondtam neki, csak folytak belőlem a szavak, és nevettem Stephen mellett.
– Ezt is beismerhetnéd végre, szükséged van rám és a hatalmas ölelésemre. Na, gyere ide! - fordultam felé széttárva a karjaimat, amire reakciója a meglepettség lett. Egyszerűen közeledtem felé, nyaka köré fontam a kezeimet két oldalról és "letámadtam". Érintését érezhettem a hátamnál és a piros köpeny is segítségére lett. Azt a pillanatot állítottam volna meg, évekig tartó ölelkezésünket éltem át ott helyben. Ő is örült ennek az egésznek, legbelül tudtam.
– Ugye hogy jól esik! - nem kellett válaszolnia, hisz azzal hogy nem tudott elengedni, reakciójából mindent megtudtam. Arcához simultam egy ideig, majd nyakába fúrtam fejemet. Rájöttem, hogy képtelen aludni addig, amíg altatót nem vesz be. Javasolni akartam neki, de nem szerettem volna véget vetni ennek a pillanatnak. Végre megbarátkoztam a mágusunkkal, akinek megismerhettem a legjobb oldalát. Egy ideig így maradtunk, de ennek is vége kellett lennie. Visszaültem helyemre és a naplemente utolsó negyedét a vállain pihenve néztem meg. Lassan történt meg, amíg az enyémnek döntötte fejét és lehunyta szemét. Pihent, nem aludt el, tudtam jól, de kezdetnek ez is elég lett nekem.

Ezzel a két résszel kívánok kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek!