"Ne állj mögém, és ne akarj elkapni, mikor zuhanok ! Állj mellém, és zuhanj velem, vagy hagyd, hogy elnyeljen  a sötétség !"

(Alexander Levin)

•••

A kocsiban ülve néztem ki az ablakon. Apuval az egész úton nem szóltunk egymáshoz. Én a fülemben üvöltő zenét hallgattam, ő meg az útra szegezte tekintetét. Az ablaknak dőlve hagytam, hogy a gondolataim keveredjenek a zenével. Tudom, hogy butaságot csináltam, de miért ekkora baj, hogy azt akartam ne legyen bezárva. Tudom milyen érzés, amikor úgy érzed egyedül vagy, a mérgező gondolataiddal együtt.

A valóságba az hozott vissza, hogy a jármű hirtelen megállt egy épületnél. Az iskola barnás és szürke színekben pompázott. A négyzet alakú épület egy füves területen helyezkedett el, a bejárathoz lépcsők vezettek, ahol diákok serege nevetgélt éppen. Amikor megláttak engem azonnal elkezdtek méregetni. Az összes tekintetében láttam azt, hogy nem tudják minek jöttem ide. Láttam a szemükben minden történetet. Kár, hogy egyik sem tudta az igazságot. 

A lépcsőkön felfelé haladva próbáltam nem foglalkozni, az engem egyre jobban néző tömeggel, azonban ez nehezen ment. A lábamban még meg is botlottam. Szerencsére azonnal megnyugodtam, amikor beértünk az épületbe. Élet töltötte be az egész helyiséget. Mindenki nevetgélt, vagy órára sietett, ugyanis a csengő jellegzetes hangja megszólalt. Hope amikor meglátott, csak mosolyogva integetett, majd el is tűnt a látókörömből. 

Az igazgató ajtajánál megállva, apum bekopogott a barna ajtón, majd egy mély férfi hang szűrődött ki onnan, aki azt mondja "szabad". A kilincset lenyomva elém tárult az igazgatói iroda. Világos színűek voltak a falak, alul meg barna parketta hevert. Középen helyezkedett el az igazgató asztala, ahol ő is ült. Az asztalnál volt három szék, amin ő ült, a másik kettőt biztos nekünk szánta. A falnak hátra volt tolva egy fotel, amin virágos minták díszelegtek. A könyves polcokon csomó papírok, írások, valamint zöld növények sorakoztak. A falat díszítették a csomó iskolában elért helyezések érmek, és fényképek. Az igazgató asztalán volt egy bólogató bohóc bábú, pár ceruza és papír, és a családjáról egy kép. 

- Szóval te vagy Miss. Cross - nézett rám nagy barna szemeivel. Ősz hajszálai hátra volt kötve, tömzsi alakját meg egy kék inggel és fekete mellénnyel, valamint nyakkendővel emelte ki. Egy kedves mosolyt eresztett felém, miközben fejét összekulcsolt kezére hajtotta. 

Nem feleltem, csak némán leültem a székre, és unottan néztem rá. Majd apum elintézi ezt az egészet, nekem nincs hozzá semmi kedvem. Apum amikor észre vette, hogy én bizony meg nem szólalok, idegesen elkezdte az ujjait tördelni, majd kihúzta a mellettem lévő széket és idegesen levágta magát.

- Elnézést kérek a lányom viselkedése miatt. Tudja nem ilyen szokott lenni, csak ez az egész most sok neki - kezdte el apám menteni a menthetőt, mire én nem észrevehetően megforgattam szemeim. Még is honnan a francból tudná, hogy milyen lennék. 

A tömzsi igazgató, csak bólintott. Láttam a szemeiben, hogy most elengedi a viselkedésem. Tekintetét rólam apámra vezette, és vele kezdett el helyettem beszélni. Szinte örökkévalóságnak tűnt az eszmecseréjük, és amikor azt hittem, hogy már ide kell költöznünk az igazgató irodájába, összecsapta tenyereit, és rám nézett. Kiszáradt ajkait mosolyra húzta, majd széttárta karjait, és a következő szavakat intézte felém.

