"A pillanat és az örökkévalóság nem feltétlenül ellentétei egymásnak. Amikor az idő megszűnik, mindkettőt egyszerre élhetjük át."

(Erling Kagge)

•••

Mozdulatlanul álltam az ajtóban, és azon gondolkoztam mit is mondhatnék. Hope biztatóan intett, hogy menjek oda hozzá, mire én szerencsétlenül oda mentem hozzá, és egy fiúhoz, aki ott ült mellette. 

- Jé te vagy a csaj, aki az ablakból bámult minket - csettintett egyet a fiú, mire azonnal leesett, hogy miről beszél. Csak kínosan bólintottam egyet, és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.  Hope értetlenül kapkodta a tekintetét köztem, és a fiú között, aki csak hülyén vigyorgott rám.

- Te mikor figyelted meg Austin-t ? - vont kérdőre azonnal kíváncsi barátnőm.

Csak egy kínos nevetést hallottam, miközben a hajam tekergettem. Austin látszólag élvezte a helyzetet, ugyanis a padra ülve figyelte égő fejemet.

- Nagy kukkoló ám a barátnőd. Brian-nal és Mia-val voltam éppen lent a parkban, amikor Brian azt vette észre, hogy bámul minket - nevette el magát a fiú. Rosszalló pillantásokkal illettem, miközben rájöttem, hogy igaza van. De istenem senki nem hall bele abba, hogy az ember pár percig rájuk néz.

- Azért annyira nem is néztelek benneteket - tért vissza egy idő után a hangom. A rám szegeződő tekintetek már annyira nem izgattak, helyette próbáltam normálisan viselkedni. - Amúgy is te nem vagy egy kicsit idős a mi osztályunkba ? - utaltam arra, hogy egy kicsit túlkoros hozzánk.

- Jaj ne aggódj nem fogom sokáig itt rontani a levegőt, csak Hope-hoz jöttem odaadni Brian meghívóját a tizennyolcadik szülinapomra, ugyanis nem jött iskolába - kezdett el velem lenézően beszélni. Itt Hope-on kívül mindenki ilyen ? 

- Miért nem jött a tesód suliba ? - fordultam inkább Hope felé. Már épp válaszolni akart volna, amikor hirtelen megdermedt, és az ajtó felé kapta a fejét. Egy fiú lépett be, aki egy fekete pulcsit, és farmer gatyát viselt. Lazán beletúrt sötétbarna hajába, majd lepacsizott egy random fiúval, és el kezdtek beszélgetni. Drága barátnőm úgy nézte végig ezt az egészet, mintha feléledtek volna a dinók. - Ez ki ? - néztem a legjobb barátnőmre, azonban nem kaptam választ. Helyette csorgatta tovább a nyálát.

- Logan White. Az osztályotok helyes fiúja. Vagyis a helyi nyálgép - szólalt meg a lány helyett Austin.

- Nem is nyálgép - kezdte el azonnal védeni a fiút, majd kínosan nevetni kezdett, amikor a fiú felénk nézett. A pillanat nem tartott sokáig, felvont szemöldökkel hülyének nézte, Hope-ot, majd inkább elfordult. - Mennyire volt szerintetek kínos ? - fordult felénk a száját harapdálva. Austin-nal, csak összenéztünk, majd nem észrevehetően bólintottam, és megszólaltam.

- Nem dehogy - mondtam eléggé vékonyka hangon. Austin csak a homlokára csapott, és azt tátogta felém, hogyan tudok ennyire bénán hazudni, miközben Hope egy "te most komolyan hülyének nézel ?" tekintettel ajándékozott meg. - Csak egy kicsit - javítottam az előző mondatomon, majd azt a kicsit az ujjaim között mutattam. Hope még mindig nem hitt nekem, de inkább le legyintette az egészet.

Austin nem maradt sokáig, ugyanis a csengő jellegzetes hangja töltötte be az egész helyiséget. Az osztály egyenként ült le a helyére, én meg félénken helyet foglaltam Hope mellett, abban reménykedve, hogy senkivel nem ül. Az ajtón belépett egy középkorú nő. Szőke haja, amiben egy-két ősz hajszál díszelgett egy laza kontyban volt fogva. Tömzsi alakját egy lila kötött hosszú nyakú pulóver, és fekete lenge szoknyával emelte ki. Sminkje szolid natúr volt, ami illett kissé fehéres bőrszínéhez. Öltözékéhez egy fekete topánkát választott. Zöld szemeivel kedvesen végig nézett rajtunk, majd lágy hangon megszólalt. 

- Jó reggelt gyerekek. Az én nevem Mrs. Phillips, akik esetleg nem tudnák. Szerény osztályunkba jött egy új lány, aki egészen Liverpool-bol érkezett hozzánk. Natalie kérlek bemutatkoznál ? - fordult hirtelen felém a tanárnő, mire csak bólintottam egyet. 

Lassan csiga tempóban mentem ki a helyemről, és próbáltam egyenletesen venni a levegőt. Mindig is utáltam középpontban lenni.

- Sziasztok az én nevem Natalie Cross - kezdtem bele azonnal a sablon szövegbe. Az osztály unott tekintettel nézett engem, azt várva, hogy mikor fejezem már be, miközben még el sem kezdtem úgy igazából. Hope csak biztatóan feltartotta a hüvelyk ujját, jelezve, hogy eddig jól csinálom - Ahogy a tanárnő mondta eddig Liverpool-ban éltem. Tizenöt éves vagyok, most februárban leszek tizenhat éves. Igazából szerintem nincs mit mesélnem magamról, szóval ennyi - tártam ki a kezeimet egy "nincs mit tenni stílusban", majd ennél kínosabban már nem érezhettem volna magam. Azonban az élet szeret erősen megcáfolni.