- Isten hozott Miss. Cross a Gould Evans High School-ban - szavaira csak egy mosoly féleséget eresztettem el, és már épp készültem menni, azonban megállított. Unottan pattantam vissza a székemre, és vártam, hogy befejezze mondatát. - Itt az órarendje, és a kódja a szekrényéhez. Az osztály főnöke Mrs. Hamilton tanárnő majd kijelöl valakit az osztályából, aki mindent megmutat önnek. Ha bármiben segítségre van szüksége forduljon bizalommal a titkársághoz, vagy az osztályfőnökéhez - csapta össze tenyereit, miután ledarálta a szokásos kötelességeit. Csak bólintottam a sok információra, majd most már tényleg elhagytuk apával az igazgató irodáját. 

Kilépve a kis helyiségből, észre vettem Brian-t, és a tegnapi barátait. Szerencsémre ők nem vettek észre, ezért mihamarabb elfordítottam róluk a tekintetem, és siettem a kijárat felé. Miután újra az autónál voltunk sóhajtottam egyet, és biztonságban éreztem magam. A fekete jármű ajtaját kivágva beültem és zenét kezdtem el üvöltetni a füleimbe. Apa még nem szállt be, helyette még váltott pár szót Jade-el, aki akkor ért oda hozzánk. Szemeimet inkább lehunytam, és hagytam, hogy a zene ismét összeolvadjon a gondolataimmal. Vajon nagymama most mit csinálhat ? Gondol rám, és bánja, hogy elmentem ? Akar vajon újra látni ? És anya mit szólna a viselkedésemhez ? Vajon büszke lenne rám most, vagy csak szomorúan megrázná a fejét, hogy ennyire makacs vagyok ? Csak megráztam a fejem, és feljebb hangosítottam a zenét, hogy elnyomja a gondolataim. Sikertelenül.

Apa a házunknál leparkolva azonnal kiszálltam a járműből. A kocsi ajtaját becsapva mentem előre, és nem törődtem apámmal, aki valószínűleg nemtetszését fejezte ki csapkodásomra. Az épületbe belépve ismét megcsapott az az ismerős érzés. Egyáltalán nem éreztem ezt a helyet az otthonomnak. Manhattan egyáltalán nem volt Liverpool. A lift gombját megnyomva elnyomtam ismét a gondolataim. Nincs semmi értelme annak, hogy kínozzam magam. Miután leért a lift, apával beléptünk, és az emeletig semmit sem szóltunk egymáshoz. A mi házunk ajtajához érve, csak lenyomtam a kilincset, és hátra sem nézve beléptem. Bentről ínycsiklandó illatok csapták meg az orromat. Rebecca a konyhában dalolászott, miközben a zenére ritmusosan mozgatta csípőjét. Eszembe jutott, hogy ha talán nem ő tette volna tönkre az egész életem, akkor szeretném vajon ? Jogom van egyáltalán utálni, olyan döntés miatt, amit nem is ő hanem az apám hozott meg ?

- Natalie drágám mikor jöttetek meg ? - intézte felém kedves szavait, amikor észre vett. Ajkait mosolyra húzta, miközben tovább kavargatta az ételt. 

Kérdésére nem válaszolva csak otthagytam, és becsaptam a szobám ajtaját. Hallottam a hangjából még utoljára, ahogy szomorúan mondja apának, hogy ő mindent megtesz, ami tőle telik. Nem kell, hogy mindent megtegyen. Egyáltalán nem kell, hogy közeledjen felém. Teraszra kiülve néztem a várost, miközben anya naplója volt a kezemben. Egy nagy sóhaj kíséretében kinyitottam a könyvet, mire az ismerős érzések újra megtaláltak. Úgy éreztem, hogy anya újra velem van.

1993 június 26

 Kedves naplóm !

A találkozásunk még mindig az agyamban ég. Mintha tegnap lett volna, amikor azokat a gyönyörű szemeket megpillantottam. Mosolya örökre az agyamba égett. Azóta eltelt hat nap, és egyáltalán nem láttam. A motoromra felpattanva hagytam, hogy a szél a hajamba kapjon. Gondolataim csak körülötte jártak, és egyszerűen fogalmam sem volt, hogy hogyan álljak vele szóba. Miután végeztem a motorozással hazamentem. Észre vettem amikor beértem, hogy anyám egyel több terítéket rakott az asztalra, mint amennyien vagyunk. Egy ismeretlen hang csapta meg a fülemet, majd amikor megfordultam, ő állt előttem. Külseje most is ugyanolyan tökéletes volt, mint mindig...Apa elmondta, hogy a fiú neve Richard volt, és, hogy nálunk akar dolgozni, hogy tudja majd az egyetemet fizetni. Életem egyik legboldogabb napja volt a mai drága naplóm.

A betűk elhomályosodtak előttem, miközben a sorokat olvastam. Annyira jó volt olvasni a gondolatait. Közel érezni magamhoz. Hihetetlen, hogy apát ennyire szerette, még is ez lett a vége. A terasz ajtaja halkan kinyílt, majd apa lépett be rajta. Nem szóltunk egymáshoz semmit, csak a siető embereket néztük, és a város zajait hallgattuk. Érdekelt, hogy vajon az ő szemszögéből milyen volt a találkozás, amikor anyát először meglátta. Hogy vajon ő is ugyanúgy bele szeretett e azonnal, amikor meglátta, vagy várnia kellett még, hogy ő is pillangókat érezzen a gyomrában. 

- Elmeséled nekem, hogy milyen volt, amikor elsőnek megláttad anyut ? - kérdeztem hirtelen. Apát meglephettem, ugyanis furán nézett rám. Fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon. - Tudod mit inkább hagyjuk. Hülyeség volt megkérdeznem - túrtam bele a hajamba, majd készültem bemenni, azonban apám hirtelen megállított. 

- Húsz éves voltam, amikor először láttam. Épp nyár volt, konkrétan a meleg miatt meg lehetett sülni. Tudod akkor kezdtem el az egyetemet, és nagyon kellett a pénz. A tandíjat a szüleim intézték, viszont a többi másról nekem kellett gondoskodnom. Anyád apja épp segédet keresett, aki elvégzi a ház körüli teendőket, és én úgy döntöttem, hogy vállalom. Amikor át mentem hozzájuk, anyád még nem volt otthon, csak a nagyszüleid, akik nagyon kedves emberek voltak. Imádtak volna téged. Anyád épp a vacsorára ért haza. Szőke rövid haja lófarokba volt fogva, és kék szemi azonnal rabul ejtettek. Úgy éreztem, hogy az óceán vesz körül, amikor azokba a kékségekbe néztem. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, azonban az a pillanat azonnal beleégett az agyamba. Máig érzem az illatokat, amik akkor lengték be az egész házat. Miután elmentem onnan, és megkaptam a munkát, alig vártam, hogy dolgozni tudjak menni. Mindig azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám megszólítani anyádat. Két évet bénáztam, majd amikor betöltötte a tizennyolcat, úgy döntöttem, hogy a kezembe veszem az irányítást, és végre lépek. Engedélyt kértem az apjától, hogy elvihessem a lányát vacsorázni, mert akkor úgy volt illendő, aki azonnal bele egyezett. A neheze viszont hátra volt, ugyanis nem kérdeztem meg anyád. Féltem az elutasítástól, hogy ezután nem tudok a szemébe nézni. Nagy szerencsémre igent mondott, és azután minden simán ment. Sokkal többet voltunk kettesben, majd egy karácsonyi napon megkérdeztem, hogy szeretne e járni velem, amire azonnal igent mondott. Boldogok voltunk, és amikor jöttél te, még boldogabbak voltunk. Életem egyik legszebb napja volt, amikor a karjaimban tarthattalak - mesélte el nekem az egészet. Egy könnycseppet letörölve nem gondolkodtam, és apa ölelésébe vontam magam. A férfit a hirtelen mozdulatom meglepte, azonban esetlenül visszaölelt. Annyi év után olyan jó volt érezni az illatát. Mintha az a sok nélküle töltött év meg se történt volna. Most ebben a pillanatban olyan volt, mint régen. Csak mi ketten léteztünk, senki más.