- Igaz, hogy azért költöztél ide, mert meghalt az anyád ? - hallottam ahogy egy lány hang ordítja utánam. - Felé fordultam, majd megláttam egy igazán szép lányt. Fehér bőrrel rendelkezett, de nem az a vakítóan fehér, hanem a szép fajta. Hosszú fekete haja egyenesen omlott a vállára, és kék szemei igézően hatottak. Egy rúzsával egyszínű piros toppot viselt fekete nadrággal.

- Igen, igaz - mondtam ki nagy nehezen, és próbáltam nem elsírni magam. Szerettem volna a helyemre ülni, vagy inkább visszamenni a nagyihoz.

- Nem csodálom. Egy ilyen gyerek mellett én is inkább a halált választanám - jelentette ki egyszerűen, majd az egész osztály röhögni kezdett ezen a fergeteges beszóláson. Kivéve én és persze Hope, meg a tanár. 

Én csak ott álltam megsemmisülten, és úgy éreztem magam, mint egy használt zsebkendő lennék. Ez nagyon övön aluli, és kegyetlen rúgás volt.

- Roxy azonnal kérj bocsánatot - förmedt a lányra azonnal a tanár, azonban én csak le legyintettem. Nincs szükségem a kamu sajnálatára.

A helyemen csak lehajtottam a fejem,és próbáltam túl élni ezt az órát, meg úgy igazából ezt az egész napot.

Ezt a bemutatkozás hülyeséget minden órán meg kellett csinálnom, azonban szerencsére nem történt olyan, ami az elsőnél. Jade-val egyszer sem futottam össze, csak akkor amikor apa jött értünk.

- Milyen volt a napotok lányok ? - kérdezte azonnal apa, miután, Jade, Hope akit természetesen hazaviszünk, és én beszálltunk a kocsiba.

- Jó - vágta rá Jade, és Hope.

- Szar - mondtam ki én is azonnal velük együtt a teljesen eltérő választ, majd inkább zenét kezdtem el hallgatni a fülesemen keresztül. El akarom felejteni ezt az egész napot. Sőt az egész életem el akarom felejteni.

Miután haza értünk, meg sem vártam apuékat, csak beszálltam a liftbe, és mentem fel a mi emeletünkre. Az ajtón beérve kikerültem Rebecca-t, aki énekelgetve takarított.

- Milyen napod volt aranyom ? - Kérdezte amikor meglátott, azonban nem foglalkoztam vele, csak bementem a szobámba, és hangosan becsaptam a szoba ajtómat.

Miután végre egyedül voltam a könnyeimnek utat engedtem. Egész nap bent tartottam, és most végre kiengedtem. A sírástól már lassan elkezdtem fulladozni, és a taknyom is folyt bőven, azonban ez jelenleg nem érdekelt. Nagyon egyedül éreztem magam. Szükségem volt valakire aki letörli a könnyeim, aki megmutassa, hogy érdemes élnem ebben az önző világban, mert van miért. Szükségem volt anyára, mert egyedül kevés vagyok. Kevés vagyok egyedül ahhoz, hogy meglássam a szépet az életben, és úgy érzem, a depresszió kezd erősödni bennem, míg végén teljesen magába temet. 

- Natalie bejöhetek ? - hallottam meg Rebecca hangját, azonban én nem válaszoltam, csak ültem tovább az ajtónak dőlve szétfolyt sminkel. - Apud mesélte mi történt. Én csak segíteni akarok - hallottam meg ismét a hangját, amiben aggodalom csillogott.

- Hagyj békén ! - szóltam ki számomra is ismeretlen vékony hangon. - Nem tudsz segíteni. Senki nem tud - tettem hozzá sírós hangon.

- Figyelj Natalie én tudom, hogy utálsz, a te helyedben én is utálnám magam, de nekem soha nem volt szándékom elvenni apukád, és most nem akarok anyukád helyébe lépni. Nem várhatom el tőled, hogy megbocsáss, de szeretnék veled jóban lenni. Szeretném veled tiszta lappal indítani az egészet - hallottam meg ismét a hangját. Csak egy halk nevetést engedtem ki, ami azonnal elmúlt. Hihetetlen ez a nő személy.

- Nem aggódom, hogy átveszi anyám helyét, mert az soha senki nem tudja, és egy tökéletes világban lehet jóban lennénk, elfelejtve mindent, azonban ez nekem nem megy. Ha nem is akarta akkor is elvette az apukámat. Találhatott volna bárkit, de nem, magának az ÉN apám kellett, aki házas ember volt, gyerekkel együtt, és akinek boldog élete volt. Maga komolyan azt várja el tőlem, hogy ezt az egészet elfelejtem, és majd kézen fogva öribari stílusban fogunk mindenhova járkálni ? Tényleg ennyire hülyének néz ? - kérdeztem hisztérikus stílusban, és úgy éreztem magam mint egy kattant. Bár már lassan tényleg kezdtem azzá válni.

- Az apád nem volt boldog az édesanyáddal...

- FOGJA BE ! - ordítottam ki hangosan, majd rácsaptam az ajtóra annak reményében, hogy elmegy onnan. Szerencsére a tervem sikerült, ugyanis lépteket kezdtem hallani, amik egyre halkabbak lettek, majd a végén abbamaradt. Anya még is, hogy jutott ez az eszedbe, hogy én apuhoz, és annak új családjához jöjjek ? 

Itt lenne az új rész ? Szerintetek jogos Natalie kiborulása ? Mit gondoltok a karakterekről, és úgy magáról az egész sztoriról ? Eddig, hogy telik a 2020-as évetek ? 

Ramiii2002