- Ha ennyire szerettétek egymást miért váltatok el ? - mintha a kérdésemre számított volna, csak hátra dőlt székében. Szemeit lehunyva hagyta, hogy a nap rásüssön arcára, majd szólásra nyitotta a száját.

- Fiatalok voltunk amikor összejöttünk. Nem működött már köztünk ami volt, úgy éreztük, hogy jobb külön - mondta, miközben rám se nézett. Nem firtattam tovább a témát, csak néztem a várost. Vagy egy óráig ültünk a teraszon, amikor Jade hangja csapta meg a fülem. Úgy tűnik hazaért az iskolából.

A szobámat elhagyva rájöttem, hogy nem tévedtem. Jade ledobta kanapéra a táskáját, majd mellé saját magát is. Barna haja kócosan lógott szemébe, majd egy mozdulattal arrébb seperte. Táskájából elővett egy vizet, ami már félig üres volt, majd a maradék kortyokat is mohón kiitta belőle. Egy gyors mozdulattal megtörölte száját, majd kezébe vette a távirányítót, és kényelmesen elkezdett a csatornák között szörfözni. Nem foglalkozva vele, csak bementem a konyhába, hogy keressek magamnak valami ehetőt, ugyanis a korgó hasam az evés idejét jelezte. A bútorra lerakva, azonnal észre vettem a kész ételt. A makaróni jellegzetes illata azonnal az orromba kúszott. Az utálatomat félre téve, amit Rebecca iránt érzek, szedtem magamnak a gőzölgő ételből, és be kell vallanom isteni volt. Természetesen ezt hangosan soha nem jelenteném ki.

Rebecca ekkor belépett a konyhába. Az étel a torkomon akadt, és azonnali köhögő roham tőrt rám. Úgy éreztem magam, mint egy bűnöző, akit most csíptek nyakon. A nő miután észre vette, hogy baj van, gyorsan lerakott elém egy pohár vizet, amit nagy nehezen megköszöntem. A hideg folyadék azonnal megszüntette a köhögésemet, ami igazán jól esett, majd szólásra nyitottam a szám.

- Remélem nem baj, hogy nem vártam meg a vacsorát - kezdtem el azonnal mentegetőzni, azonban Rebecca tekintete nem mutatott semmilyen haragot. Inkább ugyanolyan mosolyt küldött felém, amit mindig is.

- Dehogy baj drágám - szólalt meg kedves hangon. A becenevem miatt csak lenyeltem a bunkó beszólást, amit mondani akartam, majd megköszöntem az ételt, amiből maradt még egy kicsi, és a szobám felé vettem az irányt, ahonnan jó sokáig nem jöttem ki.

Hagytam, hogy a gondolataim ellepjék az agyam, majd, hogy álomba taszítsanak. Édes álmomból egy ordibáló hang ébresztett fel. Tekintetem Jade-re vezettem, majd a párnát a fejemre nyomtam, és csak morogtam egyet.

- Te nem tudsz engem finoman felkelteni igaz ? - kérdeztem unott tekintettel, amire nem válaszolt, csak nevetett egyet, és elhagyta a szobám. Utána mentem én is, azonban a látvány teljesen meglepett.

Ugyanis a nappaliban Brian, Hope, és a szüleik álltak. Ugye nem hívta meg őket apa vacsorázni ?

•••

Itt lenne az új rész. Remélem tetszik. A szereplőkről eddig mit gondoltok ? Nektek tetszik, ahogy eddig a történet alakul ? 

Ramiii2002